#13

*Liz POV*

   Fáradtan dobtam le magam pénteken a kanapénkra. Itthon, édes itthon. Már alig várom, hogy véget érjen ez az év abban az zárdában, amit valamilyen oknál fogva még iskolaként tartanak nyilván. Míg ezen filozofáltam, anyu egy levelet dobott az ölembe.

- Ez neked jött. Nincs rajta feladó, nem akartam kinyitni.

   Kíváncsian forgattam a borítékot, mikor észrevettem, hogy a bélyegen hangeul írásjelek vannak. Eszeveszetten téptem fel a papírt, amiből először egy szépen díszített levélpapír hullott ki, a nővérem írásával. Hah. Milyen régimódi. Bezzeg chaten alig van rám ideje. Gyorsan végigfutottam sorait, mi szerint a szülinapi ajándékom van a borítékban. Gyorsan kikotortam a másik darabot is, és mikor megláttam, elsikkantottam magam örömömben. A borítékban egy repülőjegy volt, a szülinapomra dátumozva, Szöult jelölve úticélként. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom csinálni, de körbeugráltam a nappalit, "köszönöm"-öket mondogatva. Anyu mosolyogva jött oda, és megkérdezte:

- Leától jött?

- Te tudtál erről? - néztem rá nagy szemekkel

- Persze, hogy tudtam. Szerinted kitől kért engedélyt?

- Akkor elmehetek?

- Hogy is mondhatnánk nemet, amikor már itt van a repülőjegy? – mondta erre apu – kárba menne az a sok pénz. – Hirtelen a nyakukba ugrottam. Nem győztem elmondani, hogy mennyire szeretem őket. Beviharzottam a szobámba, és azonnal a gépem elé ültem, bár tudtam, hogy Koreában olyan hajnali kettő lehetett, de azért megnéztem, hogy Lea fent van-e chaten. És mit ad Isten? Nővérem neve mellett ott díszelgett a kis zöld pont. Azonnal ráírtam:

„Skype??????” – a válasz sem váratott magára: „Naná.”

Alig jelentkeztem be skypera, azonnal megjelent a „bejövő hívás” ablak. Egy kattintás, és már társaloghattam is rég látott nővéremmel. Illetve társalgásnak nem nevezhető, artikulálatlan sikítás hagyta el a számat köszönésképp. Míg tartott a roham, Lea látványosan befogta a fülét.

- Köszike, miattad megy tönkre az új hangfalam, a füleimről nem is beszélve. – mondta köszönésképp.

- Azok is újak? – kérdeztem tréfásan.

- Bolond. Ezek szerint megkaptad az ajándékod. – válaszolta vigyorogva.

- Óriási! Megyek Koreába! El sem hiszem! Úr Isten, mindjárt elkezdek pakolni. – Örvendeztem látványosan. Szegény székem már nem sokáig bírja, ha továbbra is fenntartom a szöcske állapotot.

- Azért még nem siess annyira. Először intézd el az útleveledet, mert vízum nem fog kelleni, viszont útlevél igen. Azért küldtem majd egy hónappal hamarabb, hogy el tudj mindent intézni. Sulit, stb.

- Igen is! – vágtam habtákba magam a gép előtt.

   Még sokáig beszélgettünk. Mindkettőnket megviselt a távolság, egy év hosszú idő, de valahogy most már vigasztalt a gondolat, hogy januárban találkozom vele és nem is akárhol. Különösen Leán éreztem, hogy hatalmas honvágya van. Mikor búcsúzkodott – mert ugye ott igencsak hajnalodott, mintha még könnyes is lett volna a szeme, de ahogyan a nővéremet ismerem, ezt a világért sem mutatta volna. Meglepően erős – és makacs tud lenni, ha az érzéseiről van szó.

***

   A repülőút borzasztóan félelmetes volt így elsőre, ráadásul egyedül. Bár anyuék kikísértek a reptérre, és addig jöttek, ameddig csak lehetett, de a terminálba nem jöhettek velem, ott már egyedül kellett boldogulnom. Lea, mikor először ült repülőn, rengeteget áradozott, hogy milyen gyönyörű és élvezetes. Hát nem az. Jó, a kilátás tényleg szép, de mivel nem az ablak mellett ültem, és azt kicsit tolakodónak éreztem volna a mellettem ülő idősebb úrral szemben, ha átmásznék rajta, így karót nyelve ültem a helyemen, és imádkozva kértem a gyomromat, hogy hagyja abba a gurgulázást. Végül a fülemre tettem a jótékony hatású zenémet, ami olyannyira megnyugtatott, hogy az út hátra lévő részét átaludtam.

   A légiutas-kísérő ébresztett fel, hogy vegyem ki a fülhallgatómat fülemből és kapcsoljam ki a telefonomat, mert leszállunk. A gyomrom mr a gondolattól is felszánkázott a torkomba. Eldöntöttem, hogy haza stoppal megyek, nem számít, mibe kerül, én fel nem ülök erre a borzadályra még egyszer.

   A kijáratnál nagy tömeg halmozódott fel, volt, aki táblákat és feliratokat lengetett, vagy aki zsiráf módjára nyújtogatta a nyakát ismerős arcokat keresve. Leát ismerve biztosra vettem, hogy nem a tömeg közepén áll – tömeg iszonyos lévén – ezért elindultam arra, amerre fogyatkoztak az emberek. Nem csalódtam, nővérem teljes életnagyságban állt az egyik félreeső oszlop mellett és ő is a kifelé érkezőket sasolta. Én azonban már egy mellékhelységre vágytam leginkább, úgyhogy amikor megpillantottam Lea mellett nem sokkal, rakétaként startoltam irányába.

   Nővérem, mikor meglátott, túláradó örömmel indult felém, karjait széttárva. Én azonban elsuhantam mellette, és már záródott is a mosdó ajtaja mögöttem. Sürgős dolgom végeztével kiléptem a női szakasz ajtaján és Lea még mindig meglepett fejjel, karjait sután maga mellett lógatva állt és nézett rám értetlenül.

Én odamentem, és szorosan nyaka köré fontam kezeimet. Egy darabig csak öleltük egymást, Lea szemében pedig most teljes bizonyossággal láttam a könnyeket.

- Na szép. Végre itt vagy, erre elszaladsz mellettem a WC-re. Már nagyon vártalak. Hiányoztál. – mosolygott, miközben pár könnycsepp utat tört magának kifele és legördült az arcán.

- Na! Hagyd abba, mert én nem akarok sírni! – csaptam a vállára finoman, mert éreztem, hogy nekem is elszorul a torkom.

- Jól van, bocsi. Csak néha olyan egyedül érzem itt magam.

- Ki vagy és mit tettél a nővéremmel? – kérdeztem ujjal mutogatva rá – Mi az, hogy egyedül érzed magad? Te, a túlfejlett szociális érzékeddel. Nincsenek barátaid? Munkatársak? Valakik?

- Hááát… ami azt illeti… - nézett rám sejtelmesen. - Gyere, inkább menjünk, mert otthon vár a szülinapi ajándékod.

- Még ezen felül? Te bankot raboltál? – sandítottam rá gyanakvón, de ő csak mosolygott, megfogta a bőröndömet és elindult kifele, ahol egy taxi várt minket.

   Az autóban egyfolytában járt a szánk, egymás szavába vágva meséltük az élményeinket, plusz, ha elmentünk valamilyen nevezetesség mellett, vagy olyan helyen jártunk amerre Lea is gyakran megfordult, izgatottan mutogatott nekem az ablakon keresztül. Számomra még kicsit hihetetlen volt, hogy kijutottam Szöulba, hogy itt lehetek – immár három éves – rajongásom központjában. Jó messze lakott Lea a repülőtértől, majdnem egy órát kanyarogtunk a városban, mire végleg lefékezett a taxi egy nagy ház előtt. A taxis segített kivenni a csomagomat, majd elhajtott.

- Oké, most már komolyan az hiszem, hogy kiraboltál valamit, vagy pedig tőzsdézel… miből telik neked ilyen hosszú taxizásra és egy ekkora házra?! – néztem nagy szemekkel Leára, de ő csak elindult a bejárat felé.

   Amint benyitottunk az ajtón, hat férfihang kiáltotta egyszerre, hogy „Boldog szülinapot Liz!” Én csak álltam az ajtóban, vállamon Lea kezeivel, és könnyes szemmel bámultam a Teen Top tagokra, akik tortával, szülinapi kalapokkal és ajándékokkal álltak a feldíszített nappaliban.

- Boldog szülinapot Hugi… - nyomott egy puszit az arcomra nővérem.