#25

*Liz POV*

   A rémes iskolai ünnepségek sosem tartoztak a kedvenceim közé, még akkor sem, ha a saját ballagásomról volt szó. Már délelőtt óta itt dekkoltunk, mert ugye azt is videóra kellett venni, hogy az utolsó napunkon az iskolában mikor megyünk pisilni és minden hasonlóan fontos tevékenységet meg kellett örökíteni az utókor számára. A ceremónián már kedvem lett volna megölni a magas sarkú cipők feltalálóját és egyúttal kiirtani a családfáját úgy az ük-ük-ük-ük nagyszülőkig.

   Kifelé sétáltam, amikor megláttam, ahogyan Lea igyekezett felém, természetesen könnyedén lépdelve tűsarkújában, és – velem ellentétben – teljesen komfortosan érezve magát kosztümjében. Mindennek ellenére borzasztóan hiányzott, így örömömben szorosan öleltem magamhoz.

- Komolyan mondom, be fogom perelni ennek a cipőnek a gyártóját! Nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedtem a lábbelijüktől!

- Ugyan, túl lehet élni. – mosolygott nővérem – majd otthon szépen beáztatod egy kis meleg vízbe és talán, ha szépen megkérsz még meg is masszírozom neked.

- Uram atyám! Te beteg vagy? – néztem rá kerek szemekkel, miközben lassan kiértünk az iskolaépület elé. Már elindultunk a szépen burjánzó botanikus kertünk felé, amikor feltűnt egy magányosan álldogáló, öltönyös alak az egyik fa mögött.

- Várj, álljunk meg. Hány fok van?

- Miért?

- Mert délibábot látok. Azt hiszem megártott a nap. Vagy a magas sarkú.

- Miért is?

- Azt hiszem Nielt látom ott a fának támaszkodva… - őt meglátva akaratlanul is átváltottam másik nyelvre, hátha a délibáb megérti - De az is lehet, hogy a kosztüm tehet róla, kiszorította belőlem a levegőt és most hallucinálok az oxigénhiánytól. Ó, hogy utálom ezt a vackot!

- Kár, mert igazán csinos vagy benne.

- Húha, nagyon jók a képzelgéseim. Még beszél is…

- Akkor kapaszkodj meg, mert teljesen jól látsz és hallasz. – válaszolta pofátlanul mosolyogva Lea, de én képtelen voltam reagálni. A fagyasztó hozzám képest kiskutyafüle. Csak bámultam a fiút, aki ott állt velem szemben, arcán az egyre jobban kiülő zavar. Akivel három hónapja vágyom találkozni, ha csak egy másodpercre is. Aki utolsó estémen Koreában megcsókolt a bejárati ajtó előtt, nem törődve az életveszéllyel, ami a nővérem felől fenyegette ezért.

   Pillanatok múlva megfeledkezve magamról rohantam, zavaró magassarkúmat lerúgva és úgy ugrottam Niel nyakába. Csak öleltük egymást, szorosan, majd mikor már elzsibbadt mindenünk, óvatosan engedett le a földre, de továbbra sem engedett el. Nővéremet már nem láttam sehol, de amikor Niel ajkai finoman az enyéimhez értek, tőlem akár el is süllyedhetett a föld alá – tudom, hogy önző és kegyetlen vagyok – úgy voltam vele, hogy majd megkeresem.

- Nagyon hiányoztál… - suttogta a fülembe, amitől visítani támadt kedvem.

- Te is nekem. – nem volt időnk többet beszélgetni, mert mégis csak felbukkant Lea és a kocsihoz invitált minket. Azt nem mondom, hogy a föld alá kívántam, de mégis csak jöhetett volna kicsit később. Ezt szóvá is tettem neki anyanyelvünkön.

- Nézzenek, oda, idehozom neki ajándékba a lovagját, erre ez a hála… Ezek a mai fiatalok… - imitálta a felháborodást, igazából pedig mindketten tudtuk, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nekem egy napra ennyi érzelemkitörés bőven elég volt.

   A nap többi részét sem tölthettem igényeim szerint kettesben Nielllel, mert hát mégis csak az én ballagásom volt, a rokonokat nem lehetett csak úgy hazaküldeni. De mindenesetre nem engedtem el a kezét, mintha attól féltem volna, hogy ha megszűnik a kontaktus köztünk, akkor eltűnik. Kevesebb regényt kellene olvasnom, azt hiszem.

   Nagy sajnálatomra fel sem merült este az az opció, hogy esetleg Niel velem egy szobában aludjon – velem egy ágyban meg pláne. Így Lea bevackolta magát hozzám, vendégünk pedig az ő ágyát bitorolhatta. Hiába vágytam a szomszéd szobában tartózkodó után, a hosszú nap után hamar elnyomott az álom.

   Egészen addig, amíg nem hallottam az ajtó nyikorgását egyszer – majd még egyszer. Azt tudtam, hogy Lea sokat jár a természet után éjszaka is, de azt már végképp fel nem foghattam, hogy minek állt meg az ágyam mellett. Kissé ijesztő volt, így hát megszólaltam, továbbra is csukott szemmel.

- Talán mellém akarsz feküdni, vagy mi? – kérdeztem az álmosságtól morcos hangon. Ám majdnem lefordultam az ágyról, amikor koreai válasz érkezett, ráadásul kétségtelenül férfi hangon.

- Fogalmam sincs mit mondtál, de…

- Daniel, te mit keresel itt?! – pattantam fel ülő helyzetbe.

- Noona kitúrt az ágyából… Azt mondta nem tud itt aludni… esetleg… nem lehetne… jó nekem a föld is… - megesett a szívem, ahogyan ott állt előttem, paplanját és párnáját magához szorítva, kócosan, az atlétáról és laza pizsama nadrágjáról nem is beszélve. Gondolatban megszeretgettem a nővéremet, majd felemeltem a takaróm és beljebb kúsztam az ágyamon.

- Mi.. mit csinálsz? – kérdezte zavartan.

- Alvóhelyet biztosítok a rászorulónak. Milyen házigazda lennék, ha hagynám, hogy a földön aludj? Leával is így szoktunk… - kicsit füllentettem a helyzet kedvéért, de úgy gondoltam, hogy betudható kegyes hazugságnak. Niel habozott egy kicsit, majd lassan bemászott az mellém, ügyelve, hogy még véletlenül se sértse meg az illendőség határait Szépen elrendeztem az ágyneműt kettőnkön, majd én is hátra dőltem.

   Csak feküdtünk egymás mellett, mereven, szemünket szorosan behunyva. Egyszerűen képtelen voltam aludni, és tudtam, hogy a mellettem lévő is teljesen éber. Könyökünk egy ponton összeért és én csak arra az egy négyzet milliméterre tudtam koncentrálni, mikor végül Niel fújtatva ült fel.

- É… Én inkább lemegyek a földre. Így nem tudsz aludni. – már indult volna, de és is felültem és a karjánál fogva megállítottam.

- Kérlek, maradj itt. Nem szeretek egyedül aludni… - felém fordult, és hosszasan néztük egymást a függönyöm mellett beszűrődő fényben.

   Aztán mielőtt bármit is mondhattam volna, odahajolt hozzám és megcsókolt. Eleinte óvatosan, tapogatózva, majd mikor érezte, hogy nem tolom el magamtól, egyre határozottabban. Egyik kezével átölelte a derekamat, másikkal végig simított az arcomon, majd egyre lejjebb haladva a nyakamon, vállamon, végül a karomon. Kezével véletlenül lesöpörte vállamról a toppom vékony pántját. Mintha ez térítette volna észhez, megszakította csókunkat. Finom csókot nyomott a vállam meztelen bőrére, majd visszasimította a ruhadarabot a rendeltetési helyére.

- Ideje lenne aludnunk. Biztosan fáradt vagy… - suttogta. Én csak bólintottam majd ledőltem a párnámra. Niel mellém feküdt, azonban most megfogott, majd a mellkasára húzott. Karjait körém fonta, úgy cirógatta vállaimat és a hajamat, míg el nem aludtam.

*

Másnap reggel - egészen pontosan reggel hatkor - arra ébredtünk, hogy Lea áll az ágyam felett, és veszettül ráz minket.

- Ébredjetek már!

- Neked meg mi bajod hajnalok hajnalán? Megint rád tört a hormon hiszti? - pislogtam álmosan szeretett nővéremre, aki teljesen frissnek tűnt a korai óra ellenére is. Ó, hogy ilyenkor mennyire utálom!

- Az ajánlom, hogy villámgyorsan rázd fel a lovagodat, különben kirugdosom az ágyból! - mintha csak meghallotta volna a fenyegetést, Niel kócos hajjal, ködös tekintettel meredt kora hajnali vendégünkre.

- Noona, te mit...

- Ahn Daniel, ha már méltóztattál felkelni, azt ajánlom, hogy sürgősen vonszold át a formás kis hátsó feled a szobámba!

- De hát azt, azt mondtad... - akadozott kissé a nyelve még mindig kómásan.

- Tudom, mit mondtam, nem vagyok amnéziás. De attól a kínos pillanattól próbállak megóvni, hogy drága, egyetlen édesapámnak kelljen magyarázkodni arról, hogy miért is slattyogsz ki a kisebbik lányának szobájából korán reggel. - erre a mondatra hirtelen magához tért hálótársam, s legnagyobb sajnálatomra már el is tűnt az ajtóban. Helyére túlbuzgó testvérkém mászott be és nagy, jelentőségteljes szemeket meresztett rám. Én figyelmen kívül hagyva a nyilván való kérdést, hátat fordítottam neki, és behunytam szemeimet.

- Te meg mit művelsz? – érkezett a hátam mögül a felháborodott hang.

- Alszom. Mivel VALAKI felébresztett korán reggel. Még csak hat óra, hagyj aludni…

- Tényleg nem meséled el, hogy mit történt?

- Ühüm…

- Hogy te milyen hálátlan vagy… - fordított duzzogva hátat nekem. Én csak elégedetten mosolyogtam a bajszom alatt, majd még pár órára sikerült visszasüllyednem a mély álmomba.

  Mikor felébredtem, Leának hűlt helye volt már csak mellettem, így rövid készülődés után kisétáltam a szobámból. A szokásokhoz híven ismét én voltam az utolsó, aki felébredt. Lea és anyu a reggeli körül sürgölődtek, az asztalnál Niel ült, apuval és az öcsémmel. Az utóbbi kettő óvatosan méregette az énekest, de hála nővéremnek ez a helyzet is meg lett mentve, amikor Nielt elhívta segíteni a konyhába. A szólított repesve pattant fel a szorult helyzetéből és libbent a konyhába, ahol Lea tolmácsi munkájával még anyuval is váltott pár szót. Bár édesanyám szavak nélkül is páratlanul meg tudja magát értetni az emberekkel, azt hiszem Lea tőle örökölte a megérzéseit – no meg a zöld szemeit – erre inkább had ne mondjak semmit.

   Délután én elvonultam a tetőre festegetni, nővéremre hagyva vendégünket. Mindig ide vonultam el, ha egy kis ihletre vagy magányra volt szükségem. Festőállványommal bíbelődve, zenét hallgatva próbáltam a látványt megörökíteni. Valahol mélyen már tudatosult bennem, hogy melankóliám oka nővérem – és vele együtt Niel – elutazása. Az ecsetem szinte magától száguldott a vásznon, kissé átalakítva, absztrakttá téve az emléket.

   Nem érzékeltem, mennyi idő telt el, de egyszerre csak nem odaillő árnyék lepte be a képemet. Felpillantottam, és nem kis dilemmám tárgya állt felettem vigyorogva.

- Hát te mit keresel itt? Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt vagyok? – kérdeztem megszabadulva a fülhallgatóm általi süketségtől.

- Noona küldött fel. Neki és anyukádnak el kellett mennie… öhm... valahova. Mondták, hogy hova, de már nem emlékszem. Apukád meg… apukád meg az öcséd pedig félelmetesek.

- Nem, csak nem tudtok beszélgetni. Igazából nem harapnak. - mosolyodtam el kijelentésén. Valójában teljesen tisztában voltam vele, hogy mit érez, eddig a barátnőim is így nyilatkoztak apuról, pedig hát nem akar ő rosszat, csak furcsa a humora.

- Egyébként. Van kedved velem tartani? – kérdezte hirtelen.

- Veled? Hova? – erre Niel megfordult, és karjaival a tető egy másik részére mutatott.

   A szemem elkerekedett a látványtól. Ha valaki ezt elmeséli, biztosan a képébe röhögtem volna, hogy ilyen csak a filmekben és a Romana regényekben történhet. A földre egy pléd volt leterítve, rajta egy kis kosár állt megrakva étellel és egy vastag gyertya égett mellette. Továbbá ki volt készítve két borospohár és egy üveg bor.

- Meghívhatlak vacsorára? Étterembe nem tudtam volna menni veled, mivel nem beszélek magyarul, így csak ennyire futotta.

- Viccelsz? Ez neked „csak”? – mondtam ámulva, majd szépen odasétáltunk a rögtönzött piknikhez, ahol leültünk.

   Niel nagyon figyelmes volt, mindent gondosan előkészített. És még azt is eltalálta, hogy az édes bort szeretem, bár nincs kétségem afelől, hogy ki volt a besúgója.

- Ezt mégis mikor készítetted ide? Mikor feljöttem még semmi sem volt itt. – kérdeztem tőle kíváncsian.

- Őszintén szólva, most csináltam meg, amíg festettél. Annyira elmerültél a munkádban, hogy nem volt nehéz kipakolnom. – szemeivel tekintetemet kereste, de én fülig pirulva néztem félre. – Valami baj van? Nem tetszik? – kérdezte aggódva.

- Nem, dehogy! Sikerült elkápráztatnod – egy kicsit – mutattam az ujjammal egy arasznyit – csak igazából nekem kellett volna valamit kitalálnom. Elvégre te vendég vagy nálunk… - erre a válaszra kedvesen mosolyogva simított végig az arcomon.

- Örülök, hogy tetszik. A többi nem lényeg. Akkor kérsz egy keveset? – emelte fel a bort maga mellől, mire én bólintottam. Szeretem a bort, néha igazán jól esik és nem utolsó sorban gyakran segít felülemelkedni a zavaromon. Most is rám fért az erősítés.

   Halkan beszélgettünk és közben csipegettünk az ételből, amit Niel nővérem segítségével vásárolt. Igazán finom volt minden, bár nem az ételre koncentráltam, hanem sokkal inkább a mellettem ülőre. Egészen addig sikerült megfeledkeznem a másnapi hazautazásáról, amíg maga fel nem vetette a dolgot.

- Mivel holnap haza kell…

- Ne, ne. Hagyd abba. – legyintettem pánikszerűen mielőtt befejezte volna a mondatot.

- Liz, nem csinálhatod mindig ezt amikor…

- Nem, ki ne mond! Miért kellett ezt felhoznod?

- Liz, kérlek.

- Nem akarom, mert ha kimondod, tudomásul kell vennem. Olyan jól éreztem magam… - Tudtam, hogy igaza van és azt is, hogy ezzel talán megbántom, mégis elfordultam és a kissé vörösödő eget kémleletem összeszorított számmal. Egyszer csak ölelő karokat éreztem magam körül, és Niel simult a hátamhoz, fejét a vállamra hajtva. Nem szólt semmit, csak karjaiban tartott, amíg meg nem nyugodtam, és el nem szállt a haragom. Megfogtam az ölemben heverő kezét és összekulcsoltam az ujjainkat, de továbbra sem szóltam egy szót sem. Ahhoz azért túl büszke voltam. Lassan egy kis ékszeres doboz kúszott a látóterembe.

- Ezt akartam átadni, de megint nem hagytad… - éreztem, ahogyan elmosolyodik – azért kapod, hogy mindig veled legyek, bármilyen nyálasan hangzik is. Tudom, hogy nem szereted a tocsogós dolgokat. – erre a mondatra kissé elnevettem magam, majd kibontakoztam az öleléséből és megfordultam, hogy lássam az arcát.

- Mi ez?  - vettem kezembe a kis dobozkát.

- Nyisd ki és meglátod. – felnyitottam a doboz fedelét, és egy ezüst nyaklánc csillogott a szemembe. Ovális, kinyitható medál pihent rajta. Kíváncsian néztem fel Danielre, de ő csak mosolygott. Kivettem a láncot, és felkattintottam. Belül Niel mosolygott rám, de egy olyan képről, amit soha nem láttam még. Se interneten, se az újságokban.

- Hát ez meg…

- Külön neked készítettem. Ez a kép csak a tied.

- Köszönöm… - lassan a nyakamra illesztettem az ékszert, ami eleinte hidegen simult a bőrömre. Egy darabig a velem szembe ülő énekest néztem szótlanul, egészen addig, amíg nem láttam rajta a zavar jeleit.

- Ha nem tetszik… - nem hagytam, hogy befejezze, talán a bor is segített összeszedni a bátorságom. Kezeim az arcára simítottam, majd az arcához hajoltam és megcsókoltam. Egy finom, puha csók volt csak, majd elhúzódtam.

- Imádom. – suttogtam még neki.

   Erre ő csókolt meg, de nem volt olyan finomkodó, mint én. Szenvedélyesen húzott az ölébe, és olyan szorosan ölelt, mintha nem is másnap, hanem abban a pillanatban kellene elmennie. Már nem bántam bármit tesz is, mert, ahogy kezei a laza felsőm alá kúsztak és bőrömet simogatták, csak az érintésére tudtam gondolni. Karjaimat szorosan fontam nyaka köré, miközben ő ledöntött a plédre. A kemény beton az anyagon keresztül is nyomta a hátam miközben Niel lejjebb haladt, ám amikor a nyakamra hintett apró puszikat, felkuncogtam, ő pedig rám emelte tekintetét.

   Kissé józanabbul, lehiggadva szemléltük a másikat. Én Niel haját simogattam, az ő keze pedig még mindig a pólóm alatt cirógatták a bőröm, fejét pedig mellkasomra hajtotta.

- Ne haragudj. – szólalt meg végül.

- Miért kéne haragudnom? – kérdeztem közömbös hangon, mire – legnagyobb sajnálatomra felkönyökölt mellettem.

- Lásd, be nem lenne túl romantikus… itt a tetőn… ráadásul ha valaki fel jönne, hogy megkeressen… - ahogy beszélt egyre vörösebb lett, én pedig jót kuncogtam lányos zavarán.

- Hé, ne nevess! Nem vicces… - vágott durcás képet, de én csak egy röpke csókkal intéztem el a dolgot.

- De igen, az vagy.

- Yah!

   Ha tehettem volna az egész éjszakát ott töltöttem volna, a tetőn, de Danielnek végül igaza lett, és Lea rondított bele – az akkor már az illendőség keretei között mozgó – pillanatba. Lefekvéskor pedig hála nővéremnek ismét észrevétlen hálótárs-csere ment végbe, így Niel mellkasán nyomhatott el az álom.

#24 és fél

*Lea POV*

- Lenne kedved elkísérni Magyarországra? Liz befejezi az iskoláját áprilisban, és szeretném, ha te is ott lennél az ünnepségen. – percekig csak üres tekintettel meredt előre. Már a kezemet lóbáltam Niel előtt és készültem az újraélesztésre, amikor rám emelte tekintetét.

- Mehetek veled?

- Igen.

- Magyarországra?

- Aha.

- Lizhez?

- Nem is az öcsémhez…

- IMÁDLAK! – ugrott a nyakamba olyan erővel, hogy eldőltünk az ágyon és csak ordított, úgyhogy a hallásom maradandó károsodást szenvedett. Vártam még kitombolja magát, aztán megköszörültem a torkom.

- Ö… Szeretlek én, meg minden, de nem szállnál le rólam? Ez így kicsit zavarba ejtő… - Niel úgy pattant le rólam, mintha megégették volna.

- Ne haragudj.

- Rá se ránts. – mosolyogtam gyerekes zavarán. Hogyan is félthetném tőle Lizt?

   Izgatottan készülődtem haza. Mikor végre elemelkedtünk a földtől, ismerős öröm terjedt szét a szívemben. Bár az út során számtalanszor megbántam, hogy Nielt választottam útitársul. Végig járt a szája, valamin mindig problémázott és ha mást nem, Lizről kérdezett vagy áradozott. Mikor már komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy leütöm, ha nem hagy aludni legalább pár órát, elnyomta az álom.

   Budapesten autót béreltünk, amivel egészen hazáig vezettem. Otthon a családom apraja-nagyja már megérkezett, Liz pedig már szerencsére elindult az iskolájába, így nem lepleződtem le. Nielt mindenki kedvesen fogadta, a nyelvi korlátok ellenére. Hellyel-közzel tolmácsoltam, de szegény Niel néha háttérbe szorult, mert mindenki személyesen akarta hallani, hogy megy sorom odakint Koreában.

   Végül mindenki elindult a maga járművével. Hozzánk betársult utasnak a nagymamám és az idős néni, aki amolyan fogadott nagymamánk volt, és aki a hátsó ülésre került a kissé megilletődött idol mellé. Egész úton hajtogatta a néni, hogy milyen jó, hogy ilyen „rendes fiatalembert” találtam magamnak odakint. Kicsit szenilis volt szegény, így feleslegesnek tartottam ötpercenként elmagyarázni, hogy nem a férjem.

   Az ünnepség pont olyan volt amilyennek egy ballagásnak lennie kell – hosszú és unalmas. Mikor vége volt, Nielt egy félreeső helyre állítottam, majd elszaladtam a húgomért, aki a nyakamba borulva ecsetelte, hogy gyűlöli a magas sarkút – még mindig – és a kosztümöt – még mindig. De nem tudta végig mondani, mert időközben odavezettem „ajándékához” aki mosolyogva szólalt meg:

- Kár, pedig igazán csinos vagy benne. – Liz csak állt egy helyben és a száját tátotta – szó szerint. Niel kezdett zavarba jönni, ám ekkor kedves testvérkém, mint akinek elmentek otthonról, visítva a nyakába ugrott. Én úgy éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor nekem el kell szivárognom.

   A nap nagyon gyorsan elment, de Liz többet nem engedte el párja kezét. Bár hazafele kicsit nehéz volt elviselni, ahogy a néni kérdezgette, hogy ugyan mégis miért mentük férjhez ugyanahhoz a férfihoz, de húgomat látva még ezt is csekély árnak éreztem. Este az alvás úgy alakult, hogy én beköltöztem Liz szobájába, Daniel pedig megkapta az én szobámat. Mindannyian hulla fáradtan dőltünk be ágyunkba, ám nekem más terveim voltak.

   Gondosan megvártam, míg minden elcsöndesedik a házban, majd matracomat Liz ágya alá tuszkoltam aztán halkan, takarómmal és párnámmal a hónom alatt megcéloztam a szobámat, ahol Niel már minden bizonnyal az igazak álmát aludta. Amikor benyitottam, még enyhe horkolást is hallottam. Mellé surrantam, és megráztam a vállát.

- Daniel, ébredj! Daniel! - egyre határozottabban ráztam, majd mikor nem reagált, nem finomkodtam tovább, a hátára csaptam. - YAH!

- Ááá...uhmpfmfp... - tenyeremmel betapasztottam a száját, nehogy felverje nekem a házat, mert akkor hiába fáradtam. Csak akkor tettem szabaddá beszélőkéjét, amikor megcsillant szemében a felismerés.

- Noona... Mit keresel itt?

- Idegen helyen nem alszom jól és nagyon fáradt vagyok. Engedj oda. - hessegető mozdulatokat tettem, mire Nielnek elkerekedett a szeme.

- N... Noo... Noona... Azért mégis... Egy ágyban aludni...

- Ki beszélt itt együtt alvásról?

- De hiszen te mondtad az előbb...

- Bolond. Én itt alszom. A saját ágyamban. Nélküled. Na, csipkedd magad. – a nyomaték kedvéért belecsíptem a karjába.

- Áu! De akkor én hol aludjak?!

- Ahol akarsz… - jelentőségteljes szemeket meresztettem rá, remélve, hogy felfogja, mit is akarok tőle.

- Jól van, megyek már… - és álmosan, kócos hajjal, ágyneműjét magához szorítva kullogott ki a szobámból. Amint eltűnt az ajtóm mögött, rögtön ott termettem és kikukkantottam rajta. Éppen abban a pillanatban tűnt el Niel háta a húgom szobájában. Önelégülten mosolyogva fészkeltem vissza magam az ágyamba.

#24

*Lea POV*

   Dühöngve húztam magam után Kait és átcsörtettem a tömegen. A ruhatárban kikértem a kabátom, és ekkor vettem észre, hogy C.A.P zakója rajtam maradt. Magammal vittem, gondoltam majd csak visszaszolgáltatom neki.

- Lea, várj már! - rántott vissza a karomnál fogva Kai. Már nem volt rajta az álarc, legszívesebben én is eltüntettem volna a magamét. Valahogy nem éreztem már alkalomhoz illőnek.

- Csak menjünk haza, kérlek. – Hosszan bámult, aztán nagy sóhajjal elindult, de a kezem nem engedte el. Összekulcsolt ujjakkal sétáltunk a kocsiig, aztán hazáig néma csöndben maradtunk.

   Hazaérve sem szóltam egy szót sem, csak hagytam, hogy Jongin kövessen a lakásomba. Első utam a mosdóba vezetett és elkezdtem lemosni arcomról a festéket. A színek örvényben folytak le a lefolyón a vízzel együtt. Ahogy belenéztem a tükörbe, a szempilláimról pár fekete csík csorgott le az arcomra, így úgy festettem, mintha fekete könnyeket sírtam volna. Mögöttem Kai jelent meg a tükörben. Egy darabig csak néztük egymást, majd kezei lassan körém fonódtak és nyakamba temette az arcát.

- Haragszol? – kérdezte a bőrömtől, ami forró volt leheletétől.

- Nem… - hajtottam le a fejem, hátha így kevésbé hangzik hazugságnak. Valójában sokkal jobban fájtak C.A.P szavai, mert tudtam, hogy igaza volt. Úgy éreztem már nem érdeklem Jongint, aki közben maga felé fordított, és az államnál fogva felemelte fejem, így kényszerítve, hogy ránézzek.

– Nem hiszek neked.

- Hát jó. – tört fel belőlem egy nagy sóhaj – Igenis haragszom. Mondd, elment neked az eszed? Az még hagyján, hogy nem jöttél el. Az is, hogy hetekig felém sem néztél. De miért… komolyan képes lettél volna megütni? – a hangom olyan halk volt, hogy én is alig hallottam. Igazából inkább keserűek voltak szavaim, mint dühösek. Most partneremen volt a sor, hogy elfordítsa fejét, aztán tekintetét mégis az enyémbe fúrta.

- De meg akart csókolni.

- És? Szerinted hagytam volna?! Mégis minek nézel te engem? – összefontam a kezeimet, csak hogy visszafogjam magam és ne hagyjam faképnél. Már nem tudtam elrejteni, hogy mennyire megbántott.

- Bocsáss meg… én nem… - egyik tenyerét az arcomra tette, ahonnan letörölte álkönnyeimet, másikat pedig a csípőmre helyezte – nem akartalak megbántani. – nem mondtam semmit, csak próbáltam fenntartani a védőfalaimat, ami sokkal könnyebb lett volna bármiféle testi kontaktus nélkül, így viszont nem tudtam neki ellenállni, amikor megcsókolt. Olyan régen láttam már, hogy készséggel adtam fel elveimet.

- Még csak nem is táncolhattam veled… - suttogta ajkaim közé.

- Talán kárpótolhatnál… - válaszoltam neki, mire kézen fogott és a nappalin keresztül a szobámba akart vezetni, csakhogy az uralkodó sötétség miatt megbotlott és átesett a kanapén, velem együtt a párnák között landolva. Mind a ketten kacagtunk saját bénaságunkon, de már mindegy volt.

   Aztán egyszerre némultunk el és továbbra is vakon tapogatózva kerestük meg egymás ajkait. Míg kezeivel feltornázta a szoknyámat a derekamig, én a nyakkendőjével és az inge gombjaival bajlódtam. Épp a fekete csipkét húzta le a vállaimról, finom csókokkal hintve felszabaduló bőrömet, amikor megszólalt:

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában, de… nem lehet ezt valahol kigombolni és levenni? – mosolyogva vezettem kezeit a rejtett cipzárhoz, így eleget téve kérésének. Egyetlen éjszakára ismét elfeledtette velem a kétségeimet és elhittem, hogy tényleg fontos vagyok neki…

*

   Másnap egyedül ébredtem a kanapén, gondosan betakarva, egy levéllel az asztalon. Nem is olvastam el, nem voltam kíváncsi az újabb kifogásokra. Úgy döntöttem, hogy ignorálom a dolgokat magam körül, ami több-kevesebb sikerrel meg is valósult. Ugyanúgy bejártam a Teen Top dormba, ahol a fiúk – tudtukon kívül – segítettek megfeledkezni ügyes-bajos dolgaimról. C.A.P-el mindig elkerültük egymást, amit annyira nem bántam, kínosan éreztem volna magam. Aztán úgy döntöttem, hogy róla sem veszek tudomást. A többi időmet pedig az árvaházban töltöttem, így már nem is különösebben gondoltam Kai-ra – csak kétpercenként nézegettem a telefonom, nem másodpercenként.

   Kellemesen cirógatott a tavaszi nap, ezért úgy döntöttem, hogy korábban viszem ki a gyerekeket az udvarra játszani, nem árt nekik egy kis friss levegő és nekem is kevesebb bajom lesz az altatással, mert ilyenkor jól elfáradnak a sok rohangálásban. Én kényelmesen leültem a homokozó szélére, a lányokkal együtt sütiket és tortákat készítve. Be kell valljam, pályát tévesztettem, mert igazán finomra sikerültek. Akkor csodálkoztam el kissé, amikor az egyik kisfiú odajött hozzánk és úgy gondolta, hogy ténylegesen is megkóstolja a homokból készült muffint.

   Egy darabig félrehajtott fejjel néztem, ahogyan a gyerek eszi a homokot, amikor valaki hátulról megkocogatta a vállam.

- Nem kellene elvenni tőle? – szólalt meg egy mély hang is. Ijedtemben lefordultam a kis falócáról, ami körbevette a homokozót, onnan néztem fel aljas támadómra, C.A.P-re.

- Mostanában rászoktál, hogy meglepsz a semmiből. Egyébként gondoltam nem árt egy kis vitamin neki. Nagymamám szerint hetven éves korunkig hetven kiló koszt kell megennünk. – álltam fel nehézkesen, miközben sajgó alfelemet simogattam fintorogva.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni. – mondta C.A.P, de nem is figyeltem rá, mert úgy gondoltam, hogy a kis Kunwoo elég vitamint juttatott a szervezetébe, így odamentem, felemeltem a földről és kivettem a kezéből a maradék „süteményt”. Majd szája körüli maradványokat kezdtem törölgetni türelmesen.

- Legalább finom volt? – kérdeztem szarkasztikusan, amikor a kis ördögszekér úgy döntött, mégsem ízlik neki a homok annyira, ezért prüszkölve szabadult a szájában lévő feleslegtől – a nyáltól is persze. Így az arcomat beterítette a nyállal kevert sáros massza. C.A.P-ből és belőlem is  hangosan tört elő a nevetés Kunwoo pedig elégedetten mosolygott az ölemben művén.

   Miután elhárítottam a katasztrófát, vendégemhez fordultam:

- Hát te?

- Öhm.. mostanában nem tudtunk beszélni és izé… azt hittem…

- Áh jó is, hogy jöttél, mert valamit meg szerettem volna beszélni veled. – vágtam gyorsan a szavába, mielőtt felhozhatta volna a bálon történteket. Nem és nem voltam hajlandó tudomásul venni az ott elhangzottakat, így számomra is könnyebb volt, ha nem játszom a sértődöttet és úgy teszek, mintha mi sem történt volna.

- Hogy mi? – nézett rám meglepetten, de aztán láttam rajta, hogy neki is könnyebb, ha nem erőlteti – vagyis… miről lenne szó?

- Gyere, üljünk le. – mutattam egy padra nem messze a gyerekektől – Szóval azt szeretném kérdezni, hogy áprilisban elvihetem-e magammal Nielt egy hétvégén Magyarországra. Liz akkor fejezi be az iskolát, és szeretném, ha Daniel ott lenne az évzáró ünnepségen. Amolyan meglepetésként.

- Várj, várj… Danielnek elmondtad már? – ijedten nézett rám, mire elnevettem magam.

- Nem, dehogy! Akkor még két hónapig hallgathatnám az őrjöngését. Először téged akartalak megkérdezni. Nem tudom az időbeosztásotokat.

- Huh… - fújta ki hangosan a levegőt a megkönnyebbüléstől – Ezt még meg kell beszélnem a menedzserünkkel.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Unni, unni! – kiabálva jöttek oda a gyerekek hozzám. Az egyikük elesett, és lehorzsolta a térdét, így mind a ketten a síró apróságot vettük gondjainkba.

   Kérésem engedélyezve lett, bár nem tudom, hogy a menedzser mennyit tud a húgom és Niel kapcsolatáról. Mindenesetre én kifejezetten örültem neki, hogy nem kell egyedül megtennem a hosszú utat hazafele. Örömmel csörtettem fel a dormban az érintett szobájába, ahol épp a másik féllel ordítoztak egymással – már megint.

- Széééééép jónapot! Mindkettőtöknek... – néztem a kamerába.

- Helló! – nézett meglepetten Liz.

- Á, Noona! Sz… szia… - Nielnek is gyanúsan elkerekedett a szeme.

- Hé, ti! Mit műveltek itt?! Azt ne mondjátok, hogy megzavartam valamit, mert Niel, esküszöm, hogy…

- Nem, nem NEM! Csak… izé.. nem szoktál berontani a szobámba… szóval…

- Hát ez nem győzött meg túlságosan… Bocs hugi, de meg kell leckézetnem bájos lovagodat, csak hogy tudja, hányadán állunk. Ez nem lesz szép látvány, úgyhogy bontom a hívást. Pá!!!

- De Lea…. – meg sem várva válaszát kinyomtam a hívást, majd pedig Niel felé fordultam csípőre tett kézzel, aki már a földön térdelt, összekulcsolt kézzel.

- N.. n… noona, esküszöm, hogy semmi olyat nem csináltam Lizzel… Mi csak…

- Hogy mi? Jaj! Azt csináltok, amit akartok, csak az ajtót zárjátok magatokra.

- Akkor nem is… nem is fogsz megverni?

- Mikor vertelek én meg? Istenem, kellj már fel a földről, elég furcsán érzem magam, ahogyan itt térdelsz előttem. – hajoltam le és felrángattam az ágyra, majd én is mellé huppantam.

- Beszélni szeretnék veled valamiről, vagyis kérni szeretnék egy szívességet…

- Tőlem? – bökött ujjal a mellkasára, és eltátotta száját.

- Igen. Lenne kedved elkísérni Magyarországra? 

#23

*C.A.P POV*

- Nem tudsz jönni? Nem… nem csak még mindig beteg vagyok, azért hallod a hangom ilyennek. Igen. Akkor majd hívj, ha megint Koreában lesztek…

   A sokadik ilyen beszélgetést hallgattam végig amióta befészkeltem magam Lea kanapéjára, hogy ápolni tudjam, míg beteg. Aznap este is azért ázott el teljesen feleslegesen, mert úgy volt megbeszélve, hogy találkoznak. Ha nem követem, ki tudja meddig állt volna ott az esőben.

   A bál estéjén elővettem a régen hordott, fehér öltönyömet, amit még az egyik fotózás alkalmából készítettek nekünk. Kezembe kaptam a harlequin maszkot és a kocsiba ültem. A teremben nagyon nehéz volt tájékozódni, sokáig tartott mire megtaláltam a sok álarcos ember között azt, akit én kerestem. Hihetetlenül gyönyörű volt, ahogyan szemei fénylettek a festett maszkon belül, és ahogy a ruha körül ölelte az ázsiai nőkre egyáltalán nem jellemző, telt, mégis karcsú alakját. Természetesen egyedül volt, ahogyan sejtettem.

    Láttam, hogy kifele igyekszik, így utat törtem magamnak a tömegben, megragadtam a csuklójánál fogva és magam után húztam az udvarra, ahol egy kis levegőhöz is juthattunk, távol a sűrű emberáradattól. Látszott rajta, hogy nem értékelte túlságosan határozottságomat.

- Már elnézést. Nem tanították egy kis illemre? – szemei haragosan villogtak, kellemetlen deja vu érzést keltve bennem, de nem hagytam magam.

- Ezt inkább a partneredtől kellene kérdezned. – vágtam vissza, de már nem is vártam meg a válaszát, inkább feltoltam a homlokomra álarcomat. Lea torkán akadt a – minden bizonnyal – csípős válasz. Csak elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Te mit keresel itt? – nyögte ki végül.

- Volt egy olyan érzésem, hogy ma sem fog eljönni.

- Hát aztán? Ki bérelt fel, hogy a lovagom legyél?!… Nem vagyok királylány, tudok vigyázni magamra. Különben is, hogy jössz ahhoz, hogy beleszólj a magánéletembe?  Szóval, ha most nem haragszol… - durcásan hátat akart nekem fordítani, de elkaptam a karját.

- Miért akarsz állandóan faképnél hagyni? – kérdeztem nagyot sóhajtva, túljátszott csalódottsággal a hangomban. – Csak azt szerettem volna, hogy jól érzed magad. Á, ez a kedvenc dalom. Gyere inkább táncolni… - nem hagytam időt neki, elkaptam a karját és berángattam a táncparkettre, ahol hangosabb volt a zene. Belepördítettem a karomba, és derekát finoman átölelve kezdtem felvenni a zene ütemét. Lea arcát néztem, aki zavarában erőteljesen próbálta kerülni a tekintetem, ami nehéz, ha csupán pár centire táncoltok egymástól.

- Miért vagy ilyen? Ez olyan kínos…

- Miért lenne? Csak táncolok, valakivel, akivel már régen szerettem volna. - ekkor egy lendületesen suhanó páros majdnem elkaszált minket, én pedig kihasználva a lehetőséget szorosan magamhoz vontam. Tekintetünk találkozott a maszkokon keresztül. Leán őszinte meglepetést véltem felfedezni, majd elfordította és finoman a vállamnak támasztotta fejét. Nem számoltam hány dalt táncoltunk így végig, csak arra tudtam figyelni, ahogyan partnerem egyre engedékenyebben simult hozzám és hagyta, hogy én vezessem a lépések között.

- Szomjas vagyok… nem iszunk valamit? – kérdezte számomra túl korán, de nem mondhattam nemet, az furcsán jött volna ki.

   Magunkhoz vettünk egy-egy pohár italt, aminek rémes íze volt, de nem nagyon foglalkoztunk vele. Kisétáltunk a frissítő levegőre. Odakint kifejezetten hideg volt, így amikor Lea vállaira tévedt a szemem – amiket csak fekete csipke fedett – ráterítettem a zakómat. Csendben sétáltunk, a giccses szökőkutakat és szobrokat kerülgetve, én Lea mögött valamennyivel lemaradva. Nem tűnt valami kommunikatívnak.

- Jó volt egy kicsit táncolni… régen táncoltam már a saját kedvemre. – próbálkoztam.

- Aha…

- És te? Jól érzed magad?

- Ühüm… - érkezett ismét a túl lapos labda ahhoz, hogy valamit kezdeni tudjak vele. Nem vagyok szószártyár, normál esetben is nehezen jönnek a szavak, így meg végképp nem tudtam mihez kezdjek. Megelégelve a dolgot megragadtam és magam felé fordítottam.

- Mi bajod?

- Nincs semmi… - szemeit forgatva nézett el mellettem.

- Azt hittem már nem haragszol.

- Ki mondta, hogy haragszom?

- Áh, senki… igazán nem ismerlek ennyire… - mondtam egyik szemöldököm a magasba emelve.

- Nem számít, ejtsük a témát.

- Ennyire zavar, hogy nem jött el? – a kérdés még azelőtt kicsúszott a számon hogy végiggondolhattam volna.

- Na, jó, ehhez végképp semmi közöd sincs. – szemei csak úgy villogtak az erős smink mellett. Tudtam, hogy ismét felborítottam azt a törékeny egyensúlyt, ami a békülésünk óta fennállt, de már nem számított.

- Már miért ne lenne? Miért baj az, hogy törődöm veled?

- Hát tudod mit? Törődj szépen a saját dolgaiddal! Az, hogy Jonginnel mit teszek, vagy nem teszek, had legyen az én gondom. – éreztem, ahogyan én is egyre dühösebb leszek, de ezúttal visszafogtam magam. Szabad kezemet ökölbe szorítottam, de nyugodt hangon válaszoltam neki.

- Engem az nem érdekel, hogy vele mit csinálsz. És szemmel láthatóan most sincs itt.

- Isteni szerencse, hogy te igen. - Idegesen beletúrtam a hajamba.

- Durva a szarkazmusod. Egyébként igen, szerencse. Így legalább nem kellett egyedül töltened az estét.

- Nagylány vagyok, kibírom. Most pedig engedj. – ki akarta rántani magát a szorításomból, de megragadtan mindkét vállát és magam felé fordítottam, hogy kénytelen legyen rám nézni.

- Miért csinálod ezt velem?

- Én mit… - hirtelen elhallgatott, amikor a szemembe nézett, én pedig lassan közelítettem mélyvörösre festett szájához. Szemei kikerekedtek, de mielőtt megcsókolhattam volna, valaki a vállaimnál fogva ellökött Leától.

- Azt mondta, hogy engedd el. – magas férfi állt előttem, az enyémhez hasonló, fekete alapon piros rombuszokkal díszített harlequin maszkban, egyik szeménél függőleges, a másiknál pedig vízszintes fehér rombusszal.

- Mégis csak eljöttél? A sok ígérgetés után, örvendek a találkozásnak. – gúnyosan döntöttem meg felé enyhén a felsőtestem, mire fenyegetően lépett egyet felém.

- Miért érdekel, hogy mikor találkozom Leával?

- Mivel – úgy tűnik – téged nem érdekel túlságosan… - nem tudtam befejezni, mert lekapta az álarcot és megragadta az ingem. Összeszűkült szemmel álltam a tekintetét. Nem mással, mint az EXO egyik tagjával, Kai-al találtam szembe magam. Túllépve meglepetésemen fojtattam a mondandóm – Tudod, ha együtt laksz valakivel, elkezdesz aggódni, mikor éjszaka nem jár haza, vagy netalán a szakadó esőben ázik, mert VALAKI lemondta a találkozóját. Utána pedig napokig az ágyat nyomja lázasan, és az illető még csak meg sem látogatja… - megemelkedett a keze, de Lea gyorsabb volt és közénk állt, engem eltolva, mielőtt az ököl az arcomban landolt volna.

- Ebből elég. Menjünk haza. - összekulcsolta ujjaikat és anélkül, hogy rám nézett volna, elindult. Kai pedig engedelmesen követte, miközben birtoklóan átkarolta a derekát. A vendégekből senki nem vette észre a kis közjátékunkat. Mindenki mosolyogva mulatozott odabent.

   Dühösen csörtettem a kocsimig, majd padlógázzal indultam haza. Attól nem kellett félnem, hogy Leával összefutok.

#22

*Lea POV*

   Csak álltam és bámultam a mellettem álló idolra és próbáltam összerakni az eseményeket a fejemben. Nem akartam beszélni vele, mert valahol mélyen megbántott a szavaival, de örültem is neki, hogy láthatom. 

- Mi felénk ezt úgy hívják, hogy eső után köpönyeg. – szólaltam meg végül elutasítóan.

- De hiszen még esik.

- A lényegen nem változtat. Már bőrig áztam. – el akartam menni, de megragadta a karom.

- Nem mész sehova, amíg nem beszéltünk.

- Mégis miről? Mit akarsz még a fejemhez vágni azon kívül, hogy egy könnyűvérű nő vagyok? Nem mintha közöd lenne hozzá, de egyszer elég volt, köszönöm.

- Én ilyet soha nem mondtam. – nézett mélyen a szemembe.

- Nem, de az értésemre adtad. Egyébként pedig mióta követsz? Áh… Mindegy, ha nem haragszol találkozóm van valakivel.

- Elég régóta, hogy tudjam, nem fog eljönni. Most mondta le. Szóval van időd rá, hogy megbeszéljük. Illetve, hogy meghallgass. – egyikünk sem mozdult, mintha mind a ketten arra vártunk, hogy a másik tegye meg az első lépést. Kínos pillanatunknak egy hatalmas tüsszentés vetett véget, ami belőlem tört elő.

- Na gyere, mert megfázol. Főzök neked teát… - mondta lágy hangon, egyik kezével kettőnk fölé tartotta az ernyőt, a másikkal pedig finoman átölelte a vállam és elkezdett tolni. Nem messze parkolt a kocsija, amibe hagytam, hogy beültessen, sőt még a biztonsági övet is ő kapcsolta be. Hirtelen erősen elkezdett fájni a fejem és ahogy nedves ruháimnak köszönhetően átjárt a hideg, már a fogaim is vacogni kezdtek. Bántam is én, hova megyünk, csak legyen fűtés.

   Út közben elnyomott az álom és már csak homályosan érzékeltem, ahogyan kiemel a kocsiból, majd bevisz a lakásba. Egyre rosszabbul éreztem magam, már ahhoz sem volt erőm, hogy a súlyom miatt aggódjak. Odabent a kanapéra fektetett és elkezdett finoman ébresztgetni.

- Lea, ébredj. Hahó… Magadnál vagy? – kérdezte, mire fáradtan bólintottam – biztos? Mennyit mutatok? – emelte fel kitárt ujjait, mire mosolyogva válaszoltam:

- Egy kezet.

- Hogy mi?! – furcsán nézett rám, majd a tenyerére, de aztán visszatért az eredeti témához – át kellene öltöznöd… hozok neked tiszta ruhát… de… ugye fel tudod őket venni… egyedül… ha nem… én… szóval segíthe… tek. - rákvörös fejjel bámulta a padlót, a végét pedig egyenesen dadogva mondta, így magamban nevetgélve tornáztam ülésbe testem.

- Csak fáradt vagyok, nem nyomorék. Köszönöm, hogy hazahoztál, most már hazamehetsz. Ha nem haragszol, most nem kísérlek ki. A mondandódat pedig majd máskor hallgatom meg.

- Nem megyek sehova. Már csak azért sem, mert szerintem megfáztál.

- Nincs semmi bajom, sose vagyok beteg szóval… - mutattam az ajtó felé.

- Felejtsd el. – miközben beszélt, a ruhás szekrényemben kutatott, majd egy köteget a kezembe nyomott, felhúzott a kanapéról és betolt a fürdőszobába – Zuhanyozz le, jó meleg vízben, én addig készítek teát.

   Nem volt kedvem tovább vitatkozni, így engedelmesen bevonultam a mosdóba és addig folyattam magamra a vizet, amíg a bőröm ráncossá nem vált. Akkor belebújtam a jó meleg – és legfőképp száraz – ruháimba, majd a konyhába sétáltam, ahol C.A.P épp a gőzölgő italt töltötte bögrébe, amit aztán elém tolt. Csak egy bólintással köszöntem meg, mert elhatároztam, hogy nem szólok hozzá. A büszkeségem nem mindig lendíti előrébb az emberi kapcsolatokat.

   Mereven hallgattunk egymással szemben, én erősen a teámra koncentráltam, ami egyébként tagadhatatlanul finom volt és jól is esett. Végül vendégem törte meg a csendet.

- Még mindig haragszol? – kérdezte csöndesen, mélyen szemezve a bögréjével.

- Talán nem lenne jogos?

- De, azt hiszem igen… de én… szóval sajnálom. Nem kellett volna úgy beszélnem veled… Nincs jogom hozzá, hogy számon kérjelek…

- Pontosan. Nem volt jogod hozzá. – hangom még mindig kemény volt, de láttam rajta, hogy szenved ezért még hozzáfűztem, valamivel lágyabban – de… nem csak a te hibád. Nem kellett volna titkolóznom, akkor lehet, hogy nem így derült volna ki és te sem tartottál volna könnyűvérűnek.

- Nem én soha… Nem úgy gondoltam, amit mondtam… Ne haragudj.

- Nem haragszom. És akkor sem haragudtam. Inkább rosszul esett, sőt talán szégyelltem is magam, de sosem haragudtam. – meglepve nézett végre fel rám, látszott rajta, hogy nem erre számított tőlem, de már belefáradtam egymás örökös kerülgetésébe. Nyújtózva álltam fel az asztaltól.

- Gyere, hagyjuk ezt a témát és nézzünk meg egy jó filmet. Van itthon vajas popcorn. – mosolyogtam, ő pedig szintén.

   Kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapémon, a nagy tál pattogatott kukoricával és egy filmmel, amire már nem is tudtam figyelni. Egyre nehezebbek lettek a szemhéjaim, és a végén már csak arra emlékszem, hogy C.A.P betakargat az ágyamban, majd újra álomba zuhantam.

   Másnap reggel nem bírtam felkelni. A fejem majd szétrobbant, a torkom úgy fájt, hogy nyelni sem bírtam, a hideg rázott és ennek tetejében az orromon keresztül egy csepp éltető oxigén sem jutott el hozzám. Óvatosan az éjjeli szekrényem felé fordultam és megnéztem az órámat. Már majdnem dél volt. Kétségbeesetten nyúltam a telefonom után, hogy felhívhassam a főnökömet, ugyanis délre kellett volna bemennem az árvaházba. Miután biztosított róla, hogy meg tudják oldani, ha nem megyek be amíg meg nem gyógyulok, fáradtan bámultam a plafont.

   Az ajtón egyszer csak kopogtak, majd C.A.P jelent meg a szobámban, egy gőzölgő bögrével a kezében.

- Felébredtél?

- Fel. De te mit keresel itt?

- Itt aludtam. Vagyis nem itt, hanem nálad. Mármint a kanapén. Szóval érted. – teljesen zavarba jött, de jelen állapotomban nem nagyon foglalkoztatott, hogy ő milyen alkalmatosságon töltötte az éjszakát.

- Jól van, értem én. De ne haragudj, most nem vagyok jól. Menj haza, majd ha meggyógyultam, elmegyek hozzátok. Nem akarom, hogy elkapjátok.

- Szóval még is csak igazam volt, megfáztál tegnap.

- Igen, igazad volt. Nem léphetnénk tovább?

- Dehogynem. – azzal kifordult a szobámból. Addig rendben, hogy én mondtam, hogy menjen haza, de azért köszönhetett volna, ha már kibékültünk vagy mi a szösz. Ám pár perccel később világossá vált számomra, hogy esze ágában sem volt elmenni.

   Egy nagy tálcával tért vissza, amin terítve voltak a mindenféle gyógyszerek, illetve egy kancsó tea bögrével és még egy lázmérő is. A legszebb az egészben, hogy én nem is tartottam ilyeneket otthon.

- Ezt légyszi intézd el magadnak – nyomta a kezembe a lázmérőt. – Fáj valahol? – meglepetésemben csak bólintani tudtam, majd ujjal mutogattam végig fájós pontjaimat. Erre C.A.P akkurátusan elkezdte felbontogatni a dobozokat, mindegyikből kivéve egy-egy szemet, majd miután eltüntettem a lázmérőt a ruhámban, a pirulákat szórta a tenyerembe.

- Ezeket nyeld le, itt a tea hozzá.

- Azt akarod, hogy gyógyszermérgezést kapjak? – nyertem vissza a hangom, de ő csak a fejét rázta.

- Mindent megkérdeztem a gyógyszertárban, ők adták ezeket. Nem lesz semmi bajod… - csipogás jelezte, hogy a lázmérő elintézettnek tekinti a dolgát, így a nővér szerepben nagyon komfortosan létező Minsoo tenyerébe vándorolt, míg én – véleményem szerint – egy elefántnak elegendő mennyiségű gyógyszert nyeltem le.

- Elég magas lázad van. Nem kellene elmenned orvoshoz? – Közölte a diagnózist aggódóan önkéntes ápolóm.

- Ez csak egy kis megfázás, nem halálos betegség… Nem megyek orvoshoz.

- Jó, akkor majd én vigyázok rád. – Azzal összeszedte a kellékeit és kivonult a szobából.

   Egész héten beteg voltam. C.A.P szinte beköltözött a kanapémra és nem engedett ki az ágyból.  Minden nap az ölembe kaptam a reggelit, semmit nem kellett tennem, csak feküdnöm és pihennem. Igazán jól esett a gondoskodás. Továbbá korlátozta csapattársait is a látogatásban, vagyis próbálta korlátozni, ugyanis őket nem lehetett távol tartani tőlem.

   Nem úgy Kait. Néha felhívott, megígérte, hogy eljön, majd mindig lemondta. Az utóbbi időben megritkultak a találkozásaink és azok is gyakran csak egy-egy éjszakára szorítkoztak. Nem akartam tudomást venni a rossz érzésről, ami néha elszorította a torkom, ha rá gondoltam. Azzal vigasztaltam magam, hogy úgyse jöhetne most, mert csak elkapná a betegségem és majd az bálon találkozunk, amire még ő maga hívott el hetekkel ezelőtt.

   Lassan én is kilábaltam a náthából és a bál estéjén izgatottan készülődtem. Magamra öltöttem a ruhát, amit még akkor megvettem, amikor megkaptam a jegyeket. Fehér, selyemhatású anyagból volt, fűzővel, pánt nélkül. A fehér alapon fekete csipke futott a térdemig, ahol a szoknya lágy harangalakban bővült ki. A vállaimat és karjaimat csak a fekete csipke folytatása fedte, a hátán pedig mély kivágás tette teljesen szabaddá bőrömet.

   Mivel nem volt időm álarcot venni, úgy döntöttem, hogy rajzolok magamnak. Fekete-fehér harlequin maszkot festettem az arcomra, kanyargós díszítőelemekkel, amik bal oldalt lefutottak egészen az államig, szemeimet pedig apró kövekkel hangsúlyoztam ki. Számra mély bordó rúzst tettem fel, végül egy elismerő pillantás után taxiba szálltam.

  Egy nagy rendezvényház biztosította a helyszínt. Mindenütt apró égőkkel voltak a falak és oszlopok díszítve, és a nagy terem egy kisebb parkba nyílott, ahol szobrok és apró szökőkutak álltak elszórtan meg egy embermagasságú sövény-labirintus. Pont, mint a filmekben. Giccsesebb már nem is lehetett volna.

   Sokáig sétálgattam az emberek között. Vártam, hátha felbukkan Kai, úgy volt megbeszélve, hogy a teremben találkozunk, de sehol nem találtam. Ahogy majdnem egy óra múlva próbáltam utat törni magamnak kifelé, egy kéz ragadott meg és elkezdett húzni maga után, egészen a kertig. Ott kirántottam a karom a szorításából.

- Már elnézést. Nem tanították egy kis illemre? - haragosan néztem a velem szemben lévő férfira. Az ő szemeit is álarc takarta, így nem tudtam megállapítani, mennyi idős lehet. Csak bámultam a fehér alapon fekete és óarany rombuszokat, aranyszínű, kacskaringós kontúrral. Hát, ha modora nincs is, az ízlése határozottan jó.

- Ezt inkább a partneredtől kellene kérdezned. - válaszolta egy ismerős, mély hang.

- Mi a... - szám tátva maradt, szemeim pedig kikerekedtek a meglepetéstől. Mielőtt kikelhettem volna magamból, az "idegen" feltolta a maszkot, és C.A.P-el nézhettem farkasszemet.