#50 és fél

  Ahogy Kai felé sétáltam, számtalan kétség fészkelte magát a fejembe, de már nem fordulhattam vissza. A zene betöltötte a termet, így lépteim nem hallatszottak, észrevétlenül tudtam leguggolni egészen Kai előtt. Néztem egy darabig behunyt szemmel hátradőlt alakját, arca különösen békésnek tűnt, annak ellenére, hogy tudtam mennyire marcangolják őt belülről az elmúlt napok eseményei. Végül a kezem kinyújtva simítottam végig az arcán, érintésemre szemei ijedten pattantak ki és úgy hátrakapta a fejét, hogy az a nagy lendülettől a falnak ütődött. Fájdalmas fintorral vakarta az ütés helyét, majd a zenét kikapcsolva meredt rám.

- Lea… a frászt hoztad rám.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – kuncogásom ha akarom se rejthettem volna el előle, mire az ő arcán is megjelent egy halvány mosoly, ami azonnal aggodalmas arckifejezésbe torkollott.

- De… mit keresel te itt? Egyáltalán hogy jutottál be?

- Kyungsoo…

- Hyung? Már megint?! Komolyan… - cinikus kacajt hallatott, ami rosszul esett.

- Ha nem akarod, hogy itt legyek… - fel akartam állni, de megragadta a csuklóm.

- Ne menj el. Nem az a baj, hogy nem akarom… csak… téged féltelek. Ha ez kitudódik… -

- Nem fog. Nem tudják, hogy ki vagyok. – csak egy bólintást kaptam válaszul és egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, aztán rám emelte fekete szemeit.

- Lea…

- Hm?

- Jó, hogy itt vagy. Hiányoztál. – míg ezt kimondta, keze a csuklómról a tenyeremre csúsztak és összekulcsolta az ujjainkat. Én csak bátorítóan megszorítottam, ezzel engedélyt adva neki egy újabb határ átlépésére.

   Egy darabig így maradtunk, csak élveztük ahogyan ujjaink egymás bőrét simogatták, nekem pedig azon járt az agyam, hogyan tudom kivitelezni amit elterveztem. Végül az improvizálás mellett döntöttem. Elengedtem a kezét, mire meglepett pillantást kaptam válaszul. A terem másik végébe sétálva elkezdtem levenni a kabátom és a sálam, majd Kaihoz hasonlóan lerúgtam a cipőimet is, a zoknikkal együtt, nehogy  elcsússzak a fényes parkettán. Elnevettem magam az idol értetlen arckifejezésén, majd visszaérve hozzá a kezemet nyújtottam felé.♫

- Nem jössz?

- Nem, mintha nem tetszene a vetkőzős műsorod de… hova is?

- Táncolni. – erre a válaszra, ha lehet, még nagyobbra kerekedtek partnerem szemei.

- Hova?!

- Táncolni. Taníts meg valamire. – habozva tekintett rám, én pedig kezdtem egyre szerencsétlenebbnek érezni magam, így vállrántva fordultam az ellenkező irányba – Ha nem akarod…

- Akarom! – olyan gyorsan és erősen kapott a vállaim után, hogy a lendülettől nekicsapódtam a mellkasának.

   Testünk immár tetőtől talpig összesimult, a füleimnél éreztem a leheletét, egyik keze a vállamról lazán leomló póló felett perzselték a bőrömet, de nem húzódtam el, ahogyan ő sem. Ehelyett karjait levezette a derekamra és még szorosabban átölelt.

- Veled akarok táncolni. – suttogta a nyakamba, mire borzongás futott rajtam végig.

- Biztos? Mert készülj fel, semmi tehetségem sincs. Lehet, hogy laposra lesz taposva a lábad. Ahhoz mit fog szólni a menedzsered? – sandítottam hátra, hogy lássam az arcát. Így vészesen közel kerültem hozzá, de ő egyenesen a szemembe nézett, majd egy huncut félmosollyal az arcán szólalt meg:

- Próbáljanak csak megállítani.

   Mosolya tükörképre lelt nálam, majd hirtelen eltávolodott és ismét a hifi felé lépdelt. Keresgélt a dalok között, én pedig a válla mellett próbáltam meglesni, de csak eltolt magától.

- Most én választok. – ekkor csendült fel a számomra is ismerős dallam a hangafalakból. Kissé cinikusan néztem rá.

- Komolyan? Erre akarsz velem táncolni?

- Igen. Miért? – kérdezte ártatlan mosollyal.

- Klisé. – válaszoltam én, de ő is érezte, hogy valójában nagyon is tetszik. Ugyanis a választott dal nem más volt, mint a „My lady”.

   Mintegy varázsütésre mozdult el mellőlem és elnagyolt, de mégis a koreográfiából már jól ismert mozdulatokkal a terem közepére táncolt, majd mutogatva hívott engem is, arcán a jellegzetes „Kai” arckifejezéssel. Kissé átkoztam magamat, ugyanis semmi tehetségem nem volt a tánchoz, de látva ahogyan újra élvezettel követte a zene ritmusát, nem bántam meg döntésemet. Tenyerébe helyezve kezemet jeleztem, hogy benne vagyok, bármire is akar tanítani.

   Zavarba ejtő volt egymás mellett állni a tükrök előtt, ugyanis fényévekkel jobban mozgott mint én, de nem adtam fel. Újra és újra megmutatta a mozdulatsort, amit nekem szánt a sajátja mellé, bár el sem tudtam képzelni, hogyan fogja összehozni őket. Tanárként nem viccelt, komolyan vette a tanításomat, minden apró mozdulatot a helyére igazított, akárhányszor nem megfelelően vittem véghez őket. Kezei a testemen cikáztak és hiába voltak mentesek minden közeledéstől, engem mégis lázba hoztak.

   Végül észre sem vettem, csak a folyamatosan ismétlődő zenére én is újra és újra táncoltam, lábaim egy idő után automatikusan mozdultak. Mikor véget ért az utolsó akkord is, felpillantottam és a tükörben egy némán és mozdulatlanul álló Kai-al találkoztam. Mert ahogyan engem nézett, tudtam, hogy nem Jongin áll mögöttem. Ezt a tekintet csakis a színpadhoz tartozott. Némán faltuk egymást a tükrön keresztül, mígnem újra elindult a dal.

És akkor megtört a jég. Jongin táncolt. Minden mozdulata pontos volt, feszes, mégis végtelenül laza és ami a legfontosabb - látszott, hogy élvezi. Lassan haladt felém, szemeim végig fogva tartva. Én szinte öntudatlanul mozdultam, vele szinkronban, így araszoltunk egymás felé lassan, de biztosan. Aztán az első refrénre elfogyott köztünk a távolság. Kai szorosan a hátamhoz simult egy pillanatra, kezei végigsiklottak az oldalamon, majd újra elváltunk.

   Így kerülgettük egymást, hol én próbáltam elérni őt, hol ő követett engem. Mikor pedig találkoztak lépéseink, csípőnk egyszerre találta meg a helyes irányt, vállaink egymásnak feszültek, a kezeim utat találtak a mellkasán, nyakán és a hajába vezettek, arcát egészen közel húzva magamhoz, az ő karjai pedig a derekam és a csípőm köré fonódtak, de az utolsó pillanatban ismét eltávolodtunk egymástól. Míg táncoltunk, úgy éreztem nem maradt olyan felület rajtam, amelyet ne érintett volna. Az utolsó ütemnél pedig egyetlen mozdulattal magához préselt, hátam mellkasának feszült, kezei a csípőm szorították, én pedig lazán a nyakán pihentettem saját karjaim.

   A csend vett minket körül, gyors légzésünkön kívül nem hallatszott más. Érzékeim élesek lettek, hirtelen többszörösen éreztem testének vibrálását ahogyan hozzám simul, ujjai érintését bőrömön, arcának enyhe érdességét a nyakam érzékeny felületén, selymes tincseit az ujjaim között, leheletét, ahogyan ruhám vékony anyagát meglebegtette.

   Hirtelen fáradtság lett rajtam úrrá, talán összeestem volna, ha Jongin karjai nem tartanak olyan szorosan. Nagy levegőt véve fejem a vállának támasztottam és lehunytam a szemeim. Szemhéjam mögött pedig újra megjelentek az együtt eltáncolt pillanatok, melyekben valahogy benne volt minden érzésünk. Merengésemből apró csókok rántottak vissza a valóságba.

   Jongin ajkai felfedezőútra indultak és milliméterről milliméterre érintették nyakam bőrét, egészen az állam vonaláig. Lélegzetemet visszafojtva néztem rá és tekintetem az övével találkozott. Egyikünk sem akart megszólalni, mert akkor megtörtük volna a körülöttünk lévő varázst, de nem is éreztem szükségét. Már nem volt mit mondanunk, mert mindent tudtunk egymásról.

   Kibontakoztam az ölelésből és szembe fordultam vele. Szemeinek kétségbeesett csillogása elárulta félelmét az elutasításomtól, de én már csak mosolyogtam és karjaimat a dereka körül átfonva megöleltem őt. Arcom ezúttal én fúrtam a vállába, hátha elrejthetem zavarom, de ő nem hagyta, mert két tenyere közé fogta az állam és úgy kényszerített, hogy ránézzek. Aztán megcsókolt.

   Vadul, finomkodás nélkül érte el ajkaimat és nem várt engedélyre, hogy elmélyítse csókunk, én pedig csak sodródtam az érzésekkel amik tetőtől talpig átjártak. Majd amilyen gyorsan kezdődött, olyan hirtelen vetett véget a pillanatnak és helyette szorosan átölelt, ezzel kicsit elemelve engem a földtől.

- Köszönöm. – suttogta halkan, én pedig tudtam, hogy többé nem fogom elutasítani.

   Lábaim lassan értek a talajra, miközben úgy is éreztem magam, mint aki valamiféle repülésből landol éppen. A helyére került minden, eszembe jutott, hogy mégiscsak a próbatermükben vagyunk, valahogy nagyobb jelentőséget kaptak a tükrök, a tiszta parketta és mintegy végszóra, kopogás hallatszott az ajtó felől, amit egy Kyungsoo-fej követett.

- Khm… bocsánat, nem akartam zavarni. Csak gondoltam szólok, hogy vége a próbának, lassan indulnunk kell Jongin. – a szólított csak vigyorogva bólintott, miközben véletlenül sem engedett el – Kint várlak.

- Köszönöm Hyung. – mikor ismét kettesben voltunk, kissé eltoltam magamtól és mosolyogva néztem  az arcát.

- Miért érzem azt, hogy ez a köszönet nem csak a mostani információért szólt?

- Másért kellett volna köszönetet mondanom? – vonta meg a vállát Jongin, futó csókot nyomva ajkaimra.

   Fejemet ingatva néztem ahogyan komótos mozdulatokkal szedegeti össze a cuccait, majd én is elindultam ugyanígy téve a sajátjaimmal. Mielőtt kiléptünk volna a teremből, még utoljára magához vont egy nem túl hosszú, de annál alaposabb csókra, ezzel elérvén, hogy pirulva lépjek ki az ajtón, ahol D.O már kissé türelmetlenül várt.

- Azt hittem sose jöttök ki.

- Egyedül is eltaláltam volna a kocsiig Hyung.

- Ch… igazán hálás lehetnél, amiért itt szobroztam, hogy kikísérjem a barátnődet.

- Kikísérni? Én azt hittem…

- Nem lenne jó, ha együtt látnának benneteket. Úgyhogy remélem elköszöntetek, mert most én elrabolom a hölgyet. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon az énekes és a vállamnál fogva tolt el Jongin mellől, így már csak egy sajnálkozó pillantásra futotta tőlünk.

   Az SM épületét magam mögött hagyva vigyorgó tinilányként indultam a Teen Top dormba, feltételezvén, hogy Liz ezúttal is Niel társaságát élvezi. Virágzó jókedvvel robbantam be a kevésbé jó hangulatban leledző fiú-lakba és legnagyobb meglepetésemre a mindig hangos tagok itt-ott szállingóztak csupán elő, nagy csendben és gyanúsan nagy egyetértésben. Rossz érzés kerülgetett, de csak annyit kérdeztem:

- Liz?

- Itt nem járt. Ma Niel ment elé a rádióhoz. – érkezett készségesen válasz a teli szájú Ricky felől.

   Azonban előérzetem nem csalt, a furcsa, vihar előtti csendet egy dühösen bevágtató Niel zavarta meg. Az ajtót olyan erővel vágta be, hogy úgy tűnt, a keret lazít kissé a pozícióján is, nagy mozdulatokkal rugdosta a cipőjét a szekrénybe, majd biztos, ami biztos bele is rúgott a bútordarabba. Vészcsengőim megszólaltak, így szó nélkül hagytam tevékenységét és próbáltam beleolvadni az előszoba falába. A fiúk – kevésbé megáldva hatodik érzékkel – hangot adtak értetlenségüknek.

- Hyung… mindjárt szétesik a szekrény… - jegyezte meg halkan Changjo.

- Higgadj le Ahn Daniel, szeretnénk még használni a berendezést. – toldotta meg Chunji önmagához képest komoly hangnemben.

- Neked meg mi bajod? – L.Joe kíváncsian lépett előre, hogy megtekintse a romokat, de nem volt rá lehetősége, mert egy öklöt kapott az arcába.

   Niel szikrákat szóró szemmel nézett a rapperre, aki szájából kiserkent pár csepp vért törölte le és már indult volna a következő pofon-adaggal, de a többiek ráugrottak.

- Normális vagy?!

- Daniel, állítsd le magad. – Chanhee Byunghunt támogatta, az időközben előkerülő Minsoo pedig a dühöngőt fogta le.

- Elment az eszed? – sziszegte a rapper, de szemmel láthatóan nem akarta viszonozni az ütést.

- Igen! Pontosan akkor ment el, amikor szemet vetettél Lizre! – Niel hangja remegett az elfojtott haragtól, de nem kiabált – Az egész a te hibád! Ha te nem zavartad volna össze, még mindig együtt lennénk! – döbbent csend követte szavait, én pedig hamar a helyükre illesztettem a kirakós darabkáit.

   L.Joe nem szólt vissza, ezzel kissé igazolva a másik állításait, bár látszott, hogy nehezére esik tolerálni a másik mondanivalóját.  Pár feszült pillanatig még szemeztek egymással, majd az énekes lerázva magáról a leader kezeit otthagyta a döbbent bandatagokat.

   Byunghun köszönés nélkül fordult ki az ajtón, én pedig azonnal követtem őt, mivel sejtettem, hogy útja Lizhez vezet. Megállítani nem akartam, nekik kellett ezt megoldaniuk, de nem hagyhattam a húgom egyedül. A rapper futva haladt a házunk felé, én azonban taxit fogtam, így hamarabb a célba értem, de nem akartam addig bemenni, míg L.Joe nem tudott beszélni Lizzel. Várakozásom tárgya lassan felbukkant, bár fogalmam sem volt, hogyan tudta futva megtenni a nem kis távolságot

   Gond nélkül sétáltam be én is a lakásba az idol után, de mikor megláttam azt az apró csókot, inkább megálltam tisztes távolságban. Az idol minden mozdulatáról leírt, hogy nem akarja megbántani a húgomat, aki viszont egyre nehezebben viselte a kavargó érzelmeket – mivel főleg benne kavarogtak.

- Nem hagytad, hogy végigmondjam. Sajnálom, hogy nem bánom annyira, amennyire kellene. – hangzott el a kulcsmondat, ami után úgy döntöttem Liz elérte tűrőképessége határát, így kiléptem a takarásból.

#50

Lea POV

"Azt hiszem baj van." - küldtem el az üzenetet Suhonak és reméltem, hogy minél hamarabb küldenek valakit, aki el tudja rendezni a dolgokat.

   Habár Jongin jól kezelte a helyzetet, a közös fotók és aláírások ellenére is hisztérikusabbak lettek a rajongók. Egyre kevésbé tudta elkerülni a rajta matató kezeket és úgy tűnt, hogy a lökdösődésben is egyre nehezebb az egyensúlyát megtartania. Szerettem volna odamenni és valamilyen módon eltávolítani az embereket, de nem akartam még nagyobb bajba keverni őt. Csak reménykedhettem, hogy nem fotóztak le minket egymás kezét fogva.

   Kai a szemével engem keresett és amikor találkozott a tekintetünk, jeleztem neki, hogy mindjárt itt a segítség. Pont ekkor megállt az út szélén egy lesötétített ablakú kisbusz. A tolóajtó mögül öltönyös férfiak szálltak ki, mögöttük pedig Suho. Kihasználva a pillanatnyi döbbenetet amit az EXO leaderének megjelenése okozott, áttörtek a tömegen egyenesen Kai felé. Karon ragadták a szorult helyzetben lévő idolt és a kocsiba ültették. Láttam ahogyan engem keres az emberek között, de már nem talált meg. Suho amikor meglátott, halványan mosolyogva bólintott köszönésképp, majd a sötét ablakok mindegyikőjüket elrejtették a kíváncsi szemek elől.

   Hazaérve próbáltam elérni Jongint, de nem vette fel a telefont, így jobbnak láttam ha később próbálkozom. Nem találtam a helyem a lakásban, így idegesen járkáltam, amíg Liz haza nem ért.

- Hát te? Kilométer hiányod van? – kérdezte amikor belépett a nappaliba.

- Bár az lenne. – röviden elmeséltem a történteket, mire cinikusan megemelte a szemöldökét.

- Olyanok vagytok mint a szerelmes tinik. Miért kellett kézen fogva mászkálnotok az utcán?

-  De hát Ő fogta meg az enyémet!

- Te meg hagytad neki. Most már mindegy, megtörtént ami megtörtént. Attól, hogy ösvényt koptatsz a szőnyegbe, még nem fog megoldódni a probléma. Reménykedj, hogy nem készültek rólatok félreérthető fotók.

- Kösz. Igazán meg tudod nyugtatni az embert.

- Csak az igazat mondom. Mindketten tudjuk, hogy micsoda botrányt képesek csapni ebben a barátnő témában. Emlékezz Baekhyunra.

- Na, most aztán tényleg jobban érzem magam. Megyek aludni… már ha sikerül… - duzzogva vonultam be a szobámba, de az ágyamba dőlvén újra eluralkodott rajtam az aggodalom.

   Megpróbáltam még egyszer felhívni Jongint, de nem vette fel. Majd mikor már épp elaludtam volna, megrezzent a telefonom egy üzenettel a kijelzőn, miszerint rendben visszaért a dormjukba és nincsen semmi gond. Kissé tárgyilagos volt az sms, de megnyugtatott annyira, hogy el tudjak aludni.

   A következő napokban Jongin eltűnt. Nem hívott, nem érkezett több sms és futáskor sem várt az ajtóm előtt. A korábbi érzés visszatért és nem tudtam kiverni a fejemből, hogy talán csak ennyi volt. Be akarta magának bizonyítani, hogy visszakaphat, majd amikor úgy érezte egyenesbe jött, ismét elhanyagol.

   Kivételesen a Teen Top dormban ütöttem el az időmet, mert ha valamihez nagyon értettek a fiúk, akkor az a figyelem elterelés volt. A nappaliban fetrengett mindenki, szabadnapjuk lévén. Ricky, Changjo, Niel és Chunji twisterrel játszottak, így nekem jutott a megtiszteltetés, hogy kipörgessem a következő lépéseket. L.Joe és a leader a kanapén elterülve kapcsolgatták a tévét, bár bamba arcukra pillantva erős kétségeim támadtak afelől, hogy valóban nézik-e.

- Niel, bal láb a kékre.

- Mi? A kékre? De az a tábla másik fele! Mégis hogy lépjek át oda, mikor Ricky eltorlaszolja az utam?!

- Ne sápítozz, hanem csináld! Nem neked állnak benne az arcodba, úgyhogy csak ne panaszkodj! – szólalt meg valamelyik résből Chanhee, aki igencsak szorult helyzetben leledzett.

- Hyung, igyekezz már, mert Ricky lába igazán büdös! Nincs kedvem szagolni!

- Kinek a lába büdös?! Adok én… Áu! Hyung, ráléptél a kezemre!

- Hát vedd el onnan! Így el fogok esni! – kacagva hallgattam a vitájukat, miközben próbáltam rájönni, hogy melyik végtag kihez tartozik, de nem jártam sok sikerrel.

- Vigyázz, vigyázz vigyázz! – erre az egész emberkupac összeomlott, mint amikor a toronyjátékokban rossz építőelemet húzunk ki a helyéről. A twisterből kicsi a rakás lett, Rickyvel az alsó szinten.

- Szálljatok le rólam! Nem kapok levegőt!

- Aki nem kap levegőt az nem kiabál. – világított rá a tényekre az eddig csöndes L.Joe aki épp most váltott csatornát – Nem hallani tőletek a tévét.

- Nem mintha annyira néznéd. – kapcsolódott be Minsoo is.

- Hyung nem mindegy, hogy… - de mondandóját nem tudta befejezni, mert ekkor Ricky ismét felkiáltott.

- Noona! Az ott nem te vagy? – hirtelen csönd lett és minden szempár a képernyőre szegeződött.

   Éppen egy pop műsort folyt az EXO legújabb koncertjeiről és fellépéseiről készült felvételekkel. Azonban nem csak azok a képek kerültek kielemzésre, hanem megjelentek azok is, amiken engem lehetett látni, ahogyan Jonginnel kézen fogva állunk a rajongók gyűrűjében.

- Lea… tényleg benne vagy a tévében. – szólalt meg az első döbbenet után Chunji is.

- De ez… whoa Noona! Miért állsz kéz a kézben az EXO főtáncosával? – fordult felém Changjo is.

- Hát az…

- Várj… akkor akivel eddig is jártál… és aki miatt szerelmi bánatod volt… az ő volt? Egész végig vele voltál?  

- Én nem… ezt nem értem… hogyan… - csak dadogni tudtam, miközben a képernyőre meredtem, ahol folyt a találgatás, hogy vajon ki az a rejtélyes lány a képen.

- Hagyjátok már! Mindenki menjen a dolgára. – rendezte le a kérdezősködést Minsoo és kikapcsolta a zajládát a kedvemért. Hálásan néztem rá, de nem mondtam semmit.

- De Noona… ezt el kell mesélned… - jött oda hozzám Changjo, mire a leader egy jól irányzott rúgással adta a tudtára, hogy az előbb nem viccelt – au, Hyung! Most miért…

- Foglalkozz a saját dolgoddal. Gyerünk. – intett a fejével is a rapper miközben L.Joe a pólójánál fogva húzta maga után a maknae-t.

   Néztem őket ahogyan egyesével elvonultak a szobáikba, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Megpróbáltam újra hívni Jongint, de ismét nem vette fel. Arcom a tenyerembe temettem és úgy ültem egészen addig, míg egy tenyér simult a vállamra. Feltekintve Minsooval találtam szembe magam.

- Jól vagy?

- Aggódom.

- Nem kell. Nem tudják ki vagy, egy kép alapján nem hiszem, hogy megtalálnának. – mondta komolyan a szemembe nézve.

- Én miatta aggódom, nem magam miatt.

- Hogy vele mi lesz… az a cégen múlik. – mondta, majd megsimogatta a vállam és ő is elsétált.

   Hazaérve az interneten kezdtem el keresgélni a legújabb hírek után.  A rajongói oldalaktól kezdve a kisebb-nagyobb hírportálokon is megjelent a fénykép és az ehhez kapcsolódó videók, fellépésekről, illetve azok is, amik akkor a sétányon készültek. A közhangulat nem volt rózsás, mindenfelé mérges, rosszindulatú üzenetek röpködtek, amik nem estek jól. Azonban a cég kijelentette, hogy szó sincs barátnőről és a képen látható személy egy a sok rajongó közül, akinek éppen akkor sikerült megfogni Kai kezét. A böngészésből a telefonom csörgése ragadott ki. Ijedten kaptam utána, majd idegesen szóltam bele.

- Igen?

- Noona? Kyungsoo vagyok.

- Kyungsoo? Mi történt? Miért nem veszi fel Jongin a telefontját? Mi folyik itt? ÉS hogy a túróba kerültem fel az internetre, pláne a tv-be? - a kérdések egymás után buktak ki belőlem, még levegőt is elfelejtettem köztük venni.

- Ezek szerint láttad a híreket.

- Még szép, hogy láttam! Jézusom, benne voltam a tévében! – idegességemet nem tudtam palástolni, de D.O mindig higgadt hangja ezúttal is megnyugtatóan hatott rám.

- Ezért hívtalak. Ne izgulj, minden rendbe fog jönni, egy idő után elcsendesedik ez is, mint az összes többi ilyen hír. Viszont a menedzser nagyon megharagudott Jonginra. Elvették a telefonját és nem engedik sehová sem a kötelező programokon kívül. Ki se teheti a lábát a gyakorlóteremből és a dormból. De kérlek ne haragudj rá rendben? – meglepetten hallgattam egy darabig. Túl sok volt a kapott információ.

- Lea… itt vagy még? Halló?

- Igen, itt vagyok… nem haragszom. Kyungsoo… Jongin… ő hogy van?

- Hát… talán beszélned kellene vele. Bejár a próbákra, de továbbra hajlandó ténylegesen gyakorolni… Szerintem nincs valami jól. És a menedzserek egyre ingerültebbek.

- De ha nem engedik el sehova akkor hogyan beszéljek vele? Ez az egész az én hibám…

- Nem! Ne is gondolj erre! Csak gyere ide. Gyere ide és találkozz vele, kérlek.

- Mégis hogy gondoltad?

- Elintézem, csak gyere ide holnap jó? A céghez. Úgyis késő estig próbálunk. Felhívlak amikor jöhetsz.

- Rendben. Kyungsoo?

- Hm?

- Köszönöm. – mondtam, aztán megszakítottam a hívást.

   Tekintetem visszatévedt a laptopomra, ahol a megkezdett videó zavartalanul haladt tovább. Néztem ahogyan táncolnak, azonban Kai tényleg nem volt önmaga. Mozdulatai tökéletesek voltak, de inkább hasonlított egy tökéletesen táncoló, élettelen robotra, mint arra a fiúra, aki mindig mosolygott és átélte a koreográfiákat. Elgondolkodva figyeltem az arcát, hátha valamit le tudok olvasni róla, de nem jártam sikerrel.

   Másnap semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak a telefonom kijelzőjét szuggeráltam, hátha akkor hamarabb hív Kyungsoo. Végül beláttam, hogy tényleg nem lesz jobb a helyzet, ha „ösvényt koptatok a szőnyegbe” – ahogy Liz is mondta. Így levágtam magam a kanapéra, de a nyugalmi állapot csupán néhány pillanatig tartott, mert a csengő hangjára szöcskéket megszégyenítő ugrást vittem véghez és az ajtót szinte feltéptem a nagy lendülettől, reménykedve, hogy Jongin talán el tudott szabadulni.

- Azt hittem a menedzseretek nem… - meglepetten hallgattam el, amikor Minsoo-val találtam szembe magam.

- Mi van a menedzseremmel?

- S.. semmi. A tieiddel semmi. – motyogtam lehajtott fejjel.

- Á, szóval nem engem vártál… Sajnálom, hogy csalódást okoztam de… ha nyilvánosságra került a dolog, nem hiszem, hogy a srácot egyhamar cégen kívülre engedik majd.

- Miért jöttél Minsoo? – kérdeztem nem túl barátságosan, még mindig az ajtóban állva.

- Azt hittem ettől azért jobban fogsz nekem örülni. Be sem engedsz? – emelte fel a szemöldökét kérdőn.

- Ja, de. Gyere beljebb. – álltam félre az ajtóból, majd visszasétáltam a kiindulási helyemre és felvettem a kiinduló pózt, a telefonom bámulva.

- Ezzel nem vagy előrébb. – kapta ki a kezemből az említett eszközt C.A.P és letette az asztalra.

- Hé!

- Onnan is halljuk, ha csörög. Tudtommal nincs jedi-erőd, sem pedig rejtett agyhullámaid, hogy akkor csörögjön a telefonod, amikor te akarod.

- De akkor is… Azért jöttél, hogy az agyamra menj? A fejmosást már megkaptam Liztől, köszönöm, bőven elég volt. Így is kellően rosszul érzem magam. Ráadásul most már mindenki tudja. – duzzogva karoltam át felhúzott térdeimet és magam elé meredtem, miközben vendégem lazán leült mellém a kanapéra. Nem néztem rá, de érzékeltem, hogy közel volt. Túl közel.

- Először is, nem kell rosszul érezned magad miatta. Másodszor már eddig is tudta mindenki, csak a te kedvedért játszották el, hogy mégsem. És nem azért jöttem, hogy ne legyél egyedül. Elég idegörlő lehet várni miközben nem tudsz semmit sem biztosan.

- Akkor… - nem tudtam végig mondani, mert az állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejem.

- Egyszerűen csak aggódtam érted. – hangja komolyan csengett, szemei pedig gyanúsan csillogtak. Távolabb akartam húzódni, de túl durvának éreztem volna, ha elrántom magam az ujjai közül, így tárgyilagos hangommal próbáltam a hangulatot megtörni.

- Köszönöm, de nem kell aggódnod értem. Jól vagyok. De te miért vagy itt?

- Ezt már kérdezted, én pedig már válaszoltam rá.

- Tudod, hogy értettem.

- Még nem mondtam le rólad Lea… - hüvelykujja megmozdult és finoman simított végig bőrömön, ami ugyan kellemes volt, de egyfolytában Jonginra emlékeztetett és ő járt a fejemben. Jól esett volna elfogadni Minsoo közeledését, jó lett volna kisírni magam a vállán, de tisztában voltam vele, hogy az lenne a legkevésbé etikus döntés. Ezért finoman megfogtam a kezét és az arcomról visszahelyeztem az ölébe.

- Nem tartom tisztességesnek egyikőtökkel szemben sem, ha ezt most elfogadom. – válaszoltam a szemébe nézve, őszintén – Azt hiszem előbb vagy utóbb ki kell mondanom Minsoo, amit talán már mindketten tudunk egy ideje, csak nem akartuk tudomásul venni.

- Mit fogsz tenni, ha én nem akarom hallani? – én akartam színt vallani, de Minsoo őszintesége meglepett. Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan beszéltünk kettőnk kapcsolatáról.

- Ezentúl nyílt lapokkal akarok játszani.

- Én téged kedvellek, te pedig őt, én mégsem adom fel. Mi lehetne ennél nyíltabb? – kérdezte a szemeimbe nézve, nekem pedig a torkomra forrt minden szó. Minsoo soha nem mondta hogy kedvel. Talán ezért is sodródtam közéjük, de már felesleges volt ezen töprengeni, mert ami volt, az elmúlt, nekem pedig döntenem kellett. Ám mielőtt megszólalhattam volna, az asztalon rezgés, majd később dallam is jelezte, hogy megjött a hívás, amire annyira vártam.

- Azt hiszem a mondandód mégiscsak el kell halasztanod. – törte meg a szótlanságot a leader, kifelé készülve a szobából.

- De Minsoo én…

- Szerintem sürgősen fel kéne venned. – dobta oda válaszként a megkezdett mondatomra, majd mosolyogva kilépett az ajtón, búcsúzóul intve egyet. Egy darabig csak bambán néztem utána, aztán őrültként vetettem magam az asztal felé és kapkodva vettem fel a még mindig csörömpölő telefonom.

- Na végre, azt hittem már sosem veszed fel. – hallatszott Kyungsoo méltatlankodó hangja a vonal másik végéről.

   Figyelmesen hallgattam végig az utasításait, majd kapkodva szedtem össze a dolgaim és tornádóként suhantam ki a lakásból. A lendületem azonban csak addig tartott, amíg fel nem szálltam a buszra. Néztem a mellettem elsuhanó embereket, autók pislákoló fényét, de csak az járt a fejemben, hogy mit mondhatnék Jonginnak ha találkozom vele. Igazság szerint féltem. Féltem, mert ő sokkal többet veszíthet ezzel az egésszel, mint én.

   Ahogy leszálltam a Kyungsoo által megadott helyen, a gyomrom már akkorára zsugorodott, hogy akár új fogyókúrás rekordot is felállíthattam volna. Gyalog mentem tovább, de nem kellett sokat koptatnom a cipőimet, az SM Entertainment épülete hamarosan ott magasodott előttem. Más volt, mint amire számítottam, egy forgalmas út mellett inkább irodaépületre hasonlított, mint egy „idol gyárra”. Nagy sóhajjal indultam el és kerültem meg az épületet. Az egyik hátsó ajtónál egy kapucnis, alacsonyabb alak várakozott, közelebbről pedig megismertem D.O vonásait.

-Csakhogy itt vagy. – köszöntött mindig széles mosolyával az énekes.

- Pedig siettem. Ne haragudj, hogy várnod kellett rám.

- Te ne haragudj, hogy ide rángattalak.

- Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Miattam az egész banda bajba került. – bűntudatom eluralkodott rajtam és lehajtott fejjel szemléltem a cipőm orrát, de egy mosolygós arc kúszott a látóterembe.

- Ugyan, te semmiről nem tehetsz. Mellesleg az egyetlen aki bajban van, az Jongin.

- Ez nem segített, ugye tudod? – édes kuncogás hagyta el az ajkait, de nem válaszolt, csak a vállamnál fogva invitált beljebb az épületbe.

- Menjünk, mielőtt meglát minket valaki, mert akkor tényleg bajban leszünk.

   Folyosókon haladtunk végig, már kezdtem aggódni, hogy az én tájékozódó képességeimmel többé nem fogok kijutni az épületből. Végül egy ajtó előtt megálltunk.

- Jongin  bent van. Menj, beszélj vele, könyörögj neki , verd el, vagy csinálj bármit ami működik. Hátha te tudsz rá hatni.

- Kedves tanácsok, észben tartom mind. De a felelősség a tied, mint értelmi szerzőé. – mondtam halkan nevetgélve.

- Ha beválik, bármit vállalok.

- És a többiek? Mi van, ha észrevesznek?

- Ilyenkor már nem sokan vannak bent a cégnél, a többiek pedig másik teremben vannak. Jongin egyedül gyakorol.

- Nem tudom, mit mondhatnék neki.

- Szerintem épp elég, ha itt vagy.

- De… - csak tagadólag megrázta a fejét és intett, hogy menjek be.

   Azzal ott hagyott a gondolataimmal. Kezem lassan a kilincsre helyeztem, és finoman résnyire nyitottam az ajtót. Belestem, de először csak a hangos zenét fogták fel érzékeim, ezután következett a terem látványa. A szemben lévő falat tükrök borították, azokban láttam viszont magam, ahogyan egy résen leselkedem. Végül pedig megláttam Jongint a földön ülve. A parkettát bámulta, ingatta fejét az ütemre, de nem táncolt.

   Már oda akartam menni hozzá, de felpattant, a terem közepére sétált és megállt a tükörrel szemben. Egyszer sem tekintett fel, így nem vette észre, hogy figyelem. Én pedig vártam. Vártam, hogy elkezdjen táncolni, de nem történt semmi, csak állt, ujjai néha az ütemmel szinkronban doboltak, de ezenkívül egyáltalán nem mozdult. Mikor elege lett az egy helyben álldogálásból, frusztráltan a hajába túrt és dühösen csapott rá a nagy hifi-berendezésre, majd a fal mellé vágta le magát, fejét csukott szemmel lehajtva. Megunva a várakozást, nagy levegőt vettem és beljebb toltam az ajtót, belépve a terembe ahol körülvett a zene. Hirtelen ötlet fészkelte be magát a fejembe, így hát határozottan vettem az irányt Jongin felé.

#49

Liz POV

   Nem gondoltam, hogy a munkát élvezheti az ember. Eddig egyfajta kötelességnek éreztem, de a rádióban egyszerűen nem tudtam kötelezőnek érezni a rám szabott feladatokat, Yurával együtt dolgozni üdítő volt, tökéletesen kiegészítettük egymást. Lassan pedig elkezdtem beletanulni a rádiózás folyamatába is, elsősorban Yura segítségével. Épp hazafele tartottam, amikor a főnökömmel futottam össze a folyosón.

- Liz! Még itt van?

- Igen uram. Segíthetek? Van esetleg még valami elintézni való?

- Ugyan már – kacagott mély, öblös hangján az öreg – menjen csak haza. Ha így folytatja, saját műsort adok a kezébe. – kacsintott, azzal tovább ment.

   Döbbenetemben még meghajolni is elfelejtettem. Vigyorogva léptem ki a főbejáraton, ahol Niel várt rám. Az elmúlt időben szokásává vált, hogy hazakísért, amikor éppen nem volt más elfoglaltsága. Mosolyogva üdvözöltem a csupa kapucni és baseball-sapka idolt, átkaroltam a derekát, és arcomat a mellkasába fúrtam.

- Nocsak… jó napod volt? – érkezett a kérdés, miközben ismerős karok fonódtak körém.

- Ühüm.

   Kézen fogva indultunk el a kivilágított utcákon, csendesen beszélgetve egymással. Mindketten kerültük a kínos témákat és L.Joe is engem, ami kissé megnyugtatott. Ha nem volt a közelemben, akkor nem éreztem zavarodottnak magam, ami sokban elősegítette a békét Niel és köztem. Hazaérve ismételten üresen találtam a lakást, amin már meg sem lepődtem, nem úgy, mint kísérőm.

- Lea?

- Nem tudom, biztosan programja van, vagy dolgozik. Mostanában sosincs itthon. – rántottam meg a vállam és egyúttal fáradtan bele is süppedtem a kanapéba, távirányítóval a kezemben.

- Mostanában egyre kevesebbet látom. Hozzánk sem jár már annyit. Történt valami amiről nem tudok?

- Ó, ha tudnád mennyi minden történt. – forgattam meg a szemeimet.

- És nem akarod elmondani? – mellettem megjelent Niel, aki egy cseppet sem tűnt fáradtnak, pedig ők is sokat dolgoztak az elmúlt időszakban.

- Nem szokásom a hangosbemondóba beszélni.

- De én nem is…

- De, igen. Mindketten tudjuk, hogy úgysem állna meg nálad a sztori, úgyhogy nem mondom el. Lea magánélete csak rá tartozik.

- És mi lesz Hyunggal?

- Minsoo-val? Nem tudom. Majd elintézik egymás között. Nekünk semmi közünk hozzá. De… azért jöttél, hogy róluk kérdezősködj? – néztem rá a szemem sarkából, mire egyből átdobta karját a vállam felett és magához húzott.

- Dehogyis. Azért jöttem mert hiányoztál. – mondta vigyorogva. Ekkor azonban megszólalt a telefonom, amit az asztalra dobtam.

- Úgy látom nem csak neked. – mondtam, miközben kelletlenül tápászkodtam fel kényelmes helyzetemből.

   Rossz kedvem azonban hirtelen elszállt amikor megláttam a kijelzőn villogó nevet, ugyanis Chanyeol hívott. Miután beírtam a számát a telefonomba, el is feledkeztem róla. Széles mosollyal az arcomon nyomtam meg a zöld gombot.

- Úgy gondoltam felhívlak, mert rád aztán várhat az ember. – szólt bele rögtön mély hangján a rapper.

- Szia. Ne haragudj, csak sok volt a dolgom… tudod a rádióban…

- Igen, tudom, csak vicceltem. – öblös kacagása kihallatszott a telefonból, ugyanis Niel gyanakodva fordította felém a fejét a tévé képernyője felől.

- Szóval minek köszönhetem a késői telefont? – kérdeztem kíváncsian.

- Már fel sem hívhatlak? Cöh… ha én nem hívtalak volna, lehet, hogy soha többet nem beszélünk.

- Persze, persze. Majd csak kiengesztellek valahogy. – magamat is meglepve kuncogtam a telefonba, hiába voltam fáradt, valahogy Chanyeol értett hozzá, hogyan dobja fel az embert.

- Szavadon foglak. Mit szólnál egy kávéhoz, amikor ebédszüneted van? Amúgy is dolgom van a stúdióban.

- Nekem megfelel. Mikor? Holnap? Vagy esetleg később? – tekintetem Nielével találkozott és semmit jót nem tudtam kiolvasni belőle. Kissé elbizonytalanodtam, de aztán elhessegettem a gondolatot, hogy esetleg nem kellene belemennem ebbe. Hiszen csak barátok vagyunk.

- Hm… ezt még nem tudom. Majd még felhívlak előtte rendben?

- Igen. Várni fogom.

- Akkor nem is zavarok. Jó éjt Liz.

- Neked is. – azzal kinyomtam a telefont. A készülék még le sem ért az asztallapra, már kissé ellenséges töltettel érkezett a kérdés:

- Ez meg ki volt?

- Egy barát.

- Ilyenkor?

- Igen, nincs még olyan késő. Talán baj?

- Az a baj, hogy fiú.              

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy mondjam le csakis azért, mert te féltékeny vagy?

- De igen! Gyakorlatilag most beszéltél meg vele egy randit!

- Egy KÁVÉT beszéltem meg valakivel, aki elintézte, hogy most a rádiónál dolgozzak! Olyan, mintha a főnököm lenne! – kezdtem dühös lenni, így egyre jobban megnyomtam a szótagokat olyan helyen is ahol szükségtelen lett volna.

- De a főnöködnek viszed a kávét, nem pedig együtt iszod vele.

- Ne feszítsd túl a húrt Daniel!  – mondtam fogcsikorgatva. Próbáltam átgondolni a szavaimat, nehogy olyat mondjak ki, amit később megbánok, de egyre kevésbé sikerült nyugodtnak maradnom. Úgy éreztem korlátozni akar, nekem pedig eszem ágában sem volt engedni neki.

- Ennyi erővel L.Joe hyunggal is megihatnál egyet! Őt nem akarod felhívni? Végül is még nincs olyan késő. – szavai késként hasítottak végig rajtam. Első hullámban rosszul estek, majd pedig egyre inkább éreztem a sértett büszkeségem lüktetését és a szívem tompa sajgása már egészen mellékesnek tűnt.

- Tudod mit? Igazad van! Nem is értem, hogy most is éppen miért veled vitatkozom itt, ahelyett, hogy megkeresném! Mert én hülye, nem is beszélek vele a kedvedért de látom, hogy neked ez sem elég! – szemeim bepárásodtak, de nem voltam hajlandó tudomást venni róluk, sem pedig Niel pillanatok alatt döbbentté vált arcáról – Elegem van. Nem fogom a kedvedért elmarni magam mellől a barátaimat. Nem sajátíthatsz ki magadnak és ezt te is tudod. Ha megbíznál bennem, nem lenne semmi probléma. De még erre sem vagy képes.

- Liz én nem benned… - próbálta  vállamra tenni a kezét, de ellöktem magamtól.

- Késő Daniel. Azt hiszem nekem ez volt az utolsó alkalom, hogy ezen veszekedtem veled.

- Ezzel azt akarod mondani hogy…

- Menj haza.

- Nem. Kizárt. Nem lehet. Liz én nem akartam, hogy ez…

-  Én sem akartam, mégis sikerült idáig jutnunk. Úgyhogy most menj haza és ne keress.

- De én szere…

- Menj. Haza. – vágtam a szavába, mielőtt még kimondhatta volna a szót, ami végleg összetört volna.

   Ezek után nem szólt egy szót sem. Nem mertem ránézni, de a szemem sarkából láttam ahogyan egy darabig engem néz, várva hátha meggondolom magam, aztán nehézkesen felállt és kisétált az ajtón. Halk csapódás jelezte egyedüllétem, ami valamiért egyáltalán nem esett jól. Összegömbölyödtem a kanapén és lábaimat átölelve néztem magam elé.

   Nem tudom eddig ültem ott, de dörömbölés ragadott ki a némaságból. Úgy éreztem magamat, mint amikor nagyon mély álomból keltenek fel valakit. Kábán indultam el ajtót nyitni, ám L.Joet megpillantva nagy lendülettel vágtam be, de egy láb meg egy kar ékelődött elé, így próbálkozásom kudarcba fulladt. Mit sem törődve ellenállásommal, a rapper betessékelte magát az előszobába, ekkor  néztem csak végig rajta figyelmesen. Eléggé csapzott külseje volt, mindig gondosan beállított haja a szélrózsa több irányába meredezett, a szája mintha fel lett volna repedve és úgy lihegett, mint aki minimum a maratoni táv kétszeresét futotta le.

- Liz, jól vagy? – kérdezte miközben a térdére támaszkodott. Majd rám nézett és elkerekedtek a szemei. – Te sírtál? – nem is válaszoltam, csak sarkon fordultam és a szobám felé vettem az irányt. A legkevésbé rá volt most szükségem. Bár már hozzászokhattam volna, hogy az esetek többségében nem az történik amit én akarok, ezúttal a karomnál fogva állított meg.

- Beszéljük meg. Kérlek.

- Nincs mit megbeszélnem veled. – mivel nem tudtam kiszabadítani magam, így makacsul bámultam a földet magam előtt.

- Miért szakítottatok Niellel? – továbbra sem voltam hajlandó megszólalni, így folytatta – Sajnálom hogy… - ekkor azonban már nem tudtam visszatartani az indulataimat és egyszerre úgy éreztem magam, mint az edény, amit túlságosan sok vízzel töltöttek meg.

- Hát sajnálhatod! Jobban sajnálhatod, mint Daniel, vagy én! Hogy vagy képes idejönni ezek után? – böktem idegesen a mellkasára – Az egész a te hibád! Miattad lett féltékeny először Niel! Te tehetsz róla, hogy összezavarodtam! Te tehetsz mindenről! – az utolsó mondatnál a szemébe néztem, de nem volt időm tanulmányozni, mert Byunghun átvágta a kis távolságot köztünk, mindkét tenyerét az arcomra simította és határozottan megcsókolt.

   Kezeim az oldalam mellé hullottak, még a szemeimet is elfelejtettem behunyni. Akaratlanul is bizsergés futott végig rajtam határozottsága és érintése nyomán. Nem tett semmi mást, csak ajkait határozottan az enyéimre nyomta, de mégis szokatlan érzést váltott ki belőlem. Ám ezzel csak azt érte el, hogy még rosszabbul érezzem magam. Könnyeim ismét utat törtek maguknak, miközben ismét sikerült az uralmam alá vonni a kezeimet, így ellökve magamtól őt.

- Mégis mit… - kezdtem bele, de ezúttal nekem vágtak a szavamba.

- Nem hagytad, hogy végigmondjam. Sajnálom, hogy nem bánom annyira, amennyire kellene. – suttogta halkan de határozottan, tekintetét végig mélyen az enyémbe fúrva. 

#48

Lea POV

Dermedten bámultam Jongin közeledő alakját, első logikusnak tűnő gondolatom az volt, hogy csupán álmodok, de amikor közel sétáltam hozzá és belecsíptem az arcába, akkor fájdalmasan szisszent fel.

- Áu! Ez a jutalmam amiért iderohantam mint egy őrült? – méltatlankodott.

- Hát, ha a három óra őrült sebesség, akkor csodálatosan nyugodt világban élnénk.

-  Nem a szomszédból jöttem.

- Nem is a szomszédot hívtam – valójában magam sem értettem csipkelődésem okát, valahogy kényelmetlenül éreztem magam a kialakult helyzetben, miközben hálásnak kellett volna lennem.

- Valami baj van? – jött oda Minsoo is, beszállva a társalgásunkba.

- Nem hinném hogy túl sok közöd van hozzá. – válaszolta Jongin ferdén nézve a kérdezőre, akinek arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, nem úgy az EXO tagról. Jongin nem rejtette maszk mögé ellenséges érzelmeit, amin nem segített C.A.P válasza.

- Talán több közöm is van hozzá mint, neked. – mondta C.A.P végtelenül nyugodtan, ami kissé furcsa volt, Jongin magasságbeli fölényét tekintve.

- Fiúk, álljatok le, mert az lesz a vége, hogy visszahívom az autómentőt és vele megyek haza, na akkor aztán nem lesz senkinek semmi köze hozzám. – mondtam, miközben kettejük között cikázott a tekintetem.

- Lea, kérlek gyere velem haza. – szólalt meg Jongin némi agresszív szemezés után a másik alannyal.

- Hát… de akkor Minsoo hiába jött segíteni.

- Én nem hívtam. – érkezett a csípős válasz, mire a karjánál fogva visszarángattam a még mindig halkan doromboló autója mellé, ahonnan Chanyeol integetett vidáman. Hatalmas mosolyára az én szám is felfele görbült, egy rövid intés után azonban szikrákat szóró tekintettel néztem vissza vitapartneremre.

- Most mi van? – kérdezte Kai ártatlanul.

- Muszáj jelenetet rendezned?

- Nem rendezek én semmit, de nem nem tetszik, hogy itt van. Nem kellene itt lennie.

- Én hívtam ide, mert valaki megint nem vette fel a telefont.

- Igen, de munka közben neked sem szokásod telefonálgatni! – vágott vissza sértődött hangon – Amint meghallgattam az üzeneted, azonnal rohantam ide, még Hyungot is elráncigáltam! – erre én kezdtem rosszul érezni magam egy kicsit.

- Igazad van, ne haragudj. De ez most már így alakult, kérlek viselkedj felnőttként. Minsoo a barátom és mindig számíthatok rá. – láttam hogy mondani akar még valamit, de végül frusztráltan kifújta a levegőt és bólintott, nem teljesen őszinte mosollyal.

- Rendben, ha ez ennyire fontos neked, úriember leszek. De velem kell hazajönnöd. – éreztem, hogy elérte büszkesége határait, így a béke érdekében jobbnak láttam ha nem vitatkozom tovább.

- Várj meg a kocsiban. – mondtam még neki és visszasétáltam az immár saját kocsijánál álldogáló leaderhez.

- Azt hiszem én… - kezdtem bele körmönfont magyarázkodásomba, ám C.A.P már megértett félszavakból is.

- Ne szabadkozz, majd bepótoljuk. – mosolygott.

- De akkor is olyan szerencsétlenül alakult ez az egész.

- Semmi baj, én hazatalálok egyedül is. Menj csak vele, elvégre miattad jött el idáig.

- Ahogyan te is. – a szavak akaratlanul buktak ki belőlem és már nem lehetett visszaszívni őket. Azonban válaszul csak egy mosoly kaptam, majd finoman meghajolt Kai felé, aki viszonozta a gesztust, végül beülve a kocsijába, elegánsan elhajtott. Én még álltam ott egy darabig, bámulva a két távolodó piros foltot, míg Jongin magával nem húzott az autóba.

   Eleinte kellemesen elbeszélgettünk Chanyeolnak hála, azonban ahogy nőtt a forgalom, neki egyre nagyobb figyelemre volt szüksége, mi pedig nem akartuk zavarni, elvégre legalább olyan fáradt volt mint mi. Egyébként sem tudtam mit mondhatnék Jonginnak, néha rápillantottam, arca szobor-szépnek tűnt az elhaladó autók fényében, ám miközben valami elterelte gondolatait. Szép lassan pedig szempilláim elnehezültek, majd elnyomott az álom. Jongin vállán ébredtem, ahogyan finoman ébresztgetett szabad kezével. Megköszöntem kedvességüket, amiért értem jöttek, Jongin azonban nem érte be ennyivel, ő egészen az ajtóig kísért.

- Menj haza, te is fáradt lehetsz. – próbáltam noszogatni.

- Mindjárt megyek, csak még valami hiányzik a napomból. – mondta jellegzetes félmosolyával.

- Igazán? Éspedig? – de mire végigmondtam a kérdést, már magához is ölelt. Nem volt tolakodó, nem volt rámenős, egyszerűen csak átölelt és ez számomra ezúttal többet számított bármilyen szónál.

- Te. – suttogta válaszként az előző kérdésemre, majd gyengéden elengedett – Jó éjszakát Lea.

- Köszönöm, hogy ma számíthattam rád.

- Megígértem nem? – válaszolta, majd utoljára megsimogatta az arcom és elsétált .

   Mosolyogva léptem be a házba, habár érzelmeim nem voltak teljesen egyértelműek, Jongin egy olyan oldalát mutatta meg nekem, amelyet eddig csak sejtettem benne. Azonban nem tudtam szabadulni a Minsooval töltött este emlékétől sem, ahogyan a műszerfal derengő fényében felsejlő csalódott arckifejezésétől sem. Tudtam, hogy erősnek akarta magát mutatni, bármennyire is bántotta a dolog, ezért ismét az adósának éreztem magam. Végül a fáradtság győzött és az álom elnyomott a szobám csendes, férfiaktól mentes négy fala között.

   Ahogy teltek a hetek, Jongin ténylegesen betartotta az ígéretét. Nem tudom hogyan csinálta, de majdnem minden nap küldött vagy tett valamit amivel jelezte, hogy gondol rám. A futásaim alkalmával is fel-felbukkant és a végére már nem tudtam lerázni, de a szívem mélyén már nem is akartam. Egyre közelebb engedtem magamhoz, ő pedig nem lépte át a láthatatlan határt kettőnk között.

   Lizzel ücsörögtem a rádió épületében és próbáltam unottságomat leplezni. Az elmúlt hetek még az én türelmemet is próbára tették, Liz pedig változatlanul hallgatott a hirtelen munkalázának konkrét okáról. Tudtam, hogy tőlem várja a segítséget, de a saját magánéletem is kusza volt, nemhogy az övé. Kitörni készülő vitánkat Chanyeol hangja szakította félbe, akinek leplezetlenül örültem. Az óriásmanó bármikor képes volt felvidítani és amióta Kaitól távolságot tartok, vele is kénytelen voltam minimalizálni a találkozások számát. Lizt még nem ismerte, így vállalván a közvetítő szerepét akartam őket bemutatni egymásnak, azonban Jongin törte meg az idilli hangulatot.

- Ne vedd zokon ha mogorva, tudod, meséltem róla. De nem olyan ijesztő, mint amilyennek elsőre látszik. - idegesen böktem oldalba Kait, hogy azonnal fejezze be, de szívesebben fojtottam volna meg inkább.

   Szerencsémre Chanyeol nem az a típusú ember aki ezzel foglalkozik, így elkerülhettük a katasztrófát, Liz pedig mindannyiunk meglepetésére mosolyogva és kedvesen viszonozta a kézfogást. Idegesen invitáltam Kait magammal.

- Neked elmentek otthonról? Mire volt ez jó?! - ütöttem vállon kissé, mikor már hallótávolságon kívül voltunk.

- Áu. Miért? Én csak jót akartam!

- Azzal, hogy lejáratod a húgom?

- Ugyan már. Csak fel akartam készíteni Hyungot. Lássuk be, Liz néha barátságtalan tud lenni.

- És arra felkészített téged valaki, amit tőlem fogsz most kapni? - sziszegtem vészjóslóan, habár tisztában voltam vele, hogy nyilvános helyen vagyunk ezért nem tehetek semmit - Pláne azok után hogy mennyit segít neked. Hálátlan vagy. - fűztem meg hozzá.

- Hogy mi? Te honnan... izé. Nem tudom miről beszélsz. - kezdett el dadogni Jongin, mire megforgattam a szemem.

- Ugyan már, ne játszd a tudatlant, tudom hogy Liztől kértél segítséget és hogy ő meg szives örömest szövetkezik veled a hátam mögött. Nem vagyok idióta, túl jól ismerlek mindkettőtöket.

- Jól van, ne haragudj. Nem akartam rosszat. - hajtotta le a fejét mint egy gyerek aki épp rosszalkodott. Ismét elérte, hogy megsajnáljam.

- Jól van, felejtsük el. Majd megkapod úgyis a magadét Liztől.

- Akkor inkább tőled szeretném. Liz ki fog nyírni... – suttogta ijedt arccal, én meg kacarászva dőltem a falnak mellette.

- Azt azért nem. - fűztem hozzá nyugtatóan. Egy darabig csendesen álltunk egymás mellett, éreztem ahogyan Jongin tekintete rajtam cikázik oda-vissza, de csak akkor emeltem rá én is a szemeimet, amikor ismét megszólalt.

- Lea...

- Hm? - ahogy rá néztem rájöttem, hogy valójában milyen közel is vagyunk egymáshoz. Jongin orra szinte az arcomhoz ért ahogy odahajolt a fülemhez, vállaink és karjaink pedig súrolták egymást. A körülöttünk elsétáló emberektől furcsa pillantásokat kaptunk, ezért finoman ellöktem magamtól.

- Mit művelsz? Megláthatnak.

- Lássanak. - cinkos mosoly jelent meg az arcán miközben beszélt.

- Persze. Aztán soha többet nem találkozhatunk.

- Szóval... ez azt jelenti, hogy szeretnél még látni?

- Ne vigyorogj így. A menedzseretek így is őrjöng miattam.

- Ezt honnan veszed? - szemöldökei hirtelen szaladtak ráncba.

- Nem csak neked vannak meg a kapcsolataid.

- Kyungsoo hyungnak kevesebbet kellene beszélnie... Az nem miattad van. Csakis az én hibám.

- Ezt arra érted, hogy nem jársz a próbákra? Még mindig nem táncolsz Jongin? - hangomból akaratlanul is aggodalom csengett ki.

- Ez... ez az én dolgom. Neked nem kell ezzel foglalkozni. - tagadólag rázta a fejét és már nem nézett rám, tekintete az előttünk elhaladókat pásztázta.

- Jól van, ne haragudj. Nincs közöm hozzá. - próbáltam elrejteni a sértettséget a hangomban, kevés sikerrel.

- Nem, te ne haragudj. Tényleg nem számít. - mosolya nem volt teljesen őszinte, de nem akartam tovább nyaggatni és egy esetleges vitát kirobbantani. Így is törékeny volt a béke köztünk.

- Nem haragszom... de mit akartál mondani az előbb?

- Az előbb? Ja, hogy az. Én csak... meg akartam kérdezni hogy... szóval...

- Nyögd már ki. - kuncogtam zavarán.

- Szóval hogy lenne-e kedved eljönni valahova.

- Elmenni?

- Igen. Velem. Mármint...

- Jongin. Te most... randira hívsz?

- Hát... ha ez annak számít... akkor igen. - zavarában lehajtotta a fejét és úgy nézett fel rám, ráadásul meg mertem volna esküdni, hogy el is pirult. Tudtam, hogy ezt a csatát is elveszítettem.

- Ami azt illeti...

- Ha nem akarsz akkor...

- Igen.

- Persze, én megértem hogy nem... mi?

- Azt hiszem…. megérdemelsz még egy esélyt. - mosolyogtam, miközben a szívem kiakasztott volna egy vérnyomásmérőt. Kai kisfiúsan elmosolyodott.

- Tényleg?

- Igen, de ha még egyszer el kell mondanom, akkor nem megyek.

- Oké, oké.

- Gyere, nézzük meg hogy áll Liz az interjúval. - azzal elindultam, anélkül, hogy hátranéztem volna, így nem kellett visszafognom hatalmas vigyoromat.

   Visszaérve már Liz kifele jött az egyik irodából, Chanyeollal az oldalán. Elfogott a bűntudat amiért az óriásmanónak kellett bekísérnie. Az én feladatom lett volna, de látszólag a húgomat ez nem zavarta, sőt. Feltűnően jól megértették egymást. Eleinte csak furcsálltam a viselkedésüket, de a vészcsengőim akaratlanul is megszólaltak amikor Chanyeol a telefonszámát adta meg Liznek. Egy fejrázással elnyomtam a hangokat magamban. Végtére is Chanyeol mindenkivel ilyen közvetlen...

   Nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, ugyanis Kai kellőképp elterelte a figyelmem a húgom szerelmi életéről. Úgy vártam a találkozónkat, mintha az első randink lett volna. Nem kellett csalódnom, pont olyan jól éreztem magam mint azon a téli estén. Jongin a Banpo-hídhoz vitt el, csak sétálgattunk, miközben ezúttal jeges- és nem forró kávét iszogattunk annak ellenére, hogy már sötétedett.

- Ma este tutira nem fogok aludni ennyi koffein után. - mondtam nevetgélve.

- Akkor nincs mit tenni, egész éjjel kint kell sétálnunk, hogy elfáradj. - nevetett mellettem a napszemüveget és fekete fullcap-et viselő idol.

   Vidáman nézett rám, miközben a kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. Zavaromban mélyen szívtam a levegőt a tüdőmbe, szerencsétlenségemre egy kis kávéval együtt. Belső szervem erőteljesen tiltakozott az ostrom ellen, így feltörő köhögésem nem tudtam elfojtani. Mellkasom veregetve próbáltam diszkréten fulladozni, míg kísérőm lágyan lapogatta a hátam.

- Jesszus Lea... jól vagy?

- Ühüm... - értelmes válaszra nem futotta, de legalább levegőt már kaptam. Felnéztem a velem szemben álló idolra, aki az arcomat fürkészte - Jól vagyok.

- Nem úgy hangzik. - utalt repedt-fazék hangomra mosolyogva, míg kezei végigsimítottak az arcomon.

- Csak én érzem úgy, hogy ez pont olyan mint az első randink?

- Igaz. Csak akkor vízbe akartál fulladni, nem kávéba. - mély hangú kuncogása bizsergést váltott ki belőlem.

- Ne nevess. - duzzogva fordítottam el a fejem, de az államnál fogva kényszerített, hogy ránézzek.

- Most szívesen megcsókolnálak. - suttogta. Egyszerre több dolog is átcikázott a fejemen, végül csak annyit mondtam:

- Megláthatnak. - erre Kai szenvedélyesen megragadta a kezem és elindult lefele a domboldalon, a híd lába felé.

   Nem tudtam mit akar, csak botladozva próbáltam követni hosszú lépteit. Leérve a vízhez bevezetett a híd alá és nekitolt a kemény hídlábnak. A felettünk elsuhanó autók és a folyó zúgása elnyomta a járókelők hangját. Körülnéztem, de tényleg nem lehetett ellátni a sétányig. Jongin szorosan előttem állt és lekapta a szemüvegét. Sötét írisze az enyémet kutatta, végül feltette a kérdést, amit a tekintete már elárult.

- Most már megcsókolhatlak? - egyre közelebb férkőzött hozzám, egyik kezével a fejem mellett támaszkodott meg, másik tenyerét pedig az arcomra simította - Megcsókolhatlak? - suttogta szinte már a számra, de nem tett többet.

   Az engedélyemre várt, én pedig szemem lehunyva szüntettem meg a köztünk lévő távolságot. Mindketten felsóhajtottunk amikor ajkaink összeértek. Kezdetben csak finoman ízleltük egymást, majd hagytam, hogy Jongin elmélyítse csókunk. Kezeim maguktól találtak utat felfele mellkasán, majd ujjaim tincsei közé siklottak, sapkáját a földre lökve ezzel, miközben az én derekamra is ölelő karok fonódtak. Kai egész testével préselt a hideg vasnak, de nem attól lettem libabőrös.

    Végül kissé zihálva váltunk el egymástól, épp csak annyira, hogy levegőhöz jussunk. Egymás szemébe néztünk, csendesen fürkészve a másikat. Ujjaim Jongin tarkóján a tincseivel játszottak, míg ő farmerem derekánál finoman a pólóm alá férkőzött, és apró köröket írt le bőrömön, amitől újabb borzongás futott rajtam végig, ha így haladunk meg fogok fagyni. Így álltunk egy darabig, aztán elkezdtem zavarban érezni magam.

- Talán... talán mennünk kellene. - köszörültem meg a torkom, hogy visszanyerjem kissé az idő közben szabadságolt hangomat.

- Csak még egy kicsit maradjunk így. Kérlek...- Kai átölelt és a nyakamba fúrta az arcát, oda suttogta az utolsó szót.

   Meglepve tűrtem az egyébként nagyon kedves gesztust, de az előző csókunk után sem tudtam viszonozni. Kezeim a levegőbe fagyva maradtak ott, ahol az imént még Jongint érintették, én pedig megfeszültem, a hozzám simuló test ismerős érzésének ellenére is. Végül a szorítás enyhült, majd pedig teljesen szabaddá váltak végtagjaim ahogyan az idol elhúzódott tőlem. Arcán egy pillanatig végtelen szomorúságot láttam, de ennek helyét olyan gyorsan vette át kisfiús mosolya, mintha az előző érzést nem is ismerné. Ujjainkat ismét összekulcsolta, felvette elmaradhatatlan "álcáját" és elkezdett lassan sétálni visszafele.

   Tűnődve néztem a kissé előttem lépdelőt és próbáltam szétválasztani a bennem dúló érzéseket egymástól. Egészen addig koncentráltam, míg nem maradt más, csak a jóleső érintés a tenyeremben, ahogyan bőrünk összeér és az elégedettség, amikor valami visszatér hozzád, amiről azt hitted már nem kapod vissza többé.

   Ez egészen addig tartott, amíg a sétányon egy nagyobb csapat diáklány nem jött velünk szembe. Egyikőjük hátrálva közlekedett, aminek az lett az eredménye, hogy egyenesen nekirontott Jonginnek. A sapka és a szemüveg messze repültek. A lány fel sem pillantva szedte össze a kellékeket, sűrű bocsánatkérés közepette, de a mondat fele a torkán akadt amikor megpillantotta, hogy kivel is áll szemben. Éreztem ahogyan Kai egyre jobban szorítja a kezem, amit idő közben kissé a háta mögé rejtett a kíváncsi szemek elől.

- Omo... Csak nem...

- Ez...

- Kai... oppa?

- Ez tényleg ő... - a kezdeti döbbenetből kezdtek feléledni és egyre hangosabban mondogatták Kai nevét. Előkerültek a telefonok, a járókelők közül is egyre több fiatal állt meg és kisebb tömeg kezdett minket közrefogni.

   Amikor meghallottam az első kattanó fénykép hangját, észbe kapva húztam ki a kézfejem Jongin ideges szorításából. A tolakodás azonnal messzebb sodort tőle, miközben kétségbeesetten próbáltam megoldást találni a helyzetre. Néztem a kör közepén lökdösött és fotózott idolt, aki kapucniját a fejére húzva próbált szabadulni a felé nyúló kezek elől. Nyoma sem volt a magabiztos Kainak, csak egy fiút láttam, aki el akart tűnni.

    Hirtelen ötlettől vezérelve én is előkaptam a telefonom és lefotóztam a jelenetet, így nem lógtam ki a tömegből, majd elküldtem Joonmyunnak a képet a címmel együtt:

"Azt hiszem baj van."