#8

Dermedten bámultam magam elé, szkennelve az arcot, hátha csupán enyhe farkasvakságom trükkje csak amit látok, de Jongin kétségbeesett arccal magyarázott, ám ajkainak mozgásán kívól mást nem érzékeltem. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig zenét hallgatok. Gyorsan kikaptam a fülhallgatóimat a fülemből.

- Ne haragudj, mit is mondtál? Nem hallottam.

- Csak bocsánatot akartam kérni, hogy ennyire megijesztettelek. Jól vagy? Az előbb azt hittem, hogy szívrohamod van.

- Hát, ami azt illeti, én is. – nevettem el magam. Ő is elmosolyodott.

- De mi a fenét képzeltél? Kiugrasz egy fa mögül egy gyanútlan idegen elé Slenderman jelmezben, és az majd nem hal bele az ijedelembe?!

- Igazából nem akartam senkit sem megijeszteni. Csak menekültem.

- Menekültél? Akkor nem kéne nekem is szaladnom? Kik elől? Késelők? Rablók? Esetleg elkövettél valamit? Rendőrök? – kémlelten gyanakvón körbe.

- Nem, nem. Semmi hasonló, mégis sokkal rosszabb. – válaszolta, majd értetlen tekintetemet látva, rávágta: Rajongók.

-ÁÁÁÁ! Értem. – bólogattam együtt érzőn.

- Deee… Te nem tudod, ki vagyok? – meresztette ki hirtelen a szemeit.

- Pf… Persze, hogy tudom. – mondtam nevetve – ami azt illeti, nagy rajongód vagyok, de ne izgulj, előlem nem kell menekülnöd.

- Arra valahogy már rájöttem. – mosolyodott el. – Köszönöm.

- Ugyan mit?

- Hogy olyan normális vagy. Uh… ez elég rosszul hangzott ugye? Úgy értettem, hogy nem vagy őrült… mármint …

- Jó, jó értem, csak ne folytasd légyszi. – állítottam le kacagva. – Ajaj… fagyott az arcomra a mosoly, amikor egy csapat fiatal leányzó közeledett felénk mutogatva. Ami azt illeti, féltettem a hajamat, meg úgy általában véve a testi épségemet.

- Valami baj van?

- Hogy néztek ki a rajongók, akik üldöztek?

- Hát…

- Sokan vannak, EXO - Kai traszparenseket lengetnek, és épp felénk tartanak?

- Ige… MI???? FELÉNK tartanak?!

- Egészen biztosan. Valami ötlet?

- Ami azt illeti, van: FUTÁS! – kézen ragadott, és mint az őrült kezdett el rohanni.

- Hova megyünk?

- Nem tudom! – kiáltotta félig visszafordulva.

- Nekem van egy ötletem! – és ezzel én ragadtam meg a kezét, megelőztem, majd a lakásom irányába indultam el. A Teen Top-hoz mégsem mehetünk, itt meg nem hagyhatom a bajban, ha már engem is belerángatott. Nálam legalább biztosan nem fogják keresni. Pár utcasarok után kocogásra váltottunk, majd sétára. Már elengedtem a kezét, hogy kényelmesen tudjunk levegőt juttatni a tüdőnkbe. Sportos alkat vagyok, de azért ez az iram még nekem is betette a kaput. Ha lenne ingerenciám odafigyelni, akkor valószínűleg egy kisebb fajta asztma-roham törne rám, de valahogy nem tudott érdekelni a dolog, amikor éppen Kim Jongin-nel sétálgattam Szöul utcáin.

- Egyébként hova megyünk?

- A lakásomra. Szereted a kávét?

- Igen. – mosolyodik el – Forrón, feketén, intravénásan.

- Fúj… feketén?

- Miért? Te hogy iszod?

   Erre rácsodálkozott még egy párszor. Miután behívtam a lakásba, áldottam az eszem, hogy amióta kevesebbet járok ide, minden rendben van – az élére állítva – és így nem kellett szégyenkeznem. De Kai csak nem tudott továbblépni azon, hogy egy deci kávét iszom két deci tejjel, a cukorról nem is beszélve.

- Hogy vagy lépes azt úgy meginni? – tátotta rám még mindig a száját.

- Ezt én is kérdezhetném. De most tényleg ez a legfontosabb? – kérdeztem vissza.

- Á. Igaz is, még a nevedet sem tudom, pedig ha úgy vesszük, megmentettél.

- Fogalmazzunk úgy, hogy kölcsönösen egymás hasznára váltunk. Egyébként Lea vagyok.

- Azért ne túlozz. Én nem váltam a hasznodra, hacsak nem nézzük földön túli élménynek a szívrohamot, amit okoztam. – nevetett rám. A fangörcs kerülgetett, ahogy őt néztem. Annyi tartott csak vissza, hogy kicsit hátbatámadás lenne, ha  körbeugrálnám, miután belenyugodott, hogy nem vagyok „hagyományos” rajongó.

- Ha már földöntúli élmény, sokkal jobbat is el tudok képzelni, mint egy szívroham. – szóltam el magam, de mondandóm kétértelműsége csak akkor jutott el a tudatomig, amikor Kai félrenyelt, és a kávéját visszaköpte a csészébe. Még jó, hogy az orrán nem jött ki, bár ki tudja, nem mertem ránézni, csak átnyújtottam neki egy szalvétát, amit egy bólintással nyugtázott.

- Khm… igen, fogalmazhatunk így is – mondta, miután sikerült rendeznie arcvonásait. Azért jó érzés volt, hogy nem csak én jöttem zavarba.

- Egyébként… szokatlan, hogy nem gimnazista vagy, és mégis szereted a zenénket. Itthon már nehezebb megnyerni az idősebb korosztályt…

- Szóval öreg vagyok? – meresztettem nagy, ártatlan szemeket rá.

- Nem! Nem! Nem! – ahogy tiltakozott, lassan egy oktávval feljebb kúszott a hangja.

- Ugyan, hagyd csak. Értem. Nincs ezzel semmi baj, ami azt illeti, tényleg messze vagyok a gimnazista éveimtől – intettem nevetve.

- Szóval, hogyhogy kedvelsz minket? És nem valami alternatív zenét hallgatsz?

- Nem elég egyértelmű?

- Micsoda?

- Csak rám kell nézni.

- Nézlek, de nem igazán tudom, hogy miről beszélsz.

- Európai vagyok. Ami azt illeti, otthon kissé furcsán kezelik ezeket a dolgokat, nagyon pici és konzervatív ország vagyunk. Szóval 21 éves koromig mondhatni hiányosak voltak az ismereteim, nagyjából a térképen is csak tippelni tudtam volna, hogy hol van Korea.

- Ez nekem eszembe sem jutott. De tényleg. A szemeid nagyon szépek. Az itteni lányoknak nincs ilyen szép zöld szemük. – Fülig vörösödtem,  hirtelen jobbnak láttam elmosogatni a koszos bögréket.

Mikor hazafele indult, az ajtóban még visszafordult hozzám:

- Tudom, hogy talán tolakodó vagyok, de megadnád a telefonszámodat?

- Szívrohamot kaptam miattad, együtt menekültünk egy csapat sikítozó és életveszélyes középiskolás lány elől, és mindennek tetejében még a kávézási szokásaimat is ismered. Ezek után mi a tolakodás? – nyomtam kezébe nevetve a telefonom. A számcsere után búcsút intettem neki, majd rápillantottam a kijelzőmre. A telefonkönyvemben a „Slenderman” névjegy volt kijelölve. Lökött. 

   Bárgyún mosolyogva támolyogtam vissza a lakásba, mikor megláttam, hogy 18 nem fogadott hívás vibrált a jobb felső sarokba. A fül megnyitásakor láttam, hogy fogadott öcséim kerestek, mindenki szám szerint háromszor. De cukik, aggódtak. Ekkor esett le, hogy nem is szóltam nekik, hogy itthon alszom. Gyorsan írtam nekik – vagyis C.A.P-nek - egy üzenetet, hogy nem megyek már át, jól vagyok, és kaja a hűtőben.

   Ezek után a telefont ledobtam az ágyamra, és elvonultam a fürdőbe, kiáztatni fáradt izmaim egy jó meleg fürdőben. Nyugalmam nem tartott sokáig, a telekommunikáció csodája az ágyam tetején veszettül kezdett el csörögni. Egy ideig tűrtem, de a vonal másik végén lévő valaki nagyon kitartónak bizonyult. Drámai sóhajjal nyúltam egy törölközőért, majd kimásztam a kádból. Niel telefonszáma virított a kijelzőn, hiába is reménykedtem, hogy Jong In-nek hiányzom máris.

- Hogy jössz te…

- Noona!!! – ordított bele a telefonba Daniel – hát élsz?!

- Már hogyne élnék. Mit gondoltál?

- Nem tudom, de nem vetted fel a telefont.

- Nem mondod?!

- De mondom.

- Esetleg nem jutott eszetekbe, hogy dolgom van? Tudod, magánélet.

- Noona. Már mondtam, neked olyan nincs. Különben is, mit fogunk enni itthon? És hol fogsz aludni? És Kivel?

- Írtam Minsoo-nak. Nem mondta?

- Nem, nem szólt egy szót sem. Whoa… milyen önző.

- Lényegtelen. Kaja van a hűtőben ha éhesek vagytok, én ma itthon maradok, holnap találkozunk. Az meg, hogy kivel alszom, illetve, hogy alszom-e egyáltalán valakivel, az nem rád tartozik. Jó éjszakát Daniel.

- De Noo… - megszakítottam a vonalat, majd le is némítottam, hogy ne halljam, ha esetleg keresnének.

   Épp a pizsamámba bújtam bele, amikor csöngettek. Az órára néztem, ami már tízet mutatott. Nem fért a fejembe, hogy ki csönget ilyenkor. Az ajtóhoz slattyogtam, de mikor kinyitottam, csak pislogtam. Előttem nem más, mint C.A.P állt egy doboz csomagolt kajával és kólával a kezében.