#2

   Látva értetlen arcukat, rájöttem, hogy eddig egy szót sem értettek abból, amit mondtam. Niel, Ricky és Changjo kicsit beszari fejet vágtak, kezüket továbbra is védekezőn maguk elé tartva. L.Joe és Chunji zsebre vágott kézzel álltak és kíváncsian méregettek, közvetlenül mellettem pedig maga a leader, C.A.P állt, kezét az arcán tartva, nagy szemeket meresztve rám. Basszus. Basszus. BASSZUS! Gratulálok Lea, nem elég hogy elhagytad a húgodat, még fel is fognak jelenteni zaklatásért… Félve L.Joe-hoz fordultam és angolra váltottam.

 - Ugye te beszélsz angolul? – Mire elmosolyodott.

- Igen, egy kicsit - válaszolt nyugodtan. Oh anyám, agyamnak fangirl része észveszejtően sikítozott, de hála az égnek sikerült visszafognom magam, és nem kezdtem el nyávogni, hogy „ó milyen cuki vagy” esetleg hasonló baromságokat.

- Öhm… Sajnálom. Én…- Félve pillantottam a leader-re, aki még mindig csak bámult. Remélem nem okoztam maradandó károsodást. Visszanéztem Byunghunra, és nyakamat behúzva Minsoo-ra mutattam. – Megütöttem ugye? – a kérdezett egy elfojtott nevetést hallatva bólintott.

- Kérlek, mondd meg neki, hogy sajnálom, nem direkt… csak… megijedtem – láttam a többieken, hogy most már inkább kíváncsian méregetnek, gondolom szerették volna tudni, hogy miről beszélget L.Joe ezzel a csodabogárral.

- Megmondom neki – mosolygott kedvesen (na jó, talán kicsit kárörvendően) Byunghun – De mit keresel az öltözőnk előtt? Még autogram-osztás is volt, fényképet is szerezhettél. Szeretnénk pihenni…

- Én tényleg sajnálom, nem tudtam, hogy ez a ti öltözőtök. Nem tudok németül – vágtam udvariatlanul a szavába, miközben az ajtón álló feliratra mutattam. Kicsit felment bennem a pumpa, de nem akartam bunkónak tűnni - Igazából a húgomat kerestem, mert a koncert utáni tolongásban elvesztettük egymást, és mikor elindultam visszafelé az egyik szervező biztosan összekevert valakivel, mert iderángatott és közben nagyon sokat beszélt. De nem értettem egy szót sem. Aztán itt hagyott – zavaromban a kezemet tördeltem, nem mertem egyikőjükre sem ránézni - Tényleg sajnálom, már nem is zavarok tovább – Fordultam el, azzal az elhatározással, hogy majd csak megtalálom valamerre a kijáratot, de C.A.P megragadta a karom. Csodálkozva néztem vissza, de ő nem figyelt rám, L.Joe-hoz beszélt.

   Annyit értettem, hogy megkérdezte, hogy mit mondtam (amit felmérhetetlen sikerként éltem meg, az autodidakta nyelvtanulásomat illetően). A beszélgetésük többi részletéből egy szót sem sikerült lefordítanom, de gondolom rólam beszéltek. Majd beszállt a tanácskozásba a többi tag is. Még csak rám sem pillantottak - na szépen vagyunk. Attól, hogy nem tudok koreaiul, még tudom, hogy rólam van szó. De hiába is minden felháborodásom, mégis nagy szemekkel ittam a látványt, ahogyan eddig csak az interneten át látott kedvenceim előttem egy karnyújtásnyira állnak csupán. Még mindig próbáltam feldolgozni a gondolatot, hogy épp most beszélgettem L.Joe-val, aki egyébként a kedvencem mindannyiuk közül. Niel néha megemelte a hangját, amin mosolyogtam – hát persze, hogy ő a leghangosabb.

   Mikor már épp azon morfondíroztam, hogy otthagyom őket, ugyanis bármily szívet-melengető látvány is, meg kell találnom Lizt – L.Joe odafordult hozzám:

- Bocsánat – mondta most már teljes lazasággal, én pedig a fejemmel biccentettem, hogy „á ugyan! Én ráérek” – Azt mondod, hogy elszakadtál a testvéredtől?

- Igen.

- Segítünk megkeresni – Nagy szemeket meresztettem, majd gyorsan nemet intettem.

- Az én hibám, figyelmetlen voltam. Igazán nem akarok gondot okozni. Te magad mondtad, hogy fáradtak vagytok…

- De szeretnénk segíteni. Megbeszéltem a többiekkel is, egyet értenek velem.

- És Minsoo? Nem haragszik, amiért megütöttem? Igazán sajnálom… - de L. Joe csak megrázta a fejét.

- Meg sem érezte – mondta nevetve – És hogyan szólíthatlak?

- Lea a nevem.

- Nos, azt hiszem, nekünk nem kell bemutatkoznunk. Gyere Lea, ülj le az öltözőben, addig mi felhívjuk a biztonságiakat - finoman betolt az ajtón és lenyomott egy székre, a többiek pedig utánunk jöttek. Ricky még odanyújtotta telefonom, amit csak egy bólintással köszöntem meg. Bár tudtam, hogy van koreaiul, hogy köszönöm, az furcsa lett volna, ha ennyit mondok, aztán meg közlöm, hogy nem is tudok a nyelvükön.

  A kommunikációs csatorna hiányosságai miatt már nem foglalkoztak velem annyira, így egymással nevetgéltek, kivéve a leadert. Ő kíváncsian méregetett. Én próbáltam minél kisebbre zsugorodni a székemen, amin L.Joe otthagyott. Csendben figyeltem a fiúkat, ahogyan egymást ugratták, és a táblagépeiken szórakoztatták magukat. Igazán aranyosak voltak. És mindeközben kínosan ügyeltem arra, hogy elkerüljem a leader tekintetét. Nagyon szégyelltem magam.

   Egy kicsit elmerültem a gondolataimban, amikor egyszer csak nagy csörömpölésre és hangzavarra kaptam fel a fejem. Niel kiáltozott, és egy halom ruhafogas és a hozzájuk tartozó ruhadarabok közül próbálta meg kirángatni Rickyt, aki a földön hevert és Chunjinak integetett nagy kiabálás közepette, aki csak állt és a hasát fogta a nevetéstől. Changjo próbált segíteni Nielnek, de csak azt érte el, hogy helyezkedés közben meglökte az egyik közeli sminkes asztalt, ami aztán sikeresen ráborult a már amúgy is szorult helyzetben lévő Rickyre, az összes tartalmával együtt. Mindent beborítottak a kiömlött kozmetikumok, az eredményt elnézve már értettem miért tartanak sminkeseket. Changjo inkább ne kezdjen neki se a saját, se más make up-jának. C.A.P felugrott a mellettem lévő székről, és kiabálva trappolt a négy fiatalabb felé.

- Mit műveltek?! – csak ennyit értettem abból a szóáradatból, ami elhangzott a szájából, de lehet, hogy nem köszöni meg egyik csapattag sem, amit majd kapnak tőle. Csak hogy Minsoo a nagy felindultságában rátámaszkodott a még egyben lévő ruhaállványra, ami nem bírván a súlytöbbletet, nagy csattanással adta meg magát, és a méltatlankodó leaderrel együtt a még mindig fetrengő Ricky-n kötött ki. Ekkor szakadt el nálam a cérna, és nevetésem pofátlanul hangosan robbant ki belőlem. Egy pillanatra mindannyian meglepetten néztek rám, majd mindenkiből kitört a nevetés. Már nem láttam a könnyeimtől, így sajnáltam, amikor a betoppanó Byunghun arcát nem nézhettem meg jól magamnak, de biztosan meglepődött.

    Nagyjából annyit érzékelhetett, hogy ketten fetrengenek a földön, mindenféle ruhadarabok és állványok között, miközben még ketten ráncigálják hol egymást, hol a földön fekvőket, Chunji pedig önszántából fetrengett velem együtt a röhögéstől, abszolút együtt érzően. Mivel engem ítélt a leginkább beszámítható alanynak, nevetve tudakolta:

- Itt meg mi folyik? – Nem kaptam levegőt, így csak tőszavak jöttek ki belőlem.

- Én. Nem. Csak elesett. És ő meg rátámaszkodott. De nem bírta. És, és… - miért nincs az egyetemen morze tanfolyam? Tutira a haladó csoportba kerülnék, ugyanis akadozó üzeneteim közül csak a nagy STOP hiányzott.

   Mikor Byunghun látta, hogy velem sem megy sokkal többre, mint csapattársaival, úgy döntött, nekilát eltakarítani a romokat. Kapkodva rángatta fel a földről a még nyögdécselő Minsoo-t, majd talpra rugdosta Ricky-t, aki kapott egy nyakast is a leadertől, Niel azonban ügyesebb volt, ő kislisszolt a kezei közül, és a hátam mögött állapodott meg - biztos, ami biztos. Hát, legalább van esze a srácnak, ugyanis C.A.P hirtelen megtorpant előttem, majd szúrós szemmel nézett a vállam mögül kukucskáló énekesre.

   Kicsit kényelmetlen volt, ugyanis én szolgáltam védőpajzsként, pedig mindkét félnél minimum egy fejjel alacsonyabb voltam. A szélességgel már kevesebb baj volt, csalódottan mértem fel, hogy súlyban túltettem mindkettőjükön. De ez nem akadályozta meg a két jómadarat, hogy engem kerülgetve játszanak Tommy és Jerryt, miközben rángatnak a vállamnál fogva. Mikor már nagyon szédülni kezdtem, kétségbeesetten néztem L.Joe-ra:

- Tudod, szeretem a körhintát, de ez ma estére már kicsit sok. – Ő tolmácsolta a kétszemélyes vidámparknak a kérésemet, mire – a gyomrom erőteljes helyeselésére – végre helyére került a világ körülöttem. C.A.P csak akkor engedte el a vállamat, amikor már biztosan álltam a lábaimon.

   Hirtelen telefoncsörgés szakította meg a nagy zajongást, Byunghun intett a többieknek, hogy most aztán már halgassanak el, majd beleszólt a telefonba. Rövid bólogatás és hümmögés után letette a ketyerét, majd rám nézett, de arcáról eltűnt a felhőtlen mosoly.

- Valami baj van? – kérdeztem aggódva.

- Ami azt illeti, igen, van egy kis gond. Megtalálták a húgodat, de mivel nem beszél senkivel sem egy nyelvet, nem hajlandó a biztonsági őrökkel eljönni ide. Nem érti, hogy mit akarnak. Talán oda kellene menned. Azt mondták, hogy elég nagy balhét csapott. – Én megfeledkezve mindenről, sietősen fordultam az ajtó felé, majd amikor már félig kint voltam, akkor tudatosult bennem, hogy még mindig nem tudom, merre is kell mennem. Türelmetlenül fordultam vissza, de összefejeltem a nem túl nagytermetű rapperrel. Grimaszolva simogattam a homlokom.

- Ne haragudj, csak még egy valamit szeretnék – mondta Byunghun. Kikapta a kezemből a telefonomat, majd odahúzott a többiekhez, akik körém álltak, mind átkaroltak, ott, ahol éppen hely volt – szerencséjükre mindegyik kéz a csípőm felett maradt, tisztes távolságban a kínosabb pontoktól, így megőrizhették becsesebb tagjaik épségét – L.Joe pedig feltartotta a kamerát:

- Mosolyogj – mondta, majd elkattintotta a képet. Hát mit ne mondjak, nem ezzel a képpel fog kezdődni pályafutásom a modellvilágban, persze a fiúk egytől-egyig jól néztek ki. Majd visszakaptam szeretett nokiámat.

- Gondolom lemaradtál a fényképezkedésről – mondta mosolyogva Byunghun. Én meg csak álltam ott, és pislogtam, mint hal a szatyorban. – Most már menj, mielőtt a húgod lekaratézza az összes biztonsági emberünket. Sajnos már nem kísérhetünk ki a rajongók miatt. Az ajtó előtt vár egy szervező, ő elvisz majd a kijáratig. – Meghatódva néztem rá, és a többiekre is.

- Nagyon hálás vagyok. Köszönöm. – szólaltam meg magyarul. Valamiért úgy éreztem, hogy anyanyelvem sokkal szebben fejezi ki azt, amit érzek. Mielőtt még mindannyian azt gondolnák, hogy végleg elment az eszem, lefordítottam angolra.

   Aztán – mielőtt megbántam volna egyáltalán a gondolatot is – gyorsan megöleltem L.Joe-t, elmotyogtam még egyszer magyarul, hogy „köszönöm” és szemlesütve kislisszoltam az ajtón. A másik oldalon tényleg várt egy barátságos kinézetű férfi, aki mosolyogva intett, hogy kövessem.

   Távolodóban még hallottam Niel méltatlankodónak tűnő hangját, és valamivel később a többiekét is, gondoltam megint összeszólalkoztak valami apróságon. Úgy lépdeltem a folyosón, mint egy félresikerült madárijesztő, akinek túl szélesre rajzolták a mosolyát, és ettől inkább tűnik félkegyelműnek, mint vidámnak.

   De hát még egy félkegyelmű madárijesztőnek is teljesülhet egyszer egy kívánsága nem?