*Lea POV*
Sosem
tartottam magam olyan embernek, aki irtózatosan tud rajongani egy dologért,
mindig is nyitott voltam mindenre – ami általában a legkisebb hülyeséget is
magába foglalta. Legfőképp nem soroltam magam soha a visítozós
„rajongók” táborába, akik összepisilték magukat a gyönyörűségtől, ha a
kedvencük akár csak annyit írt ki twiterre, hogy „kukk”. Persze melyik
tini-lánynak nincsenek kedvenc filmjei, zenéi, stb… csak hogy sosem érdekelt
maga a színész vagy az énekes, egyszerűen meghallgattam/néztem az alkotást –
már ha szabad így neveznem – és kész. Ha már rajonganom kellett valamiért, nem
hazudtoltam meg magam: a motorsport ragadott magával, és a motorversenyzők.
Azért sem leszek átlagos liba! De mondhatni csak „fellángolás” volt.
Más tészta
volt a művészet,
mint olyan, a kedvenc festőimről természetesen minden könyvet elolvastam, amit
csak lehetett, ugyanis – szerencsétlenségemre – bogarasságomat csak fokozta,
hogy javíthatatlan könyvmoly voltam. Szóval nagyjából úgy foglalhatnám össze a
személyiségemet, hogy ha a korombeli fiatalokat szalagon gyártanák, nálam
elakadna a gyártósor, és vijjogva közölné: FATAL ERROR.
Végül, mikor megtaláltam feltétlen
rajongásom tárgyát, hát… mondhatni nem hazudtoltam meg magam. Mit nekem Hollywood? Vagy a magyar híres/hírhedt
celebek (így hirtelen nem is tudom melyik a rosszabb)? Nem, nekem ebben is
különcnek kellett lennem. Rabul ejtett a Kpop, majd pedig szépen egész Korea.
Lassan mindegy volt, hogy film, zene, könyv, nyelvtanulás – ha koreai volt, én
szerettem. S megjelentek a „fangirl”-ös reakcióim, visítoztam a számítógépem előtt,
sírtam a klipeken… a többit mindenki el tudja képzelni.
Rajongásomat
drága húgomnak köszönhettem (Isten áldjon jóságodért drága Liz!). Bár tudtam,
hogy nem egyedüli rajongó vagyok kicsiny országunkban, mégis sokszor úgy
éreztem, hogy a körülöttem élők nem biztosak benne, hogy normális
vagyok. Szerencsére édesanyám is megkedvelte e műfajt, szóval volt kire támaszkodnom
a nehéz mindennapokban.
Én egyre jobban elmerültem Korea világában,
megpróbáltam megérteni a kultúrájukat, gondolkodásmódjukat – már amennyire ezt
interneten keresztül meg lehet tapasztalni egy ilyen Isten háta mögötti helyen.
Ami – valljuk be – nem sok. Így
elkezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy Koreába utazom. Az egyetemből
már nem volt sok hátra, így azt terveztem, miután lediplomáztam (mint óvónő –
ettől is féltve óvtak), kimegyek önkéntesként, hogy árvaházakban dolgozhassak.
Keményen tanultam
a nyelvet, autodidakta módon, ugyanis tanfolyamra nem volt pénzem. Mindeközben
csendesen rajongtam, és órákig képes voltam telefonon húgommal rajongásom
tárgyairól áradozni. Igen, áradozni. Minden szabadidőmet
– ami ugyan nem volt sok – az internet előtt töltöttem, és vágyakozva
böngésztem a Kpop-os híreket, hátha egy hozzánk közeli országban lépnek fel
kedvenceim, és talán akkor láthatom őket élőben is. Abban ugyanis már nem is
mertem reménykedni, hogy egyszer itthon is felbukkannak.
Így kötöttem
ki Lizzel életem első kpop-os koncertjén. Ha pontos akarok
lenni, a Teen Top müncheni koncertjén…
