#10

*C.A.P POV*

   Majd megőrültem, mikor már két órája csörgettük felváltva Leát, és rá sem bagózott a hívásainkra.

- Hyung, nem kéne telefonálni a rendőrségre? – kérdezte Ricky, aggódó arcot vágva, miután a hívott ismét nem vette fel a telefont.

- Mi van, ha baja esett? Ha megtámadták? Vagy ha… ha valami pasas elkapta és… - Nielnek elfehéredett a feje, ahogy fejben befejezte a gondolatmenetet.

- Azért annyira nem kéne előre szaladni. - mondta higgadtan Byunghun. – Tud vigyázni magára, nem az a gyenge típus.

- Tényleg. – röhögött fel Chanhee is – lehet, hogy a fickó rosszabbul járna.

- Hát nem tudom, azért nem szokott így szó nélkül eltűnni. Mindig hagy valami üzenetet itthon, hogy hova ment. – Fűzi tovább Jonghyun az előző szálat.

- Akárhogy is, attól nem fog előkerülni, hogy találgatunk. Majd csak meglesz. – mondtam, majd felcsörtettem a szobába. Még hallottam a fiúk ötletelését, hogy hova is mehetett szeretett Noonájuk.

   A szobámban úgy döntöttem azzal nem vagyok előrébb, ha a hajamat tépkedem, mellesleg a stylistok sem örülnének neki, ha idő előtt megkopaszodnék, így elmentem lezuhanyozni, hátha megnyugszom egy kicsit. Mire visszaértem, a telefonomon üzenet villogott. Mélyzuhanásban csaptam le rá.

„ Akadt egy kis dolgom, ma itthon alszom. Én rendben vagyok, kaja a hűtőben, ha netán éhesek lennétek.”

   Ennyi? Ez most komoly? Halálra aggódjuk magunkat, ő meg ennyit ír? Kaja a hűtőben? Nah szép, de legalább mégsem feledkezett meg rólunk teljesen. Hirtelen ötlettől vezérelve pizsama helyett utcai ruhát vettem magamra, és leléptem úgy, hogy nem is szóltam a többieknek. Mindegy, nem fognak hiányolni. Útközben beugrottam egy kis kajáért, mivel Lea nem volt otthon egy hete, biztosan nem hagyott ott semmi ehetőt.

   Kettesével vettem a lépcsőket fölfele a teraszon, majd becsöngettem. Nagy sokára kinyílt az ajtó, és Lea állt előttem, pizsamában. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy vajon kinek a kedvéért maradt itthon ma este. Lopva pillantottam mögé, de nem láttam senkit sem, viszont ő maga teljesen leblokkolt. Pont, mint az első találkozásunkkor. Mosolyogva lengettem előtte a karomat, majd nem kapva válaszreakciót, beinvitáltam magam. Oda sem figyelt arra, amit mondtam, a tükör előtt morfondírozott azon, hogy nem kellene vacsorázni. Jézusom. Semmi szüksége nem lenne ilyen baromságokon agyalni, semmi gond nincs az alakjával, de gondolom ez amolyan női dolog. Majd megtorpantam, mert még mindig nem jött semmi válasz mögülem, pedig épp azt ecseteltem, hogy aggódtam érte. Tényleg ennyire nem érdeklem? A gondolatom végére sem érhettem, mert ekkor hátulról körülbelül egy tank erejével jött nekem.

- Bocs. Mit is mondtál? – Lehajoltam hozzá, hogy a szemébe nézhessek. Hihetetlenül zöldek voltak, de mielőtt még olyat tettem volna, amit megbánok, gyorsan folytattam a társalgást:

- Csak annyit, hogy aggódtam. – mire felfogtam, hogy mit mondtam, már késő volt, úgyhogy jobbnak láttam megteríteni, hátha meg sem hallotta, mint az előbb, de azért még hozzáfűztem:

- Aggódtunk. Mindannyian. – hangsúlyoztam ki a lényeget, legalábbis számomra ez volt a lényeg.

   Mintegy megmentőként, Niel csörgette fel telefonon Leát. A leszűrtek alapján észrevették, hogy eljöttem otthonról, nem baj, még ha haragszanak is, jobb, hogy nincsenek itt. Lassan falatozgattunk, mikor hirtelen Lea feldobta, hogy meg szeretné lepni a húgát szülinapján azzal, hogy nálunk-velünk rendez neki szülinapi bulit.

   Az utóbbi időben észrevettem, hogy nagyon hiányozhat neki a családja. Gyakran láttam őt otthon a facebook előtt ülni, és az otthoniak adatlapját nézegetni. olyankor mindig szomorkás volt a hangulata, nem lehetett vele értelmesen két mondatot váltani. Talán jót tesz majd neki, ha Liz idejön. Még azt is felajánlottam, hogy addig lakhatnak nálunk.

- Nana. Házi nyúlra nem lövünk. – nem tudom, hogy miért sikerül mindig ilyen zavarba hoznia.

   Éreztem, ahogyan a pír elborítja az arcom. Kínomban nekiálltam összeszedni a koszos edényeket, hogy elmosogathassak. Mindegy volt, csak ne kelljen a szemébe néznem. Mire ő méltatlankodva adta tudtomra, hogy még enne, sebaj, úgyis a fogyózásról beszélt az előbb, hát rajtam aztán ne múljon. Tudtára is adtam véleményemet, mire vészjóslóan kezdett közeledni felém. Erre reflexből leszorítottam a csapot, és az így létrejött vízsugárral célba vettem kedves társnőmet, aki visítva menekült előlem. Végül betoppantak a fiúk is, és már menthetetlen volt az este, minden csupa víz lett.

   Miután lefeküdtünk aludni, én még sokáig forgolódtam a helyemen Chanhee és Byunghun között. Az előbbinek a keze, a másiknak pedig a lába volt rajtam keresztbe. Még ő beszélt az előbb Nielről. Hirtelen telefoncsörgést halottam, mire megrezzentek a mellettem alvók. Amennyire csak tudtam, fülelni kezdtem, pedig semmi közöm hozzá, hogy ki hívja Leát ilyen későn.

- Én is szívesen találkoznék veled… - hallottam egy mondatfoszlányt. Vajon kivel? Lehet, hogy van valakije? Nem tudtam hova tenni a rossz érzést, ami elfogott. Dühösen lelöktem magamról a kósza végtagokat, és az oldalamra fordultam. Hátha csak egy barátnője volt az.

   Mielőtt elaludtam volna, még egy kis hang megszólalt a fejemben, és azt súgta: „De hiszen nincsenek is barátnői itt Szöulban…”

   Gyanúm beigazolódni látszott. Ahogyan teltek a hetek, Lea egyre többször nem vette fel a telefont, szó nélkül ment el otthonról, és a legtöbbször nem mondta meg, hogy hová megy. Mintha a kedve is jobb lett volna, többet mosolygott, és kevesebbet perlekedett a fiúkkal is, bár azt pusztán szeretetből csinálta.

   Egyik nap a konyhában tevékenykedett. Ahogy egyre közelebb értem, meghallottam, hogy énekel. Egy nagyon szép dal volt, amit nem ismertem, a szövegét sem értettem. Olyannak hangzott, mint az anyanyelve, amit akkor használt, ha mérges vagy nagyon felindult állapotban volt. Imádtam a dallamos nyelvet, még ha szitkozódott is rajta.

   Csendben nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és úgy figyeltem, a nekem háttal álló lányt, amint épp zöldséget szeletelt a tűzhelyen lévő lábasba. Csak akkor egyszer hallottam énekelni, amikor azt a kisfiút vigasztalta az árvaházban. Szép hangja van. Nem különleges, de kellemes hallgatni. 

   Idő közben a hangokra leszivárgott az emeletről Jonghyun és Byunghun is. Csendben megálltak mellettem, és úgy hallgatták ők is, az előbbinél kicsit gyorsabb, vidámabb dalt. Valaki hátulról megkocogtatta a vállam, mire megfordultam, és Chanhee nézett rám. Kérdőn intett a fejével Lea felé, de én csak megrántottam a vállam, jelezve, hogy én sem tudom, mi van vele.

- Noona! De szép hangod van! – nem más, mint Ahn Daniel rohant le be a nappaliból ordítozva, erre a szólított fájdalmasan felkiáltott, majd magyarul kezdett szitkozódni. „A fenébe”. Ha valamit, ennyit már értettem magyarul. Elhagytam eddigi őrhelyem, és odarohantam hozzá, hogy lássam mi történt. A kezét szorongatta, amiből vér szivárgott. Illetve ömlött.

- Mutasd.

- Nem, nem. Nincs semmi gond. – erővel lefeszítettem a kezét a sebről, és láttam, hogy nem kell összevarrni, de elég mély a seb.

- Daniel, egyszer szívrohamot kapok tőled. Nem tudsz normál hangerőn kommunikálni?

- Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni. Nagyon fáj? Áu!

- Persze hogy fáj neki te idióta! Nem láttad mit csinál? Mit ordítasz, tudtommal senki nem hall nagyot ebben a házban. – vágta hátba Byunghun.

- Csak nagyon tetszett, amit énekelt! Különben is, ti mit settenkedtek itt az ajtóban?

- Jól vagyok, nincsen semmi baj srácok.  – mondta mosolyogva Lea, míg a víz alá nem tartottam a kezét, mert akkor fájdalmas fintorba torzult az arca.

- Ahelyett, hogy a szád jártatod, inkább hozd ide az elsősegély dobozt! – szóltam oda Nielnek. A sebesültet asztalhoz húztam, és leültettem egy székre. A fiúk körénk gyűltek. Még Changhyun is ledugta az orrát a szobájából.

- Hogy fogsz így főzni nekünk? – tudakolta.

- Köszi, hogy ennyire aggódsz értem. – válaszolt nevetve a kérdezett.

- Tényleg szép volt az a dal, amit énekeltél. Mi a címe? – kérdezte Jonghyun leülve mellénk. Időközben megérkezett az elsősegélydoboz, és nekiláttam a seb ellátásának.

- Melyik dalnak? – kérdezte Lea.

- Mindkettőnek. Volt egy lassabb, meg egy kicsit gyorsabb.

- Jah, hogy az. Az egyik egy altatódal volt, amit még anyukám énekelt nekem gyerekkoromban. - Kis mosoly jelent meg az arcán, ahogy az édesanyját említette. - A másik pedig egy magyar népdal, ami úgy kezdődik, hogy szzzzz...  – rántotta volna el a kezét, ha nem tartom erősen.

- Biztos így kezdődik? Én másképp hallottam.

- Haha... Ez csíp.

- Mindjárt kész vagyok.

- De akkor is csíp… Nem értem minek ez a nagy felhajtás, magától is meggyógyulna.

- Énekelj többször. Szépen énekelsz. – mondtam inkább neki, hogy eltereljem a figyelmét. Fel sem pillantottam, de éreztem, ahogyan megdermed mindenki körülöttem. Hát ez bejött. Rátekertem a sérült részre a gézt, leragasztottam, majd finoman az ölébe helyeztem a kezét. Még mindig nagy szemeket meresztett rám, a fiúk pedig vigyorogva bámultak.

- Most mi van? Nincs igazam?

- De, de, de. Hyungnak igaza van - lelkesedett fel Ricky.

   Végül mindenki szétszéledt, csak ketten maradtunk. Ekkor jutott eszembe, hogy miért is indultam Leához.

- Jut eszembe. Megvetted már a húgodnak a repülőre a jegyet?

- Nem, még nem tudtam. Nem igazán tudom, hogy melyik lenne a legjobb.

- Akkor jó, mert én megvettem – húztam elő a kis borítékot, amiben a repjegy volt benne.

- Te megvetted? De nekem kellett volna… az én ajándékom lenne. – nézett rám meglepetten.

- Ez legyen a mienk. Te pedig találj ki valami izgalmasat neki arra az egy hétre. Ha nem bánod, mi is veletek tartanánk. Azon a héten pont lesz egy kevés szabadidőnk, a srácoknak is jót tenne egy kis kikapcsolódás. – mondtam fejemet lehajtva. Kicsit zavarban voltam, pláne, amikor hirtelen a nyakamba ugrott, és szorosan megölelt.

- Köszönöm. 

- Igazán nincs mit – válaszoltam, miközben finoman átöleltem vékony derekát. Nem volt koreai értelemben vett szépségideál, de karcsú volt. Különleges. Aztán hirtelen elengedett, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, még meghajolt, és magamra hagyott a konyhában.

   Pár nap múlva épp az emeletre tartottam felfele, amikor összeütköztem a siető Leával. Enyhén visszapattantunk egymásról.

- Ne haragudj, nem láttalak. - hajolt meg. Nagyon csinosan volt felöltözve, és ki is volt sminkelve, kicsit erősebben, mint amit megszoktam. Rá inkább jellemző az egyszerű, természetesnek ható smink, most pedig feketével volt kiemelve a szeme, így szinte világított zöld írisze, ahogy a fény átjárta. Egyébként is hosszú szempillái még hosszabbnak tűntek, telt, íves ajkai pedig halványan fénylettek.

- Hű. Jól nézel ki. Mész valahová? – kérdeztem mintegy félvállról.

- Igen, van egy kis dolgom. Nem tudom, mikor jövök, vagy jövök-e egyáltalán. Igazából csak azért ugrottam be, mert a múltkor itt hagytam a pénztárcámat. – lengette meg előttem az említett tárgyat, majd elviharzott mellettem magas sarkújában – sosem volt még rajta, utána is néztem, biztosan jól látom-e - de már csukódott is az ajtó mögötte.

   Elgondolkodva néztem utána, és eszembe jutott a múltkori sms-e: „Akadt egy kis dolgom.” Mostanában úgy tűnik, hogy túl sok dolga akadt.