#55

Lea POV

   Nehezen boldogultam mankóimmal a tömegközlekedésen, de végtére is az az egy előnye volt a nyomorultságomnak, hogy mindenki végtelenül elnéző és segítőkész egy félig béna emberrel. Miután már viszonylagos biztonságban tudhattam magam a szárazföld stabil talaján, araszolva indultam a jól ismert, ám régen látott ajtó felé. Nem időztem csengetéssel és egyéb udvariaskodással, csupán beengedtem magam, ám nagy öröm helyett néma csend fogadott. Kissé óvatosan léptem be, hallgatózva próbálván kitalálni mi is folyik a dormban, ám a hangokból ítélve Liz terve nem egészen úgy haladt, mint ahogyan azt tervezte. Milyen meglepő...

- Mit keresel itt Hyung? - hallatszott Niel nem túl barátságos hangja.

   Nem volt túl sok időm reagálni, így gyakorlatilag megtettem ami legelőször az eszembe jutott, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Feltűnően újra kinyitottam és becsaptam az ajtót, majd fennhangon kezdtem el beszélni, mintha mit sem tudnék a bent zajló eseményekről.

- Hahó! Ki rendelt egy kis extra házi kimcsit? Elkelne idekint a segítség egy szegény, félig nyomorék nőnek! - miközben zörögtem a zacskóval a kezemben és igazgattam a mankóimat egy pillanatra ténylegesen elvesztettem az egyensúlyom, a mankók beleadtak a küszöbbe, így mindenféle színészkedés nélkül vágódtam el a padlón, hatalmasat nyekkenve. Ügyes belépőmnek köszönhetően egyből ijedt fejek jelentek meg a konyhaajtóban és L.Joe készségesen rohant segítségemre, kilépve a feltehetően kínos helyzetéből.

- Mégis mi a fenét csinálsz itt egyedül?

- Nah szép, hosszú hetek óta most járok itt először és ez a fogadtatás.

- Hát a belépőd sem volt éppen mindennapi.

- Igaz, igaz de így hatásos volt.

- Ezzel nem tudok vitatkozni.

- Velem nem is lehet. - mondtam neki vigyorogva, mire nagy sóhajjal jelezte vereségét, ám szája sarkában mosoly bujkált - Changjo, lennél olyan kedves és segítenél nekünk? - a két fiúra támaszkodva bebotorkáltam a nagy terv helyszínére, ahol a többiek lelkendezve fogadtak.

- Noona jól vagy? Nem ütötted meg magad?

- Ricky, én a helyedben megkérdezném a padlót is, hogy egyben van-e még.

- De Hyung!

- Köszönöm Chunji, te is nagyon hiányoztál nekem. - rosszalló pillantásaimra a szólított fülig vigyorral somfordált a székem mögé és szorongatott meg két karja közé zárva.

- Ugyan Noona, hiszen túléltél egy autóbalesetet, mi bajod lenne egy ilyen apró eséstől? Tudsz te magadra vigyázni.

- Ezzel tudnék vitatkozni - szúrta közbe Liz, aki egy pillanatra sem hagyta abba a sürgést-forgást - Tudod, hogy szeretlek. - mondta szenvtelen vigyorral az arcán rám tekintve.

- Igen, igen. Fogjuk rá... De most mindenki térjen vissza ahhoz amit csinált, meg adjatok gyorsan nekem is valamit, hogy ne érezzem magam teljesen feleslegesnek.

- Hát pedig jelen állapotodban nem sok hasznod vesszük.

- Na de Liz! - Niel most először szólalt meg a nagy vita közepette, ám gyorsan le is halkította a hangját - Nem illik így beszélni a nővéreddel. Noona mit szólnál ehhez? Én úgyis lassan haladok vele.

   Felém nyújtotta kését, ám Liz gyorsan reagált és megakadályozta a kifelé somfordáló Byunghunt is. Felkapta a nagy tál rizst és a rapper kezébe nyomta, majd pedig úgy ahogy volt, Niel felé kezdte el taszigálni.

- Nagyszerű ötlet, akkor ti ketten mehettek megmosni a rizst, abban csak nem csináltok kárt. Sajnos én most nem hagyhatom itt a húst, a többieknek pedig megvan a maguk dolga, Lea pedig szemmel láthatóan mozgáskorlátozott.

- Nem szükséges, meg tudom egyedül csinálni. - próbálta menteni a helyzetet L.Joe de legnagyobb meglepetésünkre Niel vetett véget a vitának.

- Hagyd Hyung, ha ketten csináljuk hamarabb végzünk. - mondta, majd csendesen elvette az üres tálat és elindult kifelé, L.Joeval a háta mögött. Mindenki megszeppenten nézett utánuk, hiába voltak a fiúk is beavatva a "nagy tervbe",  ez a fordulat váratlanul ért minket.

- Liz biztos, hogy ez jó ötlet volt? Én szeretnék még enni abból a rizsből... - jegyezte meg halkan Ricky.

- No igen, örüljünk ha a ház egyben marad amíg ezek ketten egy légtérben tartózkodnak. - fűzte hozzá Chunji.

- Ugyan fiúk, ha Niel kezdeményezett biztosan nem lehet már olyan rossz a helyzet. Igaz?

- Noona, te nem láttad az előbb hogyan bámult Niel hyung L.Joe hyungra, késsel a kezében. Ha nem jössz talán azzal kergeti el.

- Drága Changjo, hát épp ezért vagyok én itt.

- Miért is?

- Villámhárítónak. - válaszolta meg a kérdést helyettem Liz, mire egyhangú, elnyújtott "aha" hagyta el a fiúk száját.

   Jól esett végre felszabadultan időzni a társaságukban, viccelődni, beszélgetni velük, úgy mint a balesetem előtt. Azóta mindig eszembe jut mennyire hálás lehetek azért, mert ők itt vannak nekem. De egy idő után sokkal jobban érdekelt mi zajlik Niel és L.Joe között, ugyanis gyanúsan nagy volt a csend. Észrevétlenül igyekeztem kiosonni, hátha fülvégre kaphatok néhány információt, ami talán még Liznek is hasznára válhat ha végig kitart merész ötlete mellett. Ám a fiúk túl szemfülesnek bizonyultak.

- Noona mész valahova?

- Csak oda ahová egy király is gyalog jár. Egy perc és jövök.  – elég körülményesen ugyan, de szép halkan somfordáltam a kiskonyha közelébe, ahol a két fiú síri csöndben állt egymás mellett és felváltva mosták a rizst, egyik tálból a másikba öntve. Csodálkozva néztem őket, azt vártam, hogy minimum egymást öntik nyakon a vízzel, de nem ez történt. Már épp indultam volna vissza, amikor L.Joe törte meg a vélhetően kínos csendet kettejük között.

- Niel én… Lizzel kapcsolatban…

- Nem akarok róla beszélni Hyung… csak gyorsan fejezzük be ezt.

- De hát miért velem…

- Nyilvánvaló, hogy Liz mit akart ezzel a közös főzéssel. Az ő kedvéért csináltam, nem azért mert ki akarok veled békülni.  Készen vagyunk ugye? – mozgolódást hallottam, ezért hátrébb botorkáltam, mintha épp akkor sétálnék ki a konyhából, így elkaphattam Nielt a visszavezető úton. Vidáman mosolyogtam rá, mintha mi sem történt volna, ám csak egy szomorkás mosolyt kaptam válaszul, majd eltűnt a hátam mögött. Többé nem törődve az álcával a kiskonyha felé vettem az irányt. Odabent ahogyan sejtettem, Byunghun lógatta az orrát.

- Ne emészd magad túlságosan, majd megbékél – mondtam vigasztalóan.

- Te tudtál erről az egészről?

- Természetesen. Ki más lett volna, aki elsimítja a kellemetlen pillanatokat? – kacsintottam biztatóan ezzel próbálván picit jobb kedvre deríteni.

- Én tényleg nem akartam, hogy ez legyen a vége. Én csak megkedveltem Lizt…

- Tudom. Hidd el, előbb utóbb minden megoldódik, csak hagyj egy kis időt mindkettő… akarom mondani mindhármótoknak. Liz kedvéért tegyetek még egy kicsit úgy, mintha nem lenne egyértelmű mire megy ki a mai nap.

   Barátságosan meglapogattam a hátát, összeszedtem a mankóimat és nem túl kecsesen elindultam vissza a nagy történelmi esemény helyszínére, abban a reményben, hogy még egyben találom a konyha berendezését. Meglepetésemre finom illatok szálltak a levegőben, kezdtem úgy érezni talán nem is olyan reménytelen vállalkozás ez a közös program.

   Haladt előre a délután és meglepő békesség tért vissza a dormba, a szokásos ugratásokkal és jó hangulattal, talán Daniel és a rapper kapcsolata volt csupán egy pár fokkal hűvösebb mint a megszokott. Még C.A.P is megtisztelte szerény társaságunk pár hozzáértő megjegyzéssel miután visszatért a szokásos munkaköréről. Liz megnyugodott, én pedig feladat nélkül maradtam, mivel nem volt már szükség semmiféle elektromosság elhárítására.

- Nos, mivel semmi nem robbant fel és mindenki jól lakott, azt hiszem az én feladatom itt véget ért mára.

- De én még nem akarok hazamenni. – pillantott fel Liz a társasjátékból.

- Nem mondtam, hogy neked haza kell jönnöd. Tudtommal itt is van egy rendelkezésedre álló ágy.

-Hát persze! Alhat nálam. – csapta Liz vállára a kezét Chunji.

- Hűtsd le magad Gigolo.

- Aucs. Ez fájt a büszkeségemnek.

- Így jár az, aki túl magas labdát dob fel. – hangzott a csípős válasz húgom szájából.

- Rátok bízom a szobabeosztást. További szép estét. – intettem mindenkinek.

- Azért hívj majd fel ha hazaértél! – kiabálta utánam Changjo, ám Chanhee ezúttal sem tudta magában tartani a megjegyzését.

- Csak hogy tudjuk egyben van-e még a város! – halk csattanás hallatszott.

- Aú! Hyung!

- Arra semmi szükség, mert én viszem haza. – és a hanggal együtt érkezett Minsoo is, útra készen.

   Kacsintott, majd szép csendben kisétáltunk a lakásból. A kocsiban már kissé furcsább volt a hangulatom, talán mert régen voltunk már így kettesben, nem tudtam hogyan kezelhetném a helyzetet. Rám nem jellemző módon pörgött az agyam milyen témáról beszélhetnék, de semmi értelmes nem jutott eszembe, így a legokosabbnak azt tartottam, ha továbbra is megtartom magamnak a bugyuta témáim.

- Mi ez a nagy szótlanság? Nem vall rád – mintha kitalálta volna a gondolataim, furcsán néztem A mellettem ülő leaderre.

- Netalán gondolatolvasó vagy?

- Hogy mi? Nem… csupán a tényekre kérdeztem rá.

- Ha valami tény, nem szokás rákérdezni.

- Ott a pont, én kérek elnézést – kuncogott jóízűen, ami bennem is feloldotta a gátakat.

- Nos, ebben az esetben megbocsátok.

- Igazán nagylelkű tőled.

- Tudom, én már csak ilyen rendes ember vagyok.

- Egyébként… köszönöm a mai napot. Sokat oldódtak a fiúk együtt, az utóbbi időben úgy éreztem eltávolodtak egymástól.

- Igazán nincs mit. De talán még jobb lenne, ha te is hazamennél. Talán könnyebben meg lehetne oldani a félreértéseket. Mi csak a kezdőlökést adtuk meg Lizzel.

- Szóval most ki akarsz lakoltatni? – kérdezte incselkedve, de tudtam, hogy érti mit akarok mondani.

- Persze. Mióta is táborozol a lakásomban? – vettem fel akaratlanul is a tréfa fonalát.

- Szóval élősködöm.

- Én ezt nem mondtam.

- De gondoltad…

- Mégis csak gondolatolvasó vagy! – válaszoltam úgy, mintha épp tetten érném valamin, de ekkor már egyikünk sem tudta megállni a nevetést.

   Észre sem vettem és az autó lekanyarodott a kis utcámba, leparkolva kis lakásom kapuja előtt. Hálásan integettem a távolodó C.A.P után és örültem, hogy végre tehettünk valamit értük. Ám amikor a nyitott ajtón beléptem az előszobába, tudatosult bennem, hogy Minsoo nélkül kettesben kell lennem Jonginnal. Hirtelen zavaromban csak álltam egy helyben és hallgatóztam, hátha el tudom kerülni a vele való találkozást. (♫)
   Miközben minden lehetséges menekülőutat számba vettem, odabentről halk motyogásra lettem figyelmes, így megpróbáltam hang nélkül beljebb surranni, hátha megleshetem mivel is foglalatoskodik odabent önkéntesen beköltözött lakótársam.

   Azonban olyat láttam, amit nem tudtam megállni mosolygás nélkül. A nappalimban a kis dohányzóasztal a sarokba volt eltolva, a szőnyeg közepén pedig Kai ült egy halom cukorka és egy rögtönzöttnek tűnő lap felett, amin társasjátékra emlékeztető négyzetek voltak rajzolva. Jongin kő-papír-ollót játszott a két kezével és a bábukat aszerint mozgatta előre melyik keze nyert, majd a hamarabb célba érő bábuval megegyező színű cukorkával jutalmazta meg önmagát.*

   Néztem őt ahogyan kócos hajjal, álmos szemekkel számlálgatta a lépéseket az ujjain, néha még mérgelődött is, ha egymás után többször nyert az egyik keze és már nem tudtam kuncogásomat elfojtani. Hangomra felkapva fejét felpattant és odasietett hozzám.

- Máris itthon vagy? Nem hallottam, hogy bejöttél…

- Azt láttam.

- Az… izé… én nem…

- Te nem micsoda?

- Nem az amire gondolsz… én csak…

- Tényleg? Azt gondolom, hogy aranyos voltál. Ha nem az, akkor mi más? – tőlem szokatlan kedvességgel és irónia nélkül beszéltem vele, ami engem is meglepett, ugyanis az utóbbi időben legtöbbször azzal próbáltam fenntartani a biztonságosnak vélt távolságot kettőnk között, ám ez egyre nehezebb volt úgy, hogy Jongin szinte állandóan a közelemben volt.

- Én nem is.. Mi? Aranyos voltam? – kérdezte miközben hatalmas mosoly terült el az arcán.

- Tudod mit? Kedvem lenne beszállni a játékba. Lehet? – kérdeztem, majd mikor megkaptam beleegyező bólintását, a konyhába botorkáltam és előkerestem néhány rejtett soju-s üveget a szekrényből.

- Mégis mire készülsz?

- Mi lenne, ha felnőttek módjára játszanánk?

- Mi?

- Csak fogd meg ezeket és hozd be őket a szobába kérlek. – adtam ki az utasítást, majd visszatértem Jongin előbbi törzshelyére és helyet foglaltam a földön. Ő készségesen követett.

- Mit tervezel Lea? – kérdezte látható gyanakvással az arcán.

- Ugyan mit terveznék? Természetesen játszani akarok. Benne vagy?

- De minek a soju?

- Nem egyértelmű? Azt játsszuk amit te az előbb. Viszont a vesztes minden körben iszik egy pohár soju-t. Mit szólsz hozzá?

- Áll az alku. – mondta rövid fontolgatás után, és elszántan leült velem szemben a szőnyegre.

   A játék sokkal izgalmasabb volt mint amilyenre számítottam, de mégis azt élveztem a legjobban az egészben, hogy Jongin épp úgy volt mellettem és épp úgy nevettünk együtt mint régen. Egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, mindig egy újabb centimétert araszolva a másik felé, mígnem a sokadik körnél már szinte összeért a vállunk. Az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arányban kezdtek leomlani a falak kettőnk között, és ezt mindketten jól éreztük.

- Hah! Én nyertem! – örvendeztem tapsikolva, miközben kitöltöttem a sokadik pohár sojut, amit Jonginnak kellett meginnia.

   Ő engedelmesen, nem kis fintorral itta ki az általam átnyújtott italt, végül rám nézett. Kialakult egymásra-bámulós pillanatunk kísértetiesen hasonlított a filmekben hirtelen beálló hangulatváltásra, amikor a két főszereplőnek nagyon érzelmes jelenete következik. Kissé féltem mit fog tenni az idol, mégis – talán kissé az alkoholból merített – bátorsággal néztem enyhén homályosan csillogó szemeibe.

- Nem akarok többé veszíteni Lea – szólalt meg végül.

- Ne légy gyerekes, ez csak egy játék… - nem tudtam végigmondani amit akartam, mert Jongin megelőzött. Hirtelen az arcomhoz hajolt és finom, rövid de annál hatásosabb csókot nyomott ajkaimra.

- Még mindig úgy gondolod, hogy csak játék az egész? Mert számomra már rég nem az, és nem akarlak többé elveszíteni. – kijelentése hirtelen ért el hozzám, szívemet heves dobogásra késztetve.

    Nem tudtam mit mondhatnék vagy tehetnék. Megannyi gondolat kelt útra fejemben, szavak jöttek és mentek ajkaimon, mégse tudtam egyet sem kimondani közülük. Ám nem is volt szükség rá, hogy megtegyem. Ezúttal Jongin jött hozzám és megértette velem, hogy nem vár választ. Mert a válasz ott volt a szemeimben, ott bizsergett az ujjam végén, melyek az ő simogató kezeit szorították arcomon.

   Egyre közelebb és közelebb került hozzám, én pedig egyre jobban vártam a pillanatot amikor végre elér. Lehunytam a szemem, hátha akkor gyorsabban elrepül az idő és a távolság kettőnk között, és már nem éreztem mást csupán bőröm cirógató simogatását, ajkainak puhaságát. Csókjának keserédes íze volt az sojutól és talán az érzéseinktől, melyek kavarogva fűszerezték meg a pillanatot. Lelkem felszabadult, szinte villámcsapásként száguldott végig rajtam minden érintése, mintha minden apró ideg tízszeres erővel közvetítené nekem az érzést, amiket tőle kaptam és a csók édes rezzenéseit, amelyre olyannyira vágytam a külön töltött idő alatt.

Akkor már tudtam, hogy én sem akarom többé elveszíteni őt.

*

*

*

#54

Liz POV

   Lea még mindig a földön hevert, én pedig kétségbeesetten rohantam hozzá, amint a forgalom megállt a baleset körül. Az emberek mutogattak, fotóztak, valaki mögöttem épp a mentőket hívta. Én tehetetlennek éreztem magam, összeroskadtam nővérem ernyedt teste mellett, de annyira elborzasztott a látvány, hogy a bámuláson kívül képtelen voltam bármire. Majd ahogy kezdtem a valóságra ébredni, kezem finoman az övé felé indult, végül pedig összekulcsoltam ujjaim az ő vértől ragacsos végtagjával. Tudtam, hogy nem szabad megmozdítanom, de szorítottam a kezét, mintha attól magához térne. Chanyeol kicsit késve érkezett, jól beöltözött álcában, szerencsére mindenki a földön heverő sérültet nézte és nem foglalkoztak az engem ölelő idollal. Mikor kiértek a mentők, Chanyeol megérdeklődte melyik kórházba szállítják Leát, engem pedig még mindig ölelve felemelt a földről, majd taxiba ültetve vonszolt magával. A kórházban már nem láttam Leát, csupán a váróban ülhettem a még mindig pirosló kezeimet tördelve.

- Itt az enyém. Nem szeretném ha a tiedet is be kellene gipszelni. - fogta hatalmas tenyerébe Chanyeol az övében aprónak tűnő, reszkető ujjaim.

   Egy percig csak néztem a vérfoltokat, majd a mellettem ülő manó arcát, végül könnyeim feltörtek. A rapper kissé ijedten, szorosabban ölelte vállaim, én pedig készséggel bújtam kabátja rejtekébe a kíváncsi szemek elől. Nem szerettem sírni. Nyilvánosan pláne nem. De valahogy megnyugtatott a tudat, hogy valaki mellettem van, erős karjai pedig megtartanak és elrejtenek. Nem tudom meddig tartott elérzékenyülésem, nem érzékeltem az idő múlását, talán el is szenderedtem egy kicsit, bár ébren is ugyanyolyan tompának éreztem magam mintha aludtam volna. Végül megjelent egy ápoló, aki engem keresett. Elvezetett hosszú folyosókon keresztül, majd egy ajtó előtt megkért, hogy várjunk. Hamarosan megjelent az orvos, magas, középkorú férfi, végtelenül nyugodt arckifejezéssel.

- Ön a hozzátartozó? - csupán bólintásra futotta tőlem - Nos, azt hiszem megnyugodhatunk, nincs életveszélyes állapotban, nem is volt szerencsére, de sok vért vesztett, a szervezete elég nagy sokkot kapott. Jelenleg az lenne a legfontosabb, hogy magához térjen, de ennek időpontját nem tudjuk megjósolni. Kérem várjanak türelmesen. Most már bemehetnek hozzá. - finoman meghajolt, majd elment.

   Én csak álltam az ajtó előtt bámultam a kilincset, nem tudtam, hogy be akarok-e menni. Végül nagy levegőt vettem és beléptem az ajtón. A kórterem barátságtalan volt, fehér, ablaktalan, mindenfelé gépek voltak, amik összevissza csipogtak, monitorok számokkal és görbékkel és a sok élettelen tárgy között ott hevert a nővérem, fehér takaróval betakarva. A takaró alól begipszelt végtagjai kilátszottak, arca sápadt volt és rezzenéstelen. Hirtelen nehéz lett a mellkasom, végtagjaim remegni kezdtek. A tér összeszűkült a szemem előtt, úgy éreztem nem kapok levegőt, hányingerem van és forog a kórterem. Éreztem ahogyan a pánikroham kezd eluralkodni a testemen, a stressz, a félelmem az orvosoktól és a kórházaktól túllépte a tűréshatárom. A fal felé kaptam hátha ott támaszt találok, ám hideg tégla helyett meleg ujjak kulcsolódtak kezem köré, derekam pedig erős kar támasztotta meg. Talán ha nincs ott Chanyeol, összeesem, így viszont biztonságban kikerültem és leülhettem a folyosó kövére. A hideg kő picit lehűtötte testem, így kezdtem megnyugodni.

- Jól vagy? - kérdezte a mély hang mellőlem, átfurakodva a sötétségen amiket lehunyt szemhéjam bocsátott elmémre.

- Mihez képest?

- Ahhoz képest, hogy az előbb majdnem összeestél.

- Ahhoz képest talán  kicsivel jobban... köszönöm - mondtam a mellettem guggoló idolra nézve, mire neki megjelent egy halvány mosoly a szája szélén.

- Ez csak természetes. De... nem kellene szólni a szüleiteknek?

- Szó se lehet róla.

- De...

- Ha ezt anyuék megtudnák, semmi nem állítaná meg őket Koreáig és... nem akarom, hogy így lássák a nővérem. - mély levegőt vettem és ismét az ajtó felé vettem az irányt.

   Ezúttal már tudtam mi fogad odabent, így egy kis szívdobogással ugyan, de rosszullét nélkül be tudtam sétálni. Lea ágya mellett egy szék árválkodott, arra leültem és megfogtam nővérem hideg kezét. Szemeim előtt újra és újra lepergett a borzalmas jelenet ahogyan az autó a tehetetlen testnek ütközik, majd a látvány amit a rendellenes szögben heverő végtagok nyújtottak. Megint elkezdtem szédülni, de gondolatban sikerült elűznöm a rohamot. Néztem a nagy fehérségben még fehérebbnek tűnő arcot és felderengett előttem a nővérem élettel teli mosolya és akkor újra könnyek gyűltek a szemembe. Úgy éreztem nagyobb szükségem van Leára mint addig bármikor, mégis egyedül kellett erősnek maradnom.

   Nem éreztem a fáradságot, mégis arra ébredtem, hogy valaki finoman megrázza a vállaim. Fejem az ágy szélén hevert, törzsem kissé elzsibbadt a kényelmetlen póztól amiben elaludtam a betegágy mellett. Meglepődve láttam, hogy mellettem immár nem Chanyeol, hanem C.A.P áll és próbál finoman felébreszteni. Hirtelen zúdult a tudatomba az előző nap minden eseménye, riadtan tekintettem Leára, hátha már felébredt, de ő csak ugyanúgy feküdt, lélegeztetőgéppel az arcán.

- Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem a most szintén Leát bámuló leadert.

- A barátod hívott fel a te telefonodról. Neki el kellett mennie és nem mert itt hagyni egyedül. Ahogy elnézlek jobban is tette.

- Én jól vagyok.

- Persze. Nekem meg tollas a hátam.

- Én tényleg...

- Ilyenkor nagyon hasonlítasz rá tudod? Nem kell keménynek lenned Liz. - szavai a szívembe találtak és rájöttem, hogy igaza volt. Könnyes lett a szemem, de gyorsan letöröltem őket mielőtt végigfolyhattak volna arcomon.

- Mennyi az idő? Egyáltalán milyen nap van? Annyira zavaró, hogy nincs egy átkozott ablak ebben a szobában.

- Dél van... épp csak... - ekkor kinyílt az ajtó és Niel jelent meg a küszöbön. Tekintete először rám tévedt és megkönnyebbült, majd az ágyra és ismét elkomorult.

- Hyung... mi folyik itt?

- Ahn Daniel. Te mit keresel itt?

- Hallottam mikor telefonálsz. Azt hittem Liz... azt hittem hogy Liznek... - nem tudta befejezni de tudtam mit akart mondani. Ahogy ott álltam és néztem Niel aggódó szemeibe hirtelen mindennél jobban vágytam rá, hogy szorosan magához öleljen és azt mondja, minden rendbe jön. De csak álltunk ott, nem tudván mit kezdeni a helyzettel. Végül C.A.P törte meg a csendet.

- Liz ettél valamit tegnap óta?

- Mi? Én? Hát...

- Gondoltam... Niel, ha már itt vagy tedd hasznossá magad és kísérd el. Addig vissza se gyertek amíg Liz nem evett valamit.

- De Hyung...

- Nincs vita, indulás. Majd én itt leszek Leával.

   Csendesen sétáltunk egymás mellett a folyosó fehérségébe olvadva, engem egyre inkább elborzasztott az intenzív osztály látványa, Niel pedig még nem tudta feldolgozni a korábban látottakat. Mégis végtelenül hálás voltam azért, mert mellettem volt. Valahogy barátságosabbnak tűnt a kórház, ahogyan beértünk az emberek közé, ahol már gyerekek is szaladgáltak és nem csak fekvő, magatehetetlen betegekkel találkoztunk. A büfébe érve azonban éreztem, hogy semmi keresnivalóm az étel közelében, mert egy falat sem fog lemenni a torkomon. Niel mintha megérezte volna, finoman vállon fogott és kivezetett onnan. Értetlenül néztem rá, mire ő csak vállat vonva átsétált az automatákhoz, vett egy kávét, egy gyümölcslevet meg egy csokoládét és kisétált az épületből. Kíváncsian követtem, majd odakint a parkban egy padon találtam rá. Kellemes idő volt, úgy éreztem, hogy a természet szégyentelenül mutatja szépnek magát, amikor a nővérem bent fekszik az intenzív osztályon.

- Ne gondolkodj, csak egyél. - nyomta a kezembe Niel a csokit. Már nyúltam volna a kávéért, de elkapta előlem a kezét.

- De azt...

- Nem gondolod, hogy neked fogom odaadni a kávét, mikor az előbb is majdnem elájultál? Ismerlek Liz, az arcodra van írva, hogy nem aludtál rendesen. Nem  hiányzik neked a koffein. Úgyhogy jó étvágyat -  Egy darabig tátott szájjal néztem, majd bajomról elfeledkezve kezdtem majszolni a kezembe nyomott édességet. Úgy tűnt Daniel tudta mire van szükségem anélkül, hogy kimondtam volna. Egy pillanatra rám zúdult az érzés, hogy mindent elrontottam, hogy nem kellett volna veszekednem vele és jó lenne most megfogni a kezét. De nem tettem semmit csak lenyeltem a maradék gyümölcslevet, majd pedig nem volt mit csinálnom, így meredtem előre és néztem az előttünk elsétáló betegeket, hozzátartozókat.

- Azt hiszem megyek is. - törte meg a csendet az énekes - Tudom, nem akarod, hogy itt legyek és már megbizonyosodtam róla, hogy jól vagy.

- Sajnálom Niel, én nem...

- Nem kell mentegetőznöd, én ráérek akkor is ha Lea meggyógyult. - pár percig még sután álltunk egymással szemben, aztán hirtelen megölelt. Röviden, de szorosan tartott, majd pedig amilyen gyorsan zárt karjaiba, úgy engedett el és hagyott magamra a kavargó gondolataimmal.

   Nem tudván megemészteni a történteket, csupán kábultam indultam vissza a kórterembe, hátha nővérem felébredt amíg én szívügyeimet próbáltam rendbe tenni, nem sok sikerrel. Odafent sajnos tudomásul kellett vennem, hogy semmi nem változott és ettől még rosszabbul éreztem magam. Aztán csak teltek a napok és valahogy összefolyt körülöttem minden. Az emberek jöttek és mentek, az ügyeletes nővérek váltották egymást, még a fiúk is felváltva jöttek, csak én maradtam ott állandóan, ugyanis hallani sem akartam arról, hogy hazamegyek egy óránál többre. Az életemet szinte a kórházban éltem és senki nem akadályozhatott meg döntésemben.

   Chanyeol meglepően nagy segítségnek bizonyult, ha nincs ott mellettem és hozza a szokásos happy virus hangulatát, akkor talán összeroppantam volna, de így valamivel elviselhetőbb volt a dolog, ráadásul a Jongin előtti titkolózásban is cinkostársam lett. Lea biztosan nem akarta volna, hogy még nagyobb bonyodalmat okozzunk neki, mint amekkorában már eleve volt a közös botrányuknak köszönhetően ezért úgy döntöttem jobb ha Jongin semmit nem tud.

   Aztán egyik nap egyszer csak Lea megszorította a kezem. Még mindig hideg tapintású volt a bőre, de biztosan éreztem, hogy ezúttal van benne valamicske erő és megszorította az ujjamat. Lea erőtlen volt és kába, de akkor tudtam, hogy az egyetlen nővérem visszatért az élők közé. Az események felgyorsultak, új szoba, új szobatárs, látogatók, és egy megviselt de élettel teli Leát szemlélhettem minden nap. Ez egészen addig tartott, míg haza nem értünk.

- Jaj ne légy már ennyire gyerekes, kérlek.

- De Liz, én tényleg meg tudom csinálni egyedül, egész kicsi korom óta tudok egyedül zuhanyozni.

- Persze, de egész kicsi korodhoz képest is sokkal korlátozottabb a mozgásod, szóval ne haragudj, de erősen kételkedek benne. Ráadásul megmondta a doki, hogy a varratokat és a gipszet nem érheti víz.

- De hát nem fürdethetsz meg! - nővérem már majdnem hisztizett mint egy dacosabb ötéves és minden türelmemre szükségem volt, hogy ne hagyjam ott szenvedni a fürdőben.

- Jó, akkor idehívom C.A.P-et mert látom velem nem vagy hajlandó kiegyezni. Vele úgyse tudsz vitatkozni.

- Mi?! Nem, szó sem lehet róla. Inkább engedd tele a kádat, megfürdöm veled. - mondta, majd határozottan elindult megnyitni ép kezével a csapot. Én csupán fejcsóválva néztem szerencsétlenkedését a ruhákkal és az járt a fejemben, hogy hosszú lesz még az a két hónap amíg teljesen felépül. Mikor végeztem a harci feladattal, fújtatva trappoltam ki a nappaliba, ahol Minsoo mindent tudó tekintettel nézett rám.

- Melyikőtök élte túl?

- Egyelőre mindketten, de ha így folytatjuk, Lea vízbe fog fulladni. – mondtam durcásan.

- Próbálj meg türelmes lenni, neki sem könnyű.
- Tudom, ez nálam már a türelem része.

- Ilyenkor ijesztő vagy.

- Azt hittem ezen a részen már túl vagyunk egy ideje. – vetettem szúrós pillantást a leaderre, aki feltartott kézzel jelezte, hogy én győztem. De be kellett látnom, hogy a sok aggódás és álmatlan éjszaka után jól esett viccelődni és pörölni a nővéremmel, még ha kicsit nyomorúságán is akartam ezzel tompítani.

   Azt hittem elrendeződik lassan az életünk, de természetesen semmi sem úgy történik ahogyan az ember akarja, valaki fentről nagyon élvezi ha keresztbe tehet nekünk. A dráma végül tetőfokára hágott amikor Jongin megjelent az ajtóban és az élet iróniája, hogy ezúttal maga Minsoo oszlatta el a viharfelhőket Lea és a táncoslábú idol kapcsolata egéről. Úgy tűnt én voltam az egyetlen aki temérdek problémával küzdött a magánélet ingoványos talaján. Otthonról való menekülésem közepette nem vettem észre, hogy elkövettem egy újabb hibát, amivel saját életem bonyolítottam tovább.

*

   Chanyeollal csendesen sétáltunk a rádió épülete körül, igazából haza kellett volna mennünk de annyira jól esett kicsit az esti hűvös levegőben bóklászni, hogy egyikünk sem akarta megtörni a hangulatot. Az utolsó napokban éreztem, hogy talán jobban tisztáznom kellett volna a kapcsolatunkat, de nem tudtam hol kezdjem el a mondókámat. Ahogyan köröztünk, egyszer csak Chanyeol lemaradt mellettem majd amikor megfordultam, már láttam rajta, hogy ez lesz az a beszélgetés.

- Liz szeretnék neked valamit…

- Nem ugorhatnánk át ezt a beszélgetést? – kérdeztem és tovább akartam menni, de finoman megfogta a csuklómat és maga felé fordított.

- Nem, nem ugorhatjuk át. – mélyen a szemembe nézett én pedig nagy sóhajjal adtam meg magam.

- Rendben, beszéljük meg.  Mit szeretnél nekem mondani?

- Az igazság Liz, hogy én kedvellek téged.

- Persze, hogy kedvelsz, én is kedvellek téged. Nem töltenék veled ennyi időt, ha nem kedvelnélek.

- Tudod, hogy nem erről beszélek.

   Míg beszélt nem engedte, hogy kerüljem a tekintetét, ujjai a csuklómra fonódtak és nem eresztettek el. Hirtelen engedni akartam a kísértésnek. Annyira könnyűnek és természetesnek tűnt, hogy itt és most igent mondjak neki és mindent magam mögött hagyjak. Csupán el kellett volna fogadnom amit kínált nekem és abban a pillanatban meginogtam. Aztán amikor érzékeltem, hogy hallgatásomat beleegyezésnek vette és arca már vészesen közelít az enyém felé, valami a szívem legmélyén megnyomta a vészcsengőt. A szívem zakatolt, csábított Chanyeol érintése és közelsége, mégis csalónak és hamisnak éreztem magam miatta. Ajkunk már majdnem összeért, amikor leheletnyit elhajoltam, de ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy a manó megértse, mit is akarok neki mondani ezzel. Csalódottan húzódott hátra.

- Chanyeol én…

- Ne, ne mentegetőzz. Nem a te hibád. – csalódottságát nem tudta elrejteni, én pedig kínosabban éreztem magam, mint valaha.

- Tisztáznom kellett volna ezt már réges-régen… sajnálom. – próbáltam menteni a menthetőt. Szerencsémre a rapper ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Bár szemében ott csillogott a bánat, halvány mosolyt erőltetett magára.

- Azt hiszem ez az első, hogy dobnak. Gondolom nem számít, hogy idol vagyok és sok ezer lány lenne most a helyedben igaz? – kérdezte kissé kuncogva.

- Túl jól ismersz. – próbáltam én is elnyomni a kínos érzéseket. Végül halk dudaszó törte át a csendet közöttünk, mindketten a hang irányába fordultunk és akkor láttam, hogy C.A.P vár a stúdió előtti parkolóban.

- Azt hiszem ez nekem szólt. Tényleg sajnálom… - mondtam még a mellettem álló langalétának, halvány puszit nyomtam az arcára és elsétáltam, gondolatban pedig elmormoltam egy imát amiért a leadernek ilyen jó volt az időzítése. Nagy lendülettel ugrottam be mellé, majd ő legalább olyan nagy gázzal fordult ki a kis parkolóból.

- Sokat vártál rám? – kérdeztem.

- Épp eleget. – kaptam a sokat sejtető választ – Kérdezhetek, vagy inkább tegyek úgy, mintha semmit nem láttam volna?

- Nem kell úgy tenned, mert tényleg semmit nem láthattál.

- Egy csókot nem neveznék semminek.

- Azt én sem. Viszont egy majdnem-csókot már igen.

- Majdnem-csók? – apró szemeit egy pillanatra rám emelte és láttam bennük az értetlenséget.

- Nem csókolt meg. Akart, de nem hagytam.

- Aha. – hümmögött úgy téve, mintha az útra koncentrált volna.    

- Nem hiszel nekem igaz? – hangomban akkor sem tudtam volna elrejteni a csalódottságot, ha akarom.

- Ha nem hinnék neked Liz, nem vártalak volna meg a magyarázattal. Tudom, hogy bármit is mondasz, még szereted Nielt és nem tennéd ezt valakivel, akit szeretsz. Viszont hamarosan tisztáznod kell a helyzetet közöttetek. Akkor talán a bandába is visszatér a rend.

   Szavai elgondolkodtattak és bár nem vallottam volna be hangosan, de igazat adtam neki. Minden szava a lényembe talált és talán most először tudatosította bennem kristálytisztán az érzéseimet Niel és L.Joe irányába egyaránt és lassan körvonalazódott bennem, mit is fogok tenni ezután. Miközben ezen gondolkodtam, megérkeztünk Leával immár közös lakásunkba.

- Köszönöm a segítséget. – mondtam Minsoo-hoz fordulva.

- Igazán nincs mit. Remélem nem bánom meg.

- Mi lenne velem nélküled? – legragyogóbb mosolyt vettem elő hálám jeleként, ami nem kerülte el a rapper figyelmét és hasonló villogó vigyorral válaszolt.

- Azt én se tudom. De most menj, mert Lea letekeri mindkettőnk fejét amiért ilyen későn értünk csak haza.

- Felnőtt ember vagyok, akkor megyek haza amikor akarok.

- Jogos, de egy kicsit még értsd meg őt. – engedelmesen fejet hajtottam, majd látványosan magasra szegett állal indultam a bejárati ajtó felé.

   Nem bírtam magamban tartani ötletem, így egyenesen Lea szobájába vágtattam és  az ágyon heverésző Jongin kitessékelése után izgatottan avattam be terveimbe, azzal kapcsolatban, hogyan fogom kibékíteni magamat Niellel és Nielt L.Joeval.

- Te őrült vagy. – összegezte nővérem a véleményét.

- Miért lennék? Csupán nincs kedvem megvárni amíg mindenki belefárad ebbe a hidegháborúba, ami zajlik. Inkább legyen ágyúdörgés meg fegyverropogás és kössünk gyorsan békét.

- Hát csak vigyázz, nehogy béke helyett nehogy világháború törjön ki, mert azt mindenki megszenvedi majd.

- Vigyázok, ígérem. De ehhez szükségem van a segítségedre.

- Mégis milyen feladat jutna a te szegény szerencsétlen, félig béna nővérednek egy háborúban?

- Ne sajnáltasd magad, aki tud verekedni két mankóval a hóna alatt, az nem béna.

- Te azt meg…

- Lényegtelen, koncentrálj a feladatra.

- Ami…

- Ami a villámhárítás. – Lea arcán enyhe értetlenség tükröződött, de szép lassan koppant az ő fejében is a dolog. Szinte hallottam a zajt is, de ezt nem kötöttem az orrára.

- Szóval azt mondod, hogy tartsak veled ebbe az eszement dologba, és ha a két fiú esetleg meg akarná ölni egymást, akkor én legyek az aki közéjük áll?

- Pontosan.

- Most már biztos vagyok benne, hogy el akarsz tenni láb alól. Ennyire a terhedre vagyok? – álcázott ártatlansággal az arcán próbált úgy tenni, mint akinek nem tetszik a dolog, de túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, biztosan segítségemre lesz majd.

- Tudom, hogy te is akarod. – sátáni vigyorom viszonzásra talált végre.

- Csináljuk. – mondta nevetgélve Lea is.

   Másnap a megbeszélt tervek szerint a Teen Top dorm felé vettem az irányt, mindenféle finomsággal felszerelkezve, amiből még finomabb ételeket terveztem készíteni – természetesen nem egyedül. Az ajtóban Chunji fogadott, szokásos cinkos mosolyával.

- Hello sógornő, azt hittem már sose látlak többet. – mondandója közben jól megszorongatott, mintha tényleg elveszettnek hitt volna.

- Jól van, jól van, nem haltam meg vagy ilyesmi. Csak kellett egy kis gondolkodási idő. Előkészítettétek amit kértem tőletek?

- Természetesen főnök. De… biztos vagy benne, hogy ez működni fog?

- Ha ez nem, akkor semmi más.

   Lovagom udvariasan kikapta a kezemből a szatyrokat, és a konyhába vezetett, ahol Ricky és Changjo már javában fodros vállú kötényben rohangált. Ahogyan odaértem hozzájuk, rájöttem mennyire is hiányoztak a külön töltött idő alatt. Ők is Chunjihoz hasonlóan tudtomra adták, mennyire hiányoztam nekik.

-Rendben fiúk, itt az ideje elkezdeni a műveletet. Csak arra kérlek benneteket, hogy maradjon egyben a berendezés.

   A nagy sürgés-forgásra Niel somfordált be kíváncsi tekintettel, reményeimnek eleget téve. Amint megpillantottuk egymást kicsit megfagyott a levegő a konyhában és a feszültséget talán láthattuk volna fizikai valójában is, ha épp nem a saját érzelmeinkkel lettünk volna elfoglalva.

- Mi folyik itt? – kérdezte végül a frissen érkezett.

- Végre jót fogunk enni Hyung! Liz átjött, hogy együtt főzzünk – ujjongott Ricky megfeledkezve arról, hogy most épp kényelmetlenül érezzük magunkat.

- Hát jó, akkor jó szórakozást nektek. – mondta és elindult kifelé, de utána kiabáltam.

- Hova mész?

- Mi? Hát én… azt gondoltam, hogy te nem… - kérdésemre meglepetten nézett rám.

- Te ne gondolkodj helyettem, eszem ágában sincs egyedül szenvedni az étellel, mindenkinek segítenie kell, ha enni akar. – nagy lendülettel kezébe nyomtam néhány hozzávalót, majd otthagytam.

   Egy pár pillanatig még tátotta a száját a konyha közepén állva, de annyit taszigálták a többiek, hogy lassan elkezdett beállni közénk. Ahogyan ugrattuk egymást és nevetgéltünk, kezdett visszatérni az a régi hangulat, ami még a veszekedésünk előtt volt meg köztünk és a csapattagok között is.

- Hyung nem gondolod, hogy le kellene tenned a kést? Közveszélyes vagy vele. – méltatlankodott Changjo.

- Te nem gondolod, hogy túl sokat beszélsz? Ne oktass ki, én vagyok az idősebb. – Jött a válasz Nieltől, miközben borzasztó szögben lebegtette a kést, amivel épp a húst szeletelte (volna) fel.

   Eszembe jutott, hogy kint hagytam az előszobában egy szatyrot, ezért elindultam érte, de nem jutottam messzire, mert az éppen kifele tartó L.Joe-ba ütköztem. Meglepetésünkben hirtelen nem tudtunk megszólalni, majd én voltam az, aki gyorsabban magához tért.

- Jó, hogy jössz, épp segítségre lett volna szükségem. Az előszobában hagytam egy szatyrot, amiben kaja van, behoznád a konyhába kérlek? Ha nem vagyok ott félek, a többiek romba döntik a berendezést is, nem csak az ebédünket. – azzal sarkon fordultam és imádkoztam, hogy beváljon a tervem.

   Hamarosan megjelent a konyhában Byunghun is mögöttem, mire talán még nagyobb csend lett, mint azelőtt Niel érkezésekor. A többiek nem értették a helyzetet, ugyanis nekik ezt az apró részletet nem említettem meg, Niel szemei lángokat szórtak, kezében az ég felé meredezett a hatalmas kés, amit utólag nagyon rossz ómennek éreztem. Talán mégsem volt ez a háborúsdi olyan nagy ötlet.

#53

C.A.P POV

   Ott ültünk a konyhában, Lea még mindig lelkesen bizonygatta, hogy teljesen jól van és nincs szüksége segítségre. Én pedig örömmel hallgattam minden szavát, ugyanis ez jelezte nekem minden pillanatban, hogy tényleg az élők között van, itt mellettem. Számtalan dolgot megbántam amikor először megláttam a kórteremben gépek között feküdni és abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy talán sosem látom többet úgy mint régen. Most pedig itt ült, ugyan talpig gipszben és mankókkal, de vidáman csacsogva. Letettem elé a gőzölgő italt és mellé ülve tovább peregtek a gondolataim róla, miközben szemem vidám vonásain felejtettem. Azonban láttam a tekintetében, az őrlődést és azt is, hogy már nem tart sokáig amíg megosztja velem is a problémáját. Megérzésem nem csalt.

- Nekünk is beszélnünk kellene. - nyögte ki végül.

- Ajaj... nem tetszik ez nekem. Pontosan úgy mondtad ezt most, mint a szappanoperák főhősnői, akik éppen elhagyják a főszereplő pasit.

- Nem erről van szó, én csak...

- Persze, hogy nem. Mert nem én vagyok a főszereplő igaz? - a közös kirándulásunk óta tudtam, hogy eljön majd ez a pillanat. Nem hibáztattam, még csak nem is haragudtam rá, hiszem soha nem tett semmit amivel biztatott volna, mondhatni végig hűséges volt Jonginhoz.

   Mentegetőzése szíven ütött, igazából nem tudtam mit mondhatnék neki amivel elűzöm azt a  ránk telepedett nyomasztó hangulatot, láttam rajta hogy ő is legalább annyira szenved mint én. Igazából már nem érdekelt mi történik köztünk, a balesete után rájöttem, hogy mindenáron mellette akarok maradni. Barátként is. Ezért magamra erőltettem a legmeggyőzőbb mosolyomat és úgy állítottam le a szóáradatot.

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.

- Minsoo, nem kérhetem hogy...

- Nem te kéred, ezúttal én vagyok önző. Nem foglak itthagyni, mert nem tudlak elengedni. Melletted akarok maradni. Még ha csak barátként is. Kérlek.

   Lea egyvalamiben borzasztó volt - talán a túlzott őszintesége miatt, érzelmeit sosem tudta elrejteni mások elől. Abban a pillanatban le tudtam olvasni az arcáról minden egyes gondolatot ami átsuhant az agyán. Láttam a tanácstalanságát, a hezitálást, láttam hogy egész lénye olyan bizonytalan, ha nem ülünk talán még ingadozott is volna. Ezért megkönnyítettem a helyzetét.

- Azért a szád csukd be. Nem kell döntened, mert én már rég döntöttem... Kihűlt a kávéd. - mondtam, és a poharat magamhoz ragadva felálltam, had rendezze sorait gondolatban.

   Nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát és tudtam ez nagyon önző dolog a részemről, de nem voltam elég erős, túlságosan  ragaszkodtam hozzá és talán az utolsó reménysugár sem hagyott még el.

    Így végül Lea is belenyugodott a helyzetbe, én pedig kisajátítottam a kanapét magamnak, hogy amikor csak lehet, mellette maradhassak. Gyakran jól jöttem amikor Liz már nem bírta elviselni önállóságában korlátozott nővérét. Lea végtelenül türelmes tudott lenni másokkal, magával annál inkább türelmetlen volt. Nem tudta elfogadni, hogy a mindennapi tevékenységeiben is segítségre szorult, így erősen sérült önállósága és - ezáltal - önérzete, ami megtépázta jó hangulatát, nekünk pedig az idegeinket.

   Niel hősiesen harcolt Liz megbocsátásáért, Leával megpróbáltunk mindent elkövetni, hogy kissé közelebb sodródjanak egymáshoz, azonban ez nem volt egyszerű feladat egyrészről Liz makacssága, másrészről a rapper miatt, aki mostanában elég gyakran kereste Liz társaságát, és őt ránézésre nem zavarta a dolog. Mivel Chanyeol ilyen gyakori vendég lett, fel kellett volna készülöm rá, hogy bárhogyan próbálta titkolni Lea állapotát egy bizonyos személy elől, előbb utóbb fel fog tűnni ő is. Megérzésem ezúttal sem csalt és egyik nap, miközben épp segítettem Leának mankó nélkül közlekedni, kinyílt az ajtó és a magas, fekete hajú fiú egyenesen minket bámult. Majd szó nélkül sarkon fordult és kiment. Láttam Leán a kétségbeesést, ezért úgy döntöttem ezúttal kezembe veszem a dolgokat.

- Niel, kérlek válts le. - szóltam oda a kis énekesnek, aki a kanapén pihent épp, majd amikor átvette tőlem Leát, kirohantam az ajtón. Még épp elkaptam a tekintetemmel Jongint ahogy maszkban és kapucniban átsietett az utcán. Megszaporáztam lépteim, mikor pedig utolértem megragadtam a karját és behúztam egy kisebb utcába, hogy messze legyünk a kíváncsi tekintetektől.

- Megőrültél? - rántotta ki magát a szorításomból felháborodva.

- Ezt akár én is kérdezhetném tőled. Csak így faképnél hagyod a barátnődet?

- Szóval most már az enyém. Akkor mégis miért ölelgetted más barátnőjét? - vissza kellett fognom magam, hogy ne essek neki, ugyanis nem akartam elrontani még jobban a helyzetet. Aztán eszembe jutott én hogyan éreztem magam amikor először láttam meg vele Leát és hirtelen megsajnáltam.

- Van drámai érzéked, azt meg kell hagyni. De tényleg ez a fontos amikor Leának segítségre van szüksége?

- Ch... Akkor miért nem engem hívott? Úgy láttam volt elég segítsége nélkülem is.

- Egy idióta vagy.

- Persze, hogy... mi?! - kapta fel a fejét amikor felfogta mit is mondtam - Na ide figyelj...

- Nem, te figyelj ide mert ha elrontod, nem adok több esélyt neked. Az a lány annyira szeret, hogy még akkor is csak rád meg a fene nagy karrieredre gondolt, amikor mindennél jobban szüksége lett volna rád. Amikor a baleset után magához tért, az volt az első mondata, hogy neked ne szóljon senki, mert akkor neked annyi a cégnél ha megjelensz a kórházban. - a szavak csak úgy szakadtak fel a mellkasomból egyre gyorsabban és egyre hevesebben, éreztem ahogy megint bizsereg a tenyerem, de nem üthettem meg. Kai pedig csak állt ott, értetlen arccal, mint aki nem beszéli a nyelvet, majd egyetlen kérdést tett csak fel, teljesen feleslegesen.

- Hogy mi után tért magához? - úgy tűnt mint aki most gondolja csak végig, mit is látott pár perccel ezelőtt. Majd mikor összeálltak a darabkák a fejében, szó nélkül hagyott ott és fejvesztve rohant vissza. Én nyugodtan sétáltam utána, egy kis időt adva magamnak egy kiadós szitkozódásra azon, hogy milyen lágyszívű idióta vagyok, amiért csak így átengedtem neki Leát. Visszaérve az ajtóban Jonginnak csak a hátát láttam, Liz és a rapper elszivárgott valahova, már csak Niel álldogált ott, Leát a könyökénél támasztva. A beállt csend az a tipikus vihar előttinek tűnt, így besétáltam a furcsa csendéletbe és Nielt nyakon ragadva elindultam kifele.

- Au, Hyung mit művelsz? Lea noona nem állhat még a lábain! Au! A nyakam!...

- Éppen elegendő segítsége érkezett, úgy érzem kissé feleslegessé váltunk. - válaszoltam nyugodtan a sápítozására majd az bejárati ajtót behúzva magam mögött még láttam, ahogyan Jongin finoman átöleli Lea derekát és úgy nyújt támaszt neki, amíg elérnek a kanapéig.

- Most már elengedhetsz Hyung... én nem ő vagyok, nem kell megfojtanod.- ekkor vettem csak észre, hogy még mindig Daniel nyakát szorongattam.

- Bocs. - böktem ki gyorsan, elindulva a sarkon parkoló kocsim felé.

- Most hova megyünk?

- A dormba.

- De én nem akarok hazamenni. Vissza kell szereznem Lizt. És neked is Leát!

- Nem kell nekem senkit sem visszaszereznem.

- Dehát...

- Soha nem is volt az enyém... - mondtam, mire Niel hirtelen elhallgatott. Szokatlan volt tőle ez a csend, tőlem pedig, hogy ilyen nyíltan kimondjam az érzéseim. 

- Nem fogod megbánni Hyung? Hogy így elengedted...

- Remélem.

   A dormig már nem szóltunk egymáshoz, mindketten elmerültünk a saját gondolatainkban, problémáinkban. Ahogy beléptünk, a nappaliban Byunghunnal futottunk össze. Niel érezhetően felfújta magát mint egy kiskakas, L.joe pedig úgy eliszkolt, mintha nem is ő lenne az idősebb. A Lea körüli nagy aggódás közepette el is feledkeztem kettejük vitájáról, mostantól erről is gondolkodnom kell. Felszaladtam a szobámba, hogy összepakolhassak a következő napokra amiket Lea kanapéján töltök majd. Eszem ágában sem volt otthagyni őt, pláne nem kettesben Jonginnal. Sporttáskával a vállamon vágtattam le a lépcsőn be a konyhába, hogy egy kis ennivalót is magamhoz vegyek a hűtőből, bár amióta Lea nem tudott nekünk egy kis főtt ételt készíteni, eléggé siralmas volt a hűtőláda tartalma.

- Hyung! Hova mész? - Kérdezte egyszerre a kint ücsörgő Changjo és Ricky.

- Vissza Leához.

- Oké, megyünk öltözni.

- De hiszem már fel vagytok öltözve. - értetlenkedtem, de a válasz már jött is Ricky-től.

- Hát ha beteglátogatóba megy az ember akkor jól kell kinézni nem?

- Nem jöttök ti sehova. - vágtam rá gyorsan, mikor felfogtam mit is akartak elérni.

- De ez nem igazság! Te miért lehetsz ott állandóan?

- Én is enni akarok most már Noona főztjéből. - toldotta meg Changhyun az előtte szóló mondandóját.

- Még járni sem tud mankó nélkül, szerinted mégis milyen ételt tudna neked elkészíteni? Inkább gondolkodjatok azon, hogyan békítsétek ki Danielt és Byunghunt.

- Tényleg Hyung... nem kellene inkább itthon maradnod és velük foglalkozni? Mi lesz így a bandával? - akadékoskodott tovább Changjo.

- Épp ezért bízom rátok. Ügyesek legyetek, rajtatok áll a banda jövője... - mondtam nekik miközben a filmekhez hasonlóan menekültem ki nem csak a konyhából, hanem a dormból is.

   Leához visszaérve már Jongin nyitott ajtót. Egy darabig csak álltunk egymással szemben, mintha felmérnénk egymás erejét. Jongin azon tanakodott beengedjen-e, én pedig azon, hogyan verekedjek meg a bejutásért, de végül nem kellett ilyen eszközökhöz folyamodnom. Arcán láttam ugyan a kelletlenséget, de félreállt az ajtóból így nyugodtan besétálhattam.

- Lea? – kérdeztem, miközben lepakoltam a kanapéra, mintha otthon lennék.

- Engem keres valaki? – bicegett ki a szobájából az emlegetett.

- Csak érdeklődtem felőled. Amikor elmentem féltem, hogy nem leszel már itt.

- Már miért ne lennék?

- Azt hittem Jongin elrabol majd…

- Ahhoz hamarabb kellene felkelnie. De te miért jöttél? Azt hittem hazamentetek Niellel. És… mi ez a csomag? Talán költözöl? – értetlenül nézett a táskámra, amit épp elkezdtem kipakolni.

- Igen.

- Mégis hova?

- Nem egyértelmű?

- Mi? Nem… Nem! Most mondtam meg Jonginnak, hogy nem maradhat itt. Ez rád is vonatkozik! – mondta Lea felháborodva – nem kell több szemtanú a nyomoromra, kérlek benneteket menjetek haza.

- Ha ő itt marad, akkor én is. – húzta ki magát az említett, aki eddig csupán villámló tekintettel díjazta a tevékenységem.

- Nem marad itt senki. – még toppantott is a mankójával, mire hirtelen bajtársiasan összenéztünk Jonginnal. Huncut fény csillant mindkettőnk szemében, majd egyszerre mozdulva leültünk a kanapéra.

- Rakj ki minket ha tudsz. – mondta Jongin végül és dacosan Leára szegezte a tekintetét – Mondtam, hogy nem mozdulok mellőled többet. – meglepetten néztem rá és ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem talán nem volt akkora baklövés átengedni Leát neki. Talán tényleg szereti.

   Vitánk szenvedő alanya nagy sóhaj és egy „felőlem azt csináltok amit akartok” megjegyzéssel elvonult, minket ott hagyva a kanapén. Egyet nem értését így is tökéletesen kifejezte, de rájött, hogy nincs esélye ellenünk. Miután megszűnt a közös ügyért folytatott „harc”, hirtelen kényelmetlenül éreztük magunkat, ezért gyorsan elhúzódtunk egymás mellől a kanapén, amennyire csak lehetett.

- Csinálok egy kávét. – adta fel hamarabb Kai

Egy darabig ültem még a kanapé kényelmét élvezve, aztán lassan én is kisétáltam a konyhába. Jongin háttal állt nekem, de látszott rajta, hogy otthonosan mozgott már a helységben.

- Én is kérek - hangomra akkorát ugrott, azt hittem elröpíti az összes kávét, de szerencsére az épp nem volt a kezében - Rossz a lelkiismereted?

- Nem illik az ember háta mögé settenkedni. Nem mondta még senki neked? - duzzogva bár, de levett még egy bögrét a szekrényből.

- Bocsánat, majd legközelebb kopogok.

   Hamarosan ott hevert előttünk a két gőzölgő bögre, mégsem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, hogy nekünk most bizony huzamosabb ideig egy légtérben kell tartózkodnunk. Úgy látszott azonban Jongin hamarabb tette félre a büszkeségét, mint én.

- Khm.. izé.. én köszönöm.

- Ezt most jól hallottam? Elismételnéd?

- Ki van zárva - rázta a fejét hevesen, de már mindketten mosolyogtunk - De ettől még érvényben van. Ha te nem jössz utánam, biztosan elveszítettem volna őt.

- Ne értsd félre, nem a te kedvedért tettem.

- Tudom. De attól még hálás vagyok. Talán.... talán kicsit tényleg túlreagáltam a helyzetet.

- Talán... de talán és se reagáltam volna másképp, ha egy másik férfi ölelgeti a barátnőmet.

- Szóval az Én barátnőm. - direkt kihangsúlyozta az "én"-t, hogy biztosan megértsem, de tudtam, hogy már csak évelődik velem.

- Úgy tűnik.

- Akkor egyébként tisztázzuk, miért is alszol más barátnőjének a kanapéján?

- Mert segítségre van szüksége.

- Itt vagyok neki én.

- Most.

- Au. Ez övön aluli volt.

- Nem, csak őszinte.

- Na jó, is-is. De nem azért nem voltam itt, mert nem akartam. Nem is tudtam mi történt. Ha tudtam volna...

- Akkor itt virrasztottál volna és most egy munkanélküli ember lennél. Azzal nem segítesz senkinek, ha tönkreteszed magad. Félre ne érts, nem védeni akarlak. Ha Leát még egyszer sírni látom miattad, nem engedem el többet.

   Kissé zavart csend telepedett közénk, de láttam, hogy Jongin elgondolkodott a szavaimon. Valahogy már nem éreztük egymást ellenségnek, de nem tudtunk túllépni rajta, hogy egyikünk veszíthet a másik ellen.

- Arra nem lesz lehetőséged, mert többé nem hagyom hogy eltaszítson magától. El fogom érni, hogy végre ne csak egy gyereknek lásson. - szemében olyan elszántság csillogott, ami még engem is meglepett.

- Sok szerencsét. Kösz a kávét. - mondtam és kisétáltam  a konyhából. Nem gondoltam, hogy egyszer tényleg vesztesnek érzem majd magam ebben a helyzetben, Jongin mégis elérte ezt. Kezdtem érteni Lea mit kedvelt benne olyannyira, én sosem voltam ilyen határozott ha róla volt szó.

   Teltek a napok és valami furcsa, groteszk családként maradtunk egymás mellett, de valahogy nem éreztem már bántónak Jongin jelenlétét. Nézeteltéréseink voltak ugyan, de végtére is kezdte férfiként gondját viselni betegünknek, így nem tudtam semmi rosszat felhozni ellene, az ő távollétében pedig megragadtam minden alkalmat, hogy éreztessem Leával, az én érzelmeim cseppet sem változtak.

- Hyung, nem láttad Lizt? - jött ki Jongin este a hálószobából, miután Lea elaludt. Ilyenkor borzasztóan  utáltam, ráadásul furcsán hangzott még tőle ez a megszólítás, de már késő volt meggondolni magam vele kapcsolatban. Én szabad utat adtam, ő pedig kihasználta az általam elszalasztott lehetőséget.

- Lizt? Kellett volna?

- Lea hiányolta, azt mondta már itthon kellene lennie. Mostanában nekem is feltűnt, hogy igen keveset van itthon.

- Fogalmam sincs. Nem a manófülű langalétával ment el megint? Mostanában nagyon össze vannak nőve...

- Igaz. Megpróbálom felhívni Chanyeol hyungot. - pár perc üres csengetés után hangpostára váltott a telefon.

- Hagyd, majd én megkeresem Lizt, lehet még dolgozik a rádiónál, gyakran megesik, hogy tovább kell benn maradniuk. Úgyis van egy-két elintéznivalóm.

- Kösz Hyung.

- Mikor is adtam rá engedélyt, hogy így szólíts?

- Nem adtál. - szenvtelenül vigyorgott, de az ilyen civódások már megszokottá váltak számunkra.

  A kocsiban kissé elmerültem gondolataimban, mert hamarosan ott kellett hagynom Leát, a cég nagyon rágta a fülem és valójában egyre jobban volt. Észre sem vettem mégis automatikusan a rádióállomás felé kanyarodtam, hátha ott találom még Lizt. Megérzésem nem csalt, ugyanis Liz a bejárat előtt állt, azonban nem volt egyedül. Chanyeol állt vele szemben, mélyen Liz szemébe nézve, végül lassan lehajolt és megcsókolta. Döbbenetemben még a kocsit is elfelejtettem leállítani, csupán bámultam a furcsa párra és valahogy nem éreztem helyén valónak a dolgot, folyton Niel és L.Joe derengett fel előttem. Az agyam kattogott, kifogásokat keresve az érthetetlen és kellemetlen helyzetre. Nem, Liz nem olyan lány. Biztosan meg tudja majd magyarázni, csupán egy félreértés az egész...