#7

Ahogy lassan kitisztult a fejem, rájöttem, hogy visznek. Mit visznek, cipelnek. C.A.P hősiesen lépdelt velem egy bejárati ajtó felé, holott testsúlyom a  gyanúm szerint megegyezett az övével. Na jó, lehet hogy kicsit nehezebb vagyok nála. Riadtan kapaszkodtam a nyakába:

- Elment az eszed?! Sérvet akarsz kapni?

- Ó! Felébredtél? Miféle sérvről beszélsz?

- Hyung, lehet, hogy álmában beszél. – hallottam Jonghyun hangját mögülünk.

- Nem beszélek álmomban. De tegyél le! Ne miattam szenvedj maradandó károkat.

- Még mindig nem tudom, miről beszélsz. – válaszolt Minsoo.

- Miről, miről?! A súlyomról, arról! Ne mondd nekem, hogy a kedvenc szabadidős tevékenységed, hogy bálnákat cipelsz A-ból B-be, mert úgysem hiszem el. Csak tegyél le kérlek, ez olyan kellemetlen! – Végre beértünk a lakásba, és földet értem. De - milyen lakásba?

- Hol vagyok?

- Nálunk. – válaszolt készségesen a hordárom – Mégsem hagyhattunk a kocsiban aludni, azt pedig nem tudtuk, hogy hol laksz, még nem mondtad sosem.

- Pfff… - nevetett fel Daniel – Noona! Milyen bálna? Azért ennyire nem kéne lánynak lenned. – egyre jobban rázta a nevetés. Olyan csúnyán néztem rá, hogy ha tekintettel ölni lehetne, a saját temetésén kacarászott volna, nem pedig itt.

- Te. Most. Meg. Fogsz. Halni. – Indultam el felé, de végül megsemmisítési hadműveletemnek befellegzett, amikor – valljuk be, nem túl kecsesen – hasra vágódtam egy kupac ruhában, ami a földön volt. – Á! Fúj! – kiabáltam, miközben próbáltam talpra kecmeregni – Én fogok mindjárt belehalni ebbe a szagba! Jézusom! Uhh… - nyögtem, majd végül Byunghun segédkeze által talpra kecmeregtem.

- Fiúk. Mondjátok, hogy ez nem a szennyesetek… - mutattam a kupacra, ám ekkor fogadtam be a lakás látványát teljes egészében. Mindenütt ruhák – szerintem már csak Isten a tudója, hogy tiszták-e vagy koszosak – koszos edények, papír ételes és pizzás dobozok hevertek szanaszét, párnák a földön, a plédek összegyűrve éppen ott, ahol kibújtak belőlük. És ez még csak a nappali.

- Szűz Anyám. – szólaltam meg magyarul. – Mikor volt itt takarítva utoljára?

- Jah, hogy az… - vakarta a fülét Byunghun – Nem vagyunk valami háziasak…

- Azt látom… De mondjátok meg nekem, miért olyan nehéz a szennyest mondjuk egy kosárban gyűjteni, nem pedig a padlón, vagy, hogy miért olyan bonyolult elindítani a mosógépet? Nem agysebészet.

- Hát az… - kezdett bele Chanhee, de leintettem.

- Nem érdekes, hagyjuk. Azért köszönöm, hogy elhoztatok. – mosolyogtam rájuk, mire felengedtek egy kicsit a kínos helyzetből. Hát nem hétköznapi vendéglátók, de mi hétköznapi, ha a Teen Top-ról van szó? 

- Minsoo hyung! Nem eszünk valamit? – kérdezte Ricky hirtelen felindulásból. Nekem is megkordult a gyomrom, a vattacukor óta nem ettem egy falatot sem, és az bizony nem most volt.

- Csak ramen van itthon.

- De én nem akarok rament enni. – biggyesztette le a száját. – Noona?

- Hm?

- Nem főzöl nekünk valami finomat?

- Ilyenkor? – képedtem el, ugyanis este 8 óra volt, ha elkezdek főzni, az leghamarabb kilencre lesz kész. Ha szerencsénk van. - Végül is…

- Szó sem lehet róla – jelentette ki C.A.P határozottan, mire tökéletes, hangos „ÓÓÓÓÓÓ” volt a válasz mindegyik fiatalabb tagtól. – Késő van, pihennünk kellene. Mindenkinek – emelte rám a tekintetét. – Alhatsz itt, ha szeretnél. Nem engedem, hogy ilyenkor elindulj haza. Van vendégszobánk.

- Rendben, köszönöm – hajoltam meg enyhén - Holnap majd főzök valami finomat nektek, ígérem – fogadtam meg a többieknek kárpótlásul, majd hozzá fűztem:

- Miután eltakarítottuk ezt a rumlit innen, meg sejtésem szerint a konyhából is, bár azt még nem láttam.

- Lehet, hogy jobb is. – mormogta az orra alatt mosolyogva L.Joe.

   Ezt már elengedtem a fülem mellett. Úgy döntöttem, hogy felveszem magam házvezető nőnek. Nem sokkal ezután kaptam egy tiszta(!) törölközőt, egy rám túlméretezett pólót és nadrágot, majd elvonultam a fürdőszobába, bár azt is  fenntartással kezeltem, nem mertem csak papucsban zuhanyozni. Majd némi vita után – mert nem, és nem hittem el nekik, hogy a vendégszoba tiszta és pókmentes – álomra hajtottam a fejem a kanapén.

   Reggel éktelen csörömpölésre ébredtem. Kómásan, paplanomba bugyoláltan kóvályogtam a hang irányába. A konyhában Changjo állt, lábai előtt edények forogtak még a lendülettől, gondolom, ami az esésükből maradt vissza. Félve pillantott rám.

- Noona, ne haragudj, hogy felébresztettelek. A többiek nem mertek kijönni a szobájukból, nehogy felébredj, de nem bírtam tovább, nagyon éhes vagyok. – olyan ártatlanul pislogott rám, hogy hirtelen kedvem támadt örökbe fogadni.

- Áh… - „semmi baj” akartam mondani, de a díszes kíséret belém fojtotta a szót.

- Noonaaaaaa! Hát felébredtél? Már kezdtünk éhen halni odafent. – mondta Niel a tőle megszokott hangerőn. – Ha már úgy is ébren vagy, nem készítesz nekünk valami finom reggelit? Áu! Hyu… – egy nagy tenyér csattant a vállán.

- Fogd be Ahn Daniel! Hogy te milyen pofátlan vagy! – szólt a kéz tulajdonosa, Byunghun.

- Ne, ne, ne kezdjétek el, kérlek… - szorítottam össze az orrnyergem - Végül is kinek van itt szüksége alvásra?! Nekem ugyan nem… – mondtam iróniával teli hangon.

   Majd szakértő szemmel végignéztem a konyhán. Összességében nem voltam elragadtatva. Koszos edények tornyosultak a mosogató tálcában, a mosogatógép ajtaját nem lehetett bezárni a szintén szutykos evőeszközöktől, az asztalon tornyosultak mindenféle zacskós, instant ételek, amikben az „E” betűk nemzetközi találkozója is lehetett volna. Drámai sóhajjal dobtam le magamról a védelmet nyújtó paplant. Körülményesen megnyújtóztam, majd az előttem álló öt jómadárra mutattam (C.A.P még nem volt közöttünk, biztosan alszik – a mázlista):

- Ti ott. Ha reggelit akartok, akkor meg kell dolgoznotok érte. De először is, megfelel-e mindenkinek a húgom-féle rizses omlett reggelire? – hangos „ÉLJEN” volt a válasz – Ezt igennek veszem. Nos. Van itthon tojás?

- Nincs. – érkezett a válasz ismét kórusban.

- Répa?

- Nincs.

- Hagyma? Olaj?

- A-a.

- Legalább egy kis rizs?

- Nah, az i… - ugrott az egyik tárolóhoz Niel, de amikor leemelte a fedelét, csak csalódottan nézett fel – ö… nem, az sincs.

- Huh. Na jó. Akkor a felállás a következő: Daniel és Changhyun, ti itt maradtok velem takarítani. A többiek pedig elmennek bevásárolni, írok egy listát a hozzávalókkal, plusz az ebédhez is összeírom, mire van szükségem, no meg az alapvető élelmiszerek.

- Noona! Mi miért nem mehetünk vásárolni? – kérdezte Ricky.

- Mert nem merem rátok bízni a bevásárló listát. – néztem rá őszintén, mire a másik három jót kacagott.

- Ez nem volt szép. – vágott durcás fejet a szólított.

- Hát nem örülsz, hogy velem töltheted a délelőttöt?

- De… de…

- Cöh… Oda ne rohanjak a nagy lelkesedésedtől. Kitakarítok, reggelit és még ebédet is főzök, erre ez a hála…

- Én szívesen segítek! - Ugrált körbe Niel. Legalább valaki örül.

- Hát itt meg mi folyik korán reggel? – hallatszott mögülünk egy álmos, mély hang.

- Hyung! Képzeld, Noona főz nekünk reggelit, és még ebédet is! – újságolta Ricky immár lelkesen, mire a leader szeme felcsillant. Nem hiába mondta mindig drága dédnagyanyám, hogy a férfiak szívéhez a hasukon keresztül vezet az út.

- Felébredtél? Remek! – mondtam neki – akkor te is segíthetsz kitakarítani.

- É... é... én ugyan nem. – fogta volna menekülőre hirtelen Minsoo, de társai megelőzték, és visszaráncigálták a tetthelyre, szegénynek esélye sem volt.

   Gyorsan összeírtam, hogy mire van szükségem, majd szélnek eresztettem a bevásárló osztagot. Miután felöltöztem, sóhajtva kötöttem magamra egy fekete kötényt, amit az egyik konyhai fiókban találtam, és drámai mozdulattal nyitottam ki a mosogató alatti szekrényt. Szemügyre vettem a tisztítószer-kínálatot. Szerencsére/szerencsétlenségemre (nézőpont kérdése) ezek nem fogytak olyan mértékben, mint az étel, így volt miből válogatni. Előszedtem a legszükségesebbeket, majd nekiláttam a romok eltakarításának.

   Pár perccel később csatlakozott a három fiú is. Első napirendi pont a mosogatógép használata volt. Mint kiderült, soha életükben nem használták még, így pontról pontra megmutattam nekik, hogyan is működik. Amikor a tablettát helyeztem bele a tartójába, Niel rám szólt:

- Várj, várj, lassabban. Nem látom a folyamatot. – meredt szemmel néztem rá, de ő csak ráncolta a szemöldökét. Nem, nem viccelt, tényleg koncentrált. Így miután elindult a gép, jobbnak láttam lerajzolni lépésről lépésre az alkalmazást. Még jó, hogy művészeti iskolába jártam. Művemet a mosogatógép ajtajára ragasztottuk, és biztos, ami biztos készítettek róla a srácok másolatot is.

    Végül szépen felsöpörtem és felmostam, amíg kedves segédkezeim törölgettek. Mire minden csillogott, hazaértek a shopping-körútról a banda hiányzó tagjai, így együtt láthattunk neki a Liz-féle rizses omlett elkészítésének. Enyém volt a harci feladat, maga az omlett elkészítése, ugyanis a mosogató-tablettás affér után nem mertem a zöldség tisztításán és szeletelésén kívül mást rájuk bízni. Nem baj, úgy is utálok hagymát pucolni.

- Wááááá!!! Ahn Daniel mit művelsz!? – ordítozott Chunji – tisztítsd azt a répát, ne faragd! Jut még a kajába egyáltalán?!

- Most miről beszélsz!? Nem hagyod, hogy kibontakozzam!

- Ne a répán bontakozz ki, agyalágyult!!! És főleg ne azon a répán, ami az én reggelimben lesz!

- Fiúk, fiúk… - léptem oda békítően, majd elakadt a szavam. Az asztalon répák helyett kis kukacok sorakoztak. – Drága Daniel, talán próbáld meg ezzel, és akkor jut répa az ételbe is. – Nyomtam a kezébe egy zöldségpucolót.

- Nem jó nektek semmi sem. – motyogta sértődötten, de azért nekilátott a még ép daraboknak.

   Az asztal másik végén Changjo, L.Joe és Ricky a hagymával viaskodott. Azt kell mondjam, hogy vesztésre álltak. Együtt érzően paskoltam meg a hátukat, és odanyomtam a kezükbe egy-egy köteg zsebkendőt, amit szipogva-könnyezve köszöntek meg. C.A.P a rizsnél és a tojásoknál segédkezett. Lassacskán elkészült a finom reggeli, és büszke voltam magamra, amiért ilyen jól sikerült. Evés közben a csámcsogáson kívül nem igen hallatszott más. Mikor mindannyian jóllakottan dőltünk hátra a széken, én szólaltam meg elsőként.

- Na? Olyan szörnyű rendes ételt enni? – kérdeztem egyik szemöldökömet jellegzetesen a magasba emelve.

- Nem, igazán finom volt, köszönjük. – hajoltak meg mindannyian, amennyire teli hasuk engedte.

- Akkor egyezünk meg abban, hogy mától felveszem magam házvezető nőnek. Nincs több ramen, müzli, zacskós gyorsétel és a többi, és a többi. Majd én főzök nektek, és takarítok, mosok is rátok, mert rossz nézni, ahogyan éltek. Komolyan, ne mondjátok nekem, hogy nem lenne pénzetek egy bejárónőre.

- De, de lenne, csak nem akartunk egy idegent beengedni a házba… - vakargatta a tarkóját Chanhee.

- Akkor én megfelelek? – kérdeztem mosolyogva, mire mindannyian bólintottak.

- Akkor mosogassatok el, utána pedig nyomás a szobátokba, mert én itt ma elszabadulok, akárcsak Sophie a Vándorló palotában.

- Te ismered azt a mesét? – csillant fel Ricky szeme.

- Persze. Sok mindent nem tudtok még rólam. – kacsintottam, majd rácsaptam az asztallapra, mire mind felugrottak - Na nyomás! Ne kelljen kétszer mondanom! A mosogatást úgy osztjátok be, ahogyan akarjátok.

   Az asztalnál veszett kő-papír-ollózás indult, míg én nyugodtan kisétáltam a konyhából, azon örvendve, hogy ügyesen lepasszoltam a mosogatást, amit szívből utálok. A hangokból ítélve Niel vesztett.

    A takarítás végeztével – szabadnapos lévén – elpihentem a nappaliban. Meg kell hagyni, hogy nem kis feladatot vállaltam magamra azzal, hogy nekiláttam átsikálni a lakást. Azon se csodálkoztam volna, ha néhol döglött patkány is előkerül. Bár a srácok szobájában igazi harci feladat elé állítottak, gyakran kellett körbe és keresztülmásznom rajtuk a porszívóval, felmosóronggyal, mert már nem mutattak nagy hajlandóságot a segítségre.

 Úgy éreztem megérdemlek egy kis pihenést. Számítógép és internet felől érdeklődtem a fiúktól, mire hirtelen hat laptop és/vagy táblagép is a rendelkezésemre állt. Elkezdtem böngészni a különböző utazási irodák és légitársaságok ajánlatai között, a legmegfelelőbb repülőjegy után nyomozva Liznek. Ugyanis az az ötletem támadt, hogy szülinapjára meglepem egy repjeggyel ide, Szöulba, a Teen Top pedig majd a ráadás-meglepetés lesz. Direkt nem beszéltem még neki róluk, úgyis csak irigykedne. Abban reménykedtem, hogy minél hamarabb foglalom le a jegyet, annál olcsóbb lesz. Időközben megnyitottam a facebook-omat is, hátha fent van a kedvezményezett személy, és kicsit tudok társalogni vele. Ismét túl naiv voltam, hogy azt gondoltam, lehet egy kis nyugtom.

- Mit csinálsz? Á! Hát ő meg ki? - kérdezte Niel áthajolva a vállam fölött, miközben a facebook üzeneteimet böngészte, majd Liz profilképére kattintott. Nem indiszkrét, egyáltalán.

- A húgom.

- Whoa. Hogy hívják?

- Liz.

- De szép nagy szeme van. Majdnem olyan szép, mint nekem.

- Jah. - mondtam szemforgatva. - De szerénységben nem érhet utol…

- Hm... tudom, utolérhetetlen vagyok - válaszolt komoly arcot mímelve.

- Nem azért a két fillérért, de amúgy hogy jössz te ahhoz, hogy az üzeneteim meg az ismerőseim között turkálj? Mr. Tökéletes!? És ha épp a magánéletemet rendezem? Ha a pasimmal beszélgetek? Akkor is belekontárkodsz?!

- Noona. – nézett rám, a „most komolyan?!” tekintettel – Neked olyan nincs. Se magánélet, pasi meg pláne. Mi mindenről tudunk.

- Igazán? Azt is tudod, hogy mit fogsz most ezért kapni? Na várj csak! – pattantam fel a székemről, de Niel már a kondenzcsíkot húzta maga után. Én pedig vadász üzemmódra kapcsoltam. A konyhában C.A.P nézett végig rajtunk csodálkozva.

- Minsoo hyung! Védj meg! Noona elszabadult!

- Oldd meg magad, igazán rád fér, hogy egy kicsit gatyába rázzanak. – rántotta meg a vállát a leader, majd küldött nekem egy röpke, de annál biztatóbb „fighting”-ot. Ezen felbuzdulva már Nielnek esélye sem volt ellenem. Szegény a kanapén végezte, takarók által mumifikálódottan, néhány zöld folttal, siránkozva, nevető tekintetek kereszttüzében.

*

   Egyik este már sötétben léptem ki az árvaházból. Szerencsére nem én voltam éjszakai ügyeletben, így hazamehettem a fiúkhoz. Igen, haza. Egy hónap elteltével szinte teljesen összenőttem velük, olyan volt, mintha az öcséimre kellene vigyáznom. Szöul egy olyan város, ahol sosincs az ember egyedül, így nem volt kedvem tömegközlekedésre szállni, inkább nekivágtam a közel egy órás sétámnak, ami mindenképpen csendesebb és kellemesebbnek ígérkezett, mint egy buszon tolongani a tömegben.

   Ilyen esetekre hordtam a zsebemben a fülhallgatómat, amit még otthon kaptam a szüleimtől. Az a fajta volt, ami elzárta a kintről jövő zajokat, így lehettem emberek között úgy, hogy mégsem voltam ott igazán. A gondolataimba merülve lépdeltem a járdán, ami a szokásoshoz képest kicsit kihaltabb volt, majd befordultam egy parkba. Nem, nem az a sötét „rádtámadnakésmegerőszakolnakazegyikbokorban” park volt ez, hanem egy szépen, alaposan kivilágított, szökőkutas „dejóhogyerrevezetazutam” típusú. Teljesen elbambultam a szökőkutat nézve, ami színes fényekben pompázott.

   Hirtelen egy maszkos, magas alak ugrott elém, tisztára úgy nézett ki, mint Slenderman. Tudni kell rólam, hogy a legnormálisabb helyzetben is halálra tudok ijedni, nem szükséges hozzá semmilyen extrém körülmény. itt pedig az is addott volt, így sikítottam, ahogy csak tudtam, megcáfolva az évek óta fennálló hitemet, hogy én a sikításra genetikailag alkalmatlan vagyok.  

   Hangomra a galád „támadóm” is ugrott egyet, ami kicsit vicces volt, hiszen neki nem kellett volna megijedni. Elindult felém kinyújtott kézzel, mire én hátrálni kezdtem. Az emberek körülöttünk furcsán méregettek minket, de úgy ítélték meg a helyzetet, hogy nem vagyok életveszélyben. Azt hiszem ekkor tudatosult támadómban, hogy még mindig rajta van az ijesztő álarc, amit végül feltolt a homlokára, láthatóvá téve így arcát. Azt hittem dobok egy hátast, mikor az EXO egyik tagjára, konkrétan Kim Jong In-re alias Kai-ra ismertem rá.