#6

   Ahogy teltek a hetek, megértettem mire is célzott Minsoo.  A Teen Top tagok egyre többször jelentek meg az árvaházban – főleg Niel és Ricky, de azért a többiek is be-beszállingóztak - először úgy tettek, mintha a gyerekekhez jöttek volna játszani, de később már nyíltan engem kerestek. Kiderült, hogy nagyon jól megértjük egymást, és hogy igazából szükségük van néha egy kis támogatásra. Idővel már túl feltűnőek voltak, így egyre többet jártunk el szabadidőnkben – amiben azért nem dúskáltak a fiúk - szórakozni a városon belül, elvégre az árvaház mégis csak a munkahelyem volt.

   Egyik délután az állatkertbe mentünk el. Ezúttal mindannyian velem tartottak, nem tehetek róla, rajongok az ilyen gyerekes dolgokért, talán szükséges is a szakmámhoz. Mindenesetre nem kellett könyörögnöm, hogy kísérjenek el, azonnal mindenki önként jelentkezett, gyermeki lelkesedéssel.

  Nem mondom, a budapesti állatkert sem kicsi, de amikor megláttam a szöulit, ledermedtem. A fiúknak kellett tovább taszigálniuk, hogy haladjunk is valamerre, mert Lea legyökerezett a bejáratnál. Egy hatalmas kalandparknak nézett ki, és nem a belvárosban volt, ahogyan otthon, hanem kint a természetben, hatalmas fák övezte területen.

   Libegő vitt be az állatkert területére, amire természetesen fel kellett ülnöm. Ez helyből vitát szült, rá kellett jönnöm, ahogyan a gyerekeknek, újdonsült barátaimnak sem mindegy az ülési sorrend. Nagyon fejlett diplomáciai érzékemre és lélekjelenlétre volt szükségem, hogy igazságot tegyek.

- Noona, én melletted ülök. – ragadott karon Niel.

- Nem! Én akarok mellette ülni! – vágta rá Ricky, aki a másik karomba kapaszkodott bele.

- Srácok. – fújtam ki a levegőt – Jelen érzékleteim szerint egy függőpadon három hely van. Na most. Ti ketten, meg én, az még barátok között is három. Azt hiszem, megoldjuk. – levezettem nekik a kezemen is számítást, biztos, ami biztos.

- Oké, benne vagyok. – bólogattak mind a ketten.

   Végül én ültem középen, oldalamon a két jómadárral, a többiek pedig feleztek, hogy senki ne üljön egyedül. Ahogyan elindultunk felfelé, a gyomrom jóleső remegésbe kezdett. Alattunk gyönyörű tó és erdő nyúlt a láthatárig, néhol a állatkert építményeivel tarkítva, mindez a hegyekkel keretezve.

   Niel eszeveszetten forgolódott, és hangosan kiabált a mögöttünk lévő társainak, hogy „Ti is láttátok?” meg „Ezt nézzétek!”, végül felvilágosítottam, hogy nagy valószínűséggel ők is ugyanazon az útvonalon közlekednek, mint mi, szükségtelen óbégatni az éter felett lebegve, arról nem is beszélve, hogy enyhe halálfélelmem kezdett eluralkodni rajtam. Én megértem, hogy a libegő, az libeg, de ennyire? Akkor megfogadtam, hogy visszafele tutira nem ülök Daniel mellé.

   Az állatkert igazából olyan volt, mint az összes többi, leszámítva a méreteit. Az állatok is ugyanazok, bár én végtelen lelkesedéssel olvastam végig a tájékoztatókat, minden egyes ketrec vagy házikó mellett sem mehettünk el sebtiben, nekem mindent alaposan végig kellett vizsgálnom. A legnagyobb sikert azonban a manguszták aratták, bár gyanítom, hogy a fiúknál inkább az dominált, hogy egy újabb alkalmat találtak arra, hogy Nielt túráztassák egy kicsit.

- Ó! Nézzétek! Amelyik ott ás, pont olyan hiperaktív, mint Niel! – kacagott Changjo. Ekkor tört ki a harmadik világháború, az egész park Ahn Daniel nem hétköznapi hangjától zengett. Jobbnak láttam, ha félreállok. Majd Minsoo helyrerakja őket, gondoltam, csakhogy az említett épp mellettem sétált. Mikor tudatosult bennem, hogy magukra hagytuk a srácokat, vissza akartam fordulni, de a leader nem engedte. Talán túlságosan hozzá van szokva, hogy mindig szót fogadnak neki. Hát… maradjunk abban, hogy nem vagyok lázadó típus.

- Majd lerendezik maguk, ha meg nem, a biztonságiak úgyis csak maximum a bejáratig kísérgetnek, legrosszabb esetben ott megtaláljuk majd őket. – mondta nevetve.

- Azért elég lazán kezeled a dolgot. És mi van az inkognitóval? Mi van, ha megrohanják őket a rajongók? – pillantottam hátra tétovázva, magam elé vizualizálva, ahogyan a szívemnek oly kedves lényeket szétszedik a sikítozó fangirl-ök.

- Az ő bajuk.

- Nocsak. Nem irigylem a leendő gyerekeidet. Nem teng túl benned a védelmező ösztön.

- Nem járhatok mindig a sarkukban, ellentétben a leendő gyerekeimmel, ők már nem azok. – erre megjelent a kép előttem, ahogy Ricky sértődött arcot vág, és közli: csak akkor hajlandó megbocsátani, ha csokit veszünk neki.

- Aha. Biztos. – mondtam iróniával olyan szinten sűrítve ezt a két szót, hogy majd szétrobbantak. Végül volt, ami elterelje a figyelmem.

- ÁÁÁ! Vattacukor!

- Szereted?

- Igen. Gyerekkoromban, ha strandra mentünk a szüleimmel, mindig kaptunk valami finomságot, de csak egyet, mert annyira volt pénzünk. Én mindig vattacukrot kértem, és utána rajtam nevetett az egész család.

- Wow. – nézett rám meglepetten.

- Mi az?

- Csak még sosem meséltél nekem magadról. – mondta, miközben az arcomat fürkészte. Én érzékleteim szerint fülig pirultam, látszólag ezt ő nem vette észre, majd gyorsan témát váltott. – És miért nevettek ki?

- Mert a vattacukrot nem lehet kulturáltan enni. – néztem nevetve és mindenképpen néhány árnyalattal halványabban C.A.P-re, aki ellépett mellőlem, majd pár pillanattal később egy hatalmas – nem viccelek, HATALMAS – rózsaszín vattacukorral a kezében.

- Hát ez meg…

- Szerettem volna látni, milyen vagy amikor vattacukrot eszel – mondta kedvesen mosolyogva.

   Hát megnézhettük egymást. Mire elfogyott az összes édesség, ujjainkat nem tudtuk széthúzni, ajkainkat – amik szintén ragadtak – pirosra festette az ételszínezék, ráadásul nagyobb méh-raj kísért bennünket, mint Micimackót. Kacarászva versengtünk, hogy kinek ragad jobban egy-egy testrésze, mely érintkezett ezzel az alattomos édességgel, amikor a hangosbemondóba megszólalt egy unott női hang:

- Noona-t és Hyung-ot várják a majmok házának bejáratánál… - Minsooval jelentőségteljesen nézünk össze, és azt hiszem mind a kettőnknek ugyanaz járt a fejünkben: ebben csakis a Teen Top elveszett tagjai lehetnek a ludasak.

   Ahogy a majomketrecekhez közeledtünk, öt figurát pillanthattunk meg elsőként kapucniban vagy sapkában, mindegyiken fekete napszemüveg, egy közülük pedig úgy ugrált, mint akinek parazsat szórtak a meztelen talpa alá. Nem volt egy mission impossible felismerni őket.

- Na végre! – szólalt meg Chunji, mikor észrevettek minket – Ti meg merre jártatok? Bejártuk az egész parkot utánatok.

- Nekem a cipőm is feltörte a lábam! - panaszkodott L.Joe mogorván.

- Te szegény. – vetett lekicsinylő Minsoo egy pillantást a kis rapperre – Majd ha lesz rá időm, elmorzsolok egy könnycseppet érted.

- Hyung! Mi tényleg kerestünk benneteket! – állt ki társa mellett ezúttal Changjo - Lejártuk a lábunkat, míg ti… Igaz, pontosan mit is csináltatok?

- Áh kit érdekel?! – hagyta abba a pattogást Niel. – Hyung, a lényeg az, hogy amiért ennyit gyalogoltam, vegyél nekem légyszi egy ilyen majmot. Igazán a szívemhez nőtt. – mutatott a ketrecre. Ott egy vékony faágon egy tündéri albínó kismajom üldögélt és kíváncsian méregetett bennünket. Az igazság az, hogy ritkán adok Danielnek igazat, de ebbe az apróságba én is azonnal beleszerettem.

- Elment az eszed? – hördült fel C.A.P tőle szokatlan érzelmi reakcióként – Van nekem elég majmom már otthon, nem hiányzik még egy hatodik is! Majomkodtok ti anélkül is eleget!

- Én is kérek egyet. – vágtam rá faarccal. Legalábbis akartam, csakhogy nem tudtam visszatartani a kacagásomat, amikor megláttam a reakciókat magam körül. Végül majom nélkül távoztunk az állatkertből, hiába vetettük be minden csáberőnket az énekessel.

   A libegő előtt ismét napirendre kerültek az élet nagy és örök problémái, konkrétan, hogy ki hol és ki mellett ül. Niel és Ricky ismét mellettem voksoltak, csakhogy már nem volt egyszerű a dolog, ugyanis további licitálók tűntek fel a színen.

- De ez így nem igazságos! – biggyesztette el a száját Changjo – Idefele is ti ültetek mellette, most cserélnünk kellene! – nocsak, milyen kelendő portéka lettem hirtelen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem legyezgette a hiúságomat.

- De mi mondtuk hamarabb! - Vágott vissza Niel. Komolyan, mint az óvodában. Már kezdtem unni a civódásukat, és elindultam volna egyedül, amikor C.A.P megragadta a kezemet, és felhúzott az egyik függőszékre.

- De Hyung! – háborodtak fel egy emberként.

- Nem érdekel, mit csináltok, de ha nem szálltok fel gyorsan, akkor én tuti itt hagylak benneteket! – kiáltotta még hátra a válla felett Minsoo, majd vigyorogva csóválta meg felém a fejét. Én csak mély egyetértésemet fejeztem ki hallgatásommal. Hirtelen cserbenhagyott a beszélőkém, ami, valljuk be, elég kevésszer fordult elő életemben. Kettesben egy libegőn a Teen Top legidősebb tagjával… és még csak ki sem ugorhatok, ha esetleg egy tomboló, perverz őrültté változik. "Valószínű…" gondoltam nagy iróniával. Inkább az a veszély fenyegetett, hogy totál hülyét csinálok magamból, de hát nem ez lenne az első életemben… és valószínűleg nem is az utolsó.

   Ahogy távolodtunk a földől, úgy váltam egyre nyugodtabbá, magával ragadott a látvány. Csak tátottam a számat, azt a nagyot.

- Tetszik? – kérdezte C.A.P felém fordulva.

- Ühüm… Tudod… - kezdtem bele anélkül, hogy ránéztem volna (akkor lőttek az értelmes beszélgetésnek) – A családommal sokat jártunk ilyen helyeken. Gyakran kirándultunk az erdőbe. Bóklásztunk a fák között, anyuval főztünk, aztán ilyen papírtányérokból ettünk… Volt, hogy a szilveszter éjjelt is kint töltöttük a hegyen, és a hóból, a fák között lőttük ki az éjféli tűzijátékot. – mosolyodtam el az emléken.

- Nagyon hiányoznak neked – nem kérdés volt.

- Miből gondolod? – nem bírtam ki, rápillantottam. Komoly szemekkel nézett rám, és nem szólt egy szót sem. A kérdésem csak függött a levegőben köztünk.

- Eddig sosem meséltél magadról vagy az otthoni életedről. Ma pedig már másodjára említetted a családod. – válaszolt mielőtt még kínossá vált volna a pillanat.

- Igen, hiányoznak. Azt hiszem túlságosan is. Egy éve élek itt, és eddig csak egy hétre mentem haza nyáron. De hát nincs mit tenni – sóhajtottam egy nagyot.

 - Tehát mégis csak igazam volt – jelent meg egy kis félmosoly a szája sarkában.

- Igen. Most jobban érzed magad?

- Határozottan.

- Túlságosan is hozzá vagy szokva, hogy mindig tied az utolsó szó nem? – bokszoltam finoman a vállába. Komolyan nem mertem, mert ha visszaüt, tutira kizuhanok a libegőből. A továbbiakban kibeszéltük családjainkat. Konkrétan a testvéreinket. Mivel Minsoo-nak két idősebb lánytestvére van, így sokat nevettünk azon, hogy nekem milyen volt legidősebbnek lenni, és hogy ő hogyan érezte magát legkisebbként. Hát maradjunk annyiban, hogy másképp. Meglepő volt, még sosem beszélgettem vele ilyen sokat.

   Odalent bevártuk a többieket. Niel hamar túltette magát rajta, hogy nem velem utazott, viszont szegény Chanhee feltűnően zöld arccal ért földet, szóval szeretett énekesünk nem fogta vissza magát. Ricky duzzogó ábrázatát látva viszont fejben feljegyeztem magamnak, hogy sok tábla csokimba fog kerülni, ha azt akarom, hogy újra szóba álljon velem. Mikor mind együtt voltunk, elindultunk hazafele.

   Szokatlan csend uralkodott a kisbuszban, így az ablakon bámultam a sötétedő tájra, és azon gondolkodtam, amit Min Soo mondott nekem még a magasban. Hiányzott a családom. Legfőképpen anyu, és Liz. Bár ott a skype, meg a chat, de az nem ugyanaz, ráadásul az időeltolódás miatt ritkán tudjuk összeegyeztetni a beszélgetéseinket. Jó lett volna legalább valamelyiküket látni egy rövid időre. Ekkor jutott eszembe, hogy Liznek januárban szülinapja van. Emellé feljegyeztem, hogy még meg kell vennem az ajándékát. Ekkor csillant meg a fejem felett egy égő, és sandán a fiúkra néztem, majd elnyomott az álom.

   Arra ébredtem, hogy szörnyen hullámzik alattam a föld. Mi történt? Autóbaleset? Földrengés? Vagy netalán álmomban beszereztem egy vízágyat? Kinyitottam a szemem, és félig alvó tudattal egy valamit sikerült megállapítanom: nem a saját lakásomban ébredtem.