#54

Liz POV

   Lea még mindig a földön hevert, én pedig kétségbeesetten rohantam hozzá, amint a forgalom megállt a baleset körül. Az emberek mutogattak, fotóztak, valaki mögöttem épp a mentőket hívta. Én tehetetlennek éreztem magam, összeroskadtam nővérem ernyedt teste mellett, de annyira elborzasztott a látvány, hogy a bámuláson kívül képtelen voltam bármire. Majd ahogy kezdtem a valóságra ébredni, kezem finoman az övé felé indult, végül pedig összekulcsoltam ujjaim az ő vértől ragacsos végtagjával. Tudtam, hogy nem szabad megmozdítanom, de szorítottam a kezét, mintha attól magához térne. Chanyeol kicsit késve érkezett, jól beöltözött álcában, szerencsére mindenki a földön heverő sérültet nézte és nem foglalkoztak az engem ölelő idollal. Mikor kiértek a mentők, Chanyeol megérdeklődte melyik kórházba szállítják Leát, engem pedig még mindig ölelve felemelt a földről, majd taxiba ültetve vonszolt magával. A kórházban már nem láttam Leát, csupán a váróban ülhettem a még mindig pirosló kezeimet tördelve.

- Itt az enyém. Nem szeretném ha a tiedet is be kellene gipszelni. - fogta hatalmas tenyerébe Chanyeol az övében aprónak tűnő, reszkető ujjaim.

   Egy percig csak néztem a vérfoltokat, majd a mellettem ülő manó arcát, végül könnyeim feltörtek. A rapper kissé ijedten, szorosabban ölelte vállaim, én pedig készséggel bújtam kabátja rejtekébe a kíváncsi szemek elől. Nem szerettem sírni. Nyilvánosan pláne nem. De valahogy megnyugtatott a tudat, hogy valaki mellettem van, erős karjai pedig megtartanak és elrejtenek. Nem tudom meddig tartott elérzékenyülésem, nem érzékeltem az idő múlását, talán el is szenderedtem egy kicsit, bár ébren is ugyanyolyan tompának éreztem magam mintha aludtam volna. Végül megjelent egy ápoló, aki engem keresett. Elvezetett hosszú folyosókon keresztül, majd egy ajtó előtt megkért, hogy várjunk. Hamarosan megjelent az orvos, magas, középkorú férfi, végtelenül nyugodt arckifejezéssel.

- Ön a hozzátartozó? - csupán bólintásra futotta tőlem - Nos, azt hiszem megnyugodhatunk, nincs életveszélyes állapotban, nem is volt szerencsére, de sok vért vesztett, a szervezete elég nagy sokkot kapott. Jelenleg az lenne a legfontosabb, hogy magához térjen, de ennek időpontját nem tudjuk megjósolni. Kérem várjanak türelmesen. Most már bemehetnek hozzá. - finoman meghajolt, majd elment.

   Én csak álltam az ajtó előtt bámultam a kilincset, nem tudtam, hogy be akarok-e menni. Végül nagy levegőt vettem és beléptem az ajtón. A kórterem barátságtalan volt, fehér, ablaktalan, mindenfelé gépek voltak, amik összevissza csipogtak, monitorok számokkal és görbékkel és a sok élettelen tárgy között ott hevert a nővérem, fehér takaróval betakarva. A takaró alól begipszelt végtagjai kilátszottak, arca sápadt volt és rezzenéstelen. Hirtelen nehéz lett a mellkasom, végtagjaim remegni kezdtek. A tér összeszűkült a szemem előtt, úgy éreztem nem kapok levegőt, hányingerem van és forog a kórterem. Éreztem ahogyan a pánikroham kezd eluralkodni a testemen, a stressz, a félelmem az orvosoktól és a kórházaktól túllépte a tűréshatárom. A fal felé kaptam hátha ott támaszt találok, ám hideg tégla helyett meleg ujjak kulcsolódtak kezem köré, derekam pedig erős kar támasztotta meg. Talán ha nincs ott Chanyeol, összeesem, így viszont biztonságban kikerültem és leülhettem a folyosó kövére. A hideg kő picit lehűtötte testem, így kezdtem megnyugodni.

- Jól vagy? - kérdezte a mély hang mellőlem, átfurakodva a sötétségen amiket lehunyt szemhéjam bocsátott elmémre.

- Mihez képest?

- Ahhoz képest, hogy az előbb majdnem összeestél.

- Ahhoz képest talán  kicsivel jobban... köszönöm - mondtam a mellettem guggoló idolra nézve, mire neki megjelent egy halvány mosoly a szája szélén.

- Ez csak természetes. De... nem kellene szólni a szüleiteknek?

- Szó se lehet róla.

- De...

- Ha ezt anyuék megtudnák, semmi nem állítaná meg őket Koreáig és... nem akarom, hogy így lássák a nővérem. - mély levegőt vettem és ismét az ajtó felé vettem az irányt.

   Ezúttal már tudtam mi fogad odabent, így egy kis szívdobogással ugyan, de rosszullét nélkül be tudtam sétálni. Lea ágya mellett egy szék árválkodott, arra leültem és megfogtam nővérem hideg kezét. Szemeim előtt újra és újra lepergett a borzalmas jelenet ahogyan az autó a tehetetlen testnek ütközik, majd a látvány amit a rendellenes szögben heverő végtagok nyújtottak. Megint elkezdtem szédülni, de gondolatban sikerült elűznöm a rohamot. Néztem a nagy fehérségben még fehérebbnek tűnő arcot és felderengett előttem a nővérem élettel teli mosolya és akkor újra könnyek gyűltek a szemembe. Úgy éreztem nagyobb szükségem van Leára mint addig bármikor, mégis egyedül kellett erősnek maradnom.

   Nem éreztem a fáradságot, mégis arra ébredtem, hogy valaki finoman megrázza a vállaim. Fejem az ágy szélén hevert, törzsem kissé elzsibbadt a kényelmetlen póztól amiben elaludtam a betegágy mellett. Meglepődve láttam, hogy mellettem immár nem Chanyeol, hanem C.A.P áll és próbál finoman felébreszteni. Hirtelen zúdult a tudatomba az előző nap minden eseménye, riadtan tekintettem Leára, hátha már felébredt, de ő csak ugyanúgy feküdt, lélegeztetőgéppel az arcán.

- Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem a most szintén Leát bámuló leadert.

- A barátod hívott fel a te telefonodról. Neki el kellett mennie és nem mert itt hagyni egyedül. Ahogy elnézlek jobban is tette.

- Én jól vagyok.

- Persze. Nekem meg tollas a hátam.

- Én tényleg...

- Ilyenkor nagyon hasonlítasz rá tudod? Nem kell keménynek lenned Liz. - szavai a szívembe találtak és rájöttem, hogy igaza volt. Könnyes lett a szemem, de gyorsan letöröltem őket mielőtt végigfolyhattak volna arcomon.

- Mennyi az idő? Egyáltalán milyen nap van? Annyira zavaró, hogy nincs egy átkozott ablak ebben a szobában.

- Dél van... épp csak... - ekkor kinyílt az ajtó és Niel jelent meg a küszöbön. Tekintete először rám tévedt és megkönnyebbült, majd az ágyra és ismét elkomorult.

- Hyung... mi folyik itt?

- Ahn Daniel. Te mit keresel itt?

- Hallottam mikor telefonálsz. Azt hittem Liz... azt hittem hogy Liznek... - nem tudta befejezni de tudtam mit akart mondani. Ahogy ott álltam és néztem Niel aggódó szemeibe hirtelen mindennél jobban vágytam rá, hogy szorosan magához öleljen és azt mondja, minden rendbe jön. De csak álltunk ott, nem tudván mit kezdeni a helyzettel. Végül C.A.P törte meg a csendet.

- Liz ettél valamit tegnap óta?

- Mi? Én? Hát...

- Gondoltam... Niel, ha már itt vagy tedd hasznossá magad és kísérd el. Addig vissza se gyertek amíg Liz nem evett valamit.

- De Hyung...

- Nincs vita, indulás. Majd én itt leszek Leával.

   Csendesen sétáltunk egymás mellett a folyosó fehérségébe olvadva, engem egyre inkább elborzasztott az intenzív osztály látványa, Niel pedig még nem tudta feldolgozni a korábban látottakat. Mégis végtelenül hálás voltam azért, mert mellettem volt. Valahogy barátságosabbnak tűnt a kórház, ahogyan beértünk az emberek közé, ahol már gyerekek is szaladgáltak és nem csak fekvő, magatehetetlen betegekkel találkoztunk. A büfébe érve azonban éreztem, hogy semmi keresnivalóm az étel közelében, mert egy falat sem fog lemenni a torkomon. Niel mintha megérezte volna, finoman vállon fogott és kivezetett onnan. Értetlenül néztem rá, mire ő csak vállat vonva átsétált az automatákhoz, vett egy kávét, egy gyümölcslevet meg egy csokoládét és kisétált az épületből. Kíváncsian követtem, majd odakint a parkban egy padon találtam rá. Kellemes idő volt, úgy éreztem, hogy a természet szégyentelenül mutatja szépnek magát, amikor a nővérem bent fekszik az intenzív osztályon.

- Ne gondolkodj, csak egyél. - nyomta a kezembe Niel a csokit. Már nyúltam volna a kávéért, de elkapta előlem a kezét.

- De azt...

- Nem gondolod, hogy neked fogom odaadni a kávét, mikor az előbb is majdnem elájultál? Ismerlek Liz, az arcodra van írva, hogy nem aludtál rendesen. Nem  hiányzik neked a koffein. Úgyhogy jó étvágyat -  Egy darabig tátott szájjal néztem, majd bajomról elfeledkezve kezdtem majszolni a kezembe nyomott édességet. Úgy tűnt Daniel tudta mire van szükségem anélkül, hogy kimondtam volna. Egy pillanatra rám zúdult az érzés, hogy mindent elrontottam, hogy nem kellett volna veszekednem vele és jó lenne most megfogni a kezét. De nem tettem semmit csak lenyeltem a maradék gyümölcslevet, majd pedig nem volt mit csinálnom, így meredtem előre és néztem az előttünk elsétáló betegeket, hozzátartozókat.

- Azt hiszem megyek is. - törte meg a csendet az énekes - Tudom, nem akarod, hogy itt legyek és már megbizonyosodtam róla, hogy jól vagy.

- Sajnálom Niel, én nem...

- Nem kell mentegetőznöd, én ráérek akkor is ha Lea meggyógyult. - pár percig még sután álltunk egymással szemben, aztán hirtelen megölelt. Röviden, de szorosan tartott, majd pedig amilyen gyorsan zárt karjaiba, úgy engedett el és hagyott magamra a kavargó gondolataimmal.

   Nem tudván megemészteni a történteket, csupán kábultam indultam vissza a kórterembe, hátha nővérem felébredt amíg én szívügyeimet próbáltam rendbe tenni, nem sok sikerrel. Odafent sajnos tudomásul kellett vennem, hogy semmi nem változott és ettől még rosszabbul éreztem magam. Aztán csak teltek a napok és valahogy összefolyt körülöttem minden. Az emberek jöttek és mentek, az ügyeletes nővérek váltották egymást, még a fiúk is felváltva jöttek, csak én maradtam ott állandóan, ugyanis hallani sem akartam arról, hogy hazamegyek egy óránál többre. Az életemet szinte a kórházban éltem és senki nem akadályozhatott meg döntésemben.

   Chanyeol meglepően nagy segítségnek bizonyult, ha nincs ott mellettem és hozza a szokásos happy virus hangulatát, akkor talán összeroppantam volna, de így valamivel elviselhetőbb volt a dolog, ráadásul a Jongin előtti titkolózásban is cinkostársam lett. Lea biztosan nem akarta volna, hogy még nagyobb bonyodalmat okozzunk neki, mint amekkorában már eleve volt a közös botrányuknak köszönhetően ezért úgy döntöttem jobb ha Jongin semmit nem tud.

   Aztán egyik nap egyszer csak Lea megszorította a kezem. Még mindig hideg tapintású volt a bőre, de biztosan éreztem, hogy ezúttal van benne valamicske erő és megszorította az ujjamat. Lea erőtlen volt és kába, de akkor tudtam, hogy az egyetlen nővérem visszatért az élők közé. Az események felgyorsultak, új szoba, új szobatárs, látogatók, és egy megviselt de élettel teli Leát szemlélhettem minden nap. Ez egészen addig tartott, míg haza nem értünk.

- Jaj ne légy már ennyire gyerekes, kérlek.

- De Liz, én tényleg meg tudom csinálni egyedül, egész kicsi korom óta tudok egyedül zuhanyozni.

- Persze, de egész kicsi korodhoz képest is sokkal korlátozottabb a mozgásod, szóval ne haragudj, de erősen kételkedek benne. Ráadásul megmondta a doki, hogy a varratokat és a gipszet nem érheti víz.

- De hát nem fürdethetsz meg! - nővérem már majdnem hisztizett mint egy dacosabb ötéves és minden türelmemre szükségem volt, hogy ne hagyjam ott szenvedni a fürdőben.

- Jó, akkor idehívom C.A.P-et mert látom velem nem vagy hajlandó kiegyezni. Vele úgyse tudsz vitatkozni.

- Mi?! Nem, szó sem lehet róla. Inkább engedd tele a kádat, megfürdöm veled. - mondta, majd határozottan elindult megnyitni ép kezével a csapot. Én csupán fejcsóválva néztem szerencsétlenkedését a ruhákkal és az járt a fejemben, hogy hosszú lesz még az a két hónap amíg teljesen felépül. Mikor végeztem a harci feladattal, fújtatva trappoltam ki a nappaliba, ahol Minsoo mindent tudó tekintettel nézett rám.

- Melyikőtök élte túl?

- Egyelőre mindketten, de ha így folytatjuk, Lea vízbe fog fulladni. – mondtam durcásan.

- Próbálj meg türelmes lenni, neki sem könnyű.
- Tudom, ez nálam már a türelem része.

- Ilyenkor ijesztő vagy.

- Azt hittem ezen a részen már túl vagyunk egy ideje. – vetettem szúrós pillantást a leaderre, aki feltartott kézzel jelezte, hogy én győztem. De be kellett látnom, hogy a sok aggódás és álmatlan éjszaka után jól esett viccelődni és pörölni a nővéremmel, még ha kicsit nyomorúságán is akartam ezzel tompítani.

   Azt hittem elrendeződik lassan az életünk, de természetesen semmi sem úgy történik ahogyan az ember akarja, valaki fentről nagyon élvezi ha keresztbe tehet nekünk. A dráma végül tetőfokára hágott amikor Jongin megjelent az ajtóban és az élet iróniája, hogy ezúttal maga Minsoo oszlatta el a viharfelhőket Lea és a táncoslábú idol kapcsolata egéről. Úgy tűnt én voltam az egyetlen aki temérdek problémával küzdött a magánélet ingoványos talaján. Otthonról való menekülésem közepette nem vettem észre, hogy elkövettem egy újabb hibát, amivel saját életem bonyolítottam tovább.

*

   Chanyeollal csendesen sétáltunk a rádió épülete körül, igazából haza kellett volna mennünk de annyira jól esett kicsit az esti hűvös levegőben bóklászni, hogy egyikünk sem akarta megtörni a hangulatot. Az utolsó napokban éreztem, hogy talán jobban tisztáznom kellett volna a kapcsolatunkat, de nem tudtam hol kezdjem el a mondókámat. Ahogyan köröztünk, egyszer csak Chanyeol lemaradt mellettem majd amikor megfordultam, már láttam rajta, hogy ez lesz az a beszélgetés.

- Liz szeretnék neked valamit…

- Nem ugorhatnánk át ezt a beszélgetést? – kérdeztem és tovább akartam menni, de finoman megfogta a csuklómat és maga felé fordított.

- Nem, nem ugorhatjuk át. – mélyen a szemembe nézett én pedig nagy sóhajjal adtam meg magam.

- Rendben, beszéljük meg.  Mit szeretnél nekem mondani?

- Az igazság Liz, hogy én kedvellek téged.

- Persze, hogy kedvelsz, én is kedvellek téged. Nem töltenék veled ennyi időt, ha nem kedvelnélek.

- Tudod, hogy nem erről beszélek.

   Míg beszélt nem engedte, hogy kerüljem a tekintetét, ujjai a csuklómra fonódtak és nem eresztettek el. Hirtelen engedni akartam a kísértésnek. Annyira könnyűnek és természetesnek tűnt, hogy itt és most igent mondjak neki és mindent magam mögött hagyjak. Csupán el kellett volna fogadnom amit kínált nekem és abban a pillanatban meginogtam. Aztán amikor érzékeltem, hogy hallgatásomat beleegyezésnek vette és arca már vészesen közelít az enyém felé, valami a szívem legmélyén megnyomta a vészcsengőt. A szívem zakatolt, csábított Chanyeol érintése és közelsége, mégis csalónak és hamisnak éreztem magam miatta. Ajkunk már majdnem összeért, amikor leheletnyit elhajoltam, de ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy a manó megértse, mit is akarok neki mondani ezzel. Csalódottan húzódott hátra.

- Chanyeol én…

- Ne, ne mentegetőzz. Nem a te hibád. – csalódottságát nem tudta elrejteni, én pedig kínosabban éreztem magam, mint valaha.

- Tisztáznom kellett volna ezt már réges-régen… sajnálom. – próbáltam menteni a menthetőt. Szerencsémre a rapper ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Bár szemében ott csillogott a bánat, halvány mosolyt erőltetett magára.

- Azt hiszem ez az első, hogy dobnak. Gondolom nem számít, hogy idol vagyok és sok ezer lány lenne most a helyedben igaz? – kérdezte kissé kuncogva.

- Túl jól ismersz. – próbáltam én is elnyomni a kínos érzéseket. Végül halk dudaszó törte át a csendet közöttünk, mindketten a hang irányába fordultunk és akkor láttam, hogy C.A.P vár a stúdió előtti parkolóban.

- Azt hiszem ez nekem szólt. Tényleg sajnálom… - mondtam még a mellettem álló langalétának, halvány puszit nyomtam az arcára és elsétáltam, gondolatban pedig elmormoltam egy imát amiért a leadernek ilyen jó volt az időzítése. Nagy lendülettel ugrottam be mellé, majd ő legalább olyan nagy gázzal fordult ki a kis parkolóból.

- Sokat vártál rám? – kérdeztem.

- Épp eleget. – kaptam a sokat sejtető választ – Kérdezhetek, vagy inkább tegyek úgy, mintha semmit nem láttam volna?

- Nem kell úgy tenned, mert tényleg semmit nem láthattál.

- Egy csókot nem neveznék semminek.

- Azt én sem. Viszont egy majdnem-csókot már igen.

- Majdnem-csók? – apró szemeit egy pillanatra rám emelte és láttam bennük az értetlenséget.

- Nem csókolt meg. Akart, de nem hagytam.

- Aha. – hümmögött úgy téve, mintha az útra koncentrált volna.    

- Nem hiszel nekem igaz? – hangomban akkor sem tudtam volna elrejteni a csalódottságot, ha akarom.

- Ha nem hinnék neked Liz, nem vártalak volna meg a magyarázattal. Tudom, hogy bármit is mondasz, még szereted Nielt és nem tennéd ezt valakivel, akit szeretsz. Viszont hamarosan tisztáznod kell a helyzetet közöttetek. Akkor talán a bandába is visszatér a rend.

   Szavai elgondolkodtattak és bár nem vallottam volna be hangosan, de igazat adtam neki. Minden szava a lényembe talált és talán most először tudatosította bennem kristálytisztán az érzéseimet Niel és L.Joe irányába egyaránt és lassan körvonalazódott bennem, mit is fogok tenni ezután. Miközben ezen gondolkodtam, megérkeztünk Leával immár közös lakásunkba.

- Köszönöm a segítséget. – mondtam Minsoo-hoz fordulva.

- Igazán nincs mit. Remélem nem bánom meg.

- Mi lenne velem nélküled? – legragyogóbb mosolyt vettem elő hálám jeleként, ami nem kerülte el a rapper figyelmét és hasonló villogó vigyorral válaszolt.

- Azt én se tudom. De most menj, mert Lea letekeri mindkettőnk fejét amiért ilyen későn értünk csak haza.

- Felnőtt ember vagyok, akkor megyek haza amikor akarok.

- Jogos, de egy kicsit még értsd meg őt. – engedelmesen fejet hajtottam, majd látványosan magasra szegett állal indultam a bejárati ajtó felé.

   Nem bírtam magamban tartani ötletem, így egyenesen Lea szobájába vágtattam és  az ágyon heverésző Jongin kitessékelése után izgatottan avattam be terveimbe, azzal kapcsolatban, hogyan fogom kibékíteni magamat Niellel és Nielt L.Joeval.

- Te őrült vagy. – összegezte nővérem a véleményét.

- Miért lennék? Csupán nincs kedvem megvárni amíg mindenki belefárad ebbe a hidegháborúba, ami zajlik. Inkább legyen ágyúdörgés meg fegyverropogás és kössünk gyorsan békét.

- Hát csak vigyázz, nehogy béke helyett nehogy világháború törjön ki, mert azt mindenki megszenvedi majd.

- Vigyázok, ígérem. De ehhez szükségem van a segítségedre.

- Mégis milyen feladat jutna a te szegény szerencsétlen, félig béna nővérednek egy háborúban?

- Ne sajnáltasd magad, aki tud verekedni két mankóval a hóna alatt, az nem béna.

- Te azt meg…

- Lényegtelen, koncentrálj a feladatra.

- Ami…

- Ami a villámhárítás. – Lea arcán enyhe értetlenség tükröződött, de szép lassan koppant az ő fejében is a dolog. Szinte hallottam a zajt is, de ezt nem kötöttem az orrára.

- Szóval azt mondod, hogy tartsak veled ebbe az eszement dologba, és ha a két fiú esetleg meg akarná ölni egymást, akkor én legyek az aki közéjük áll?

- Pontosan.

- Most már biztos vagyok benne, hogy el akarsz tenni láb alól. Ennyire a terhedre vagyok? – álcázott ártatlansággal az arcán próbált úgy tenni, mint akinek nem tetszik a dolog, de túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, biztosan segítségemre lesz majd.

- Tudom, hogy te is akarod. – sátáni vigyorom viszonzásra talált végre.

- Csináljuk. – mondta nevetgélve Lea is.

   Másnap a megbeszélt tervek szerint a Teen Top dorm felé vettem az irányt, mindenféle finomsággal felszerelkezve, amiből még finomabb ételeket terveztem készíteni – természetesen nem egyedül. Az ajtóban Chunji fogadott, szokásos cinkos mosolyával.

- Hello sógornő, azt hittem már sose látlak többet. – mondandója közben jól megszorongatott, mintha tényleg elveszettnek hitt volna.

- Jól van, jól van, nem haltam meg vagy ilyesmi. Csak kellett egy kis gondolkodási idő. Előkészítettétek amit kértem tőletek?

- Természetesen főnök. De… biztos vagy benne, hogy ez működni fog?

- Ha ez nem, akkor semmi más.

   Lovagom udvariasan kikapta a kezemből a szatyrokat, és a konyhába vezetett, ahol Ricky és Changjo már javában fodros vállú kötényben rohangált. Ahogyan odaértem hozzájuk, rájöttem mennyire is hiányoztak a külön töltött idő alatt. Ők is Chunjihoz hasonlóan tudtomra adták, mennyire hiányoztam nekik.

-Rendben fiúk, itt az ideje elkezdeni a műveletet. Csak arra kérlek benneteket, hogy maradjon egyben a berendezés.

   A nagy sürgés-forgásra Niel somfordált be kíváncsi tekintettel, reményeimnek eleget téve. Amint megpillantottuk egymást kicsit megfagyott a levegő a konyhában és a feszültséget talán láthattuk volna fizikai valójában is, ha épp nem a saját érzelmeinkkel lettünk volna elfoglalva.

- Mi folyik itt? – kérdezte végül a frissen érkezett.

- Végre jót fogunk enni Hyung! Liz átjött, hogy együtt főzzünk – ujjongott Ricky megfeledkezve arról, hogy most épp kényelmetlenül érezzük magunkat.

- Hát jó, akkor jó szórakozást nektek. – mondta és elindult kifelé, de utána kiabáltam.

- Hova mész?

- Mi? Hát én… azt gondoltam, hogy te nem… - kérdésemre meglepetten nézett rám.

- Te ne gondolkodj helyettem, eszem ágában sincs egyedül szenvedni az étellel, mindenkinek segítenie kell, ha enni akar. – nagy lendülettel kezébe nyomtam néhány hozzávalót, majd otthagytam.

   Egy pár pillanatig még tátotta a száját a konyha közepén állva, de annyit taszigálták a többiek, hogy lassan elkezdett beállni közénk. Ahogyan ugrattuk egymást és nevetgéltünk, kezdett visszatérni az a régi hangulat, ami még a veszekedésünk előtt volt meg köztünk és a csapattagok között is.

- Hyung nem gondolod, hogy le kellene tenned a kést? Közveszélyes vagy vele. – méltatlankodott Changjo.

- Te nem gondolod, hogy túl sokat beszélsz? Ne oktass ki, én vagyok az idősebb. – Jött a válasz Nieltől, miközben borzasztó szögben lebegtette a kést, amivel épp a húst szeletelte (volna) fel.

   Eszembe jutott, hogy kint hagytam az előszobában egy szatyrot, ezért elindultam érte, de nem jutottam messzire, mert az éppen kifele tartó L.Joe-ba ütköztem. Meglepetésünkben hirtelen nem tudtunk megszólalni, majd én voltam az, aki gyorsabban magához tért.

- Jó, hogy jössz, épp segítségre lett volna szükségem. Az előszobában hagytam egy szatyrot, amiben kaja van, behoznád a konyhába kérlek? Ha nem vagyok ott félek, a többiek romba döntik a berendezést is, nem csak az ebédünket. – azzal sarkon fordultam és imádkoztam, hogy beváljon a tervem.

   Hamarosan megjelent a konyhában Byunghun is mögöttem, mire talán még nagyobb csend lett, mint azelőtt Niel érkezésekor. A többiek nem értették a helyzetet, ugyanis nekik ezt az apró részletet nem említettem meg, Niel szemei lángokat szórtak, kezében az ég felé meredezett a hatalmas kés, amit utólag nagyon rossz ómennek éreztem. Talán mégsem volt ez a háborúsdi olyan nagy ötlet.