Kedves naplózók, még mielőtt belefognék az új részbe, van számotokra egy szomorú bejelentésem. Az iskola, a munka, de leginkább az egyetemi utolsó éves kötelezettségeim (szakdolgozat, záróvizsga stb.) miatt befagyasztom a blogot a szakdolgozatom leadási határidejéig (ápr. 21). Ez azt jelenti, hogy addig nem fogok új részeket megosztani, azonban ez NEM jelenti, hogy nem fogok írni. Ezalatt az idő alatt úgy tervezem, hogy írom folyamatosan az összes részt amikor tudom és ha a dolgozatom leadása után lesz végre egy kis időm megszerkeszteni a szövegeket, akkor több részt teszek majd fel egymás után, remélhetőleg a boldog THE END-ig :)
Megértéseteket és elnézéseteket kérem, tudom, hogy két hónap sok idő, de bizonytalanság helyett úgy érzem így igazságosabb veletek szemben, akik hétről hétre várjátok az új részeket.
Mindenkinek szép tavaszt és egyebeket, áprilisban újra találkozunk
Liz POV
Féltem a pillanattól amikor Lea elhagyja a dormot, ám
legnagyobb meglepetésemre a fiúk hangulata teljesen átragadt rám is, így nem
érintett annyira érzékenyen nővérem hiánya. Álmaimban sem gondoltam volna hogy
ilyen jól és sikerrel fog zárulni a "nagy terv" és az, hogy hosszú
idő után ismét ott alhattam a szinte már második otthonomnak érzett dormban, egyenesen a főnyeremény volt. Haladt előre az este és a hangulat nem ívelt
lefelé, sőt egészen emelkedett lett - ez részben betudható néhány doboz ízletes
sörnek amivel leöblítettük a vacsoránkat a közös szabadprogram alatt.
- Na jó, nekem elegem van a társasból, játszunk valami
mást! - ugrott fel Chunji miután a sokadik körben veszítette el a monopoly-t.
- De Hyung! A következő körben én lehettem volna
vállalkozó... ez nem igazság, már mindenki volt - nyafogott Ricky picit
túljátszva a problémát.
- olyan gyerekes ez a játék, találjunk ki valami mást...
- Én inkább a sorozatos veszteségeidnek tulajdonítanám ezt
a hirtelen felindulást Chunji... - L.Joe kijelentésére mindenki szúrósan
nézett a lelkes szónokolóra, de végül beadtuk a derekunk neki.
- Rendben nagyszájú, akkor halljuk milyen ötlettel tudsz
szolgálni - mondtam kis fenntartással a hangomban.
- Bizalom játék! Itt az ideje, hogy teszteljük a bandát.
- Nos, azt hiszem ebben az esetben annak van itt az ideje, hogy felkeressem régen látott, pihe-puha ágyam.
- Ugyan Liz, csak nem gyáva vagy? Vagy inkább nem bízol
magadban?
- Sokkal inkább benned nem bízom te szájhős, pláne ennyi sör után.
- Még azt sem tudod mit akarok játszani.
- Bármit is forgatsz abban a hidrogén szőke, jól
fodrászolt fejedben, egészen biztos vagyok benne, hogy nekem nem fog tetszeni.
- Nem ismersz te engem - mondta olyan pimasz mosollyal,
ami a büszkeségembe gázolt és szinte párbajra hívott.
- Hohó, csillapodjatok ez csak játék, nem csatatér - állt
közénk Changjo feltartott kezekkel, de akkor már késő volt és tudtam, hogy ezt
a csatát a gigolo nyerte.
- Na jól van, beállok.
Utólag kissé kijózanodva és még egyszer
átgondolva a helyzetem már tisztán hülyeségnek látszott az egész
bizalmaskodósdi. De akkor már késő volt. Rájöttem, hogy Chunji és a többiek a
saját tervem fordítottak ellenem és perceken belül Niellel találtam párban
magam a tipikus "hanyatt vágom magam és a másik vagy elkap vagy nem"
bizalomjátékban. Chunji választotta L.Joet, Ricky és Changjo pedig egyébként is
elválaszthatatlanok voltak, így kizárásos alapon Niel jutott rám. Nagyon
reménykedtem abban, hogy esetleg befut még C.A.P, ami be is következett ám az
ő segítségéről is gyorsan le kellett mondanom.
- Hyung, gyere te is játszani velünk! - lelkendezett
Ricky, ám a leader a szokásos komolyságával gyorsan lehűtötte.
- Nem, köszönöm. Inkább innen röhögnék rajtatok.
- De így nem tudjuk, hogy bízol-e bennünk - próbálkozott
még az ötletgazda ám Minsoo megtörhetetlen maradt.
- Ó, ehhez nem kell játék, én nagyon is tisztában vagyok
vele, hogy nem bízom bennetek.
- De Hyung! - jött kórusban a válasz, ám ő akkor már ezer wattos mosollyal huppant le egy közeli fotelbe, élvezni a soron következő
műsort.
Szóval nem
úsztam meg, egymás után néztem végig ahogyan a fiúk ide-oda dobálják egymást,
volt akinek sikerült elkapnia a másikat, volt akinek nem és az egyre harsányabb
nevetgélés közepette én csak pislogtam hol Nielre, hol valamilyen menekülő út
után kutatva, ám esélyem se volt, Changjo idő előtt leleplezte semmittevésünk.
- Hajrá Liz, engedd el magad kicsit, Hyung tutira elkap
majd - kacsintott, mire mindketten elpirultunk. De a fiatal énekes nem hagyta
annyiban, elindult felém - Nem baj, majd segítek lendülni ha félsz - ahogy
közeledett felém én akaratlanul is hátráltam, ám egy sörös doboz a lábamba akadt,
nagy zörgéssel borult fel, ezzel elvonva a figyelmem és keresztbe tett lábaim
többé már nem tudták megtartani az egyensúlyom. Rongybabaként billentem el,
miközben tehetetlenül, csukott szemmel vártam a becsapódást valamibe, ám az
váratott magára. Karok tartottak meg, majd segítettek vissza függőleges
testhelyzetbe. A hátam mögé pillantva Niel rég látott, mosolygós arcát
pillanthattam meg. A többiekből kitört a harsány örvendés, ugráltak és
koccintottak a jól sikerült - nyilvánvaló- összeesküvés örömére.
Míg magamhoz nem
tértem, úgy álltunk ott összeölelkezve néhány pillanatig de furcsa módon
egyáltalán nem éreztem kényelmetlennek a helyzetet, leszámítva a minket figyelő
szemeket. Mintha a szívem tudta volna, hogy én Nielhez tartozom, kissé
izgatottan kezdett el mellkasomban kalapálni, én pedig élveztem ezt az enyhe
izgatottságot ami felvillanyozott. Majd véget vetettem a bensőséges
pillanatnak és számomra is meglepő módon, de teljes higgadtsággal és méltóságom
megőrizve tudtam közölni a fiúkkal, hogy számomra ennyi épp elég volt a
bizalomból és egyéb játékokból, majd azzal a lendülettel felslisszoltam a szobámba. Elmenőben még
hallottam, ahogyan fojtott hangon beszélgetnek rólam.
- Hyung nem kellene utána menned? - kérdezte Changjo
olyan tapintattal amilyennel csak lehetett.
- Ez az, elrontod itt az egész napos munkánkat!
- Észrevételeim szerint te magad voltál ennek az okozója
Lee Chanhee, úgyhogy a helyedben most nem hőbörögnék - csitította el a vitát
C.A.P, vagy legalábbis gondolom, mert ha volt még erre valakinek válasza azt
már az ajtóm mögül nem hallhattam.
Odabent minden
pont olyan rendben fogadott mint legelső alkalommal, csupán egy kis por jelezte
a könyvespolcomon, hogy egy ideje nem jártunk erre. A hirtelen támadt
csendességben nem is agyon tudtam mit kezdeni magammal, ami nálam igazán ritka
volt, ezért odasétáltam a zenelejátszóhoz és halkan elindítottam egy kedvelt
lejátszási listámat, hátha az megtöri a csendet. Ám jobban belegondolva nem a
csend volt amitől furcsán éreztem magam, hanem a Niel és köztem lezajlott apró
jelenet. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal jobban hiányzik mint gondoltam és
ölelése ezúttal felszínre hozta azokat az érzéseket is amiket mesterien
elrejtettem még magam elől is.
Végül úgy
döntöttem, hogy ezúttal sem elemezgetem őket túlságosan, csupán hagyom őket
lebegni, magam körül derengeni. Ehhez egy könyv tökéletes időtöltésnek tűnt,
ezért levettem egy nem túl komoly de nem is túl nyálas darabot a korábban
porosnak titulált polcról és kényelmesen eldőltem vele az ágyon. Nem számoltam
a perceket, a történet oldalai egyszerűen
egy másik dimenzióba röpítettek, de emlékeim szerint egy párszor már olvasási
pozíciót váltottam, mikor egy halk kopogás zökkentett ki csendes
tevékenységemből. Egyetlen pillantásra sem méltattam a nyílászárót, csupán
kiszóltam a másik oldalán levőnek, hogy "szabad", miközben lapoztam
egyet a könyvben.
- Zavarok? - szállt felém a hang, amitől azonnal
jelentőségét vesztette az olvasás és úgy egyébként bármilyen tevékenység.
- Niel? Mi a... ö... nem dehogy zavarsz, csak olvasgattam
- ez az Liz, csak így tovább, égesd még magad nyugodtan - Gyere beljebb -
nyögtem ki végre normális hangon, nem dadogva a szavakat.
- Köszi, azt talán jó lesz ha nem akarjuk hogy az egész
banda kihallgassa miről beszélünk. - mondta kacarászva, miközben becsukta maga
mögött az ajtót.
- Ha őszinték akarunk lenni, még ez sem teljes
életbiztosítás, elképzelhető, hogy éppen most tapadnak füleikkel és poharakkal
vagy egyéb segédeszközökkel a fához, hogy kihallgathassanak minket.
- Erre nem gondoltam, de igazad lehet - kedvesen
összenevettünk és egy pillanatra mintha visszatért volna közénk az a kellemes,
fesztelen hangulat ami az elején is megvolt. Várakozás teljesen pillantottam rá
jelezve, hogy türelmesen várom a mondandóját.
- Nos én... nem tudom, hogy mennyire jó ötlet, de arra
gondoltam, hogy... mit szólnál hozzá ha...
- El kell rabolnom valakit? - kérdeztem faarccal, hátha
ezzel átlendítem ugyanazon a zavaron amin az előbb én is keresztülestem.
- Hogy mi? Dehogy!
- Akkor talán menekülnöm kell?
- Nem! Te miről beszélsz? - a jelek szerint sikerült
teljesen összezavarnom szegényt.
- Ha nem ilyesmiről van szó, akkor csak nem lehet nehéz
elmondani - mosolyogtam olyan biztatóan, amennyire csak tudtam.
- Nos, igen... igazad van. Csak meg szerettem volna
kérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni velem valahova? - most rajtam volt a sor
a meglepődésben. Egy pillanatig nem is tudtam megszólalni.
- Én megértem ha nem szeretnél, csupán...
- Nem, nem... szó sincs róla, hogy nem akarok elmenni,
épp ellenkezőleg csak... úgy érzem ezt a lépést nekem kellett volna megtennem
feléd - ez volt az a most vagy soha pillanat, ezért hagytam, hogy őszinteségem
utat törjön magának. Úgy tűnt Niel is meglepődött a hirtelen vallomáson, mert
egy percre talán a lélegzete is elakadt a szavaival együtt. Csak néztük
egymást, Daniel csillogó tekintetében viszontláttam saját kétségeimet és
azokkal együtt a vágyakozást is. Pár másodpercig úgy tűt ajkaink önkéntelenül is
közelítenek egymáshoz. Azt hiszem vágytam a csókjára, azt hiszem ő is éppúgy
vágyott az enyémre. Mégis szinte ugyanabban a pillanatban húzódtunk vissza a
biztonságos távolságba. Végül válaszul csak egy kedves mosolyt kaptam.
- Nem kergettél el egy seprűvel, úgyhogy mondjuk közös megállapodásnak.
- Mondjuk - suttogtam részben fülig érő szám, félig
pedig elfojtott érzelmeim miatt.
- Holnap megbeszéljük mikor menjünk. Jó éjt Liz - mondta
még Daniel,majd némi habozás után kisétált a szobámból engem magamra hagyva
kitörő örömömmel, amit egy puha párnába fojtottam apró sikolyok formájában. Ha
ezt egy filmben szereplő kamasztól látom, biztosan megvető fejcsóválással
jutalmaznám a jelenetet, ám egészen más ha az ember átéli.
Bármennyire is
szerettem volna azonnal a randinkat, alkalmazkodnunk kellett a munkahelyi
teendőinkhez így a hétvégéig volt időm, hogy rágódjak az érzelmeimen. Végig
azon agyaltam hogyan is lenne jó, mit mondjak, mit tegyek és legfőképp
megpróbáltam megfejteni a legnagyobb rejtélyt - rá akartam jönni, hogy mi is jár
Niel fejében és vajon mit vár ettől az egésztől. Lea már egyenesen a falra
mászott tőlem.
- Ugyan már, minek ezen ennyit agyalni? Teljesen
nyilvánvaló, hogy odavagytok egymásért.
- Azért ezt nem tudhatod még te sem. Nem vagy mindenható.
- Ez így van, de nem is kell mindentudónak lennem mert
épp elég, ha benneteket jól ismerlek. Márpedig ez egészen biztos.
- De mégis mi van, ha csak bosszút akar állni? Vagy ha...
- Ó, Liz hagyd a drámát kérlek.
- Mondja ezt a legnagyobb drámakirálynő - megvető
pillantással jutalmaztam drága nővérem mire értetlen pillantásokat kaptam.
- Nem értem miről beszélsz. Nekem nem kenyerem a
melodráma.
- Igen. Persze. A Jonginnal való kapcsolatod csupa
kacagás és rózsaszín felhő az utóbbi időben igaz?
- Hát ami azt illeti... - mondatát már nem tudta
befejezni mert az emlegetett szamár kinyitotta a bejárati ajtót és egyenesen a
konyhába szambázott, ahol mi üldögéltünk. A hirtelen beállt csend az idol
figyelmét sem kerülte el.
- Megzavartam valamit?
- Nem, csupán épp rólad beszéltünk.
- Na, de Liz! - Lea szemrehányó tekintete semmi jót nem
ígért, ám azonnal megenyhült amint Jonginra nézett - Ne haragudj. Nem zavartál
meg semmit, csak Liz csípős hangulatban van ma.
- Csak ma? Azt hittem ez általános nála.
- Vigyázz Jongin, még nem döntöttem el, hogy kedvellek-e
vagy sem - próbáltam olyan fenyegető lenni, amennyire csak tudtam, ám Jongint már
nem verhettem át.
- Ne erőlködj Liz, már rég tudom, hogy nem utálsz.
- Az nem jelenti, hogy kedvellek.
- Ó, dehogynem - kacsintott és tudtam, hogy ezt a csatát
már nem nyerhetem meg, ezért inkább szorosan összezártam a szám. Időközben én
kiszorultam a nővérem és Jongin látóteréből. Úgy tűnt csupán hétköznapi
dolgokról beszélnek, mégis ahogyan egymásra néztek az elárult mindent a kettejük kapcsolatáról. Kai figyelmessége és Lea látható lazasága a fiú
jelenlétében sejteni engedte, hogy végre túljutottak kapcsolatuk viharán. Csak
vigyorogva néztem őket amíg Kai el nem tűnt a szobák egyikében.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem mintha nem vettem volna
észre semmit.
- Mi lett volna? Csak beszélgettünk.
- Ugyan már Lea, a vak is látja, hogy egymásba vagytok
esve. Kibékültetek végre?
- Fogalmazzunk úgy, hogy túlleptünk a sérelmeinken -
olyan sokat sejtető vigyor ült a szája szélén, hogy bele sem gondoltam mi
történhetett közöttük. De nagyon örültem a boldogságuknak, bár nekem is ilyen
egyszerű lenne az életem.
- Ne is gondolkodj rajta tovább Liz. Az arcodra van írva
mi jár a fejedben, de emlékeztetnélek, hogy nekünk sem volt könnyű. Hidd el,
minden rendbe jön Niellel. Csak tanulj meg őszinte lenni és értsd meg az ő
érzéseit is. Mert - a te szavaiddal élve - a vak is látja, hogy egymásba
vagytok esve.
- Jól van te randiguru, állítsd le a bölcsességáradatot.
Csak egy kis lelki támaszra volt szükségem, na mármost megkaptam, úgyhogy megyek
is. A rádióban nem szeretik ha kések.
Ostoba tinilány
módjára számoltam a napokat vissza a hétből, vesztemre ezzel nemhogy
gyorsabbnak, de egyre lassabbnak tűnt az idő múlása. Százszor elterveztem mit
veszek fel, hogyan fogok kinézni, mit fogok mondani, de végül csak azt értem el
vele, hogy egyre idegesebb lettem és egyre nagyobb bolondnak éreztem
magam.
Mire eljött a
szombat már kisebb roncsnak éreztem magam agyilag és valójában már csak túl
akartam lenni az egészen, lélekben felkészültem a legnagyobb csalódásra és
edzettem a lelkem, hogyan tartsam magam, ha végül Niel csak azért hívott el, hogy
megmondja nem akar már tőlem semmit és zárjuk le végleg kettőnk kapcsolatát.
Még a reggeli égbolton úszó szürke esőfelhők sem akartak segíteni a
hangulatomon, így a délelőtt a csendes, szemerkélő nyári eső hangjaival
összhangban telt. Ám úgy tűnt az égiek mégiscsak kedvelnek minket az idollal,
mert az eső elállt és kellemes meleget árasztó nap bújt elő a szürkeségből, ami
elkezdte a délelőtti eső nyomait felszárítani, ezáltal frissé és zamatossá
varázsolva a levegőt. Az időjáráshoz illően egy feszes halásznadrágot és egy
fehér csipkés spagettipántos felsőt öltöttem csak magamra egy topánkával a
lábamon, így a finom szellő kellemesen simogathatta bőröm és egyúttal magával
sodorta addigi kellemetlen hangulatom is.
Úgy beszéltük
meg, hogy a feltűnés elkerülése végett a várostól egy félreesőbb helyen
találkozunk a Han folyó partján. Mikor leszálltam a külvárosi buszról egy kevés
séta várt még rám, de ez egyáltalán nem zavart, így legalább volt egy kis időm
felkészülni a találkozásra. Ahogy kiértem a nem túl sűrűn álló fák közül, a
parti út szélén megpillantottam a két bicikli mellett üldögélő Danielt. Háttal
volt nekem, így zavartalanul figyelhettem ahogyan lefelé tekintve egy fűszálat
babrál a kezében, azt apró darabokra tépdesve és egyenként a folyóba dobva
őket. Nagy sóhajjal kerültem mellé, mire riadtan kapta fel a fejét.
- Liz! Nem is hallottam, hogy jön valaki.
- Hát, mit mondhatnék, mestere vagyok a lopakodásnak -
vontam meg vállamat, mire kétkedő pillantást kaptam válaszul.
- Te?
- Már amennyire egy elefánt a porcelánboltban képes
lopakodni - mindketten elnevettük magunkat, jól tudván, hogy a
mozgáskoordinációmmal van némi probléma.
- Nos, arra gondoltam, talán tekereghetnénk ezen a
turista úton egy kicsit biciklivel, ha van kedved hozzá.
- Hát, a terep-biciklizéshez talán mást kellett volna
felvennem, de egy laza túrához még épp megfelelek.
- Tökéletes vagy - mondta halkan Niel és ismét közénk
telepedett az a furcsán meghitt pillanat, amikor úgy éreztem igazán szeretjük
egymást, csupán újra meg kell találnunk az másikhoz vezető utat. Merengésünkből
biciklicsengők hangja ragadt ki, az elhaladó turisták tekintete elől Niel
baseball sapkáját kicsit védekezőn a szemébe húzva, nem túl feltűnően elfordult majd miután tovagurultak az
idegenek, nekem is odatolta az egyik kétkerekűt.
Nyeregbe
pattanva a mozgás és a visszaállt béke öröme együtt keringett a végtagjaimban
áramló vérrel ezzel felbátorítva. Sorra haladtunk el a sok zöldellő fa és bokor
mellett, ahogy kanyargott az út a folyó újra és újra felbukkant mellettünk, néha
száguldó madarakkal és egy-egy felszínre ugró hallal szépítve a látványt. Út
közben eltűntek a viták alatt épült falak kettőnk közül és vidáman
felszabadultan beszélgettünk, nevettünk együtt. Néha versenyre keltem Niellel,
ám egy idő után be kellett látnom, hogy esélyem sincs a győzelemre, mégis
élveztem minden fullasztó pillanatát a száguldásunknak.
Utunk végét egy
nagyobb tisztás jelentette tűzrakó hellyel és kis padokkal felszerelve, ami
előrevetítette az esténk további programját is. Daniel a hátizsákjából
ízlésesen becsomagolt ételes dobozokat kezdett előszedni, majd elment egy kis fát
gyűjteni. Nem tudván mit kezdeni magammal lesétáltam a vízpartra némi kavicsot
és egyéb elhagyott kincset keresgélni. A természet szépsége és csendes
muzsikája elűzte aggodalmaimat és segített, hogy tisztázzam az érzéseimet.
Merengésemből Niel hangja ragadott ki.
- Mit csinálsz?
-Semmi különöset. Csak kavicsokat gyűjtöttem -
bizonyítékként elé tartottam a szépen lecsiszolódott darabokat a tenyeremben.
- Hm... nagyon szépek de nekem inkább mély merengésnek
tűnt messziről. Valami baj van?
- Dehogy. Ennél nagyobb rendben már nem is lehetnének a
dolgok - mosolyogtam vissza ahogyan csak tőlem telt erre csak egy bólintást
kaptam jutalmul.
- Hát jó, akkor gyere és lássunk neki a vacsorának. Már
ég a tűz.
- Nahát tűz is van? Igazi?
- Milyen más tüzet ismersz? - visszaérve megláttam a
kellemesen lobogó tűz lángjait és hirtelen nosztalgikus érzés lett úrrá rajtam.
- Ezt te gyújtottad?
- Nem, idehívtam egy tűzcsiholó szakembert, aki eljött és
meggyújtotta helyettem.
- Tűzcsiholó szakember? Olyan is van? - úgy tettem mintha
nem éreztem volna az iróniát a szavaiban, de csak egy óriási sóhaj volt a
válasz.
- Inkább együnk.
A vacsora alatt
kissé mintha visszaállt volna közénk a kínos csend, de az idő előrehaladtával,
ahogyan a nap elkezdett leereszkedni és félhomályba vont minket a tűzzel, egyre
inkább megeredt mindkettőnk nyelve. Ugyanúgy beszélgettünk mindenféle témáról,
együtt nevettünk Niel nem túl jó viccein és közben egyre közelebb húzódtunk
egymáshoz. Mikor már a desszertnek való pillecukrot tartottuk a lángokba,
vállammal egészen az énekeshez simultam.
- Liz...
- Hm?
- Szeretnék bocsánatot kérni...
- Ugyan miért?
- Hogy olyan gyerekesen viselkedtem.
- Azt hiszem én is
tartozom egy bocsánatkéréssel neked.
- De te nem is...
- De igen Niel, én is épp annyira gyerekes voltam, mint
te. Csak nem akartam bevallani magamnak - már nem foglalkoztam a
pillecukrommal, helyette a mellettem ülő fiú szemeit kutattam félénken, hátha
olvashatok a gondolataiban. Márpedig Daniel szemei mindent elárultak. Elárulták
mennyire szeret engem.
- Ígérem megbízom benned és többé nem leszek féltékeny.
- Én pedig ígérem, hogy nem fogok hisztizni mint egy
éretlen hatéves - erre a gondolatra mindketten elnevettük magunkat.
- Akkor minden a régi? - kérdezte még mindig mosolyogva,
én pedig a vállára hajtottam a fejem mielőtt válaszoltam volna:
- Nem... minden sokkal jobb mint régen volt.
Nem tudom meddig
sütögettük nagy lázzal az édességet, de mikor már mindkettőnk ragadt a cukortól
és olvadt csokifoltok díszelegtek az ujjainkon, lementem a folyóhoz leöblíteni
a játékos finomság nyomait magamról. Időközben teljesen leszállt az éj, a
sötétség finoman ereszkedett a tájra és borította be azt a maga csillagos
csendességével. Azonban ez a nyugalom nem tartott sokáig mert hirtelen a hátam
mögül éles fények hasították ketté a szinte feketés kékséget és a folyó fodrain
ezernyi szikrára hullottak szét.
Felugrottam és
meglepetésemre Nielt láttam a folyóparton, tűzijátékkal a kezében, mely
színesen, jellegzetes robbanással ívelt újra és újra az égbe. Azonnal
lényegtelenné vált a tisztaságom és nevetve rohantam vissza a táborhelyünkre.
Ott mindkét kezembe kaphattam egy-egy szerkezetet és óvatosan meggyújtva
élvezhettem is a varázslatos látványt. Fel-le szaladtam a parton az égő,
hatalmas csillagszóróra hasonlító rudakkal melyek a szivárvány minden színében
pompáztak. Ám szertelenségemnek meglett az eredménye és önmagamhoz hűen
sikerült megégetni a kezem. Szisszenve dobtam a földre a tűzijátékot és
futottam a parthoz, tenyeremet a hűsítő vízbe merítve.
- Liz mi történt? - szaladt oda hozzám Niel aggódóan.
- Csak hozom a formámat. Nem nagy ügy, csak megégettem
magam kicsit. Mindjárt elmúlik.
- Mindjárt jövök - azzal elsétált mellőlem. Kissé
meglepődtem, de amikor kivettem a kezem a vízből, hogy utána menjek azonnal
lüktetni kezdett a megégett bőr így inkább a folyó hűs vizét választottam Niel
helyett. De nem kellett sokáig várnom.
- Liz, gyere bekötjük a kezed.
- Ezt meg honnan szerezted? - pislogtam meglepetten az
elsősegély-dobozra.
- Nos, mivel veled készültem biciklizni így a balesetek
esélyének száma jelentősen megnövekedett.
- Nahát, egy jós veszett el benned - a szarkazmus sütött
a hangomból, de valójában jól esett a törődése.
- Ennek semmi köze a jósokhoz. Hozzád viszont annál
inkább - válaszolta somolyogva, mit sem törődve kissé túljátszott sértődésemmel.
- Nahát, ha ezt a gondoskodást Lea látná, már feleségül
adott volna hozzád. Ha nem vigyázol még a végén a nyakadba varrnak.
- Ahhoz kellene az én beleegyezésem is nem?
- Szóval így állunk - húztam fel szemöldököm fenyegetően
ám láthatóan Niel továbbra is jól szórakozott.
- Hogyan is? - ez a kérdés mintha már nem lett volna
olyan komolytalan, habár még mindig mosolygott láttam szemében a kérdést.
Mivel sosem voltam a szavak embere így inkább abban a pillanatban is a tetteket
választottam. Lábujjra emelkedve nyomtam ajkam az övéhez, finoman de
azért határozottan. Egy pár pillanatig feszülten vártam. Körülöttünk még
durrogtak a földbe leszúrt petárdák, a kezem is sajgott még egy kicsit, de én
csak vártam az énekes válaszára. Az pedig néhány idegőrlő pillanat után
megérkezett. Ajkai végre megmozdultak és viszonozták félénk csókom. Finoman
kóstolgattuk a másikat, csókunknak ismerős íze volt mégis újként hatott és
furcsán izgatott lettem, mintha az elsőt kaptam volna. Partnerem kezei
körém fonódtak, enyém pedig a nyakát ölelték körbe. Egyre inkább ellazultunk
egymás karjában és abban a pillanatban éreztem, hogy minden visszatért a maga
kerékvágásába.
