#11

*Lea POV*

   Írtam egy üzenetet Kai-nak, hogy otthon hagytam a tárcámat, amiért vissza kell mennem, és hogy inkább találkozzunk a Cheonggyecheon-nál. Nagyon sok időt eltöltöttem a ruhásszekrényem kiürítésével, majd úgy döntöttem, hogy a decemberi időjárásra tekintettel a sminkemmel foglalkozok kicsit többet, mert a kabátom alatt úgysem látszik majd sok minden. Felkaptam a magas sarkú, magas szárú csizmámat, amit már vagy két hónapja megvettem (ritka mikor olyat találok, ami összeér a vádlimon is) de még egyszer sem volt rajtam. A gyerekek között nem sok a haszna, ha billegsz a lábaidon.

   A Teen Top dormban a lépcsőn összefutottam – szó szerint - C.A.P-el, úgy neki szaladtam, jó, hogy nem gurultunk le mindketten. Elismerően mért végig, majd kifejezésre juttatta gondolatait, mire elkönyveltem, hogy érdemes volt kifolyatni a szemem a sminkkel. Talán kicsit túl hirtelen viharzottam ki az ajtón, de hát randim volt. Már hetek óta találkozgattam Kai-al, és az igazság az, hogy megkedveltem. Talán túlságosan is. Eleinte tartottam tőle, mivel két évvel fiatalabb nálam, de pont olyan férfinak bizonyult, amilyenre szükségem volt. Mindig udvarias, figyelmes volt, sosem feledkezett meg az apró kedvességekről, mikor együtt voltunk, és hát persze baromi jól nézett ki, de engem aztán nem érdekelnek a külsőségek...

  Taxiztam, nehogy elkéssek. Nem tudom miért akart ilyen hidegben sétálni, de nem bántam. Nem szeretem a hideget, nálam a komfortos érzés 25 fok felett kezdődik, de ha Jonginnel lehettem, már ez sem számított igazán. Mi lett velem? Idiótán vigyorogtam a tükörképemre az ablakon, mígnem megállt a taxis és kiugrottam, mint akinek gombostűt hintettek becsesebb fele alá.

   A vízesésnél már várt Jongin, két pohár forró kávéval. Az egyiket mosolyogva nyújtotta át nekem. Csupasz kezeimet kellemesen melegítette a forró ital.

- Ahogy szeretem?

- Minimális mennyiségű kávé, csurig töltve tejjel, sok cukorral? – bólintottam, mire ő is – akkor igen, pont, ahogyan szereted.

- Köszönöm. – mosolyogtam fekete szemeibe. – Ebben a hidegben igazán jól esik.

- Nagyon fázol? Ha igen, nem számít a program, be is ülhetünk valahova kávézni. – erre tiltakozón ráztam meg a fejem.

- Nem, egyáltalán nem vészes, a kávé meg már úgyis kézhez jött. De – kaptam fel a fejem - programot említettél? – mire kis félmosoly jelent meg a szája sarkában, amit imádtam.

- Igen, van egy kis meglepetésem. Gyere. – Intett a fejével, majd szép lassan elindultunk.

   Hidegnek éreztem a levegőt, de nem fagyott be a víz, így még élvezhettem a látványt, amit a Cheonggyecheon sötétben nyújt. A színes fények hatalmas szentjánosbogarakként lebegtek a fejünk és a víztükör felett, megszínezve az este egyöntetű sötétjét. Mi pedig egymás mellett andalogtunk, mindennapi dolgokról beszélgetve. Szerette hallgatni a történeteimet a gyerekekről az árvaházban, szerinte mindig történik valami izgalmas nálunk. Ő is önkénteskedett régebben, mozgássérült gyerekek otthonában segédkezett.

- … és akkor képzeld el, beledugta az orrába a gyurmát. Először nem akartam hinni a szememnek, kinek jut eszébe, hogy a gyurma darabot az orrába tegye? – mondtam nevetve, Kai pedig már alig kapott levegőt a kacagástól.

- Mit csináltál vele? Ki tudtad szedni? – kérdezte még mindig nevetve.

- Persze. Számomra nincs lehetetlen. De azért kicsit megijedtem.

- Meg is érkeztünk. – állt meg olyan hirtelen, hogy alig tudtam lefékezni. Imbolyogtam még egy sort a magas sarkaimon, mire Jongin megfogta a kezem, és stabil helyzetbe kormányzott. Bőrének érintése bizsergést váltott ki belőlem, de próbáltam nem oda figyelni. Félénken néztem az utcai lámpák fényétől csillogó szemébe. Arcán nyoma sem volt az előző mosolynak, komolyan nézett rám. Aztán hirtelen mögém került, és a vízesés felé fordított a vállamnál fogva, míg halkan a fülembe súgta:

- Meglepetés… - Mintegy vezényszóra, pontosan abban a pillanatban indultak el a színes lézersugarak, táncoló alakot öltve előttem a zenére. A női sziluett kecsesen táncolt a víz felett, mintha csak a víztükrön járna. (videó) Tátott szájjal bámultam, amíg Jongin az állam alá nem nyúlt finoman, és fel nem emelte azt mosolyogva. 

- Azért ennyire nem nagy szám. - mondta még mindig a fülemhez hajolva mély hangján. De nekem nem számított, mert soha életemben nem láttam még ahhoz foghatót, amit akkor. A táncos lassan halványodni kezdett, majd hullámok jelentek meg egymás után, mintha csak a víztükör fordult volna velünk szembe. A színes lézerfények vibráltak a szemem előtt, ahogyan váltakoztak a képek.

   Csaknem negyed óráig tartott a lenyűgöző műsor, azután a kisebb tömeg hazafele indult, csak mi nem. A látványtól még mindig lenyűgözve, tőlem szokatlan szótlanságba burkolóztam és próbáltam minél jobban az emlékezetembe vésni az átélt pillanatokat. Egy szabályosan lerakott kőszegély mellett mentünk el, amire hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam és két karommal egyensúlyozva lépdeltem előre.

- Vigyázz, le fogsz esni. Ez veszélyes. – Jött közelebb Kai, de én csak a fejemet csóváltam, és eltoltam felém nyújtott kezét.

- Megy ez nekem egyedül is, annyira azért nem részegített meg a látvány. – mondtam mosolyogva, majd peckesen indultam előre.

   Hirtelen nem messze mögöttünk egy gyerek keservesen sírt fel. Én megszokásból kaptam a fejem a hang irányába, elfeledkezve arról, milyen múló állapot is az egyensúlyom. Megbillentem a víz felé, behunytam a szemem, hogy ne lássam mennyit is zuhanok. Csak vártam a csobbanást, de nem történt semmi, azon kívül, hogy erős karok szorítását éreztem magam körül. Először nem mertem kinyitni csak az egyik szemem, mire Jongin nézett velem farkasszemet, elég közelről. Nagyon közelről. „Túl közelről” – járt a fejemben.

- Mondtam, hogy le fogsz esni.

- Nem estem le. – mondtam, mire kiegyenesedett, de nem engedett el.

   Még mindig a köveken álltam, egy magasságban vele, így könnyedén a szemébe nézhettem. Egy percre megfagyott a pillanat, ahogyan egymást fürkésztük, majd arca lassan közelíteni kezdett az enyémhez. Mielőtt még bármilyen értelmes gondolat megfogalmazódhatott volna bennem, ajkai finoman az enyéimhez értek. Egy szelíd, kedves csók volt csupán, mégis beleremegtem. Hiába nem ő volt az első férfi az életemben, ezekre a pillanatokra sosem lehet felkészülni, soha nem lehet megszokni őket, mert mindenkivel más és más. Első csók sok van az ember életében, és ez így van rendjén.

- Szeretnél még kötéltáncost játszani? – kérdezte kicsit távolodva tőlem. Egy bólintásnál nem voltam képes többre.

- Akkor nem engedlek el. – mondta határozottan, és elhúzódott ugyan, de kezeinket összekulcsolta, és nem is engedte el többet az este folyamán.

   Egészen hazáig sétáltunk, Kai ragaszkodott hozzá, hogy hazakísér. Ugyan gondoltam rá, hogy a Teen Top dormba kellene mennem, nehogy a fiúk aggódjanak, aztán meggyőztem magam, hogy felnőtt nőként azt csinálok, amit akarok. Az ajtó előtt megálltam már kigombolt kabátban és felnéztem kísérőmre, aki csillogó szemekkel nézett rám.

- Azért tetszett a mai este? – kérdezte félénken.

- Viccelsz? – emeltem magasra egyik szemöldököm. – Csodálatos volt. Még sose láttam ehhez foghatót. Köszönöm, hogy megmutattad.

- Én köszönöm, hogy megnézhettem veled. – nem adtak sok fényt az utcai lámpák, de láttam, hogy elpirul.

   Aranyosnak találtam, hogy ott áll egy nő ajtaja előtt és belepirult abba, hogy együtt néztük a lézer játékot. Megsimogattam az arcát, aztán hirtelen ötlettől vezérelve lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam. Először meglepettséget éreztem rajta, majd lassan a kabát alatt a derekam köré fonta karjait és közel húzott magához, amennyire a még fennmaradó illem, no meg a téli ruházat engedte és elmélyítette csókunkat. Végül kelletlenül bár, de elengedtük egymást.

- Jó éjszakát Jongin. – mondtam neki.

- Aludj jól… Noona. – huncut mosoly jelent meg az arcán, mire enyhén beleboxoltam a vállába.

- Hé! Ez nem volt szép. – mondtam én is nevetve, mire – még mindig mosolyogva - megsimogatta az arcomat és puszit nyomott a számra.

- Akkor jó éjt Lea. – viszonoztam a puszit és benyitottam a házba. Ahogy behajtottam magam mögött az ajtót, fejben megjegyeztem magamnak, hogy a második csók mindig jobb az elsőnél, de egy idő után már nem is számolja az ember…