#4

*Liz POV*

   Hát Istenemre mondom, csak kerüljön a kezeim közé Lea! Hogy volt képes így elhagyni az egyetlen húgát? Nem vagyok én tárca, ami kiesik az ember zsebéből! Ráadásul még csak segítséget sem tudok kérni senkitől, nem beszélek olyan jól angolul, hogy el tudjam magyarázni a helyzetet. Basszus. Fejben felírtam egy képzeletbeli listára, hogy legközelebb póráz nélkül ne induljunk el ilyen helyekre. Remélem, Lea hamarosan megtalál, neki nincsenek gondjai a kommunikációval. Jó neki, az én TÖKÉLETES nővéremnek persze megvan a nyelvvizsgája. Bezzeg én.

   Nem azt mondom, hogy nem szeretem. Az igazság az, hogy imádom, és nem kívánhatnék jobb testvért nála. Nem is szándékosan olyan, amilyen, egyszerűen csak szeret tanulni, vagy legalábbis mindenképp több szorgalma van, mint nekem. Van ez így, én azt hiszem, maradok a csapongó művész a családban – no meg a középső gyerek, aki mindig azt hallgatta, egész életében, hogy „nézd a nővéred, bezzeg Lea, neki milyen jó jegyei vannak, ő elment egyetemre…”, stb. Kicsit frusztráló, de erről sem Lea tehet, ő próbálja minél kevésbé éreztetni ezt velem.

   Az egyetlen, ami vigasztal, hogy megszereztem a közös képeket a Teen Top tagokkal. Eszméletlen koncert volt, csodálom, hogy anyuék elengedtek egyedül minket. Főleg a Niellel készült képre vagyok büszke, az a fiú teljesen elvarázsolt. Imádom. Hah! Lea milyen féltékeny lesz! Úgy kell neki! Milyen testvér az ilyen, aki csak úgy elhagy?

    Kóvályogtam a hatalmas csarnokban, mire egyszer csak fekete öltönyös férfiak közeledtek felém, szám szerint hárman. Na jó, ez egy kicsit para. Aztán megálltak előttem, és nagyon magyaráztak – németül -, én meg értetlenül bámultam rájuk.

- Ugye tudják, hogy egy szót sem értek abból, amit mondanak nekem? – az arckifejezésükből ők is hasonlóképp érezhettek, ugyanis magyarul beszéltem. Ekkor átváltottak angolra, de továbbra sem értettem semmit, de legalább már ismerősen hangzott. Újabb elem került fel a képzeletbeli listámra: tanulj meg angolul! Bólintottam, mintegy megerősítve magamat, mire újra furcsán néztek rám.

- Félreértés ne essék, továbbra sem értek egy szót sem. – A három termetes férfi sóhajtva egymásra nézett, majd amelyik a legközelebb állt hozzám, megragadta a karomat, és magával akart húzni. Erre én minden erőmmel lecövekeltem. Nyilvánosan akarnak elhurcolni! És a jogaim? Hol vannak ilyenkor a polgári szövetkezetek? Szakszervezet? Állatvédők? VALAKIK?! Hol van ilyenkor a WWF? Bezzeg mikor bálnát kell menteni, akkor ott van mindenki! Én is vagyok akkora! Nekem nem jár a segítség?!

- Hé! Engedjen el! – kiabáltam – Én ugyan nem megyek sehova! Ilyen naivnak néz?! – a férfi megállt, és ferdén nézett rám – Igen! Pontosan neked beszélek! (letegeztem gondoltam úgysem érti). Azt hiszed nem láttam még híradót? Hah! – nevettem keserűen fel – Szerinted nem tudom, hogy ilyen egyenruhát kölcsönözni is lehet? – mutattam végig rajta fitymállón – Ezt ugyan én nem veszem be!

   Körülöttünk kisebb csődület kezdett kialakulni, persze a katasztrófa turizmus, az mindig megjelenik. Jó más baján csámcsogni, addig sem kell magadéval foglalkozni. Az öltönyös továbbra is a karomnál fogva ráncigált, úgy tűnt, nagyon azt akarta, hogy vele menjek. Hát én meg azért sem hagytam magam. Eközben a háttérben a társa telefonált. Még a végén rám hívják a CIA-t. Vagy ami még jobb, kényszerzubbonyban fognak elhurcolni innen.

   Egyre jobban kétségbe estem, már a sírás kerülgetett, amikor a tömegen átvágva a nővérem aggódó arcát pillantottam meg, ahogy felém siet. Gyorsan odajött, és az öltönyös kezére tette a sajátját, ezzel jelezve, hogy már elengedhet, majd angolul próbálta kimagyarázni magát, no meg persze engem. Én szúrós szemmel méregettem a megtermett férfiakat, miközben a csuklómat dörzsöltem, hogy visszatérjen egy kicsit a vérkeringésem. Hát így kell bánni egy hölggyel?!

- Úristen Liz! Végre megvagy! – ugrott a nyakamba Lea, de én nem adtam magam olyan könnyen.

- Szerintem fel sem tűnt, hogy elhagytál. Tudod, van ám humánusabb módszer is arra, ha meg akarsz valakitől szabadulni. Egy kis méreg, esetleg túl sok altató, vagy akár még csokoládéba is fojthatnál, még élvezném is – egy darabig. De egyedül hagyni ott, ahol egy mukkot sem értek a körülöttem lévőkből, és hagyni, hogy halálra izguljam magam, még tőled is durva volt! A francba! Már ezerszer átbeszéltük, hogy nem direkt idegesítettelek kicsi koromban! Tudod, igazán túl lehetnél a régi sebeken. Komolyan.

- Jaj Liz! Ne haragudj. – ölelt újra meg, ezúttal én is megöleltem. – Ha nagyon haragszol, képzeld el az arcomat, amikor észrevettem, hogy nem téged vonszollak kézen fogva, hanem egy magas, szőke német libát, aki ráadásul szégyentelenül vékony volt! Le ne merj fogyni, mert akkor én tutira kitagadlak! – mesélte nevetve, amit már én sem tudtam megállni kuncogás nélkül.

   Időközben a tömeg is elkezdett oszladozni, a biztonságiak is visszatértek munkájukhoz, mi pedig teljes egyetértésben indultunk a panziónk felé.

- No de, most irigykedhetsz, ugyanis amíg te egy ronda némettel karikáztál a csarnokban, addig én a Teen Toppal készíthettem közös fotókat, és még autogramot is kaptam nézd! – mutattam fel a legújabb lemezüket, amit mindannyian aláírtak. – Szóval tutira, hogy jobb estém volt, mint neked! – öltöttem ki rá kissé gyerekesen a nyelvemet, de nem tudtam megállni. – Azért ne aggódj, majd átküldöm neked is a képeket, de csak mert annyira cuki vagyok.

- Erősen kétlem, hogy izgalmasabb volt az estéd, mint nekem. – válaszolta sejtelmesen. Furcsán néztem rá, akkor még nem tudtam, hogy a nővéremnek ismét sikerült felülmúlni engem, persze megint nem rajta múlt a dolog, de kezdek hozzászokni, hogy ilyen az én szerencsém.

   Bele sem merek gondolni, hogy mit követhettem el előző életemben, amiért ennyire szerencsétlen vagyok, bár ha jobban megnézzük, ez is lehet nézőpont kérdése.

*

- HOGY MIT CSINÁLTÁL? ÉS KIKKEL? – ordítottam magamon kívül a panziói szobánkban az ágyon ülve. Lea csak nyugodtan ült velem szemben, és fülig érő szájjal méregetett.

- Mondom, Teen Toppal voltam, amíg te bolyongtál az épületben. Ők segítettek megkeresni. Komolyan. Még az öltözőjükbe is beengedtek, ott vártam, amíg nem telefonáltak a biztonságiak, hogy kezded szétzilálni csatasoraikat, és hogy csináljak veled valamit. – válaszolt nevetve.

- De…de… de hogyan? És miért pont ők? Egyáltalán hogyan akadtál velük össze? Azt hittem, ez lehetetlen. Biztonsági intézkedések, stb…

- Hát az úgy volt, hogy … - és végig hallgattam a sztorit. Ha nem hallom a saját füleimmel, és nem a nővérem meséli, tutira rávágom, hogy „Áh! Hülye vagy te, túl élethűen álmodsz!” KI. VAN. ZÁRVA. Ilyen csak a filmekben van!

- Nem hiszek neked. –kulcsoltam össze magam előtt a kezeimet – Bizonyítsd be!

- De nem tudom. Eszembe sem ju… - kezdte el nővérem a szabadkozást, de hirtelen felcsillant a szeme, és előkapta a telefonját. Jesszus, azt az őskorit. kicsit kínos az a régi érintős nokia, de Lea annyira ragaszkodik hozzá. Ő már csak ilyen. Ám amikor az orrom alá dugta, nem érdekelt volna az sem, ha egy antennás téglafont tartott volna a kezében, vagy épp egy hologramos csodakütyüt, ugyanis a fényképen Lea állt, körülötte pedig az őt ölelgető, mosolygó-integető C.A.P, Niel, Changjo, Ricky, Chunji és L.Joe álltak. A háttérben pedig tükrök, ruhák és sminkes cuccok, ami kísértetiesen hasonlított a videókon látott sminkes szobákra.

- Azt a… Rohadt… Na jó, tudod mit? Utállak! NAGYON! Fulladj meg jó?!

- De most miért? Hiszen te is találkozhattál velük!

- Akkor is! Te ott enyelegtél velük, amíg én kétségbeesetten kerestelek, meg élet-halál harcot vívtam azokkal az üresfejű „MAN IN BLACK” fickókkal.

- Ne már! Még fényképed is van velük! Tényleg, mutasd csak meg! Még nem is láttam őket.

- Nem, hagyjuk. Elmúlt a varázs. – és a fejemre húztam a paplant a nagy francia ágyon, szeretett testvéremet pedig lerugdostam a földre.

- Ne legyél már ilyen. Tudod, hogy téged sokkal, de sokkal jobban szeretlek. – kászálódott vissza nyögdécselve, és játékosan összekócolta a hajam, mire én csak oldalba könyököltem. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy ne törjön el a bordája. Na jó, lehet, hogy egy kicsit megrepedt.

- Amúgy is – bújt be a takaró alá és nézett elgondolkodva a plafonra  – „szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi…” – idézte hazánk egyik slágerét.

- Rossz lesz visszaszokni a youtube-ra. Ugyanis soha többé nem látom őket.

   Keserédes mosollyal simogatta meg még a vállam, aztán oldalra fordult, és már hallgathattam is egyenletes légzését. Hogy tud mindig ilyen gyorsan elaludni?! De végül igazat kellett, hogy adjak neki. 

   Akkor még egyikünk sem hitt abban, hogy véletlenek igen is vannak.  Nem tudhattuk, hogy nekünk is jut majd, azokból az igazi, nagy betűs „VÉLETLENEK” – ből.