#30

Sziasztok! Ezer bocsánat a késésért, remélem a rész kárpótol majd benneteket valamennyire ^^" 

A részt olvasva találtok majd egy kis hangjegyet az egyik bekezdésben, ha rákattintotok akkor elindul majd a zene, amit elképzeltem ahhoz a részhez ^^

Jó olvasást :)

Liz Pov

   Talán meg kellett volna beszélnem Leával a dolgokat, de mivel az első próbálkozásom csúfos kudarcot vallott, így inkább az elterelő hadműveletet választottam. Erre pedig a Teen Top tökéletes alany volt. Persze aggódtam nővéremért, de ismertem jól, tudtam, hogy most időre van szüksége és végül majd ő fog keresni, ha készen áll a beszélgetésre. Csakhogy ez most aggasztóan sokáig tartott.

- Megint lógatod az orrod. – pöcköli meg az említett szervem L.Joe, miközben lehuppan mellém a kanapéra – Lea miatt aggódsz igaz? – mindent tudó tekintetét az enyémbe fúrta, így ha erőlködöm se tudtam volna eltitkolni előtte a gondolataimat.

- Azt hittem idővel majd megnyugszik, de még mindig nem keresett. Félek, hogy valami hülyeséget csinál.

- Nem olyannak ismerem, aki ilyet tenne – ráncolta a szemöldökét – és mi van a figyelem-elterelő hadműveleteddel?

- Jó, hogy mondod! El is felejtettem, hogy mára ígérte Niel, hogy elvisz abba a régiségboltba. De… - kíváncsian kémleltem körbe a dormon – ma még nem láttam. Nem tudod véletlenül, hogy hol van?

- Ma korán láttam elmenni. Hívd fel, hátha felveszi. Talán nem sokára hazaér.

   Mintha csalódott lett volna az arca, de nem volt időm megfigyelni, mert felállt és kiment a konyhába, én pedig a telefonom után kaptam és tárcsáztam Daniel telefonszámát. Hosszas kicsengés után vette csak fel.

- Liz? Valami baj van? – a háttérből elég zavaró zaj szűrődött be a vonalba.

- Hol vagy? Azt hittem ma együtt megyünk el abba az antikváriumba, amit említettél nekem.

- Úristen! Az ma van? Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből. Liz, ami azt illeti, forgatáson vagyok, és innen nem fogok egyhamar szabadulni. Majd máskor bepótoljuk jó?

- De… - akaratlanul is grimaszba torzult az arcom, ahogy a háttérbe valaki bekiabált, hogy „Felvétel!”

- Liz, most mennem kell, majd otthon találkozunk!

- Szi… a – mondtam szaggatottan, mert már a végét megszakította a telefon egyenletes búgása. Hát ennyit a figyelemelterelésről.

   Az orromat lógatva vonultam ki a konyhába, hátha találok egy kis csokit a bánatomra, azonban a csokitól sokkal kellemesebb társaságba akadtam bele. Félretoltam a szekrényben kotorászó Byunghun-t, hogy én férjek oda a nassolásra félretett tartalékhoz. A kitessékelt személy csak pislogva állt mellettem, míg én a jól kiérdemelt csokoládémat kezdtem el bontogatni.

- Nem Niellel mész boltnézőbe? – kérdezte végül.

- Úgy volt, de közbejött valami forgatás. – csalódottságomat nem tudtam leplezni.

- Igaz is, teljesen kiment a fejemből – csapott a homlokára – Ne haragudj, szólhattam volna. – bűnbánó arca láttán megállt a csoki a kezemben.

- Nem a te hibád. Nem számít, addig ebbe a finomságba fojtom bánatom. – már haraptam volna bele a kezemben lévő édességbe, mikor L.Joe elkapta a csuklómat.

- Mi lenne, hogyha inkább velem vigasztalódnál? – kérdezte huncut mosollyal, majd mikor leesett neki, hogy mit is mondott, pirulva kezdett dadogásba – Izé… akarom mondani… hogy ha van kedved… szóval… ha akarod, én is szívesen elkísérlek a boltba. – a végét már határozottan szemembe mondta, nyoma sem volt a szégyenlősségének.

   Én lepillantottam a még mindig a csuklómat markoló kezére, majd vissza a sötét szemeibe, és éreztem, ahogyan az arcomba szökik a vér. Nyeltem egy nagyot és finoman kicsavartam ujjai közül a végtagomat.

- Nem akarom rabolni az időd, biztos van jobb dolgod is, mint engem kísérgetni.  – elindultam kifele, de az imént kiszabadított csuklómra ismét ujjak kulcsolódtak és ennek tetejébe húzni is kezdtek – mi… mi... mégis mit csinálsz? – kérdeztem zavaromban dadogva.

- Nem fogsz nekem itt tobzódni az önsajnálatban egész nap, míg Niel haza nem ér. – jelentette ki, mire megmakacsoltam magam és kirántottam a kezem az övéből.  Szavai mellbe vágtak, de igaza volt, így duzzogva visszafordultam a csokimért és kisétáltam a vigyorgó Byunghun mellett az ajtón.

   Némán sétáltunk egymás mellett, én kissé előrébb, mint ő, bár szemmel láthatóan nem zavartatta magát a némaságom miatt. Niel ilyenkor már könyörgött, hogy hagyjam abba. Valójában én is untam már, de nem erősségem a témaváltás. Hirtelen torokköszörülést hallottam a hátam mögül, mire egyik szemöldököm a magasba emelve pillantottam kísérőmre.

-  Öhm.. Liz. Erre megyünk.  – mutatott L.Joe a másik irányba, így számat még mindig szorosan összezárva, fejemet lehajtva haladtam el mellette és minden idegszálammal azt sugároztam felé, hogy most aztán nagyon haragszom rá.

   Erőlködésem kárba veszett, mert szemmel láthatóan nem zavartatta magát. Némaságunkat hirtelen hangzavar törte meg, mire én is hátra fordultam. Egy elszabadult eb éppen nagy ugatással esett neki L.Joe-nak, aki ijedtében belehátrált a zöldséges stand egyik láda-rakásába. A kutyus csak ugatott, bár nem voltak csekély méretei, azért nem volt vérengzős sem. Byunghun lába a rekeszek és ládák közé szorult, úgy botladozott, végül a földön kötött ki.

   Szerencsétlenkedését nézve, mintha önkényes duzzogásomat száműzték volna, a nevetés hangosan robbant ki belőlem. Erre az eb is abbahagyta az ugatást, majd pedig farkát csóválva közelítette meg a földön heverőt, aki erre kedvesen megvakargatta a füle tövét.

   Még mindig kacagva sétáltam vissza, hogy kisegítsem L.Joe-t a szorult helyzetéből és időközben befutott a szintén nem kis darab gazdi is. Sűrű meghajlásokkal kért bocsánatot, majd kollektíven elnézést kértünk a zöldséges bácsitól is, aki velem együtt kacagott. 

   Már egy ideje magunk mögött hagytuk a helyszínt, de engem még mindig rázott a nevetés.

- Ennyire azért nem volt vicces. – kuncogott rajtam fél mosollyal az ajkain kísérőm is.

- De igen, az volt. Látnod kellett volna magad, ahogy kétségbeesett képpel hátrálsz bele a ládákba a kutya elől, aztán meg fenékre ültél. – a vége már elég érthetetlenre sikerült, mivel alig kaptam levegőt a nagy vihorászásban, de ezt a mellettem sétáló sem tudta már faarccal nézni, úgyhogy mindketten kacagva léptünk be az antikváriumba.

   Odabent megcsapott a régi holmik jellegzetes illata, aminek hatására kissé visszavettünk a zajos jókedvünkből. Csendesen mosolyogva vettem szemügyre a régi bútorokat, lemezeket és egyéb használati tárgyakat. Végül elmerültem a gondolataimban, merengve simítottam végig az ősrégi, bőrkötésű könyveken. Ahogy nézegettem őket, az egyik magasabban lévő polcon megakadt a kezem egy vázlatfüzeten.

   Lábujjhegyre álltam, hátha úgy elérem, de sajnos még úgy se voltam elé magas. Ekkor egy hosszabb kar nyúlt át a vállam felett, a hátamnak pedig egy mellkas simult. Meglepve fordultam meg, ezúttal hátamat a polcnak nyomva, és úgy nézhettem farkasszemet az éppen leereszkedő L.Joe-val.

   Pár végtelennek tűnő pillanatig csak bámultunk egymás szemébe, én pedig már szinte süketnek éreztem magam, ahogyan a szívem a füleimben dörömbölt. Persze kardiológiai bajaim okozója csak lazán elmosolyodott és a kezembe nyomta a füzetet. Miközben ujjaim automatikusan rákulcsolódtak az áhított tárgyra, az járt a fejemben, hogy vajon a jövedelméből telne-e nekem egy szív transzplantációra.

- Öhm… Khm.. izé. Kössz. – mondtam, de ekkor már távolodott tőlem.

    (♫) Fejemet csóválva nyitottam fel a rajzfüzetet, majd ámulva láttam, hogy tele van mindenféle vázlattal, akadt köztük szén, akvarell és sima ceruzarajzok is. De ahogy nézegettem, rájöttem, hogy ez valakinek a naplója volt. A rajzokat magyarázattal és címkékkel látta el az illető, akadtak dalrészletek, vagy versek is.

    Hónom alá vettem, és tovább nézelődtem. Az egyik eldugott sarokban megláttam egy régi körhintát ábrázoló zenedobozt. Az oldalán kellett felhúzni és egy kedves, andalító dallam töltötte be a boltot. Csak néztem a dobozt, a forgó hintalovakat rajta, és eszembe jutott a nővérem. Elhatároztam, hogy megveszem neki ajándékba, hátha könnyebben megbékél velem.

   Egy kéz csúszott a vállamra, mire feltekintettem, de kissé zavaros lehetett a tekintetem, mert L.Joe furcsán nézett rám. Szemöldökét kérdőn a magasba emelte, mire én csak mosolyogva megráztam a fejem, jelezve ezzel, hogy nincs semmi gond.

   Szépen a kasszához sétáltam, kifizettem a választott tárgyakat, majd kisétáltunk az üzletből. Valahogy jobban éreztem magam, mert már tudtam, hogyan is juthatnék dűlőre Leával. Egy padon ücsörögtünk, és még mindig a zenedobozt fogattam a kezembe, mikor egyszerre L.Joe felállt és elsétált mellettem. Csodálkozva néztem utána, nem értettem, hogy mi ütött belé, egészen addig, míg vissza nem tért két adag fagyival.

- Hát ez meg? – kérdeztem mosolyogva.

- Gondoltam jól esne egy kis édesség. A csokit is hamar eltüntetted. – kuncogott a napszemüvege és a sapkája siltje mögött, amit csak azért nem vertem le az arcáról, mert nem akartam, hogy megrohamozzanak minket az őrült rajongók. Inkább csak kikaptam a kezéből a csokis fagyival megrakott tölcsért és jóízűen láttam neki.

- Yah! Az az enyém! – háborodott fel, mire én csak önelégülten mosolyogtam rá.

- Csak VOLT.

   A humorom élét erősen elvágta, mikor L.Joe finoman közelebb hajolt és ujjaival végigsimított az orromon. Helyből össze lehetett volna téveszteni egy főtt rákkal és aznap már másodjára jutott eszembe, hogy szükséges lenne legalább egy ellenőrző kardiológiai vizsgálat.

   Felettébb zavart, hogy nem láthattam a szemeit, így még csak találgatni sem tudtam, hogy mire gondol miközben ujjai az én arcomat karistolták. Aztán mintha mi sem történt volna, hátát a padnak döntötte, és ő is nekilátott a már olvadozó finomságnak.

- Megtanulhatnál felnőtt módjára enni. – jegyezte meg kuncogva, mire én csak beleboxoltam finoman a vállába, és szó nélkül ettem tovább a csokis csodámat.

   Hazaérve már nem volt türelmem semmihez, így hát úgy döntöttem, hogy elindulok Leához. A kis ajándékát beleraktam egy díszszatyorba, és azt a kezemben lóbálva nyakamba vettem a várost. Kétszer rossz buszra szálltam, de telefonos segítséggel sikeresen eljutottam nővérem lakásáig, bár jóval később, mint szerettem volna.

   Odaérve be akartam nyitni, de zárt ajtó fogadott, így helyet foglaltam egy padon, ahonnan jó rálátásom nyílt az ajtóra, hátha nővérem hamarosan megérkezik. Nem kellett sokáig várnom, Lea sporthoz öltözötten, ütemesen kocogva jelent meg, és a bejáratnál állt csak meg. Hirtelen megbillent, és úgy tűnt, mintha legurulna a lépcsőről.

   Én őrült módjára pattantam fel, készen állva a világrekordot megdöntő sprintfutásra, hogy elkapjam esés közben, de egy magas alak megelőzött, így csak döbbenten, a megkezdett mozdulatba belemeredve néztem őket. Egyre csak kattogott az agyam: mit keres Leánál Kai?

#29

Lea POV

   A kínos étkezés után elindultam vissza az árvaházba, részben mert tényleg dolgom volt, csupán húgom szerettem volna újra látni még egy kicsit, részben pedig ismét elkapott a menekülhetnék a saját bonyolult helyzetem elől. Kezdtem azt az émelygést érezni, amit a régen a brazil szappanoperák idéztek elő bennem. Igazából nyugodtan tovább léphettem volna Minsooval, mégsem tudtam magam rászánni a lépésre. Valahol még mindig azt vártam, hogy Jongin felkeres, aminek elég kicsi volt a valószínűsége, tekintve, hogy a veszekedésünk óta egy üzenetet sem küldött. Mégis reménykedve pillantottam a telefonom kijelzőjére, amin egy olvasatlan üzenet volt – Liztől.

   Fel sem nézve siettem előre az embereket kerülgetve és közben szemezgettem az üzenetével, miszerint még nem is beszéltünk, én meg leléptem. Hát igen, Liz éles szemeit nem kerüli el semmi, biztosan számíthatok a faggatózásra. Amíg a történteken füstölögtem, kikerültem az előttem csoszogó idős hölgyet, azonban nem vettem figyelembe a szembe jövő forgalmat, így erőteljesen egy férfi mellkasnak csapódtam. Telefonom csattant a földön és darabjaira hullott.

- Bocsásson meg… Jól van? – kérdezte egy kísértetiesen ismerős hang. Feltekintettem az előttem álló óriásra és nem mással, mint Park Chanyeol-al néztem farkasszemet – Lea? Minden rendben? Rég láttalak.

   Lekapta az eddig álcának használt napszemüvegét, és mosolyra húzódott a szája, mire rajtam egyszerre több érzelem futott át, végül pedig elmosolyodtam. Elvégre ő nem tehetett arról, hogy Kai egy tahó, és a hátam közepére sem kívántam. Ami nem teljesen volt igaz, de a büszkeség nagy úr. 

- Chanyeol! Örülök, hogy látlak. 

- Csss.... ne olyan hangosan - tért magához és a szemüveg mellé a fejébe húzta a kapucniját is, nehogy felismerjék. Majd az óriás karok körém fonódtak, és barátságosan meglapogatták a hátamat.

   Ekkor vettem észre a háta mögött álló Kai-t, aki a telefonom darabjait próbálta összeilleszteni, de a nevem hallatára felkapta a fejét. Chanyeol válla felett meredtünk pár pillanatig egymásra, aztán legnagyobb döbbenetemre odalépett hozzám, magához szorított, majd pedig nyomott egy puszit a halántékomra.

- Szia. Nem tudtam, hogy ma szabadnapos vagy. – mondta, miközben tenyere finoman a hátamra simult, amolyan majdnem-ölelésként. Gesztusára teljesen lefagytam. Most komolyan úgy akar tenni, mintha mi sem történt volna? Szúrósan néztem bele szemeibe.

- Nem kérdezted. – mondtam nem kis szarkazmussal, mire éreztem, ahogy Jongin megfeszül mellettem. Egyértelműen nem akar cirkuszt itt az utcán, pláne nem a csapattársa előtt, akinek a figyelmét láthatóan elkerülte a kis közjátékunk.

- Tényleg szabadnapos vagy? Szuper! – ujjongott vigyorogva – Akkor van időd elkísérni minket a parkba. A többiek már várnak. Addig összeillesztem a telefonod is. – meg sem várta, hogy igent mondok-e, hanem megragadta a kezem és maga után húzott. Kai faarccal követett minket.

   Egész úton vészesen kattogott az agyam, hogyan menthetném ki magam a kínos helyzetből, ugyanis ezek szerint senki nem tudott a mi kis incidensünkről. Bár jól esett újra látni a fiúkat. Mindenki kedvesen fogadott, ugyan sose vertük nagydobra, hogy együtt vagyunk, a csapatnak tudnia kellett róla. Nem tudom mit kerestek ilyenkor a parkban, nekik ez kész életveszély, de nem nagyon foglalkoztam vele. 

   Ahogy közeledtünk a csoporthoz, Kai mellettem termett és összekulcsolta ujjainkat. Legszívesebben kitéptem volna kezemet az övéből, de úgy tűnt mintha számítana rá, mert a kelleténél erősebben szorított. Mosolyogva köszöntötte a srácokat. Elsőként D.O szökdelt minket körbe.

- Lea, rég láttunk!

- Mostanában eltűntél. – lépett oda hozzám Xiumin is mosolyogva, és ő is meglapogatott.

- Oppa! Jó látni benneteket! – mondtam én is mosolyogva. Kicsit furcsán éreztem még mindig magam amikor kimondtam az "oppa" szót, de első találkozásunkkor kijelentették, hogy hallani sem akarnak a hivatalos megszólításokról. Viszonoztam ölelését, ez is egy lehetőség volt, hogy elszakítsam magam Jongintól - Elfoglalt vagyok mostanában.

- Oppa?! Bezzeg nekem sosem mondod. – karolta át a vállam ismét Kai. Megdermedtem, de csak egy pillanatra. Szúrós tekintetem ráemeltem.

- Talán mert ő idősebb tőlem. Egyébként is, azt ki kell érdemelni. – válaszomat hangos huhogás meg füttyögés követte, majd Chanyeol veregette hátba a döbbent Jongin-t.

- Ezt megkaptad haver. – majd felém nyújtotta a telefonom, immár egyben. Sietve kapcsoltam be, és szerencsére azonnal elkezdett csörögni.

   Megkönnyebbült sóhajjal vettem fel, kissé félrevonultam telefonálni. Valójában csak pár lényegtelen információ kellett a főnökömnek, de ezt jó alkalomnak éreztem, hogy elbúcsúzzak, a munkámra hivatkozva és elmeneküljek az egyre kínosabbá váló helyzetemből. Jongin elkísért a park széléig, de a vállamon nyugvó kezét leráztam magamról mihelyst látótávolságon kívül voltunk.

- Meddig akarod még a sértődöttet játszani? – kérdezte hidegebben, mint amit el tudtam volna viselni tőle.

- Hogy mit játszok?! Az egyetlen aki színészkedik itt, az te vagy.

- Ugyan már, érdekes volt, meg minden, tényleg feldobtad a dolgokat, kicsit észhez térítettél. Értem én, többet kell foglalkoznom veled. Nem hagynád most már abba a duzzogást? – huncut félmosolyra húzta a száját, és megpróbált megcsókolni, de elhajoltam előle és kirántottam magam a szorításából. Szemeim könnyel teltek meg.

- Duzzogás? Hallod egyáltalán mit beszélsz? – olyan halkan beszéltem, hogy először azt hittem nem hallja, de végül arckifejezése elárulta, hogy igenis eljut a füléig minden szó – Mégis milyen nőnek nézel te engem? Az meg, amit itt műveltél a fiúk előtt, hát egyenesen rosszul vagyok tőle… Tudod eddig azzal hitegettem magam, hogy tényleg érdekellek. - mintha arcáról elkezdett volna lehullani a magabiztos maszk, és megláttam azt a Jongint, akit szerettem, de már túl dühös voltam, hogy engedjek neki – Eddig vártam, hogy keress, hogy írj. De ezentúl meg ne próbáld. Végeztem veled. – pár könnycsepp utat tört magának, és legördültek az arcomon.

- Lea… - ennyit mondott csak, de ekkor egy hang szólalt meg mögöttünk.

- Jongin-ah, megérkeztek Hyung-ék, ideje… - Chanyeol döbbenten állt meg mellettünk, és én szégyelltem könnyes arcom – Lea mi a … - de ekkor a semmiből C.A.P jelent meg, megfogta a kezem, és maga után húzott. Közben pedig folyamatosan beszélt.

- Már egy órája itt dekkolok. A főnököd már rajtam is keresett, arról volt szó, hogy én viszlek be az árvaházba. – csak gépiesen lépdeltem, majd amikor már tisztes távolba voltunk, Minsoo is abbahagyta a felesleges dumálást.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, de én kirántottam a kezem az övéből.

- Nem, nem vagyok jól, és ezt te tudod a legjobban. Ne haragudj, de most szeretnék egyedül lenni – válaszoltam, ő pedig bólintott, mire elsiettem mellette.

   Idegesen kerestem a lakásom kulcsait, mire rájöttem, hogy a dormban hagytam őket. Dühöngve indultam, hogy magamhoz vegyem őket. Ott azonban nem számítottam rá, hogy húgom pont a legrosszabbkor szándékozik kőkeményen kivallatni a magánéletemről, ami jelenleg romokban hevert. Miután kitöltöttem rajta is dühömet, kétségbeesetten siettem haza, onnan pedig az edzőterembe rohantam, és fulladásig hajszoltam magam.

   Napokig a Teen Top rezidencia felé sem néztem és Lizt sem kerestem, bár valójában alig vártam, hogy visszatérjen és végre kiönthessem neki a lelkem. Azonban nem tudtam hogyan kezdeményezhetnék a kirohanásom után, így egyszerűbb volt csendben maradni. A napjaim lassan teltek, hacsak nem kellett bemennem dolgozni, ott azért mindig akadt valami, ami elterelhette a figyelmem. Rászoktam esténként a futásra, egy este alatt képes voltam kilométereket megtenni, csak azért, hogy mikor hazaérek, már ne legyen időm gondolkodni, csak az ágyamba dőlni egy gyors zuhany után.

   Egy ilyen estén már javában aludtam, mikor a telefonom éktelen zörgése ébresztett. Alig láttam fáradt szemeimmel, de a látásom azonnal kitisztult ahogyan a kijelző megláttam. Ugyanis Kai neve villogott, a könyörtelenül dögösen mosolygó képével együtt a szemem előtt.

#28

Liz POV

   A nyakamat nyújtogatva kerülgettem a bőröndömmel az embereket a reptéren. A Niellel megbeszéltek szerint a kijárat felé igyekeztem, ugyanis oda beszéltük meg a találkozót. Vagyis igyekeztem volna, ha tudom, hogy hol van a kijárat. Lea delegációt küldött csak, mivel nem tudott elszabadulni az árvaházból. Így a fiúkra volt bízva, hogy leszállítsanak a dormba.

   Nagy nehezen, nem kevés kérdezősködés árán eljutottam a kijárathoz, ami előtt már ott vártak a fiúk. Pontosabban nem volt ott mindenki, csupán Ricky, Changjo és természetesen Niel. Igazából három napszemüvegben és sapkában várakozó egyént szúrtam ki. Nem tudom ezt nevezhetnénk-e inkognitónak, mivel így feltűnőbbek, mint a kellékek nélkül.

- Hát a többiek? – kérdeztem eléjük állva, mire ijedten rezzentek össze.

- Whoa, Liz! Te felismertél minket? – kérdezte meglepetten Ricky.

- Nem, dehogyis. Vadidegen emberekhez szoktam random odasétálni. – forgattam a szemem. Hirtelen hat ölelő kar vett közre és kiszorították a levegőt is belőlem.

- Jó, hogy végre itt vagy. – örvendezett Changjo.

- Lea is jobb kedvű, mikor velünk vagy. Szerintem egyedül érzi magát. Bár amióta…

- Changhyun! Fogd be! – Niel hátba vágta barátját.

- Ja, bocs.

- Állj! Mit nem mondhat el? – kérdeztem, mélyen Daniel szemeibe nézve.

- Áh… hát az úgy volt…

- Noonának szerelmi bánata van. De azóta közelebb került Minsoo hyunghoz. – jelentette ki Changjo fülig érő szájjal.

   Magamban már átkoztam Kait, és azon gondolkodtam, hogyan adjam be drága nővéremnek finomított változatban az „én megmondtam” tipikus mondatom és kíváncsi voltam, hogy mit nem mondott el még nekem. Mostanában idegesítő szokásává vált a titkolózás. Addig nem voltam hajlandó taxiba szállni, amíg el nem meséltek mindent, így beültünk egy csendes kis kávézóba, ahol nem zavartak minket.

   Bent egymás szavába vágva próbálták elmesélni, hogy mi történt C.A.P és Lea között. Érdekes volt elképzelnem, amint az öt fiatalabb tag a kocsiban úgy tesz, mintha aludnának és közben meg minden szavukat kihallgatják.  A majdnem-csókról ne is beszéljünk.

- És nem csókolta meg? – kérdeztem a beszámoló végén hitetlenkedve.

- Hát ezt mondom! – emelte fel a hangját Niel.

- Jól van, jól van, hallom akkor is, ha pár decibellel lejjebb mondod. – intettem le.

- Lea állította meg. Azt mondta, hogy ez így nem tisztességes. – merengett el Changjo.

- Én ezt nem értem. – ingatta a fejét Ricky is.

- Hát ami azt illeti, tényleg nem az. – egyszerre hárman meredtek rám:

- Hogy mi? Már miért ne lenne tisztességes? Szakítottak nem?

- Az nem tisztességes, hogy kihallgattátok őket. Mégis mit képzeltetek? Az embernek már magánélete sem lehet mellettetek? Milyen dolog az, hogy azok ketten kínlódnak egymással, ti meg az ablaküvegre tapadva bámuljátok őket és hallgatóztok? Valljátok be, hogy erre kellett a sötétített üveg a kocsira.

- Nem is tapadtunk az üvegre. – húzta meg magát duzzogva Niel – csak kinéztünk rajta.

- Igen, de nem értünk hozzá. – kontrázott Changjo is.

- Most őszintén van bármi lényeges különbség a kettő között? – szökkent a magasba az egyik szemöldököm.

- Igen. Így nem vettek észre minket. – olyan huncut mosollyal közölte ezt Changjo, hogy nekem is felfele görbült a szám széle.

- Hihetetlenek vagytok. - csóváltam meg a fejem, jelezvén, hogy feladtam az erkölcsi nevelésüket. Beszélgetésünket Niel telefonjának csörgése szakította félbe.

- Á, Hyung! Igen, itt van mellettem. Nem, még beugrottunk egy kávézóba… hogy mit? De hát nem úgy volt, hogy ti azért maradtok otthon, hogy főzzetek? Rendben.

- Valami baj van? – néztem rá, mire csak megcsóválta fejét.

- Nem, nincs semmi. Csak L.Joe hyung hiányol minket. Már haza kellett volna érnünk, és aggódott. Ja, és azt mondta, hogy vigyünk valami kaját, mert otthon a főzési kísérletük szó szerint füstbe ment.

Kifelé menet még Ricky odahajolt hozzám és azt súgta:

- Azért fogadnék egy tábla csokiba… nem is, kettőbe – mutatta az ujjával is, de aztán elgondolkodott, és mégis lejjebb vette az adagot – egy fél tábla csokiba, hogy Lea is kedveli C.A.P hyungot.

   Kuncogva követtem a másik két jómadarat a legközelebbi étterembe, ahonnan több doboz étellel jöttünk ki, mint amennyi csomag nálam összesen volt, de szerencsére a taxinak elég nagy volt a csomagtere.

   Megérkezve kísérőim eltűntek a bejárati ajtó mögött a gőzölgő ebédet szorongatva, engem meg magamra hagytak a csomagjaimmal. Mivel a sofőr sem bizonyult segítőkésznek, épp próbáltam kirángatni számos bőröndöm egyikét a szűk helyről, mikor valaki a vállaimnál fogva odébb taszított, és kikapta helyettem.

- Á, Byunghun, megleptél. – vakargattam a tarkómat, míg ő a maradékot kapkodta kifele.

- Isten hozott a kihalt lovagok földjén. – mosolygott kedvesen a szemembe, ugyanis épp, hogy csak nagyobb volt nálam, így tekintetünk egy magasságban lehetett.

- Azért nem mondanám kihaltnak. Csak.. erősen veszélyeztetett fajnak. – mosolyogtam vissza.

 - Igaz. – bólintott komolyan. – De azért, ha bemegyünk, belehajtogatom a szekrénybe mindhárom idiótát, amiért itt hagytak a bőröndökkel.

- Rendben, megengedem. De csakis akkor, ha segíthetek. – erre mindkettőnkből előtört a nevetés. L.Joe kifizette a taxist, aztán magára vállalva a cuccaimat - amik súlyát többre saccoltam volna, mint őt magát - bekísért.

   Odabent már állt a bál, mindenki az asztalnál veszekedett, hogy ki evett már többet. Az egész helyiségben gyanús füstszag terjengett, ami kicsit csavarta az orrom.

- Lehet, hogy hívni kéne a tűzoltókat nem? Mielőtt még nem túl késő. – hangomra mindenki felém fordult, végül C.A.P és Chunji is odajöttek üdvözölni. Azaz részem volt egy újabb sor lapogatásban és ölelésben, végül Niel mindenkit eltávolított a közelemből és az asztalhoz kísért.

- Na de fiúk. Nektek nem szokásotok tányérból enni? Komolyan, a kutyám illedelmesebb nálatok. – hüledeztem, mikor megláttam a dobozokban az evőpálcákat és a kanalakat. És egyébként is… mindjárt széndioxid mérgezést kapok. Miért nem szellőztettetek ki, ha már főzni nem tudtok? Na kifelé. – intettem a nappali felé.

- De Liz… éhesek vagyunk. – biggyesztette le a száját Ricky, mire megforgattam a szemeim.

- Nem azt mondtam, hogy nem eszünk. Csak csinálok itt egy kis rendet. Szóval elismétlem: Kifelé!

- Ilyenkor ijesztően hasonlítasz Leára. – jegyezte meg Chunji, de azért mindenki kisétált, én pedig szabad kezet kaptam.

   Kiszellőztettem a füstöt, a felismerhetetlenné szenesedett valamit eltávolítottam a sütőből, végül szépen megterítettem és a hozott menüt is tálakba tettem át a papírdobozokból. Egészen otthonos ebédet varázsoltam. Beinvitáltam az éhezőket a nappaliból.

- Hú, de jól néz ki! Ilyenkor nagyon hasonlítasz Leára. – örvendeztek. Helyet foglaltunk, majd hozzáláttunk.

- A nővéremről jut eszembe. Mikor is érkezik meg?

- Noona? Nem tudom pontosan… talán…

- Talán pont most! Hiányolt valaki? – fejezte be a mondatot Lea az előszobából kiabálva, majd meg is jelent teljes valójában. Én épp, hogy csak felálltam az asztaltól, ő már a nyakamba borult, olyan erővel, hogy majdnem hanyatt estünk mind a ketten.

- Ó Liz, csakhogy itt vagy!

- Igen, de ha ennyire szorítasz, már nem sokáig leszek. – lehámoztam magamról szorító karjait és tettem még egy terítéket az asztalra. Ahogy elnéztem, soványabbnak tűnt, amióta nem láttam. Megérzésem ismét nem csalt.

- Á, hagyd csak, én nem kérek.

- De hát eleget hoztunk és nagyon finom.

- Noona, enned kéne valamit… - szúrta közbe Chunji is, de ahogy Lea ránézett, gyorsan elhallgatott, és teletömte a száját.

- Most nem vagyok éhes. Olyan jó, hogy itt vagy, már hiányzott egy lány innen. Istenem, ezekkel semmit nem lehet megbeszélni! Rengeteg dolgot kell elmesélnem! – hát ehhez értett, hogyan terelje el a szót valamiről.

   Nem baj, engem nem lehet csak úgy eltéríteni, túl régóta ismerem már. Ki lesz még faggatva, és ezt ő is tudja. Azonban e helyett most jelentőségteljes pillantást vetettem C.A.P-re

- Azt elhiszem. – erre a kijelentésemre négyen kezdtek el fulladozni - akik elmondták nekem a történteket, és maga az érintett. Lea kétségbeesetten veregette mindegyikőjük hátát felváltva.

   Miután mindenki egy kis lélegzethez jutott, szépen elslattyogtunk a dolgunkra. Leának el kellett mennie egy időre, így Niel gondjaira bízott, aki készséggel vállalta a feladatot, végül mégis az x-box konzolja előtt kötött ki Rickyvel élet-halál harcot vívva. A leader is elszivárgott, ami már gyanút keltett bennem, de végül nem foglalkoztam azzal sem. Engem nem  érdekelvén sem a videojáték, sem a horrorfilm amit a többiek néztek  - hozzáteszem balta arccal – ezért felsétáltam a szobámba, ahol nekiláttam kipakolni. Míg pakolásztam és a földön hajtogattam a ruhákat, hallottam, hogy halkan nyílik az ajtó.

- Ez lenne a nagy fogadtatás? Még nem is tudtunk beszélni, te meg azonnal lelépsz? Szép kis testvér vagy… a titkolózást már nem is említem.

- Hát Noona titkait nem tudom elmondani, de üdvözölni még tudlak… - Niel hangjára megpördültem, és fel is ugrottam ültemből.

- Daniel, mit keresel te itt?

- Még nem tudtalak üdvözölni sem. – válaszolta komolyan, de szemeiben huncutság csillant.

- De hát üdvözöltél. Te jöttél ki elém a reptérre. Vagy nem? – erre már nem is válaszolt, csak odalépett hozzám és megcsókolt.

   Először finoman cirógatta ajkaim, majd elmélyítette egy kicsit a csókot. Én nyaka köré fontam karjaim, míg az övé a derekam köré fonódtak. Mikor már nem kaptunk levegőt, kissé elhúzódtunk egymástól, de Niel továbbra sem engedett el, csak ennyit suttogott:

- Szia.

- Azt hiszem, megbocsájtom… - kuncogtam halkan.

- Jó, hogy végre itt vagy. – ölelt meg szorosan – hiányoztál.

- Hah… nekem úgy tűnt, hogy a játékkonzol hiányzott inkább.

- Kárpótollak jó? – olyan gyerekes örömmel nézett rám, hogy nem tudtam komolyan haragudni rá. Nem ismerek magamra, hova lettél jó öreg, sértődős Liz?

- És mivel gondoltad? Sokba fog ám neked kerülni.

- A múltkor a városban sétáltunk a fiúkkal, és megláttam egy kis boltot. Nagyon tetszene neked. Tele van ilyen régi, fura szagú dolgokkal, amiket úgy szeretsz… volt pár festéshez való kellék is. Mit szólsz?

- Komolyan? – már képzeletben a régiségboltot jártam be - Akkor majd szólok Leának, hogy menjünk el… - már vettem is a telefonom, mikor Niel megállított.

- Vele akarsz menni? – olyan fájdalmas kiskutyaarccal nézett rám, hogy kedvem lett volna örökbe fogadni.

- Hát ki mással? Elfoglaltak vagytok vagy nem?

- De én úgy terveztem, hogy együtt megyünk… - tekintetét a padlón köröző lábára biggyesztette, már csak a hát a mögé kellett volna, hogy tegye a kezét, és pont úgy nézett volna ki, mint egy anime főhőse. – Csak mi ketten… - ezt már csak motyogva tette hozzá, de így is meghallottam, aminek az volt a vonzata, hogy a nyakába ugrottam és mindketten a párnák közé borultunk.

- Liz mit művelsz?

- Semmit. Örülök. – úgy vigyorogtam, hogy ha nem lettek volna füleim, a szám tutira körbeért volna a fejemen. Így azonban csak addig mehettek.

- Akkor eljössz velem?

- Ez most hülye kérdés volt, annyira, hogy nem is válaszolok… - mondtam elkomolyodva – mikor megyünk? – ugrottam fel hirtelen az ágyról, ahol addig fetrengtünk. Bár utólag inkább visszafeküdtem volna, de az furcsán vette volna ki magát. Jobb híján visszatértem abbahagyott tevékenységemhez.

- Hát… - gondolkodott el szintén ülő helyzetbe tornázva magát – szerintem a hétvégén el tudok szabadulni. Addig tudsz még várni? – nézett rám aggódva, de én csak mosolyogva bólintottam.

- Rendben. Nem is baj, rád fér majd egy kis lazítás, de a lazításról jut eszembe… Mi volt az kis affér Lea és Chunji között az asztalnál?

- Á, hogy az… izé… - tekintetével a plafont kezdte méregetni, ezzel ismét feljegyezhettem magamnak: igazam van.

- Ahn Daniel. Bökd ki.

- Whoa… - szemeit rám meresztette – mondták már, hogy ijesztő tudsz lenni? Pláne, mikor ezzel az arccal a nevemet mondod. A hideg is kiráz komolyan. – tekintetét fel-le járatta rajtam, a mutatóujjával együtt, mire felpattantam és az oldalába böktem az enyémmel.

- Ne kelljen még egyszer megkérdeznem.

- Jól van, jól van. Igazából semmi különös, de Lea mostanában nem igazán eszik. Legalábbis én már nem is tudom mikor láttam őt enni. Úgy értem… igazán...

- Akkor nem csak nekem tűnt úgy, mintha fogyott volna igaz?

- Nem, tényleg eléggé sovány mostanában. Mi mindig próbáljuk rávenni, de… tudod milyen. Chanhee csak segíteni akart. Liz…

- Hm?

- Ez a miatt a férfi miatt van igaz?

- Gondolom… mivel nekem sem mond el túl sok mindent. Újabban elég sokat titkolózik, bár nem tudom ennek mi értelme. – gondolkodtam hangosan, már nem is annyira Nielnek, inkább magamnak beszéltem.

- Liz, én aggódom. Vagyis… nem tudom. Furcsa, mert Lea nem az a fajta nő, aki ilyeneken kesereg.

- Hát ez az – néztem rá – de talán tényleg szerelmes. Olyankor megváltoznak a dolgok.

- Ajaj.

- Mi az?

- Semmi, csak… eszembe jutott valami.

- Kezdjem előröl? Ahn…

- Jó! Jó! – tartotta fel kezeit, mint aki megadja magát -  Igazából, kicsit sajnálom Hyungot. Azt hiszem, kedveli Noonát. De ha ő mást szeret… - csodálkozva néztem rá, nem gondoltam volna, hogy ilyenek is feltűnnek neki. De erre nem tudtam értelmes választ adni. Személy szerint én is jobban díjaztam volna, ha Lea C.A.P mellett döntött volna.

- Azt hiszem, beszélek vele. – ekkor hallottuk mind a ketten, hogy csapódik a bejárati ajtó.

  Akarom mondani bevágódott. Döndült. Szóval nem finoman zárták be. Niellel összenéztünk, majd egyszerre ugrottunk fel és rohantunk ki a szobából. Lea jött szembe velünk a lépcsőn, de arca semmi jót nem ígért. Elsőként Daniel próbálkozott.

- Öhm… Noona, lenne esetleg… - de nővérem durván a szavába vágott.

- Ne most Daniel, nem vagyok olyan hangulatban. – az általam olyan jól ismert „nevelő” tekintetét vette elő munkájának köszönhető hatalmas repertoárjából, így Daniel a korlátnak simulva suttogta:

- Whoa… hátborzongató a hasonlóság Lizzel…

Én azonban nem hagytam annyiban, a befele csörtető Lea után mentem. Az évek során szert tettem arra a tehetségre, hogy rólam már lepattannak az ilyesfajta reakciói.

- Lea, várj meg.

- Liz, kérlek, ne most. – de már bent is voltam, és magunkra zártuk az ajtót.

- Mi az, hogy ne most? Akkor mikor? Egyébként nem is beszélgettünk, mióta megjöttem. – karba tettem a kezem, és úgy álltam vele szemben.

- Mégis miről akarsz beszélni? Mi az, ami nem várhat még egy kicsit?! – önkéntelenül is magyarra váltottam, nem akartam, hogy a többiek esetleg meghallják - vagyis megértsék a párbeszédünket.

- Mondjuk Kai. És hogy nem eszel és le vagy fogyva. Ez mondjuk, felteszem összekapcsolható az előbbivel. És C.A.P. Mi folyik köztetek?

- Először is, Kai-al nincsen semmi, de azt hiszem ezt már meg beszéltünk. Másodszor, C.A.P-el szintúgy nincs semmi.

- Aha. Azt hallottam. És az a majdnem csók a kocsi mellett? Mellesleg nem vagyok vak, látlak benneteket. Olyanok vagytok, mint két kiéhezett mókus, akik kerülgetik egymást.

- Az isten szerelmére, már nem lehet egy csepp magánélete sem az embernek? – már szinte kiabált, és egyre kíváncsibb lettem, hogy mitől lett ennyire ideges. Elfordult, és nekem háttal beszélt, miközben elkezdte levenni a kabátját. – Mellesleg nem tudom, miről beszélsz. Nem történt semmi sem.

- Nem hát. Tudod, nem játszod jól a hülyét és nem is áll jól, hogy őszinte legyek. – Lea egy percre megdermedt, és rossz érzés kerülgetett azzal a bizonyos vihar előtti csenddel kapcsolatban, majd megpördült, és hangosan kiáltott:

- Liz, hagyd már! Ne játszd a közvetítő szerepét, mert neked sem áll jól! És egyébként meg semmi közöd hozzá! – dühösen visszarántotta a kabátját és szinte feltépve az ajtót kiviharzott – volna, ha nem a döbbent Teen Top tagokkal találta volna szembe magát.

  Én csak álltam, és néztem őket, azt hittem velük is kiabálni fog, de csak némán nézte őket, C.A.P-et hosszasabban szemügyre vette, aki feltűnően kerülte a tekintetét, majd elment mellettük. A fiúk összenéztek, majd rám. Gondolom egy szót sem értettek ez egészből. Niel lépett oda hozzám.

- Mi folyik itt? – kérdezte komolyan.

- Őszintén? – végignéztem mindenkin – Én sem tudom.