#51

Liz POV

- Nem hagytad, hogy végigmondjam. Sajnálom, hogy nem bánom annyira, amennyire kellene.

   Válaszolni, vagy egyáltalán reagálni már nem volt időm, mert Lea lépett határozottan a szobába. Szó nélkül odasétált hozzám, kezeit a vállamra tette, és finoman megsimogatott. Nagyon régóta ez volt a legszeretetteljesebb gesztus bárkitől, amit kaphattam, én pedig hálás voltam érte, hogy a nővéremtől érkezett.

- Lea…

- Talán most jobb lenne ha elmennél nem? – Lea hangja annyira halk és nyugodt volt, hogy úgy éreztem elfújták a zaklatott érzéseimet. Talán ezt is pedagógián tanulta? Míg ezen gondolkodtam, ő kikísérte az idolt, én pedig kényelembe helyeztem magam a földön, várva, hogy kiönthessem neki a lelkem.

    Visszaérve egy darabig nem szólt semmit, csupán kisétált a konyhába, majd egy tábla csokoládé és egy kis alkohol társaságában tért vissza. Szó nélkül foglalt helyet mellettem a földön és nemes egyszerűséggel beleivott a sojus üvegbe. Mivel otthon jó "kiképzést" kapott aputól ilyen téren, mindenféle fintorgás nélkül vitte véghez a műveletet, majd felém nyújtotta a búfelejtőt.

- Talán nem árt, ha kezdetnek te is iszol.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e. - haboztam, pedig én is jól bírtam az alkoholt, ennek ellenére nem voltam az effajta bánatűzés híve.

- Részeg ember őszinte ember. És nem utolsó sorban beszédes. - válaszolta nővérem készségesen - Márpedig neked elég sok mesélni-valód van.

- Ugyan mi? Hiszen láttad az egészet. - legszívesebben kiöntöttem volna a lelkem, de nem tudtam hogyan fogjak hozzá. Lea viszont jobban ismert bárkinél, így ismét felém nyújtotta a sojut, amit ezúttal elfogadtam.

- Ez a beszéd. Most pedig szépen meséld el, hogy mi történt, ami annyira súlyos volt, hogy Niel ököllel üdvözölte Byunghunt.

- Hogy mit csinált?! - letargiámat mintha elseperték volna, szemeim kipattantak és úgy vártam a folytatást. - Beverte kicsit L.Joe arcát. Elég dühösnek tűnt...

- Ch... méghogy nekem kell mesélnem.

- Mivel feltételezhetően tőled indult a vita, no meg a tárgya is te voltál a veszekedésüknek már egy ideje, így azt hiszem van mit mondanod.

 - Ez szemrehányásnak hangzott... - mondtam ismét szomorúan - Nem én akartam, hogy veszekedjenek és nem is csináltam semmi rosszat.

- Szóval akkor Niel megint féltékenykedett. Jól gondolom? - szerettem, amikor Lea magától is kitalálta a dolgokat.

- Igen. Chanyeol felhívott. Mivel nem kerestem az interjúm óta, így ő keresett meg, Niel pedig meghallotta.

- Tény, hogy Chanyeolt már csak a hangja miatt is nehéz lenne eladni nőnek. De ez még nem ok arra, hogy Niel féltékeny legyen.

 - Megkért hogy igyak meg vele egy kávét. Nem mondhattam nemet! Gyakorlatilag neki köszönhetem az állásom! Lea, úgy érzem Niel megfojt... lassan veled sem merek beszélni mert arra is féltékeny lesz. L.Joet is miatta... - nem tudtam megállítani a könnyeimet, azok maguktól kezdtek el hullani, Lea pedig erre szorosan magához ölelt. A veszteség érzése söpört rajtam keresztül, mert tudatosult bennem, hogy mindkettőjüket elveszítettem. 

- Sajnálom Liz... segítenem kellett volna, de én csak Jonginnal voltam elfoglalva. - megráztam a fejem Lea szavait hallva, mert jól tudtam, hogy ő nem tehetett volna semmit sem. Én nem tudtam hogyan birkózzak meg a helyzettel és most az egyszer pedig a nővérem is tanácstalan volt.

- Talán aludjunk rá egyet. Hátha holnap egyszerűbbnek tűnik majd minden. - mondta csendesen, mire készségesen követtem a hálószobába. Az elfogyasztott alkohol mennyiségnek hála nem kellett sokáig küzdenem, az álom magával ragadott.

   Napokig szellemként jártam-keltem a munkahelyem és az otthonom között, a Teen Topról pedig még csak hírből sem akartam hallani. Akkurátusan kerültem mindenfele érintkezést velük, bármilyen nehezemre esett is ignorálni L.Joe vagy Niel hívásait. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy esetleg a wc-be dobom a készülékem, de be kellett látnom hogy ezzel semmit sem oldanék meg, nem beszélve a kisebb anyagi csődről amit egy új telefon vásárlása idézne elő.

   Éppen unottan lóbáltam szóban forgó tárgyat a kávém felett, ahonnan pont olyan gyászos-feketén tekintett vissza rám tükörképem, amilyen lehangoltnak és szomorúnak éreztem magam.

- Nem tudtam, hogy ennyire rossz itt a kávé. - huppant le velem szemben valaki. Kénytelen voltam felemelni lehorgasztott fejem, mivel addigi helyzetében csupán hirtelen vendégem mellkasával szemezhettem. Bár hangja akkor is elárulta volna, ha mindkét szemem kiszúrják. A telefon megállt a kezemben és pillanatnyi üzemzavar állt elő agytekervényeim munkájában.

- Azért a szádat becsukhatod, nem vagyok ilyen nagy szám. Hidd el, én már csak tudom. Látom magam minden nap a tükörben eleget - nevetett Chanyeol mind a harminckét fogával.

- Még ha csak a tükörben látnánk. - csupán egy halvány mosolyra futotta tőlem, bár napok óta messze ez volt a legragyogóbb mosoly az arcomon. Vagy egyáltalán bármilyen érzelem.

- Csak nem... valami baj van? - szemei szkennerként mértek végig kócos hajamtól egészen karikás szemeimig. Mikor találkozott a tekintetünk, aggodalom jelent meg mindig mosolygós arcán - Jól vagy Liz?

- Azt hiszem nincs semmi olyan, ami ne lenne megoldható. - mondtam nagy sóhajjal, bár a megoldásra én is igen kíváncsi lettem volna.

- Akkor jó. - engedett fel kissé, de látszott rajta, hogy nem szeretne így elsiklani a téma felett, csak nem tudott nekifogni - de ha... szóval... tudom, hogy van más akivel nyilván jobb kapcsolatot ápolsz, de mégis... - zavarában a tarkóját vakargatta és jobbra balra pillantgatott - szóval csak azt akarom kinyögni, hogy ha tudok segíteni... - újabb mosoly kúszott az arcomra látva tétovázását. Talán mégiscsak meglett a gyógyír a rossz hangulatomra. Mindenesetre figyelem-elterelésnek tökéletes volt.

- Köszönöm. Máris sokat segítettél. - zártam le magyarázkodását. Így állandósult a jellegzetes Chanyeol mimika.

- Ne haragudj, hogy nem kerestelek, de sűrű volt a program mostanában a cégnél. Azt a kávét nekem kellett volna fizetnem. - bökött az előttem heverő - immár hideg - kávéra.

- Ugyan, majd máskor.

- Helyes! Akkor ez azt jelenti, hogy találkozunk még. – a történtek után kissé furcsán éreztem magam a kijelentésért és ez kiülhetett az arcomra, mert a velem szemben ülő zavartan mentegetőzni kezdett.

- Nem úgy értettem izé… szóval nem akarok rád akaszkodni meg ilyenek. Nincsenek sasaeng hajlamaim. – elképzeltem Chanyeol-t ahogyan mély hangjával sikítozva szalad valaki után, akiért rajong. Akaratlanul is kuncogásra késztetett elsöpörve ezzel az előző kellemetlen érzésem.

- Semmi ilyesmire nem gondoldtam. – nyugtáztam végül – de viccesen néznél ki világítós kiegészítőkkel magadon, azt kiabálva, hogy „oppa” vagy hasonlók.

- Nekem minden jól áll. – érkezett a válasz és kuncogásom átragadt rá is. Akaratlanul is az jutott eszembe, hogy tényleg igaz rá a beceneve: „happy virus”. Még engem is sikerült a több napos apátiámból kirángatnia, pusztán a jelenlétével.

- De egyébként… - szólalt meg ismét nevetését mosollyá zsugorítva – Kíváncsi lennék rá, te hogyan kerültél ide a nővéreddel. Európa nagyon messze van innen.

- Azt hittem már tudod. – vontam fel meglepetten a szemöldököm.

- Hát, ami azt illeti Jongin nem mesél sokat kettejükről, Leát meg sosem kérdeztem. Fontosabb volt a nagy titkolózás a rajongók – meg néha a menedzserek előtt is.

- Pedig a nővéremnek elég nagy szája van, meglepő, hogy sosem beszélt erről.

- Nincs problémája a kommunikációval, ez tény. Talán pont ez fogta meg Jongint benne, hogy nem mindig kellenek szavak ahhoz, hogy megértse az embert. A kicsi Kai egyetlen mosolyával meg tud őrjíteni egy egész lánytömeget a színpadon, de a színfalak mögött egy félénk gyerek.

- Te sem panaszkodhatsz, ahogy hallgatlak… jó emberismerő vagy.

- Tudod a korral jár. – húzta szélesebbre mosolyát - De már megint csak róluk beszélek. Inkább a te történetedre lennék kíváncsi.

- Nem egy sikertörténet. – hajtottam le a fejem, ujjaim között forgatva a bögrémet – Igazából a nővérem miatt jöttem. Persze nagy álmom volt, meg minden, de neki mindig jobban ment a tervgyártás az életre, mint nekem. Mikor kijöttem nem is tudtam mit akarok… az igazat megvallva most sem nagyon tudok konkrét terveket felmutatni. – ideges kacaj tört fel a mellkasomból, de Chanyeol-t ez egy cseppet sem zavarta.

- Pedig nekem elég határozottnak tűnsz. Szerintem nem véletlen hogy idekerültél és elvileg nem mondhatnám el, szóval egy szót sem tudsz. De a főnök állandóan rólad áradozik mikor találkozom vele itt a stúdióban. Te vagy a kedvence, szerintem komoly tervei  vannak veled. – miközben ezt mondta, úgy vigyorgott, mit aki éppen a lottó ötös főnyereményét nyújtja át nekem. Meglepetésemben csak pislogtam, majd megráztam a fejem.

- Á, nem hiszem. Nem vagyok olyan nagy szám. Ráadásul nincs is végzettségem ebben a szakmában.

- Az nem számít, ha van tehetséged hozzá, bármit megtanulhatsz.

- Sosem voltam mintadiák.

- Talán mert nem volt kellő motivációd.

   Tátott szájjal hallgattam az óriásmanót és az járt a fejemben, hogy hogyan tudott ennyi mindent rólam, mikor csak párszor beszéltünk egymással. Tényleg jó emberismerő, vagy a nővérem többet mesélt mint amennyit ő elárul nekem. Akárhogy is, jól estek a bátorító szavai, talán pont erre volt szükségem, hogy tovább lendüljek a rosszkedvemen.

   Hideg kávém elfogyasztása után együtt vonultunk a stúdióba, hogy az aznapi interjúkat elintézzük. Még sosem találkoztam az EXO-val együtt, igaz, most hátrahagyták a kínai tagokat, így elegendő volt a kisebbik stúdió szobát igénybe venni. Jongin kedvesen mosolyogva üdvözölt.

- Nahát Liz! Te itt?

- Igen, amint láthatod. De… mi ez a kitörő jókedv? – vontam fel a szemöldököm.

- Jongin szerelmes. - szólalt meg a számomra idegennek számító Sehun, maknae létére kiváló megfigyelő-képességéről tanúbizonyságot adva.

- Ne teregesd ki a magánéletem… - vágott vissza Jongin, akinek a belépő Suho veregette meg a vállát.

- Ugyan Jongin, higgadj le, nincs itt senki, aki ne tudna róla mindent. Egyébként örvendek Lea húga. – kacsintott felém, elérve, hogy zavarba jöjjek. A leteremtett egyén „Hyung”-ozását figyelmen kívül hagyva finoman bólintottam, majd leállítottam a méltatlankodást Kai füléhez hajolva.

- Inkább arra koncentrálj, hogy ne szúrd el megint. Mert akkor nem fogok segíteni.

- Sose tennék olyat. – vigyorgott Kai, de nem voltam elég halk, mosolya hamar lehervadt, amikor a többiek azzal kezdték el cukkolni, hogy én segítettem neki csajozni. Inkább menekülőre fogtam a dolgot és a munkámba temetkeztem, a fejem felett zajló szócsata mellett, egészen a műsorvezető, Yura érkezéséig.

    A műsor jól sikerült, jó hangulat uralkodott a stúdióban, mint minden alkalommal amikor Yura dolgozott. Csodáltam amiért annyira könnyedén tudott kapcsolatot teremteni az emberekkel, pont mint a nővérem. Még a fülemben csengtek Chanyeol szavai, ami megerősítette bennem azt az érzést, hogy ezúttal tényleg jó helyen vagyok.

   A következő napokban egyre többször futottam össze Chanyeollal a rádió épületében, ugyanis mint később kiderült, őt is felkérték egy pár részes műsor vezetőjének. Kedvesen közeledő de nem túl tolakodó viselkedése mindig elérte, hogy felszabaduljak a társaságában, az L.Joeval és Niellel történtek után is.

   Lea azonban szemmel láthatóan nem volt elragadtatva ettől. Chanyeolt továbbra is szerette és – szerencséjére - kedvesen bánt vele, de nekem világossá tette, hogy nem tartja helyesnek a barátkozásunkat. Nem értettem aggályát ezzel kapcsolatban, hiszen nem volt szó „olyan” kapcsolatról, mégsem tudott napirendre térni felette. Szerencsémre túlságosan el volt foglalva Jonginnal és az ismételt titkos találkáikkal ahhoz, hogy velem foglalkozzon.

   Épp ezen gondolkodtam hazafele sétálva, amikor a nevemet hallottam a hátam mögött visszhangozni. Kíváncsian fordultam meg, és egy rohanó Park Chanyeollal találtam szembe magam. Mikor elért, a térdére támaszkodva lihegett, így egy magasságba kerülve velem.

- Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan sétálsz. Azt hittem sosem érlek utol. – nézett a szemeimbe vigyorogva.

- Hát… nem is vagyok a gyorsaság mintaképe de… miért jöttél utánam? Valami gond van?

- Dehogy, csupán a telefonod hagytad bent a stúdióban. Utánad hoztam. – nyújtotta felém az említett eszközt amit pár pillanatig csak meglepetten bámultam. Látva reakciómat Chanyeol a kezemért nyúlt és a tenyerembe helyezte a készüléket. – Ennyire nem kell meglepődni.

- Nem... nem értem hogyan… biztosan emlékszem, hogy elraktam.

- Hát nem tudom, de az biztos, hogy ott hevert a mikrofonok mellett.

- Tényleg! – csaptam a homlokomra – Yurával beszéltem, mikor keresgéltem a holnapi műsorhoz és oda tettem le. Köszönöm. Bár… ezért kár volt így rohannod, holnap meglett volna. – motyogtam és elgondolkodva néztem a még mindig mosolygó idolt.

- Sosem lehet tudni mikor van szükséged rá. Bármi megtörténhet.

- Igaz… de most miattam kellett az ellenkező irányba jönnöd.

- Nem számít, ma ráérek. Ha már úgyis itt vagyok… akár haza is kísérhetlek. – zavartan tekintett félre, mintha valami rosszban sántikálna, amin mosolyognom kellett.

- Ha ennyire ráérsz, akkor engem nem zavarsz. – válaszoltam, majd folytattam sétám, míg Chanyeol hozzám igazította lépteit.

   Csendesen nevetgélve haladtunk előre, ráérősen téve lábainkat egymás után. Felszabadultam, mint mindig az óriás társaságában és jó volt a munkahelyi élményeket megosztani vele, ugyanis sok mindent megértett belőle, amit Lea nem feltétlenül tudott volna.

   Már láttam az utca túloldalán álló házunkat, ahol Lea épp az ajtó előtti lépcsőkön ült, és egy pár görkorcsolyát illesztett a lábaira. Legújabb hobbijának már hetek óta rengeteg időt szentelt, így megszaporáztam lépteim, hátha beszélhetek vele mielőtt elmenne. Kiáltottam volna, de fülén jól látható fejhallgató díszelgett, ezért feleslegesnek éreztem az erőlködést.

   Az elhaladó autók miatt nem tudtam átkelni az úttesten, így Lea rólam mit sem tudva, suhanva indult meg előre a forgatagban, nem számolva a kisfiúval, aki az anyja kezéből kiszabadulva rohant egyenesen felé. Nővérem már nem tudott megállni, így éles kanyarral kerülte ki a gyereket, egyenesen az úttestre gurulva.

   Nem hallottam a közeledő autó dudálását. Nem hallottam a hirtelen fékezéstől blokkolt kerekek csikorgását és nem hallottam a saját sikoltásomat sem, ahogyan Lea neve artikulálatlanul tört fel a torkomból. Csak Chanyeol karjait éreztem magam körül, ahogyan visszatartanak attól, hogy a még mindig autóktól nyüzsgő útra rohanjak. Nem láttam mást csak a nővérem rongybabaként földet érő testét.