#35

Lea POV

- Öhm… Szia. Beszélnünk kell. – C.A.P meglepetten nézett rám, ahogyan az ajtajukban álltam, aztán észbe kapott és félreállt az ajtóból.

- Szia. Gyere csak be, a többiek nincsenek itthon.

   Úgy sétáltam be a dormba, mintha csak vendég lennék és nem ez lenne a második otthonom. Feszélyezett csend telepedett ránk, amíg a ruháimat az előszoba fogasán hagytam, a cipőmmel együtt, majd pedig a nappali felé sétáltunk. Lehuppantam a kanapéra, Minsoo pedig velem szemben foglalt helyet az asztalra helyezve nemesebbik felét.

- Miről szerettél volna beszélni velem? – kérdezte kíváncsian. Arcáról még csak a kíváncsiságot sem tudtam leolvasni, de szűk résű szemei az enyémbe fúródtak.

- Azt hiszem, mindketten jobban járunk, ha tisztázzuk, hogy mi van köztünk. – válaszoltam magamat is meglepő határozottsággal, egy nagy sóhaj kíséretében. Már ahogy kimondtam sokkal jobban éreztem magam.

- És mit gondolsz, mi van köztünk? – kérdezte még mindig nyugodt, mély hangján. Mintha egyáltalán nem lepődött volna meg azon, amit mondtam.

- Őszintén szólva én is nagyon szeretném tudni. – kényelmetlennek éreztem, hogy csak ülök a kezeim tördelve, ezért felálltam és járkálni kezdtem. – Mindenütt ott vagy, mindent tudsz rólam. Mindig ott vagy, mikor Jonginnal történik valami. Mondd, miért csinálod ezt? Miért zavarsz össze?

- Állj már meg egy pillanatra! – szólalt meg nyugodtan, a kezem után nyúlva. Finoman maga felé fordított, immár farkasszemet nézve álltunk mind a ketten.

- Ne csináld ezt. – mondtam neki és próbáltam lefejteni magamról az ujjait, egyúttal távolságot tartani, mert úgy éreztem közelsége felkavar és elbizonytalanít.

- Mit csinálok?

- Hát… ezt. Ne törődj velem. Ne járj utánam. Ne zavarj össze és legfőképp ne…

- Mit ne? Miért kellene tétlenül néznem, hogy azzal az idiótával vagy együtt? Még csak meg sem érdemel téged…

- Ehhez neked semmi közöd. Mellesleg nem vagyok vele együtt. Szakítottunk. Most örülsz? – dühösen rántottam egyet a kezemen, amit eddig szorított – Igaz, szeretem Jongin-t, de ez most lényegtelen. Ettől függetlenül döntöttem úgy, hogy tisztázom veled a dolgokat. Én nem akarok…. – azt hittem, hogy meghátrál, vagy legalább megszeppen egy kicsit, de nem így történt.

- Márpedig én akarom. – mondta, majd megcsókolt.

   Ajkai hirtelen tapadtak az enyémre, én pedig nagy szemekkel tekintettem előre. Az érzelmeim olyan sebesen váltották egymást, hogy magam sem tudtam követni őket, fura bizsergés futott végig a hátamon, a szívem felgyorsult és hirtelen melegem lett. Kétségtelenül más volt mint Jonginnal, azonban nem éreztem rossznak sem. Valahol jól esett a csókja, de a karom azonban automatikusan mozdult, végül ellöktem magamtól. Szemeim szikrákat szórtak és dühömben nem tudtam semmit sem szólni. Híres szókincsem cserbenhagyott, bámultam az előttem álló rapper-re és a rám törő érzelmeimmel küszködve próbáltam rendezni gondolataimat.

- Az igazság az, hogy nem… Jó ég, ezt most nem kellett volna. – már épp robbanni készültem, amikor kinyílt a bejárati ajtó és a banda hiányzó tagjai tódultak be rajta. Meglepetésemben csak tátogni maradt erőm, mondanivalóm elszállt az éterben valamerre és tudtam, hogy ez az esélyem is vele együtt vált köddé.

- Talán jobb, ha most megyek.– szólaltam meg végül nyugodtabban, mint ahogy éreztem magam.

- Lea én… - nem vártam meg amíg befejezi mondandóját, csak sarkon fordultam és egy mondvacsinált indokkal kimentettem magam a fiúknál, majd távoztam kínos helyzetemből. Talán a menekülés nem a legjobb stratégia nézeteltéréseink tisztázására, mégis úgy éreztem akkor tudom egyben tartani magam, ha kisétálok az ajtón, egyre messzebb Minsoo-tól.

   Útközben rá kellett jönnöm, hogy minden még bonyolultabbá vált, mielőtt „tisztáztam” volna érzéseimet. Kétségbeesésemben küldtem egy üzenetet Liznek is, hogy készüljön fel a terápiára, mert nagyon szükségem lesz rá. Az ajtón berontottam, húgomat pedig a szekrényajtónak dőlve találtam, kissé pihegve. Furcsán néztem rá.

- Te meg mit művelsz? – kérdeztem, egy pillanatra elfeledve saját problémáim.

- Öhm… csak volt néhány ruhám, amit el akartam tenni, de tudod milyen rendszerető vagyok… Khm.. kissé nehéz volt betuszkolni a darabokat.

- Ja, vagy úgy. Én már ezer éve mondom, hogy tégy rendet benne. – mondtam vállrántva és a kanapéra vetettem magam.

- De mi is volt az a sürgős dolog, ami miatt lelki segélyre szorulsz? – kérdezte a telefonját lóbálva – Egy perce elkezdtem aggódni.

- Á, hogy az… - mondtam, miközben ráncba szaladt a szemöldököm – Azt elfelejtettem írni, hogy keress egy közeli kolostort és készíts elő nekem egy nővéri fityulát, mert zárdába vonulok. Nekem elegem van ebből a sok tesztoszteronból.

- Ez kezd érdekes lenni. – ült le velem szemben törökülésbe - Miért szeretnél apáca lenni? Mellesleg megjegyzem, hogy ezzel már lehet, hogy egy kicsit elkéstél… tekintettel a khm… korábbi kapcsolataidra férfiakkal… - tekintetemmel majdnem felnyársaltam, de közömbös arcáról leírt, hogy baromira nem érdekelte, hogy elméletben rögtön három dárda és legalább egy tegeznyi nyíl szaladt át a testén.

- Ezzel arra akarsz utalni, hogy könnyűvérű vagyok?

- Mondtam én ilyet? – rántotta meg a vállait – csupán felhívtam a figyelmet arra, hogy nem biztos, hogy ez a jó megoldás. De mi lenne, ha elmesélnéd mi történt, hátha úgy okosabbat tudok mondani.

- Igaz.

   Sóhajtottam és lassan kezdtem el beszélni, majd pedig dőltek belőlem a szavak. Indulatosan hadonásztam, miközben ecseteltem Liznek, a történteket nem csak aznap, hanem az elmúlt hónapokban C.A.P és köztem.

- Jézusom, lelkiismeret furdalásom van, ha csak rágondolok. – téptem a hajam, mire Liz a kezemért nyúlt – Most mi van? – kérdeztem, kizökkenve drámázásomból.

- Először is haj nélkül határozottan rosszul néznél ki, mellesleg még mindig nem értem mi a problémád. Persze egyértelmű, hogy Minsoo próbálkozik nálad és nyilván nem csak a barátod szeretne lenni, sajnos ebben Jongin megelőzte. Viszont mitől van lelkiismeret furdalásod? Nem történt semmi sem köztetek, te pedig nem hitegetted.

- Liz, C.A.P ma megcsókolt.

- Hogy mit csinált? – olyan bambán nézett rám, mintha nem is az anyanyelvünkön beszélnék neki. Kínomban elmondtam angolul, de még franciául és latinul is, végül koreaiul, hátha jobban megérti. Az utolsó mondatomnál húgom furcsán sandított oldalra, pontosan a szekrény irányába, de nem törődtem vele. Biztosan csak attól fél, hogy a begyömöszölt ruhái kirobbannak, és bosszút állnak rajta.

- Na dereng már? – kérdeztem végül.

- Jó, jó, csak ne mondd el több nyelven, kérlek. De ami a lényeg… Mit tettél?

- Mit tettem volna? Ellöktem magamtól.

- Nem csókoltad vissza? – emelte fel a szemöldökét.

- LIZ!

- Jól van, ezt meg kellett kérdeznem. De… nem éreztél semmit sem közben? Nem esett jól?

- Na, most tisztázzuk… kinek is állsz az oldalán? Kezdesz összezavarni… - gyanakvóan néztem rá, mire ismét a szekrény felé terelődött a tekintete. Ezt már nem tudtam megállni szó nélkül.

- Nah jó, mi olyan érdekes azon az átkozott szekrényen?! Ha ennyire félsz, hogy kiömlik a ruha, amit betömködtél, szívesen segítek kipakolni és összehajtogatni. – indultam volna az említett bútordarab felé, de Liz hamar elvette a kedvem tőle.

- Ne! Vagyis… csináld csak nyugodtan, ha bele akarsz fulladni a kizúduló áradattól. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem akarod látni azt a szekrényt belülről. -  a végére már gyanús izgatottsága is átsiklott merő közömbösségbe, ami elvette a kedvem a ruhahajtogatástól. Inkább visszahuppantam a kanapéra, és szinte egyszerre sóhajtottunk fel testvéremmel.

- Nem éreztem semmit… Én…

- Lea… kérdezhetek valamit?

- Akkor is megkérdeznéd, ha nemet mondanék.

- Igen. – bólintott mellettem egy nagyot.

- Ch… nem kérdés volt. Na mondd.

- Szereted még Kait?

- Hogy mi? – kérdeztem vissza, mintha nem értettem volna elsőre, habár nagyon is eljutott a tudatomig. Erre kaptam egy lekezelő pillantást, és  - mivel ő nem volt olyan túlművelt nyelvek terén mint én, feltette a kérdést koreaiul is, de csak úgy.

- Jól van, elég lesz a multilanguage társalgásból. – mondtam neki unottan.

- Még te mondod? Most is te beszélsz félig angolul. – válaszolta, még mindig kerülve anyanyelvünket – én legalább következetes vagyok. De ne kerüld meg a kérdést. Szereted még Jongint? – nem néztem rá, csak bámultam előre és cikáztak a gondolataim. Rengeteg minden volt a fejemben, C.A.P-ről, Kai-ról és legfőképp magamról. Végül én sem erőltettem már az anyanyelvű társalgást, valahogyan könnyebb volt kimondanom ha nem az anyanyelvemen szólaltam meg. Úgy kevésbé tűnt fontosnak.

- Igen. Szeretem. Amikor C.A.P megcsókolt, kijelentette, hogy nem nyugszik bele, hogy elutasítom… - fejemet lehajtottam, mintha bármi szégyellnivaló lenne az egészben – amikor megcsókolt, az jutott eszembe, hogy mennyire szeretném, ha Kai küzdene így értem. Végül ellöktem magamtól, de mielőtt még bármi elutasítót mondhattam volna, betoppantak a többiek. – a húgomra néztem, aki csak nagy szemeket meresztett rám és egy szót sem szólt. Talán az őszinteségem őt is meglepte, ugyanis eddig nem voltam hajlandó belátni, hogy még mindig Kai-ra vágyom.

- Tudod… biztosan bennem van a hiba. – folytattam merengésem, mivel Liz még mindig nem szólt egy szót sem – Ellököm magamtól azt, aki szeret és törődik velem, és egy olyan férfit szeretek, aki pedig engem lökött el magától.

- Lea, szerintem Jongin valójában… - ekkor furcsa dübbenést hallottam, ami a már eddig is gyanús szekrény felől jött.

- Biztos, hogy nem kéne rendet rakni benne? Lehet, hogy már egy egész kártevőcsalád is betelepült, és azok csapnak ilyen zajt. Liz, megöllek, ha miattad lepik el rágcsálók a lakásom. Tudod, hogy nem szívlelem a patkányokat… - Furcsán néztem Lizre, majd határozottan elindultam, hogy kinyissam végre az ajtókat, vállalva a kockázatot, hogy nem kerülök ki élve a ruhatömeg alól.

#34

Liz POV

- Hát te meg... Lea nincs itthon. – mondtam nem kis meglepetéssel a hangomban és az arcomon egyaránt.

- Tudom. Kérlek… már csak te segíthetsz. – mondta komolyan Kai, tekintetében őszinte kérleléssel. Nem tudtam kivetkőzni magamból, így csípőből válaszoltam.

- Aha. Várj, mindjárt hozom a varázspálcámat.

- Haha. Vicces vagy. – mondta komoly arccal, de hangjában mosoly bujkált. Valami furcsa módon arra késztetett, hogy engedjek neki, végül úgy döntöttem, hogy ő is megérdemel egy esélyt tőlem.

- Tudod mit? Kivételt teszek, és – a nővéremmel ellentétben – meghallgatlak. Gyere be. Gondolom direkt jöttél most, mikor nincs itt. – intettem a fejemmel, és el is indultam befelé, oda se nézve, hogy követ-e. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy igen.

- Hát öhm… valami olyasmi. – ezzel az egy mondatával igazolta mind a sejtésemet, mind nyugtázta az állításomat, miszerint ezúttal pont Leát akarta elkerülni.

   Kényelmesen bevettem magam a konyhába, készítettem két bögre teát, majd a még mindig a nappaliban idegesen toporgó Jongin-t kikerülve elterültem a kanapén, a teákat az asztalra helyezve.

- Nem ülnél le? – kérdeztem kissé cinikus hangon, de úgy tűnt, hogy zavara miatt elsiklott felette.

- Izé.. nem hiszem.. nem…

- Költői kérdés volt. Ülj le. – mondtam komolyan, mire rám nézett és megszeppenve ült le a kanapé legtávolabbi sarkába.

   A teára mutattam, így azt egy bólintással a kezébe vette és nagyot kortyolt belőle, aminek az lett az eredménye, hogy sziszegve kapta el a szájától a – tűzforró – bögrét. Bénaságán nevetnem kellett. A nagy és menő Kai, az EXO vezető táncosa és szépfiúja (mert valljuk be, nem kevéssé túlfűtött az imidzse) itt szerencsétlenkedik előttem, totális zavarban. Kacagásomon ő is elmosolyodott.

- Sokkal kevésbé vagy rémisztő, ha mosolyogsz. – mondta. Na jó, kezdem érteni, hogy Lea mit eszik ezen az emberen. De nem, Liz, tartsd magad, épp lelki-segélyszolgálatot nyújtasz.

- Nem értem, miért jön mindenki azzal, hogy ijesztő vagyok… - motyogtam.

- Hát nem is tudom. – ohó, fiatalúrnál is megindult az irónia.

- Csakhogy tisztázzuk: a nővérem jogosan haragszik rád. Nem is értem miért akarok neked segíteni. – erre megint elkomolyodott.

- Nézd, én… egy marha voltam…

- Tudom. – bólintottam nagyot, mire megbántott tekintetét rám emelte.

- Ezzel nem segítesz.

- Tudom. – ismételtem meg magam, majd hozzáfűztem – Ez egyfajta egyenlítés volt azért, mert a nővérem dagadtra sírta a szemeit miattad és csontsoványra fogyott, mert az evéstől is elment a kedve. Arról nem is beszélve, hogy képes volt rosszul-létig futni, csak hogy ne kelljen rád gondolnia és arra, amiket mondtál neki. – fájdalmas fintorba torzult az arca, ahogyan eljutottak hozzá a szavaim, amik - szánt szándékkal – igen élesek voltak.

- Helyesbítek: az arcodból ítélve MOST egyenlítettem a számlát.

- Ez igaz?

- A rosszullétnek te magad is tanúja voltál. Mellesleg mi okom lenne rá, hogy kitaláljam? – fejemet kissé oldalra billentettem, úgy kémleltem a velem szemben ülőt.

- Nem tudom… én csak… talán abban bíztam, hogy ha…

- Ha tapló módon viselkedsz, akkor majd könnyebb lesz a szakítás? – nem válaszolt semmit, csak lehajtotta a fejét és nem mert rám nézni – Komolyan ennyit ért neked a nővérem? Ilyen nőnek ismerted meg? Nem gondoltál bele, hogy ezzel mennyire megbántod? – nem szoktam így kikelni magamból, de most valamiért azt akartam, hogy érezze olyan rosszul magát, amennyire csak lehet. Nem kicsit akartam visszafizetni neki, amit Lea érzett az utóbbi időben.

- Nem! – válaszolta a rengeteg kérdésre, amit feltettem gyors egymásutánban.

- Akkor mégis mi a fene ütött beléd hirtelen?

- Én csak.. azt hiszem… – kezdett az agyamra menni, ahogy makogott.

- Tudom, hogy nem vagy a szavak embere, ha az érzéseidről van szó. De még nem vagyok gondolatolvasó. Szóval bökd ki.

- Én féltem, hogy elhagy. – olyan halkan mondta, szinte nem is hallottam – Mindig ott volt körülötte az a másik srác. Féltem, hogy Lea inkább őt választja. Mindig ott volt, ha kellett és ezt én nem tudtam megtenni. Lea mindig olyan… kiszámíthatatlan. Sose tudtam, hogy mit fog tenni, vagy…

- Ekkora hülyeséget még nem hallottam. – vágtam a szavába, mert nem akartam, hogy tovább rontsa a helyzetet – Egy: attól, hogy félsz a szakítástól, még nem kellene görénynek lenni. Kettő: Lea téged választott és veled volt együtt, szóval nem értem a problémát. Ja, és Lea, mint kiszámíthatatlan? Nagyjából a nővérem a legmegbízhatóbb ember a földön, akit valaha ismertem. Ezek szerint nem csak a nőkhöz nem értesz, de még rossz emberismerő is vagy. És C.A.P-ről csak annyit: Lea számtalanszor utasította vissza őt miattad.

   Tisztában voltam vele, hogy nem mondok teljesen igazat, de úgy gondoltam, ha azt akarom, hogy ezek ketten megint együtt legyenek, akkor ennyi belefér. Cél szentesíti az eszközt. Mellesleg Lea tényleg nem adta a lovat sosem C.A.P alá.

- Most, hogy ezt tisztáztuk… Válaszolhatnál egy kérdésemre. – kíváncsian nézett rám, de nem szólt egy szót se – Szereted a nővéremet? – azt vártam, hogy erre majd hevesen igenlő választ kapok, és eloszlatja a bennem még lapuló kétségeket. Azonban legnagyobb meglepetésemre folytatódott az elkezdett makogása és torokköszörülése.

- Én… hát… szóval öhm… khm… – idegesen vágtam a „szavába”.

- Na ne. Erre most nagyon nem jó választ adtál ugye tudod? Most jött volna az a rész, hogy minimum térdre borulsz és bizonygatod, hogy szereted Leát… na jó, a térdre borulást hagyjuk meg neki de… legalább határozottan kellett volna válaszolnod. – szemei elkerekedtek, de nem szólt egy szót sem, csak tátott szájjal meredt rám, majd ahogyan folytattam a szemrehányásomat, fejét elhajtva szégyellte el magát. Legalábbis nagyon ajánlom neki, hogy így legyen.

- Idejössz hozzám és a segítségemet kéred, holott még azt sem vagy képes határozottan kijelenteni, hogy szereted azt a nőt, akit állítólag mindenáron vissza akarsz kapni. Hihetetlenül töketlen vagy, ha engem kérdezel, és ha így viselkedtél Leával is, akkor nagyon meg tudom érteni, miért is nem akar veled tárgyalni. A jó ég áldjon meg, mégis hogyan segítsek, ha te sem vagy biztos a dolgodban?! Hol van az a Kai, akit a színpadon láthatnak a rajongók ilyenkor, amikor szükség lenne rá? Mert itt most csak egy kisfiú ül és baromira nem tetszik, még nekem sem. Szánalmas… - nem tudtam befejezni, mert Jongin villogó szemmel pattant fel, és mind a 180 centijével felém magasodott, miközben beszélt.

- Nem mondtam, hogy nem szeretem! Igenis szeretem! Mi másért jöttem volna hozzád? – nem kicsi tojtam be, ahogyan felettem kiabált, csak nagyokat pislogtam, talán még lefele is görbült egy kissé a szám, ahogyan hallgattam, mint egy gyereknek, akit épp most szidnak le. Kai azonban észbe kapott, hogy mégiscsak ordibál velem és hirtelen csuklott vissza a kanapéra, térdén könyöklő kezeivel a hajába túrt. Mozdulatában a reménytelenséget és némi kétségbeesést véltem felfedezni. – A fenébe is, én SZERETEM őt. Nem akarom elveszíteni. – pár decibellel halkabban mondta, de határozottan csengett.

   A kanapé sarkába húzódva figyeltem őt és mozdulni sem mertem, ugyanis az előző kirohanása megijesztett. Nem gondoltam, hogy a túlzott őszinteségem ide vezethet, megfeledkeztem róla, hogy nem mindenki tudja ezt úgy kezelni, mint a nővérem. Egy darabig kínos csend telepedett közénk, és féltem megmozdulni, Kai pedig elmerült a gondolataiban, legalábbis nekem úgy tűnt. Aztán az ijedelmem átcsapott enyhe örömbe, ugyanis ahogyan végig gondoltam az eseményeket, arra jutottam, hogy akaratomon kívül, de mégis elértem, hogy Jongin kimutassa az érzelmeit a nővérem iránt.

   Összeszedtem magam, és mivel már úgy éreztem, hogy elvonult a vihar, közelebb csúsztam kicsit a látványosan szenvedő alanyhoz.

- És még nekem mondjátok, hogy ijesztő vagyok. – próbáltam elütni a komor légkört.

- Ne haragudj Liz, nem kellett volna kiabálnom veled. – mondta miközben rám emelte gyanúsan csillogó szemeit. Ohó… na neee, most komolyan könnyes a szeme?! Azt hiszem megártott a tea. Ha ezt Lea látná, tutira olyan fangörcsöt kapna, hogy nem lenne tovább min problémázni, mert elhalálozna.

- Oda se neki. – legyintettem kuncogva a gondolattól, ahogyan megjelent lelki szemeim előtt Lea, épp fanhiszti közben.

- Ezt tényleg ilyen viccesnek találod? – húzta össze fekete szemöldökeit Jongin, mire moderáltam magam.

- Nem, de ami a lényeg. – törökülésbe helyezkedtem vele szemben, hogy jól láthassam, ahogyan engem figyel, miközben magyarázok - Ezt igazán elmondhatnád Leának is. De ha már itt vagy, úgy döntöttem segítek neked. Tudnod kell, hogy a nővérem… nem szereti, ha beleszólnak az életébe, és megmondják, hogy mit csináljon. Te pedig folyamatosan ezt tetted. Azt hiszem… ez most nyálasan fog hangzani, de kissé úgy érezte, hogy elvesztette az irányítást melletted, mert sosem tudhatta, hogy mikor „feledkezel” meg róla. – aprót bólintott, és látszott rajta, hogy szinte issza a szavaimat, ami nem kicsit imponált nekem. Jól esett egy kicsit a „mindent tudó” szerepe.

- Mégis, ezektől függetlenül határozott férfira van szüksége, aki tudja, hogy mit akar. És persze nem árt, ha amit akar, az maga Lea. Ezt is alapvetően elbaltáztad… néha éreztetted vele, aztán meg úgy viselkedtél vele, mintha nem is lennétek együtt. És még egyszer mondom: FÉRFIRA van szüksége, nem pedig az érzéseitől megriadt kisfiúra.

- Kösz, ez most jól esett. – a cinizmus sütött a hangjából.

- Tudom. De ez van, fogadd el a tényeket. Szóval ott tartottam, hogy azt hiszem, Lea arra vágyik, hogy megmutasd neki az érzelmes oldaladat is, azt a Jongint, aki itt beszélget velem és aki őszintén szereti. Ne csak a szexi, „bárkitmegkaphatok” Kai-t lássa, mert az nála nem működik, bár nem árt, ha egy kicsit megfűszerezed a dolgokat. – kacsintottam egyet, majd folytattam 

- Engedd, hogy meglássa az „igazi” Kai-t. – macskakörmöztem a kezemmel, majd nagy fintort eresztettem meg magam elé - Fúj, ez még nyálasabb volt, mint bármi, amit eddig mondtam…

- Ebben igazad van. – húzta széles vigyorra a száját hallgatóságom.

- Haha. Be is fejezhetem. – emeltem magasra az egyik szemöldököm.

- Ne, ne. Kérlek. – olyan gyorsan rávágta, hogy csak mosolyogni tudtam rajta – De én ezt... nem tudom. Nem vagyok jó ebben. És… először is el kéne érnem, hogy egyáltalán szóba álljon velem. A többit már azt hiszem, megoldom.

- Na, ez igaz. Hm… - úgy tettem, mintha erősen gondolkodnék, és lefuttattam magamban az elmúlt évek Lea mellett szerzett fiús tapasztalatait. – Azt hiszem az ajándékokkal semmire nem mennél, mert talán még a kukába is vágná őket, anélkül, hogy belepillantana. Inkább azt mondanám, hogy próbáld meg vele éreztetni, hogy fontos neked. Elvégre abból, amit tudok kettőtökről, és hidd el az nem kevés, emiatt jutottatok idáig. – beleegyezően bólintott.

- Azt mondta, hogy nem érdekel engem.

- Éééés… mivel azt már kitárgyaltuk, hogy ez nem így van, már csak annyi a dolgod, hogy neki is bebizonyítsd.

- Na jó, de hogyan?

- Jaaaa, hát én azt nem tudom. – rántottam meg a vállam, mire ma már sokadjára guvadtak ki a szemei Jonginnak.

- De hát ezért jöttem hozzád!

- Sajnálom, de konkrét ötletem nekem sincs. Mindenesetre, ne ölj bele sok pénzt… emlékezz a kukára.

- Ch… Hát kösz.

- Hé, nem lett volna kötelező meghallgatnom sem téged, szimplán utálhatnálak is szolidaritásból, ahelyett, hogy a hátsódat próbálom megmenteni a nővéremnél! – mutatóujjamat rászegeztem, mire megadóan és nevetve feltartotta a kezét.

- Jól van, igazad van.

- Azért nem irigyellek…

- Miért?

- A nővérem nagyon makacs tud lenni… és borzasztóan büszke. Nagyon türelmes, de ha valaki igazán megbántja, nem békül egykönnyen.

- Értékelem az észrevételt, most megnyugtattál.

   Lelkizésünket a telefonom pittyegése szakította félbe, Leától érkezett üzenetem. Közömbös arccal nyitottam meg, majd pánikba estem. „Azt hiszem sürgős lelki segélyre van szükségem. Mindjárt otthon vagyok.”

Kissé kétségbeesve pillantottam fel a még mindig velem szemben ülő, és engem kíváncsian méregető Jongin-re.

- Sürgősen el kell tűnnöd. Lea mindjárt itthon van.

*

plusz poén: görgess lejjebb (Kai fanok előnyben) ;)

Önirónia következik:
Kai, mint érett, FELNŐTT férfi XD

köszönöm, hogy olvastátok :)

#33

Lea POV

   Liznek különleges tehetsége van ahhoz, hogy elterelje az ember figyelmét. Így ahogyan teltek a napok, és egy kis időt együtt tölthettem vele, bár nem teljesen, azért időközönként elfeledtem a gondolataimat maximálisan kitöltő két hímnemű egyedet. Mivel még mindig le volt tiltva, Kai nem zaklatott telefonon, C.A.P pedig úgy tűnik, hogy visszavonulót fújt a kiborulásom óta, legalábbis nem adódott különösebb alkalom, hogy még jobban összezavarja amúgy sem teljesen kiegyensúlyozott lelkivilágomat.

   Amiről mindennél jobban árulkodott a szétszórtságom. Drámait sóhajtva dobtam a szemetesbe a felismerhetetlenné aszott zöldséget – vagyis ami maradt belőle – majd pedig ugyanígy tettem az üres fűszeres zacskóval is.

- LIZ! – kiáltottam el magam.

- Mi van már? Itt vagyok, ne ordíts. Iszonyatosan éles hangod van. – dugta ki orrát a húgom a konyhába.

- Bocsi, azt hittem bent vagy a hálóban. Menj el a boltba kérlek és vásárolj be.

- Muszáj?

- Ha enni akarsz, akkor igen.

   Fájdalmas fintort vágott, de tudta, hogy velem hiába vitatkozik, úgyhogy összeszedte magát, zsebre vágta a pénzt és a listát, majd kifordult az ajtón. Én pedig próbáltam menteni, ami menthető volt az ebédünkben. A csengőszó élesen hasította végig a körülöttem uralkodó csendet, így a kés a kezemből ennek megfelelően föld körüli röppályára állt, majd a konyha egyik sarkában landolt. Kissé frusztráltan vettem fel, csaptam le az asztalra, majd pedig az ajtóhoz mentem és nagy lendülettel téptem fel, miközben már a szám nagy sebességgel járt.

- Liz, a jó ég áldjon meg, a szívbajt hozod rám a… csengővel. – fejeztem be szaggatottan a mondatot, amikor húgom helyett az ajtóban nem más, mint Kyungsoo állt.

- Öhm… valami baj van? – kérdezte jogosan, ugyanis egy szót sem érthetett a húgomnak címzett anyanyelvű szidalomból.

- Nem, nincs semmi, csak azt hittem Liz megint elfelejtett kulcsot vinni. Kissé khm... meglepődtem a csengő hangjától. – mondtam félszegen mosolyogva, majd pedig elálltam az útból és beinvitáltam a váratlan vendégemet - És minek köszönhetem a váratlan látogatást? – szúrtam még közbe a kérdésem.

- Netalán zavarok? – kérdezte aggódva.

- Dehogy. Csak sose látogattatok még meg. – helyet foglaltunk a nappaliban és kíváncsian fürkésztem Kyungsoot, hátha le tudok valamit olvasni az arcáról. Azonban a zavaron kívül semmiféle érzelem nem tükröződött ábrázatán.

- Hát izé… azért jöttem, mert beszélni szeretnék veled valamiről. – kissé kezdtem én is furán érezni magam, ezért közelebb csúsztam hozzá, a vállára tettem a kezem és a szemébe néztem.

- Kyungsoo. Valami baj van?

- Hát valami olyasmi. Aish… - mosolyodott el egy kicsit zavarában – fura, hogy ezt nekem kell elmondanom.

- Na jó, nyögd már ki, mert kikészítesz. – mondtam határozottan, mire rám nézett és nagy, őszinte szemekkel mondta ki azt, amit a legkevésbé vártam.

- Jongin miatt jöttem. Szeretném, ha beszélnél vele. Vagyis reméltem, hogy ha eljövök, akkor meg tudlak győzni, hogy… hogy… igazából nem is tudom, miről akarlak meggyőzni, mert azt sem tudom mi történt köztetek. – idegesen vigyorogva vakargatta a tarkóját, amin egy pillanatra elmosolyodtam, majd hirtelen, átmenet nélkül hervadt a mosoly az arcomról.

- Kyungsoo, ugye nem gondolta komolyan, hogy ha téged küld maga helyett, akkor majd beszélek vele? Ha ezért jöttél, menj és mond meg neki, hogy ne erőlködjön.  – fel akartam állni, de D.O a vállamnál fogva tartott vissza.

- Lea, kérlek. JongIn nem is tudja, hogy itt vagyok. És ami ezt illeti - jobb lenne, ha így is maradna, mert ha megtudja, akkor nekem végem. – annyira édes volt, ahogy próbált meggyőzni és valahol a szívem mélyén szerettem volna elhinni neki mindent, amit csak mondott – vagy mondani fog.

- Na jó, hallgatlak.

- Szóval, nem tudom mi történt köztetek. De amióta találkoztunk a parkban és te elmentél… azóta Jongin nagyon furcsán viselkedik. Még nekem sem mondta el, hogy mi baja, pedig el szokta.

- Azért nem mond semmit, mert nincs mit mondania! Kyungsoo, nem érted? Nem érdeklem őt! - nem tudtam elfojtani a feszültséget és a keserűséget a hangomban, amit biztosan a másik is megérzett, de már nem szeppent meg, hanem egyszerűen a szemembe nézett és komolyan folytatta.

- Nem tudom, miért gondolod ezt, de azt tudnod kell, hogy azóta nem táncol. Jongin volt az a csapatban, aki akkor is táncolt, ha nem kellett, minden idejét a próbateremben töltötte és gyakorolt. Amióta veled beszélt, néha még a kötelező edzésekre sem jön el, ha pedig eljön, olyan mintha teljesen máshol járna. Ezzel nem kissé magára haragítva a menedzserünket és a céget egyaránt.

- Jongin… nem táncol? – ismételtem meg a hallott információt, mert pontosan jól ismertem Kai-t ahhoz, hogy tudjam, mit jelent neki a tánc – És azt gondolod, hogy miattam?

- Nem gondolom, tudom.

- Hát én meg nem hiszem. Lehet, hogy egy másik nő miatt…

- Na de Lea! – szemei elkerekedtek és őszinte felháborodást láttam rajta – Ezt te sem gondoltad komolyan. Szerinted eljöttem volna, ha így lenne? Mellesleg arról tudnék.

- Rólam se tudtatok egy jó ideig. – erre csintalan mosoly jelent meg a szája a sarkában.

- Azt te csak hiszed. Én tudtam róla, egészen attól a pillanattól, hogy először megcsókolt. – ezúttal rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Éreztem, hogy arcomat elönti a pír, ezért kínomban másfele tekintettem.

- Nohát, szépen vagyunk. Arról volt szó, hogy titokban tartjuk és nekem ebből nem kis problémám volt. Ő meg csak úgy elmondta mindenkinek… - szemöldököm összeszaladt a homlokomon, ahogyan előtört a C.A.P-el való veszekedésünk emléke.

- Nem mindenkinek. Csak én tudtam rólatok, az is véletlenül derült ki.

- Aha. Persze.

- Ez most lényegtelen. Tudod… Jongin nem nagyon beszél az érzéseiről, de aznap feltűnően széles mosollyal az arcán ért haza és napokig madarat lehetett vele fogatni. Amikor rákérdeztem, akkor mondta el. Tudnod kell, hogy fél kimutatni valójában hogyan érez és hogy mennyire kötődik valakihez. Bármennyire is magabiztosnak szeretne tűnni, valójában fél attól, hogy megbántják.

- Ezért inkább ő bánt meg másokat. Igazad van, ez sokkal jobb megoldás, talán nekem is ezt kellett volna tennem és akkor rengeteg álmatlan éjszakát megspóroltam volna magamnak. – hangomból sütött a szarkazmus, de nem akartam uralkodni magamon, elvégre Kyungsoo jött el hozzám önként és hozta fel a dolgot. Azonban őt nem hatotta meg, amit mondtam és nem is ijedt meg tőle.

- Az az érzésem, hogy nem akarod megérteni, amit mondani akarok neked. Nagyjából két hete Jongin nem beszélget senkivel, nem megy sehová és legfőképpen nem táncol. Lehet, hogy nem is eszik, de nem ellenőrizhetem minden alkalommal. A szobában ül és a telefonját szuggerálja, vagy pedig kétpercenként próbál felhívni téged. – már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, honnan tudja, hogy engem hívogatott, de csak leintett a kezével – Onnan tudom, hogy belenéztem a telefonjába és a hívási listán nagyjából csak a te neved szerepelt.

   Ahogy beszélt, egyre jobban hatalmába kerített a keserűség és tudtam, hogy ha sokáig hallgatom még, akkor biztosan oda a kitartásom. Fájt, ahogyan a szavai elértek hozzám és legbelül hinni szerettem volna, hogy Kai valóban ezt teszi. De amint elém úsztak az emlékek, ismét felülkerekedett a sértettségem.

- Ez mind szép és jó. Szeretnék neked hinni Kyungsoo. – halkan beszéltem, talán meg sem hallotta, de nem szólt egy szót se, csak nézett a nagy fekete szemeivel, amikor ráemeltem a tekintetem – De hol volt ez a nagy szeretet vagy ragaszkodás, amikor esténként vártam rá? Amikor kihűlt a főzött étel az asztalon, mert nem jött? Vagy amikor éjszaka álomba sírtam magam a párnámba fúrt arccal azokért a dolgokért, amiket mondott nekem? Én sosem kértem semmit tőle, csak annyit, hogy legyen mellettem. Elnéztem az utazgatásokat, a forgatásokat, a késői telefonokat, mert tudtam, hogy ez az élete – az életetek – és én ezt tiszteletben tartottam. Az első veszekedésünk után napokig vártam, hogy keressen. A telefonommal a kezemben mentem még a mosdóba is, hogy ha keres, akkor beszélhessek vele. De semmi. Akinek fontos valaki, az minimum megfogja a telefont és felhívja.

- Lea… - Kyungsoo halkan szólított a nevemen, de már nem hagytam abba.

- Lehet, hogy még ma is várnám, hogy keressen, ha aznap nem futunk össze Chanyeol-al és ő nem rángat magával a parkba. Az pedig, hogy ott úgy tett előttetek, mintha mi sem történt volna és azok a napok eltűntek volna, amíg nem keresett, egyenesen rátenyerelt bennem a vészcsengőre. És még utána volt képe azt mondani, hogy csak játszom a sértődöttet, eleget színészkedtem, folytathatnák ott, ahol abbahagytuk. Most már tudod, hogy mi történt aznap. – zártam le kis „mesémet”.

- Ezt nem tudtam. – lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, mintha Kai miatt is ő szégyellné magát. Kedvesen rámosolyogtam, annak ellenére, hogy legszívesebben elsírtam volna magam.

- Nincs ezzel semmi baj, nem is kellett tudnod. De meg kell értened, ezek után nem akarok vele többet beszélni.

- Hát jó. – sóhajtott egy nagyot és feltápászkodott – Most megyek és szétrúgom a hátsó felét ezért a baromságért. – mindketten elnevettük magunkat, így oldva ezzel a hangulatot, ami eluralkodott rajtunk.

- Én azért még mindig azt mondom, hogy Jongin, bármekkora fafejként is viselkedett, őszintén szeret téged. Csak lehet, ő maga sem ismerte be egészen addig, amíg azt nem érezte, hogy elveszíthet. Szerintem akkor is beszélned kellene vele. – már az ajtóban jártunk, amikor is Liz nyitott be, nyalókával a szájában.

   Meredten bámulták egymást Kyungsoo-val, az utóbbi azért, mert fogalma sem volt róla, hogy van egy húgom, ráadásul itt lakik velem, Liz pedig pusztán azért, mert D.O még mindig egy idol. Hiába találkozott a Teen Toppal, vagy Kai-al, azért nem lehet ezt megszokni.

   A formalitásokon túlesve – ami a húgom esetében természetesen nem folyhatott le szokványosan – az volt az érzésem, hogy Liz pozitívan vélekedett a vendégről. Nála fontos az első benyomás. És természetesen nem maradhatott titokban előtte az énekes jövetelének célja. Legnagyobb meglepetésemre Liz is amellett érvelt, hogy beszéljek Jonginnel. Rövidre zárva a témát otthagytam a konyhában. Egyébként is, mióta áll Liz Kai oldalán? Azt hittem, hogy nem kedveli.

   A szobámban emésztettem a hallottakat – és a kéretlen véleményeket persze – mígnem arra jutottam, hogy bármilyen döntést hozok Kai-al kapcsolatban, egy kérdést mindenképp le tudok zárni. Másnap nagy lendülettel hagytam el a lakást, és ez a lendület egészen addig tartott, míg el nem értem a Teen Top rezidenciára és az ajtót kinyitó C.A.P-el nem találtam szembe magam. Meg sem várva üdvözlését köszöntem.

- Öhm… Szia. – ahogyan ránéztem, mégis megszállt a határozottság azzal kapcsolatban, amit tenni készültem. - Azt hiszem... beszélnünk kell.

#32

Liz POV

   Hangokat hallottam fentről, így megszaporáztam lépteimet, hátha nővérem ismételten lefagyna a Minsoo-val való találkozáskor. Lassan be kell szereznem egy lovat, hogy élethű legyen a megmentő hős szerepem. Talán még feleségül is kérem Leát. Nagy sóhajjal  kanyarodtam a konyha felé, és a hangfoszlányokból ítélve nem tévedtem.

- Lea? – hallottam Minsoo mély hangját. – Te hogy… - ám ekkor én is, és a Teen Top többi tagja is a helyszínre érkeztünk. Hozzáteszem szerencsére, ugyanis nagyszájú nővérem csak pislogott, mint hal a szatyorban, talán még tátogott is…

- Noona!!! – Ricky, Niel és Changjo egyszerre ordították el magukat, és egyszerre is ugrottak az említett – vagy ordított – nyakába.

- Már azt hittük sose jössz haza.

- Haza? – végre Lea is megtalálta a hangját – csakhogy tudjátok, nekem van saját lakásom, ahol élek. Nélkületek nem áll meg az élet fiúk.

- Viszont nélküled igen! Tudod mennyit éheztem, amíg nem voltál itt? – tódította az ajtóban álló Chunji is, akit néha magamban még mindig dzsigolónak tituláltam.

- Igen! Legközelebb ne merj így itt hagyni minket! – Ricky úgy legörbítette az ajkait, hogy kacagnom kellett magamban, egészen addig, amíg el nem hangzottak a következő mondatok.

- Kicsit furcsa, hogy mindig csak a főztöm hiányzik nektek. Amúgy meg itt volt Liz is. – méltatlankodott a nővérem.

- Whoa. Lizt éppúgy jobb távol tartani a konyhától, mint engem! – mondta Niel, de ekkor már menekült is előlem.

- Yah! Mi az, hogy távol tartani a konyhától!? Na, várhatod legközelebb, hogy bármit is készítsek neked! – kergettem egy marék krumplival hajigálva a hátát.

- Noona! Ments meg!

- Én ugyan nem teszek semmit Daniel, edd meg, amit főztél! – kiáltotta Lea a menekülő felé, miközben nekem elfogyott a munícióm, így szép nyugodtan visszasétáltam a konyhába, ahol immár a kissé túlbuzgó Ricky és Changjo segédkezett a nővéremnek.

- Changhyun! Tedd le a csokoládét! Azt hittem az idoloknak vigyázniuk kell az alakjukra.

- De Noona…

- Semmi de! Inkább pucold meg a krumplit!

- Háhá! – nevetett fel Changjo, azonban Lea őt is lesújtó pillantással jutalmazta.

- Ahelyett, hogy hadonászol a késsel, segíthetsz is neki. - a szólított duzzogva ült le kuncogó társa mellé, majd nagy összhangban kezdték faragni a szerencsétlen zöldséget.

- Biztos, hogy jó ötlet volt rájuk bízni? – hajoltam közel Leához – nem marad krumpli a kajába.

- Addig is nyugton vannak. – jött a válasz.

   Szép lassan minden elkészült, büszke voltam magamra, mert az étel tényleg remekül sikerült, és most végre nem csak Lea érdeme volt. Mindent beleadtam, valamiért azt akartam, hogy nagyon finomra sikeredjen. Büszkén ültettem le mindenkit az asztalhoz, amit megterítettem. Jó érzés volt, mintha egy nagy családi ebéden lettem volna.

   Lea végre rendesen evett, igaz nem sokat, de legalább evett és kedvesen évődött a fiúkkal, még a leader-el is. Látszólag minden rendben volt.

- Hm… Noona, ez kivételesen finom lett. – ámuldozott tele szájjal Niel.

- Köszönöm, de amit eszel, azt történetesen Liz készítette. Én hozzá se nyúltam.

- Haha. Jó vicc volt. – kuncogott továbbra is Daniel.

   Talán azért esett rosszul amit mondott, mert ma már ez a második volt. Nem bírom, hogyha kritizálnak. Dühösen csaptam le az evőeszközöm. Az asztalnál megfagyott a levegő és mindenki engem nézett. Nem szóltam semmit, csak felálltam és elindultam kifele.

- Liz… - Niel halkan szólt csak utánam, de nem reagáltam rá.

- Gratulálok Ahn Daniel… - hallottam L.Joe cinikus hangját.

  Bementem a szobámba és levágtam magam az ágyra. A plafont bámultam és az járt a fejemben, hogy vajon tényleg ezt gondolja-e rólam. Igaz, hogy nem vagyok egy olyan házitündér mint Lea, de akkor is… Eluralkodott rajtam a kisebbségi komplexusom, majd pedig elöntött a dac. Ekkor nyitott be nővérem.

- Liz? Hoztam egy kis sütit… nem vagy éhes? Alig ettél… - besüppedt mellettem az ágy, én azonban hátat fordítottam neki – Ugyan már, csak vicc volt. Hallod? Ne duzzogj. Kóstold meg inkább, nagyon finom süti lett.

- Nem kell a tökéletes süteményed.

- Na jó, azt hiszem, én akkor megyek. Nem gondolom, hogy ebből ekkora ügyet kéne csinálnod. De felőlem aztán duzzoghatsz, ameddig akarsz. – hangjában éreztem egy kis ingerültséget, majd mikor becsukódott mögötte az ajtó, felültem az ágyban és utána néztem.

   Nem kellett volna így beszélnem vele, még csak most békülünk ki, erre én megint magamba zuhanok. Füstölögve járkáltam egy darabig a szobámba, majd mivel nem tudtam, hogyan kezdeményezzek a kintiekkel, inkább megkerestem a könyvemet, amit még a repülőre vettem, csak hogy el sem kezdtem, mert ott jobban esett az alvás.

   Egészen addig olvastam, mígnem zavaróvá vált a szürkületi homály a szobában. Kinéztem az ablakon és a nap már igencsak lefele igyekezett a betontenger mögött. Hirtelen ötlettől vezérelve magamra kaptam egy laza melegítő felsőt, aminek kapucniját a fejembe húztam és a fülhallgatóimat a fülembe illesztve kisomfordáltam az ajtón.

   A nappaliban a többiek kellemesen beszélgettek, de nem tűntem fel nekik, én meg nem tudtam hogyan kellene kezdeményeznem, így csak kisétáltam a bejárati ajtón. Elindultam egy véletlenszerűen választott irányba, egy kis utcán, ami beljebb vezetett a házak között.

   A város csöndes volt, már nem mászkáltak emberek sűrűn az járdán, akik meg igen, nem sokat foglalkoztak velem. Csak szép lassan sétálgattam, a szürkületi fényeket csodálva a fákon és a házak falain. Arra gondoltam, hogy ezeket meg kellene örökítenem egy képen is.

   Elhaladtam egy nagy sportpálya mellett, ahol csupán két villanyoszlop ékeskedett, két kosárpalánkkal és egy paddal a pálya szélén. A beton néhol repedezett már és a felfestés is enyhén szólva foghíjas volt. Egy vékony alak pattogatta a nagy kosárlabdát, majd pedig lazán a palánk felé dobta.

   Csak álltam ott, és néztem a furcsán karcsúnak tűnő mozdulatot. A labda elpattant a kosár palánkról, nagy ívben elkerülve a kosarat. Az illető tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Fekete pulóvere leért a feneke alá, úgy lógott rajta, mintha legalább két számmal lenne nagyobb. Fejét és arcát neki is kapucni takarta, ami lazán esett a vállaira. Nadrágja is lazán lógott rajta, mintha csak a fekete tornacipő akadályozta volna meg, hogy lecsússzon.

   Néztem az egyre sűrűsödő szürkületben a fekete alakot, ahogyan a labda után kocog, újra felveszi a helyét a palánkkal szemben, majd kecsesen eldobja a labdát, ami ismételten elpattan, ezúttal a gyűrűről. Miközben dobott, fejéről hátra csúszott a fekete csuklya és bár még mindig egy fekete sapka takarta, L.Joe-ra ismertem rá.

   Bátran indultam meg felé, azonban ő a guruló labda után kapott, majd dühösen nekivágta a drótkerítés egyik oszlopának, majd bele is rúgott a drótba, ami fájdalmasan nyikorogva rezgett érintése nyomán.

   Megszeppenve álltam meg a pálya közepén, és döbbenten néztem Byunghun-t, aki sapkáját a szőke fejére húzva guggolt le. Nem mertem közelebb menni, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy dühösnek láttam. Aztán hirtelen felállt és ekkor látott meg.

- Liz? – arca neki is meglepettségről árulkodott – Te mit keresel itt? – nem hangzott túl barátságosan kérdése, így csak még jobban ideges lettem.

- Én csak… öhm… én csak megláttalak… ne haragudj, nem akartalak zavarni… – csóváltam meg a fejem, és már fordultam volna meg, hogy eliszkoljak, amikor utánam kapott és megragadta a pulóverem ujját.

- Ne, Liz, kérlek. Nem zavartál…

- Nekem nem úgy tűnt… - motyogtam.

- Nem, tényleg. Én csak… azt hiszem dühös voltam… de nem rád. Komolyan. Maradj… - ekkor néztem rá. Nem mosolygott, hanem komolyan vizslatta az arcom. Szőke haja világított a fekete sapkája alatt, a pulóvere pedig kissé félrecsúszott a vállán, így látni engedte az alatta levő fekete atlétát, és fehér bőrét. – Kérlek. – suttogta.

   Nem szóltam semmit, csak tétován bólintottam, miközben feketének tűnő szemeibe néztem. Megkapva belegyezésemet enyhe félmosolyra húzta ajkait, megragadta a kezem és elkezdett húzni a labda felé.

- Van kedved játszani egyet? – kérdezte, miközben felém lódította a kosárlabdát.

- Uh… – szakadt ki belőlem egy apró nyögés, mikor elkaptam a nehéz tárgyat. –Biztos vagy benne? A szem-kéz koordinációm egyenlő a nullával, ráadásul fogalmam sincs a kosárlabdáról, úgy egyáltalán.

- Ebben az esetben megtanítalak játszani. – mosolygott, majd odasomfordált hozzám és szorosan mellém állt. 

 Kezeit az enyéimre helyezte és óvatosan fordította úgy őket, ahogyan a dobás megkívánta. Én éreztem, hogy pirulok és hálát adtam a már inkább sötétségbe hajló szürkületnek. Aztán megmozdította kezeinket és a labda szép ívben repült egyenesen a kosárba.

- Látod? Megy ez neked. Nekem ma ezredjére se sikerült. – kuncogott halkan. Olyan közel volt, hogy a nyakamon éreztem a leheletét.

- De hiszen ezt is te dobtad. – mondtam halkan.

- De a te kezedben volt a labda. – szemeimbe mosolygott, majd elsétált a pattogó tárgyért.

 Felém sétált huncut mosollyal, miközben egyik kezéből a másikba pörgette át a gömböt, amit én hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam előle. Párszor a földhöz pattintottam, majd megpróbálkoztam egy újabb dobással és lássanak csodát, betaláltam ismét a hálóba.

- Yah! Azt mondtad nem játszol! – kiáltotta tettetett felháborodással L.Joe.

- Azt mondtam, hogy nem tudok. De most tanítottál meg rá. Tehát 1:0 nekem. – nevettem, majd ismét a labda felé vettem az irányt.

   Csakhogy ezúttal nem volt egyszerű dolgom, Byunghun is résen volt és gyorsabb is mozgott nálam. Hiába kergettem, a dobása szintén betalált. Ekkor én következtem, és nevetve vezettem az immár égő lámpák fénykörén keresztül szerzeményem.

   Így kergettük egymást, már pulóver egyikünkön sem volt, azokat ledobtuk a pálya szélére. Kimelegedve küzdöttem L.Joe ellen, aki épp meg akarta szerezni a nálam lévő labdát. A hátam mögé került és karjával akart blokkolni, mire én hirtelen akartam megfordulni, hátha úgy kitörhetek a labdával.

  Csakhogy pont egyszerre mozdultunk ugyanabba az irányba, így gyakorlatilag egyenesen Byunghun ölelésébe szaladtam bele. Megszeppenve néztünk egymásra, nem hallatszott más, csak a zihálásunk és a pattogó labda hangja az esti, városi csöndben. Ekkor már korom sötét volt, mi pedig pont az egyik utcai lámpa fénykörének peremén álltunk.

   Csak bámultam a fekete szemekbe, éreztem, ahogyan felsőteste az enyémnek simul, és ahogyan karjai lazán ölelik az enyémet, megóvva attól, hogy hanyatt essek. Lélegzete néha meglibbentette a hajam, ahogyan tekintete a nyakamra tévedt.

- Talán ideje lenne hazamennünk. – suttogtam félénken, mire ő csak nagyot nyelve bólintott.

   Nagy sóhajjal engedett el, és eltávolodott tőlem egy kicsit, amit számomra is érthetetlen okból sajnáltam. Közelsége felkavart, és meglepett, hogy egyáltalán nem volt kényelmetlen. Már majdnem megfogalmazódott bennem egy gondolat, de gyorsan elnyomtam magamban, mielőtt kikristályosodhatott volna.

   Mikor visszaértünk már mindenki álmosan pislogott a tévé előtt, így észrevétlenül mi is közéjük csusszantunk. A napok nyugodtan és lassan teltek, hol a Teen Top dormban, hol pedig Lea lakásán szórakoztattuk egymást drága nővéremmel. Egészen addig ment ez így, míg egyik nap a boltból hazaérve az ajtóban az éppen kifelé tartó EXO tagba nem ütköztem. D.O éppen a cipőjét húzta fel, és csodálkozva nézett rám, aki meredten bámulta őt, egy nyalókával a szájában, szatyrokkal felpakolva.

- Öhm… - igen értelmesen indult a beszélgetés Kyungsoo részéről, de ekkor lépett az előszobába Lea is.

- Á, Liz, megjöttél? – hülye kérdésére előtört belőlem a szarkasztikus énem.

- Nem. Itt a Jézuska tavaszi kiszállítója. Boldog Nyuszit nektek. – a szatyrokat a földre helyeztem és összefontam a karjaim magam előtt és hamisan vigyorogtam. Nővérem csak megcsóválta a fejét, és rám mutatott.

- Kyungsoo, ő itt a húgom, Liz. – a szólított csak nagyokat pislogott, majd pedig rajtam tartva a szemét odahajolt Leához és halkan csak ennyit mondott.

- Kicsit ijesztő a húgod.

- Hidd el, sokan mondták már. – érkezett a válasz, én azonban úgy véltem, hogy itt az ideje moderálnom magam, úgyhogy udvariasan meghajoltam, majd pedig teljesen normálisan rámosolyogtam az apró énekesre – tőlem csak pár centivel volt magasabb.

- Örvendek, Liz vagyok. – először fura pillantást kaptam, majd pedig félmosolyra húzta a száját.

- Tudod a hasadt személyiség nem kevésbé rémisztő. – döntötte meg ő is magát felém, majd pedig mind a hármunkból kitört a nevetés. Azt hiszem kedvelem ezt a fickót.

- Nos, én megyek. Lea kérlek, gondold át, amit mondtam. Egyébként jófej húgod van. – kacsintott rám, majd intett egyet és elment.

 - Semmi kétségem, hogy ennek köze van Kai-hoz. – jelentettem ki, miközben együttes erővel cipeltük be a szatyrokat a konyhába, ahol Lea kényelmesen látott neki a pakolásnak, én pedig a nyalókámmal leültem az egyik székre.

- Jongin azt hiszi, hogy ami neki nem sikerül – ugyanis blokkoltam a hívásait – az majd a csapattársainak igen.

- Mi?! Többen is voltak? Hol? És én miért nem találkoztam velük? – hirtelen felálltam és kinéztem az ablakon. Kicsit rájátszottam a fangirl szerepre, de elértem vele a hatást, mert nővérem gondterhelt arca felderült, majd kuncogva oszlatta el nem teljesen hamis reményem, hogy az EXO tagjaival találkozhatok.

- Nem, nem. Rosszul fogalmaztam. Csak Kyungsoo jött el, méghozzá Jongin tudta nélkül. Legalábbis azt állította. Erre ugyanis nem vennék mérget. – cinikusan ciccentett, majd a szatyrokat összehajtogatta – igen, a nővérem hajtogatja a szatyrokat, nem rendmániás egy kicsit se – és szépen leült velem szemben.

- Meddig akarsz még haragudni rá? – kérdeztem őszintén.

- Megbántott, úgy kell neki.

- Ugye tudod, hogy ez tényleg csak duzzogás? Mellesleg ki vagy és mit csináltál a nővéremmel, aki eddig mindig minden nézeteltérését őszintén megbeszélte?

- Őszintén megbeszélem a problémát. Veled.

- Lea.

- Liz! Nem érdekel, nagyon sokáig vártam rá. Most pedig valami elromlott, mert itt nem érzem jól magam kicsit se, ha rá gondolok. – finoman a mellkasára mutatott majd csendesen hozzáfűzte - Ráadásul nem egyszer próbáltam elmondani neki mit érzek és elengedte a füle mellett. Részemről itt le van zárva a vita. – azzal kivonult a konyhából.

  Egy vállrándítással elintéztem a dolgot, nekem nem okozott különösebb lelki traumát, ráadásul úgy tűnik, kezd függetlenedni Kai-tól, néha olyan, mintha már túl lenne rajta. De miért zavar ez engem ennyire? Hiszen hivatalosan nem is kedvelem Kai-t.

  Ennek az ellenkezőjére akkor döbbentem rá, mikor másnap egyedül voltam otthon és a csengőszóra az ajtóhoz vonszoltam magam. Amikor kinyitottam, már tudtam, hogy Jongin párti lettem.

- Hát te meg?! Lea nincs itthon. – mondtam nem kis meglepetéssel a hangomban és az arcomon egyaránt.

- Tudom. Kérlek… már csak te segíthetsz. – mondta komolyan Kai, tekintetében őszinte könyörgéssel.