#12

   Ahogy közeledett a karácsony, honvágyam kezdett elhatalmasodni rajtam. Felkerültek a karácsonyi díszletek a városban, mindent beragyogott a sok égő sötétedés után. Az emberek csomagokkal andalogtak az utcákon, családok játszottak a havas tereken, parkokban. Ami igazán lenyűgözött, az a tömérdek mennyiségű hó volt. Bár otthon is elég sok szokott esni, de Szöulban legalább a négyszerese. Eleinte élvezettel lépdeltem a lábam alatt ropogó fehérségben, de aztán ezt is megszoktam, és már nem nyújtott vigaszt többé.

   A Teen Top tagok is észrevették levertségem, és ki-ki a maga módján kezelte a helyzetet. Niel és Ricky természetesen a maguk hangos és gyerekes módján próbáltak felvidítani, a többiek pedig többnyire csak apró figyelmességekkel kedveskedtek nekem. Nem mindig jött be, de azért sokszor megmosolyogtam próbálkozásaikat a mosodában vagy a konyhában. Bár gyakran a romokat nekem kellett eltakarítanom, és hiába mutattam meg ezerszer, hogy válogassák szét a szennyesüket mosás előtt, rengeteg batikolt ruha született meg kezük alatt, de ezt sem bántam.

   Ahol teljesen el tudtam felejteni a gondjaimat az az árvaház volt és néha napján amikor Jonginnal találkoztam. Kapcsolatunk elmélyült, talán majdhogynem komolynak mondanám, bár senki nem tudott róla. Valamiért az én titkom volt és ezt élveztem. Azt nem tudtam, hogy Kai elárulta-e valakinek, de volt egy sejtésem, hogy ő sem. Mintha megállapodást kötöttünk volna.

   Karácsony napján igazából fogalmam sem volt arról, hogy milyen szokások élnek Koreában, az ételekről nem is beszélve, de szerettem volna, ha hasonlóképp ünnepelhetem, mint otthon. A lakásomba vettem egy nagyon kisméretű fenyőt, amit egyszerű kristály-díszekkel aggattam tele, fonott csillaggal a tetején és szimpla fehér fényű égőkkel koronáztam meg művem. A magam kedvéért sütöttem süteményt, aminek a díszítésével elég sok időm elment, nem értem rá közben azon gondolkodni, hogy a karácsonyt a családom nélkül töltöm.

   Hirtelen csöngettek. Nem vártam senkit, ezért kíváncsian nyitottam ajtót, aminek a túloldalán Kai mosolygott rám. Egy pillanatig csak álltam és pislogtam, majd némán a nyakába ugrottam. Szorosan ölelt magához, amiből azt szűrtem le, hogy én is hiányoztam neki. Majd kézen fogtam, és bevezettem a nappaliba.

- Hogy kerülsz ide? Azt hittem Kínában vagy. – ültem le mellé e kanapéra, és egy bögre forró teát nyomtam a kezébe.

- Ott voltam. – mosolygott rám – De hamarabb véget ért a forgatás, mint gondoltam. Meg akartalak lepni. – közelebb hajolt hozzám, hogy megcsókoljon.

- Hát sikerült. – mosolyogtam bele a csókunkba, amit érzékleteim szerint túl hamar szakított meg.

- Hoztam neked ajándékot. – egy kis vajszínű dobozt nyomott a kezembe. Nem jutottam szóhoz, csak lassan leemeltem a doboz fedelét. Egy karkötő volt benne, medállal. Jongin kivette a kezemből, és felcsatolta az ékszert a csuklómra. A medál egy kis álomfogót ábrázolt, én pedig csillogó szemekkel néztem párom arcára.

- Tetszik? – kérdezte aggódó képet vágva.

- Ezt most nem komolyan kérdezted ugye? – válaszoltam, majd a szemem elé emeltem a kezem. – Káprázatos. Köszönöm szépen. De ha már az ajándéknál tartunk, bontsd ki te is a tiedet. Adtam át neki én is egy nem sokkal nagyobb dobozt. – Bár az enyém nem ilyen különleges… - vörösödtem el. Én egy férfi karórát vettem neki, amibe a nevét gravíroztattam bele, hogy személyes legyen.

- Viccelsz ugye? – mondta nevetve. – Pont olyan, amilyet szerettem volna. Honnan tudtad?

- Egyszer megmutattad nekem egy kirakatban. De azt akartam, hogy olyan ajándék legyen, amit más nem kaphat. – ezzel megfordítottam, hogy lássa a nevét.

- Wow. Ez igazán… az enyém. Köszönöm. – mondta, majd közelebb húzott magához és megcsókolt. Finom, kedves csóknak indult, aztán mégis elragadtattuk magunkat. Nem kellett sok, Kai máris a felsőm alá kalandozott, mire én felemelkedtem és kényelmesen elhelyezkedtem az ölében. Keze finoman siklott végig hátamon, szájával pedig levándorolt a nyakamra, én meg halkan felkuncogtam. Kai ijedten kapta fel a fejét:

- Ne haragudj…

- Nem, nem történt semmi. – ráztam meg a fejem fülig érő szájjal. Újra megcsókoltam, ám most már kevésbé részegítőn, majd fejemet a vállába fúrtam. Halkan beszélgetni kezdtünk az elmúlt hetek eseményeiről, miközben kezünkkel a másik bőrét cirógattuk, egy-egy hosszabb-rövidebb csókkal megszakítva a társalgás fonalát.

   Miután Jongin-nek vissza kellett mennie, csak tébláboltam a lakásban.  A hajnal még nagyon messze volt, ugyanis megbeszéltem a családommal, hogy skype-on „együtt” töltjük a karácsonyt. Nem az igazi, de az ajándékokat már hetekkel ezelőtt feladtam postán, hogy odaérjen, és én is megkaptam már az én csomagjaimat az otthoniaktól. Éppen ezeket rendezgettem a fa alatt, amikor a csengőm újra szólni kezdett.

   De hamarosan rájöttem, hogy csak dísznek van a csengő, mert a Teen Top-os fiúk nem zavartatták magukat,és kíséret nélkül is betrappoltak a lakásba csomagokat cipelve a hónuk alatt.

- Boldog karácsonyt! – mondták mindannyian, és egyenként megölelgettek.

- Ti mit kerestek itt? És mi ez a sok csomag? Azt hittem itt nem ünneplik annyira a karácsonyt.

- Sokat meséltél, hogy ti hogyan szoktátok, és arra gondoltunk, hogy rossz neked egyedül lenni ilyenkor a családod nélkül…

- És eljöttünk, hogy ne légy szomorú – mondta Niel és Changjo egymás szavába vágva.

- És hoztunk neked ajándékot! – fűzte hozzá Chunji is.

- Hát, ami azt illeti, nem számítottam vendégekre, csak egy kis sütemény van, nem főztem semmit. – vakargattam az egyik karom.

- Nem enni jöttünk. Azt tudunk otthon is. – nevetett L.Joe.

- Beszélj a magad nevében, én éhes vagyok. Milyen sütiről beszéltél az előbb? – nézett rám csillogó szemekkel Ricky.

- Te mikor nem vagy éhes? – veregette hátba Chunji társát.

- Nem tehetek róla, még fejlődő szervezet vagyok, szükségem van a tápanyagokra!

- Amit az édességből szándékozol megszerezni? – emelte fel kérdőn egyik szemöldökét a leader, de Ricky már a konyha felé vette az irányt, az illatokat követve.

- De szépek! Milyen süti? – kiabálta, mire a többieket is betereltem a konyhába és leültettem őket a nagy tál mézes köré.

- Mézes sütinek hívják, otthon karácsonykor mindig ilyet sütöttünk. Gyakran fűztük fel és használtuk dísznek is a karácsonyfára. – mondtam készséggel. Először mindenki aprókat harapva ízlelgette a kissé fűszeresnek mondható édességet, de elismerően bólogattak evés közben, amit úgy vettem, hogy mégiscsak ízlett nekik. Sebtiben odatettem egy kis vaníliás tejnek valót, amit megihatnak a mézeshez, így már majdnem lehet vacsorának nevezni. Mikor elkészültem, behívtam őket a nappaliba, és ott folytattuk az iszogatást-eszegetést.

   Amikor a tál kiürült, a fiúk jobbra-balra dőltek a kanapén, nem férve a - véleményük szerint - hatalmasra nőtt hasuktól – bár észrevételeim szerint mind ugyanolyan lapos hassal rendelkeztek, mint a tál sütemény előtt, velem ellentétben persze, számomra már nem volt komfortos a nadrágom, ezért felálltam, hogy kivigyem a használt edényeket, addig is mozgok egy kicsit. Mikor visszatértem, már az ajándékok között kotorásztak a fa alatt. Mosolyognom kellett a látványon, ahogyan a hat fiú körbe üli pici fámat, és izgatottan keresik a saját nevüket a címkéken.

- Van nekünk is, Noona? – kérdezte nagy szemeket meresztve rám Niel.

- Hát persze, hogy van, de előbb szorítsatok nekem is helyet ott. – A fenekem alá egy párnát vettem el a kanapéról, és leültem C.A.P és Niel közé én is. Egyszer csak fiatalabbik szomszédom megragadta a vállam, és maga felé fordított.

- Noona, most kérhetsz bármit tőlem. Akármi is az, megkapod karácsonyra. – elkerekedett szemmel néztem rá. Az első, ami beugrott, az Liz arca volt, ahogy rajongó tekintettel figyeli a videókat róla, de hát azt mégsem kérhettem, hogy „randizz a húgommal”.

- Tőlünk is kérhetsz akármit! – buzdultak fel a többiek is.

- Szóval mit szeretnél tőlünk karácsonyra? Kérj akármit. – mosolygott L.Joe. Gyakran érzem a közelükben még mindig, hogy a fangörcs kerülget, de hát azt hiszem ez már nem fog megváltozni.

- De hát azt hittem, hogy a csomagok, amiket hoztatok…

- Azok is ajándékok, de az mind meglepetés. Kérj valamit, amire nagyon vágysz. – válaszolt nekem széles mosollyal Changjo. Erősen törtem a fejem, még a szemöldökömet is ráncoltam, hátha úgy könnyebb gondolkodni, de csak enyhe fejfájást kaptam tőle, így felhagytam vele, aztán mintegy kigyulladó lámpa, nekem is úgy gyúlt fény az elmémben. Felcsillant a szemem, és úgy néztem végig egyenként a tagokon.

- Kitaláltam.

- Megvan? – kérdezte C.A.P.

- Ühüm, megvan.

- Hát akkor halljuk.

- Énekeljetek nekem. Itt és most, egy saját karácsonyi „koncertet” szeretnék. – mutattam macskakörmöket a kezemmel. – az is elég, ha csak egy dalt énekeltek. – láttam rajtuk, hogy nem erre számítottak. Összenéztek, majd szinte egyszerre bólintottak.

- Azt hittük, valami nagyobbat kérsz majd. – fűzte még hozzá Chunji.

- Chanhee, szerinted mi a legnagyobb ajándék, amit egy rajongó kérhet a kedvenceitől, ha nem egy saját, koncert a saját házában, a saját karácsonyfája alatt? – válaszoltam mosolyogva.

- Igaz. De te már nem csak egy rajongó vagy. – nézett rám huncut mosollyal Ricky.

- Ja igaz, elfelejtettem, hogy házvezetőnő is. – nevettem fel, mire mind együtt nevettek velem.

- És melyik dalt énekeljük? Azt is kitaláltad? – Niel izgatottan nézet rám. Nem mondtam soha nekik, de az ő hangját szerettem a legjobban. 

- Ismeritek a  „Last christmas” -t?

- Azt mindenki ismeri. – bólintott ismét az énekes.

- Akkor azt szeretném. – Egy kis krákogás, egy-két hamis hang, és elkezdődött az én külön bejáratú, egyszeri és megismételhetetlen karácsonyi ”koncertem”. Tudtam, hogy nem kellene hagynom, de a szemeim megteltek könnyel, ahogyan Niel a dal közben átkarolta a vállam, és csak nekem énekelt, miközben a szemeimbe nézett. De mindegyik tag kedvesen mosolygott, és végig nem engedték el a tekintetemet. Igazán meghatódtam. Örültem, hogy nem kell egyedül eltöltenem az időt karácsony napján.

   A dal után szép lassan elkezdtük kibontogatni a szépen becsomagolt dobozokat, mindenkinek volt valami apróság elrejtve, de teljesen általános dolgok. Viszont egyszerre Changjo kúszott oda elém a földön, amolyan Gollam-stílusban. Leült velem szembe törökülésben, és egy kis dobozt nyújtott oda.

- Te jutottál az eszembe róla, mert sokszor olyan vagy, mint egy angyal. Még a lökött Daniel hyungot is szó nélkül elviseled. – mondta nevetve, mire az említett személy hosszú litániába kezdett, amit szinte nem is hallottam. Teljesen le voltam döbbenve Changjo figyelmességén, és csak bámultam a kis dobozra a tenyeremen. Időközben Minsoo lecsendesítette a srácokat.

- Nem nyitod ki? – kérdezte kíváncsian Ricky.

   Óvatosan emeltem fel az ajándékdoboz fedelét, és finom párnákba ültetve egy ezüst fülbevaló pihent. Angyalszárnyakat mintázott, és ahogy feltettem a fülemre, körülölelte azt. Nem is alulra tettem, hanem oda, ahol a porc volt átlyukasztva a fülemen.

- Nagyon jól áll neked Noona. – mondta L. Joe.

- Köszönöm, igazán gyönyörű.

    A nagy ajándékozásban és éneklésben mindenki elfáradt, egyre csendesebben beszélgettünk, végül mikor kimentem az utolsó adag süteményért, már csak az alvó vendégeimet szemlélhettem. Betakargattam mindenkit, majd  bekapcsoltam a laptopomat. Úgy voltam vele, hogy biztosan jó mélyen alszanak, csak nem ébrednek fel arra, ha halkan beszélgetek a családommal. Szerencsére el tudtam úgy helyezkedni, hogy ne látszódjanak a képen, így Liz szülinapi meglepetése is biztonságban volt.

   Anyu már be volt jelentkezve, így csak a hívást kellett elindítanom. Azonnal fogadta azt, és az egész család mosolyogva fogadott (kivéve Danit, az öcsémet, ő egy laza „csá”-val üdvözölt) a webkamera előtt, amit kivittek – gondolom az öcsém laptopján – a nappaliba, ahol már állt a karácsonyfa. Kicsit megsajdult a szívem, hogy nem lehettem velük, amikor felállították, vagy amikor Liz a mézeseket díszítette ki. Minden évben együtt csináltuk.

- Ne szomorkodj kincsem, sok karácsonyt tölthetünk még együtt… - mondta anyu. Olyan jól esett hallani a hangját és látni őket, hogy el is feledkeztem melankóliámról, sokat nevettem, és hála Istennek a Teen Top bajnok alvónak bizonyult. A srácok meg sem moccantak körülöttem. Kibontottuk az ajándékokat, amik nem voltak túl nagyok – a posta szempontjából így praktikusabb volt – de mindennek nagyon örültünk. Apu hozta a formáját, elsütött minden poént, amit csak lehetett az este – nekem hajnal – folyamán.

   Hatkor fejeztük be a hívást. Már nem is vesződtem azzal, hogy bemenjek a szobámba, egyszerűen lecsuktam a laptop fedelét és a fejem a kanapénak támasztottam. Még nem is ért el teljesen a fejem a támaszig, már mélyen aludtam.
   Másnap reggel az ágyamban ébredtem. Elindultam a konyha felé, ahonnan egyfelől finom illatok szálltak, másrészt meg akartam tudni, hogy ki teleportált át a saját szobámba az éjszaka közepén, azonban a fiúk nagyon értettek ahhoz, hogy eltereljék az ember figyelmét - ezt főleg a hangzavarral érték el, de azt hiszem, kezdek ellenállóvá válni a magas hangokkal szemben.
 - Szép napot Noona! – kiáltotta Niel energikusan. Az orrnyergem szorítva ültem az asztalhoz, hátha az megszüntetni az enyhe fájdalmat a fejemben.

- Nem lehetne pár decibellel halkabban, drága Daniel?! Tényleg csak párral. Gyakorold szépen, ha nem megy, majd beszerzünk egy hangtompítót.

- Bocsánat. – húzta be a nyakát az énekes. – nem akartalak zavarni.

- Kiengesztelhetsz egy kávéval – mosolyogtam vissza békítően.

- Véletlenül nem csináltatok valami kaját is? – kérdeztem miután megkaptam az éltető kávémat.

- Nem akartuk háborús övezetté változtatni a konyhád, ezért rendeltem. Nemsokára itt kell lennie. – válaszolta C.A.P az órára pillantva.

   Akár jósnak is elmehetne, ugyanis pár másodperces késéssel megszólalt a bejárati ajtó csengője, ismét ostrom alá véve hallószerveimet, de már fel sem tűnt. Az étel címszóra mindenki az asztalom köré sereglett, és tányér nélkül, közösen kezdtünk neki a különleges reggeli/ebédünkhöz.

   Miután mindenki jól lakott, a banda lassan összeszedte magát és elindultak hazafelé. Én végignéztem a lakáson, hogy felmérjem a károkat, illetve megbecsüljem a takarításra fordítandó idő mennyiségét, azonban meglepve kellett tudomásul vennem, hogy majdnem tökéletes rend állt a lakásban. Épp a nappaliban állva merengtem a dolog mikéntjén, amikor valaki ismét rátenyerelt a jöttét jelző kis gombra, azonban az illető nem vártam meg, hogy kinyissam, egyszerűen hallottam az ajtó csapódását, és Minsoo sétált be a szobába.

- Hát te? Azt hittem, elmentetek.

- A fiúk tényleg elmentek, én visszafordultam.

- Tényleg? Itt felejtettél valamit? - forgolódva próbáltam a szobába nem illő tárgyat találni, ami a leaderhez tartozhatott, de ekkor megfogta a kezem, ezzel kényszerítve, hogy rápillantsak.

- Nem, én csak elfelejtettem valamit... - kíváncsian néztem rá, várva, hogy elmondja miért jött vissza. Néhány pillanatig elidőzött arcán a szemem, az övé enyhén csillogott, arca kicsit élénkebb színűnek tűnt, mint máskor. Majdnem kínos bambulásomból a telefonom csörgése zökkentett ki, mire kikaptam a kezem az övéből, és előkotorásztam a zsebemben lévő készüléket.