#1

   Mikor a „nagy napon” sodródtunk a tömeggel befele, rá kellett jönnöm, hogy annak, aki enyhén tömegiszonyos, nem lenne szabad ilyen méretű koncerteken részt venni. Igen, én b*rom állat, nem is tudom, mit képzeltem, hogy majd elém külön delegációt küldenek, és a tömeget ki- és megkerülve majd szépen egy elszigetelt kis páholyba kísérnek, ahonnan élvezhetem az előadást. Jah. Én meg a naivitásom. A bejáratnál hatalmas embermennyiség halmozódott fel, ami finoman szólva frusztráló volt számomra. Minden oldalról vállak, könyökök száza, és még egy-két láb(!) is az oldalamba vájt. Lizzel összekapaszkodva úsztunk az árral, így szerencsére viszonylag hamar a helyünkre kerültünk, természetesen első sorba – szintén rossz ötlet volt – ha már lúd, legyen kövér alapon ugyebár.

   Még el sem kezdődött a koncert, de már mindkét fülemre nagyot hallottam a többi rajongó sikítozásától. Én nem sikítottam – nekem kérem, elveim vannak – és egyébként is meggyőződésem, hogy anatómiailag képtelen vagyok rá. Hál’ Istennek saját székekre ülhettünk, így nem voltam kitéve (annyira) a lökdösődésnek, és az élet-halál harcnak a – kamerák szempontjából – legjobb helyekért. Aztán szép lassan elkezdődött a koncert, a sikítás szinte elviselhetetlenné vált. Kezdtem úgy érezni, hogy a youtube viszonylag csendes világa jobban passzol hozzám. Ezt a gondolatomat megosztottam drága és egyetlen húgommal, mire csak egy gyilkos pillantást kaptam válaszul, mivel ha megszólal se hallottam volna egy szót sem. Tényleg gyilkos… biztosan anyutól örökölte. Így feladtam korábbi gondolatmenetemet, és próbáltam mentetni, ami menthető.

   Ahogyan a fiúk egyre jobban belemelegedtek az előadásba, én is úgy kezdtem átadni magam a zenének, amit – tömeg, és nagyot hallás ide vagy oda – igazán szeretek. Félidőnél jártunk, mikor azt vettem észre, hogy a mellettünk álló lányokkal összekapaszkodva énekeljük a kedvenc dalainkat. A srácok fergeteges hangulatot varázsoltak, még nálam is elérték, hogy ott akarjak állni a színpadon. Pedig én általában a farsangi fellépésnél is szerettem a fa törzsén kúszó hangyát játszani, biztos, ami biztos, ott nem látszom.

   Nem érzékeltem az időt, egyszer csak vége szakadt a remek előadásnak, és mindenki elkezdett a kijárat felé ömleni. Igen, ömleni. A rajongók teljes extázisban voltak, élénken folytak a német beszámolók, amiktől meg kell hagyni, hogy hánynom kellett. Nem tehetek róla, a német az egyetlen nyelv, amit nem tud megszokni a fülem.

   Mindenki egy másik terembe tartott, ahol autogramot lehetett szerezni, és ha nagyon talpra esett vagy, akár egy közös képet is a Teen Top tagokkal. Liz mindenképp oda akart menni, de nekem ekkor fogyott el a türelmem. Kezdett kiújulni ember-herótom, ezért megragadtam a kezét és elindultam a kijárat felé. Legalábbis azt hittem, hogy ő jön mögöttem. Csakhogy amikor hátrapillantottam, alacsony, barna hajú és szemű húgom helyett egy magas, szőke, kék szemű lány tekintett rám.

    Egy pillanatig meredten pislogtunk egymásra, majd a lány megrántotta a vállát és tovább ment. Én csak álltam a tömegben, és idegesen kerestem Lizt a tekintetemmel. Forgolódtam, miközben ide-oda lökdöstek, ugyanis már eszemben sem volt nyugodtan haladni kifelé. Elindultam árral szembe – hát persze, nem is én lennék. Éreztem, ahogyan eluralkodik rajtam a pánik, a szívem egyre gyorsabban vert, nem kaptam levegőt, szorított a mellkasom.

   Visszaverekedtem magam a színpad felé, de a biztonsági emberek már nem engedtek be, így a végeláthatatlan folyosókon indultam el, hátha arra találok valakit, aki útbaigazíthat. Előkaptam a telefonomat, majd bosszúsan tettem vissza a zsebembe, miután észbe kaptam, hogy apu a külföldi szolgáltatást letiltatta az előfizetésemen (hajlamos vagyok sokat beszélni).

   Mindenütt emberek szaladgáltak, fülhallgatókkal és mikrofonokkal, papírkötegekkel, és veszettül magyarázva. Végül egy férfi elkapta a kezem, magával húzott, miközben folyamatosan németül karattyolt. Hát mit ne mondjak, a középfokú angolom, és az alapfokúnak sem nevezhető koreai nyelvtudásom nem sokat segített, hogy megértsem, mi történik. Végül a fejembe húzott egy „staff” feliratú kártyát, majd ott hagyott, mint eb azt a bizonyosat.

   Ekkor már teljesen tompa voltam, nem tudtam hol vagyok, rosszul voltam a körülöttem lévő sok embertől, a sírás fojtogatott, no meg egy kiadós pánikroham kerülgetett. Remegő térdekkel indultam el arra, amerre kevesebb embert láttam mozogni. Legalább lesz egy kis nyugtom, hogy átgondoljam mit is kéne tennem. Előkerestem a telefonom meg a fülhallgatóm, és kizártam a külvilágot az egyik kedvenc dalommal a BEST-től „On rainy days” cíművel, egész pontosan – stílusosan, egy Teen Top koncerten – de ez már részletkérdés.

   Kis idő elteltével elfogytak a hangyamódra nyüzsgő személyzetisek, én pedig oxigénhez jutottam. Egy ajtó mellet, amin nem tudtam elolvasni a (német!) feliratot, beugrott egy kicsit a fal, oda kuporodtam le, és telefonommal a kezemben átöleltem lábaimat, homlokomat pedig a térdemre támasztottam. Ebben a magzati pózban már kezdtem jobban érezni magam, a zene is nyugtató hatással volt rám. Azon tűnődtem, hogyan fogom beadagolni otthon, hogy elhagytam Lizt, ha egyáltalán haza merek menni. De ahhoz előbb nekem kéne kijutnom innen…

   Arra ébredtem, hogy karok fonódnak körém, és elkezdtem emelkedni a földről. Ijedtemben a szememet is elfelejtettem kinyitni, csak reflexből meglendítettem a karom, és kicsit meglepődtem, amikor az egy fejjel találkozott – ami tutira nem az enyém volt. Az illető nagyon meglepődhetett, ugyanis a kelleténél durvábban értem újra földet. Mérgesen pattantam lábra, nem is pillantottam fel, toalettemet kezdtem igazgatni és anyanyelvemen kezdtem el szitkozódni, miszerint, ki lehet az az idióta, aki nem tudja, hogy evő, alvó és …. (ezt azt hiszem kicenzúrázom) embert nem háborgatunk. Ekkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok, és hogy valószínűleg elaludtam a földön. A telefonom árván pörgött a földön, nem messze onnan, ahol nagy hirtelenséggel felálltam. Szegény pára, ma sem úszta meg a repülést, még jó, hogy egy strapabíró darab.

   Félve pillantottam fel, majd lefagytam. Azt hiszem, a windows95 gyorsabban reagált volna, mint én. Csak álltam és pislogtam a hat személyre, akik szintén nem mertek megszólalni, csak enyhén védekező testhelyzetet vettek fel. Lassan megcsíptem magam, olyan erősen, hogy feljajdultam.

- Legalább tudom, hogy nem álmodok – mondtam ki hangosan a gondolataimat, majd újra rá néztem az előttem álló Teen Top tagokra.