#43

Lea POV

   Csak ültem az ajtó tövében, miközben a parkban történtek kavarogtak a fejemben, ezernyi érzést magukkal hozva és összezavarva a gondolataim. Jongin ezúttal valami újat mutatott magából, valamit amit eddig sosem láthattam, mégsem éreztem elégnek. Egyszerűen arra vártam, hogy azt mondja szeret, de megrémültem, mikor úgy tűnt megteszi. Újra és újra magam előtt láttam C.A.P arcát, képtelen voltam őszintén elfogadni Kai közeledését. Mire ide értem gondolataim fűzésében, zihálásom lecsillapodott, átadva helyét a kissé fojtogató nyomásnak a mellkasomban, könnyeim pedig kissé elhomályosították látásom. Fejem a térdeimre hajtva hagytam, hogy a kis vízcseppek könnyítsenek a mellkasom szorításán.

   Nem tudtam mennyi ideig ültem a hideg padlón, könnyeimtől várva a megoldást. Mikor  lecsillapodtam kissé, és már a könnyeim sem akartak megfojtani, elindultam a fürdőszobába, hátha a folyó víz alatt könnyebben át tudom gondolni, hogy mit is akarok valójában. Fogalmam sem volt, hogy Jongin miért változott ennyit, azt viszont biztosan tudtam, hogy nem akarok még egyszer csalódni, ezért inkább kitartottam a szakítás gondolata mellett.

   Míg ezen őrlődtem, a könyököm beleakadt a hőfokszabályzóba és a már jéghideg víz alól ugrottam ki ijedten a kabinból. Már dühöngeni sem volt erőm, csak nagyot sóhajtottam a tükörképemet bámulva, majd a csapot elzárva kisétáltam és törölközőstől az ágyba dőltem. Kezembe vettem a telefonom, de néhány pillanatig még csak bámultam a kezdőképernyőjét. Aztán kíváncsiságom felülkerekedett és beléptem a névjegyzékbe, Jongin mosolygós képig meg sem állt az ujjam a folyamatos görgetésben.

   Neve mellett kis áthúzott karika jelezte a blokkolást, amit végül eltávolítottam feloldottam. A telefonom pár másodpercnyi gondolkodás után elkezdett szüntelenül rezegni, s az eddig blokkolt üzenetek elárasztották a képernyőmet. Nem számítottam rá, hogy szinte minden nap írt nekem Kai, azt hittem egy idő után feladta.

   Vegyes érzésekkel nyitottam meg az sms-eket és időrendben kezdtem el olvasni őket. Mindegyiknek ugyanaz volt a lényege: beszéljünk. Találkozni akart, számtalan bocsánatkérés és könyörgés úszott a szemeim elé, egyik üzenet a másik után, eleinte hosszabbak, majd egyre tömörebbek, végül már csak pár szó.

„Kérlek, vedd fel a telefont. Beszéljünk.”

„Lea, kérlek… el akarom neked mondani… találkozzunk.”

Aztán egy nap több is érkezett:

„A parkban várlak este hétkor. Jóváteszem.”

„Nem jössz?”

„Azt hiszem hazamegyek… sajnálom.” – kíváncsian néztem meg az időpontokat és elképedve láttam, hogy több órát várt rám az üzenetek alapján. Aztán még egy utolsó üzenet érkezett aznap:

„Nem tudok aludni. Nem vagy mellettem… Hiányzol.”

   Szinte minden napra jutott egy aprócska üzenet. Annyi mindent leírt, csak az az egy szó nem szerepelt egyikben sem, amire vártam. Egyszer sem írta, hogy szeret. Hogy vissza akar kapni, hogy kellek neki, ez mind ott volt előttem feketén fehéren leírva, de azt az egy szót, amit hallani vagy csupán olvasni szerettem volna, sehol nem találtam. Eddig visszatartott könnyeim most újra csendesen folydogáltak az arcomon, anélkül, hogy tudatosultak volna bennem. Aztán ismét megrezzent a kezemben a telefon. Megnyitottam az üzenetet, ami akkor érkezett.

„Sajnálom. Hiányzol.” – Csak ennyi állt benne mégis jobban fájt, mint eddig bármelyik. Könnyes szemmel fordultam az oldalamra.

Jongin POV

   Kezemben a telefonommal ültem az ágyam szélén,  lábaim előtt dühösen szétdobált párnák hevertek a szélrózsa minden irányába. Megint képtelen voltam megszólalni és elmondani, amit érzek. Csak bámultam Lea távolodó alakja után, mintha megnémultam volna.  A fiúk nem szóltak semmit mikor hazajöttem, még csak nem is köszöntek. Tudták, hogy úgyse köszönök vissza, arra meg, hogy hol jártam még annyira se válaszolnék. Egy ideje azt hiszem lemondtak rólam, én meg nem törtem magam. Szuggeráltam a megnyitott üzeneteket, de mindhiába, olyan volt, mintha magammal beszélgettem volna. Lehet, hogy tényleg kezd elmenni az eszem?

   De ekkor elkezdett villogni a kijelző és egymás után jelentek meg a kézbesítési jelentések, mindegyik a Leának elküldött sms-ekről. Tehát már nem blokkolja a tőlem érkező hívásokat és üzeneteket. Hirtelen elhatározásból megnyitottam egy új üzenetet és elkezdtem pötyögni… azonban mikor a feléig értem, elbizonytalanodtam. Visszatöröltem és kezdtem előröl. Ezt eljátszottam párszor, végül a legtömörebb változatnál maradtam.

„Sajnálom. Hiányzol.”

   Előttem volt Lea arca, miközben a parkban várta, hogy kimondjam, hogy szeretem. De nem voltam rá képes. Megpróbáltam leírni, de nem éreztem azt sem helyénvalónak, így úgy küldtem el neki az üzenetet, hogy kitöröltem az utolsó szót: „Szeretlek.”. Azonnal megkaptam az értesítést, hogy elolvasta és izgatottan bámultam a képernyőt, hátha válaszol. Csak ültem az ágyon és vártam.

- Gyerünk már… - motyogtam az orrom alatt, de 10 perc múlva sem utalt semmi arra, hogy válasz érkezne. Dühösen vágtam az egyik sarokba a telefont, ami hangos csattanással ért földet.

- Jongin-ah. Minden rendben? – egy kissé rémült Kyungsoo fej jelent meg az ajtórésben. Már a kezemben volt az utolsó párna az ágyról, amit nekivágtam a szekrényemnek, hogy ne legyen felesleges a megkezdett mozdulatom.

- Persze Hyung. – válaszoltam komoran.

- Bejöhetek? – kérdezte halkan, mire csak bólintottam, majd hanyatt dőltem az ágyon, karomat a szemeimen pihentetve

- Még mindig semmi? - éreztem ahogyan besüpped mellettem az ágy, de kezemet nem mozdítottam el a szemeim elől.

   Kyungsoo hyung volt az egyetlen aki tudta, hogy mi történik köztem és Lea között. Bár szerintem már a többiek is sejtik. Válaszképp ismételten csak a fejemet ingattam.

- És erről a telefonod meg a párnák tehetnek igaz?

- Nem válaszol nekem, Hyung. - bármennyire utáltam, hangom éppolyan panaszosan csengett, mint egy sértődött gyereké.

- Hm... Igazad van. Most, hogy romba döntötted a szobát és a telefonod is összetörted, majd megijed és válaszolni fog. - iróniája kizökkentett az önsajnálatomból. Felültem és mélyen a mellettem ülő szemébe néztem.

- Hyung... ezzel nem igazán segítesz.

- Gyerekes vagy Jongin. Lea pont ezért nem bocsátott még meg.

- Mégis mit kéne még tennem?! - hangom akaratlanul is dühös és frusztrált volt.

- Bizonytalan, mert nem tudja, hogy mit érzel. Mondd el neki.

- De hiszen megtettem! - erre Kyungsoo egyik szemöldöke a magasba szaladt.

- Mondtad neki, hogy szereted?

- Hát így nem mondtam... de... azt igen, hogy hiányzik és hogy vissza akarom kapni őt. Ez miért nem elég neki? - ahogy a végere értem a kifakadásomnak, Hyung egy fáradt sóhajt hallatott. Tényleg ennyire reménytelen lennék?

- Jongin-ah. Az a te bajod, hogy egy kissé önző vagy. Ezekkel csak azt mondod, hogy te mit akarsz. Ha szeretsz valakit, akkor az a fontos, hogy ő mit akar és neki mire van szüksége. Ha kimondod hogy szereted, azt is kifejezed, hogy mellette állsz és megadod neki amire szüksége van… hogy számíthat rád. - csak néztem bambán Hyungra, miközben megeredt a nyelve és mikor a szóáradat végére ért, kimondtam ami először az eszembe jutott.

- De hiszen az csak egy szó.

- Hjaj... - már nekiveselkedett volna a következő fejmosásnak, de megelőztem.

- Értem, értem... - elgondolkodtam azon amit mondott, de továbbra sem tudtam, hogyan mondjam ezt el Leának - de Hyung... én erre képtelen vagyok... nem tudom neki elmondani...

- Jongin, ez... - de nem hagytam hogy befejezze. Kikívánkozott belőlem, elegem volt abból, hogy őrlődök.

- Nem tudom, hogy miért, de nem tudom kimondani... még leírni sem! - erre egy cinikus nevetés is elhagyta ajkaim, majd a tenyerembe támasztottam a homlokom - Ott állt ma előttem. Olyan régen ölelhettem meg, de ma végre sikerült rávennem, hogy beszéljen velem. Mégse tudtam kimondani. Tudtam, hogy erre vár, mégis hagytam elmenni. Miért Hyung? Miért ilyen nehéz? - egy kezet éreztem a vállamon, ami bátorítóan megszorított.

- Nem mondtam, hogy könnyű. Nehéz kimondani amit érzünk, mert azzal sebezhetővé válunk… De ha nem tudod elmondani, akkor van más mód is: éreztesd vele.

- Hogy mi? - érdeklődve néztem fel a sötét, mosolygó szempárba.

- Éreztesd, hogy szereted. Hogy törődsz vele.

- De hogyan?

-Hm... - arcán látszott, hogy gondolkodik, majd felcsillantak a szemei. - Te honnan tudod, hogy törődöm veletek? Veled? - most rajtam volt a sor, hogy gondolkodjak.

- Hát... mindig főzöl nekünk... meg elpakolsz utánunk... te csak... valahogy mindig ott vagy ha szükségem van rád Hyung. - amint ezt kimondtam, olyan érzésem lett, mintha megvilágosodtam volna. Hirtelen megértettem, hogy Lea mit vár tőlem és elkezdett körvonalazódni bennem, mit is fogok tenni. A szám lassan egy nagy mosolyra húzódott, Kyungsooéval együtt.

- Látom végre felfogtad. - vigyorgott szüntelenül.

- Igen, azt hiszem tudom mit fogok tenni. De te... honnan tudsz ilyeneket?

- Hát... - nem fejezte be a mondatot, csak megrántotta a vállát.

- Hyung...

- Hm?

- Köszönöm. - hálásan öleltem át, mire ő csak kacagva veregette meg a lapockáimat.

- Jól van, ezt Leának tartogasd. Inkább menj el zuhanyozni... uh...- úgy tett mintha büdös lennék, de még ez sem érdekelt.

   Eleget tettem Hyung utasításának és míg zuhanyoztam, azon járt az agyam, hogy mivel fejezhetném ki Leának, hogy szeretem és törődöm vele. Végül körvonalazódott bennem a terv, de szükségem volt hozzá Liz segítségére is. Eleinte tartottam tőle, hogy nem fog segíteni, de mintha megenyhült volna irányomba.

   Másnap a TeenTop dorm felé vettem az irányt. Minél közelebb értem a célomhoz, egyre idegesebb lettem. Mi van, ha nem Liz nyit ajtót, hanem Lea... vagy ami még rosszabb, a rapper aki mindig ott volt körülötte? Szerencsémre senki nem jött ki, így már csak Lea lakása maradt. Az ajtóban állva azonban ismét erőt vett rajtam az idegesség. Bár Liz sokat változott, mégse tudtam mire számíthatok tőle. Viszont amikor beinvitált, már tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Na jó, bökd ki! Miben kellene segítenem? - tért a lényegre vendéglátóm.

- Add kölcsön a lakáskulcsaidat, hogy be tudjak jönni Leához reggel.

- Hogy mi? Gyakorlatilag be akarsz törni hozzá! - Liz hangja majdnem egy oktávval feljebb kúszott, miközben beszélt.

- Nem akarok. Pont ezért kérem a kulcsokat. – hívtam fel a figyelmét a részletekre.

- És mégis mit fogsz csinálni? Beosonsz reggel, odalibbensz az ágya mellé egy csokor rózsával és gőzölgő, hatfogásos ágybareggelivel?! - ahogy elkezdte sorolni, elbizonytalanodtam. Lehet, hogy egy sima reggeli elkészítése kevés?

- Igazából én csak egy sima reggelit akartam neki készíteni. Csináljam úgy, ahogy te mondtad? - Liz olyan tekintettel nézett rám amitől szabályosan értelmi fogyatékosnak éreztem magam.

- Néha elgondolkodom, hogy miért is segítek neked...

- Liz, kérlek. Be akarom bizonyítani, hogy törődöm vele. - próbáltam a lehető legkönyörgőbb tekintetem bevetni.

- Na jó. Szerintem ez oltári nagy hülyeség és szerencséd lesz, ha Lea nem ver fejbe egy serpenyővel, mikor meglát majd a konyhában korán reggel. - már nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de Liz feltartotta az ujját, mire meggondoltam magam. - Viszont a nővérem javíthatatlanul romantikus. Talán még be is jöhet. - ezúttal cinkos mosoly ült ki az arcára és kissé feljebb tornázta magát a kanapén, mintha egy súlyos titkot osztanánk meg egymással.

- És mit fogsz főzni?

- Az... izé... szóval... azt még nem tudom. Igazából nem is tudok főzni.

- Gondolhattam volna. Na gyere, akkor megtanítalak néhány trükkre.

- Mi? Jól értem, hogy te most meg akarsz tanítani főzni?

- Hát nem leszel főszakács, de egy reggelit el tudsz majd készíteni különösebb katasztrófa nélkül. - miközben beszélt, lelkesen indult el a konyha felé. A fejemet vakargatva követtem. Liz még nem tudta, hogy mire is vállalkozott.

- Kivennéd kérlek a serpenyőt a szekrényből amíg én előkészítem a hozzávalókat? – kérdezte, én pedig kinyitottam a szekrényajtót és a továbbiakban tanácstalanul néztem a polcokon sorakozó edényeket majd találomra leemeltem egyet. A következő pillanatban azt hittem, hogy Liz mérgében a fejemre húzza.

- Nem mondod komolyan, hogy nem tudod melyik a serpenyő?! Amit a kezedben tartasz, az egy lábas, ráadásul nem is kicsi.

- Ja, hogy az… khm… - zavaromban megköszörültem a torkom és szemlesütve engedtem a nyitott szekrényajtók elé oktatómat, aki egy lapos edénnyel – ezek szerint serpenyővel – a kezében fordult ismét a tűzhely felé.

   Ugyan Liz – majdnem – végtelen türelemmel mutatta meg a tojástekercs mibenlétét, nem éreztem magam elég magabiztosnak a reggeli készítéshez, úgyhogy a szállásunkon nekiveselkedtem a gyakorlásnak. Első nap még tetszett is a fiúknak, elismeréssel fogyasztották el a kissé deformált, de finom reggelit, néha pedig Kyungsoo hyung is besegített a főzésben, hátha jobban megy majd. Később azonban már mindenki nyögve fordult ki a konyhából, ha megláttak ott tevékenykedni.

- Jongin-ah, könyörülj rajtunk, elhányom magam, ha még egyszer tojástekercset kell ennem reggelire. – mondta a sokadik alkalomkor Chanyeol hyung, de én nem válaszoltam, az sem érdekelt, ha utána minden a kukába kötött ki.

   Mikor már elég rutinosnak éreztem magam, Liz kulcsaival a zsebemben elindultam hajnalban Lea háza felé, hogy időben el tudjak készülni mindennel, mire felébred. Fütyörészve haladtam a még kissé kihalt utcákon, az emberek nagy része ilyenkor még aludt, én pedig élveztem a csendet magam körül.

   A lakásba olyan halkan nyitottam be, amennyire csak tudtam, nehogy felébresszem Leát. Beljebb haladva láttam, hogy nyitva van a hálószoba ajtaja, így lábujjhegyen settenkedtem el odáig, hogy be tudjam hajtani. Bent Lea az ágyon hevert a hasán, párnáját félig a feje alatt tartva, félig ölelve, takaróját bokáig letornázva. Mosolyogva merészkedtem az ágy mellé és finoman betakartam. Ujjbegyemmel megcirógattam az arcát, majd visszaindultam a konyha felé. Legszívesebben mellé heveredtem volna, magamhoz akartam ölelni, de valószínűleg lerugdosott volna a földre, így maradtam az eredeti tervnél.

   Egész jól haladtam, minden úgy ment, ahogyan otthon gyakoroltam, az első adag igen jól sikerült, és büszke voltam magamra, ahogyan az asztalon gőzölgő tekercsekre néztem. Azonban a második tekercsnél rossz helyen fogtam meg a serpenyő nyelét, ami azonnal megégette a kezem. Nagyot szisszenve engedtem el az edényt, ami hangos csörrenéssel zuhant vissza a tűzhelyre, a tekercs benne pedig már inkább hasonlított egy amőbára.

- Jesszusom! Jongin!

   A víz alá tartottam lüktető végtagomat, amikor a hátam mögül Lea hangja kúszott felém, nem kevés decibel erősségével és egy, a földön csattanó nehézkes tárgy csattanásával. Megfordulva szembenézhettem az ajtóban álló lánnyal, akinek a lábánál egy ásványvizes palack görgött tova. Abban legalább biztos lehettem, hogy nem serpenyővel akart fejbe verni.

#42

Liz POV

   Valahogy a jó hangulatom eltévedt amikor L.Joe otthagyott Niellel az ajtóban egy szó nélkül és a következő napokban vagy nem igyekezett eléggé visszatérni hozzám, vagy durván selejtes az irányérzéke. Hiába győzködtem magam, hogy Niel mellett a helyem és nincs abban semmi rossz, ha a rapperrel is jóban vagyok, mégsem tudtam vele úgy viselkedni, mint eddig. Beszélgetéseink legtöbbször csak a zavart hümmögés szintjéig jutottak el, ami a legjobb indulattal sem nevezhető kommunikációnak, így inkább kerültük egymást. Illetve én kerültem őt.

   A szobámban a laptop előtt kutattam valami program után, ahová Niellel biztonságban elmehetünk. Őt határozottan feldobná a közös este, nekem pedig egyel több lehetőség, hogy lejjebb redukáljam az L.Joe-val való kontaktusok számát.

   Azonban a koreai honlapok kuszaságában nehezen jutottam egyről a kettőre. Csapkodtam az egeret és halkan szitkozódtam, amikor kinyílt a szobám ajtaja és halk hang kúszott el hozzám a mérgemen keresztül. 

- Bármi is a célod, nem hiszem, hogy ez beválna... talán segíthetek valamiben? - L.Joe bátran beljebb engedte magát és megállt a hátam mögött.

- Azt hiszem szenvedek még egy kicsit, de köszi. Szerintem egyébként sem lenne kedved hozzá. - az utolsó mondatot csak félhangosan tettem hozzá, de Byunghun tökéletes hallásról adott tanúbizonyságot, bármennyire is akartam hanyagolni a témát.

- Már miért ne akarnék? - a vállam felett rásandítottam, úgy válaszoltam neki:

- Mert a Niellel való közös programom után kutatok éppen.

   Arckifejezése alapján nem tudtam megmondani, hogy rosszul esett-e neki, elszomorodott miatta vagy csupán elkapta a sáraga kis szörnyek egyike, de nem is akarván ezt találgatni, inkább visszafordultam a képernyő felé. Próbálkozásom ismét kudarcba fulladt, ugyanis megint rossz opcióra kattintottam. Mérgelődve indultam vissza az elirányított lapok között, de ekkor egy kéz simult az enyémre az egéren.

- Mondtam, hogy segítek nem?

- De... de... nem... nem.. - dadogtam, zavaromban elfelejtve az alapvető kommunikációs formákat is.

   Hirtelen mintha az érzékszerveim megbolondultak volna, a szívverésemről nem is beszélve.  Byunghun olyan közel hajolt át a vállam felett, hogy éreztem az illatát, ami nem volt túl erős, mégis tele lett velem az orrom. Milliméterről milliméterre érzékeltem, ahogy keze az enyémre simul. Oldalra pillantottam és tekintetem végigsiklott arcélén, majd megállapodott a szemein, amelyek az enyém keresték. Idegességemben nyeltem egy aprót, de a csöndben egy kérődző tehénnek éreztem magam.

- Megmutatom mit kell keresni. - szólalt meg halkan a rapper, én pedig idegesen a monitorra szegeztem a tekintetem, nagy sóhajjal szakadva el az övétől - Hova is szeretnél menni?

-Khm... i.. igazából még én sem tudom. - nehezen találtam meg a hangom, időközben azt is elfelejtettem hogy nekem van olyanom, mert L.Joe tenyere még mindig az enyémen pihent, úgy irányította a mozdulataim.

- Mennyire bírod a tömeget? – kérdezte aztán, engem kibillentve a merengésemből.

- Hát nem nagyon. Emellett nem ártana, ha Niel is biztonságban lenne a sikítozó rajongóktól. – vágtam egy fintort ahogyan megjelent előttem az emberáradat. Kicsit drámai volt a kép, de a lényeg ugyanaz.

- Jó, jó értem. – kuncogott a mellettem álló rapper és hirtelen átnyúlt előttem a kezeivel, hogy elérje a billentyűzet betűit. Ujjai gyorsan pattogtak, majd a képernyőn találatok tömkelege jelent meg, amikből az egyikre kattintott rögtönzött titkárom, ismét az én kezemet használva az egéren alátétnek.

- Akkor szerintem ide menjetek el. Itt még Niel be is tud úgy öltözni, hogy ne legyen feltűnő túlságosan és este már amúgy sincsenek sokan. Hátha elkerülitek a rajongókat. – előttem a Gwanghwamun tér jelent meg, szökőkútjai az éjszakában kivilágítva pompáztak. A doramákban ez az egyik legjellegzetesebb hely, ahová a szereplők elmennek, én mégse voltam még ott mióta Koreában tartózkodtam.

- Na? Tetszik? – kérdezte L.Joe felém fordítva a fejét, így az arcunk a már zavarbaejtő távolságba került.

- Öhm… Ühüm… - ismét lefagytam és ettől bővebb válasszal nem is próbálkoztam. Ekkor azonban nagy lendülettel kinyílt az ajtó.

- Liz, kinézted már, hogy hova szeretnél… - rémülten kaptam el a kezem L.Joe-é alól, a lábammal pedig lendületet adtam a székemnek, hogy minél messzebb gurulhassak a kínos helyzettől.

- Hát szóval… khm.. jó, hogy jössz… mert épp most találtam meg. – nehezemre esett beszélni, idegességemben úgy éreztem menten elsüllyedek, ráadásul még a hangom is el-elment, így magyarázkodásom elég erőtlenre sikeredett. De miért is vagyok ideges? Hiszen Byunghun csak segített. Igaz?

- Aham. – Niel cinikus válasza után úgy tűnt nem csak magamat nem sikerült meggyőznöm.

- Liz nem boldogult a koreai honlapokkal. Csak segítettem neki. – az idősebb az énekesre nézett és kifürkészhetetlen faarccal, magabiztosan beszélt. Bezzeg neki nem remegett a hangja.

- Byunghun azt hiszem ez most már jó lesz. Köszönöm a segítséget. – talán nem volt túl szép dolog, hogy így elküldtem azok után, hogy segített, de muszáj volt megszüntetnem a feszültséget, mert a levegő olyan szinten szikrázott, hogy a dormot egy darabig elláthattunk volna árammal.

- Szívesen. – mondta L.Joe és felém dobott még egy félmosolyt aztán kisétált.

   Kifelé menet a két fiú erőteljesen egymás szemébe nézett, de nem túl barátságosan. Azt vártam, hogy most majd megint egymásnak mennek, mint korábban, de ezúttal Niel illedelmesen félreállt, hogy a másik kényelmesen kiférjen az ajtón. Majd pedig elindult felém és az ágyamra vetette magát.

- Ez meg mi a fene volt? – hangjában éreztem a szemrehányást és a számonkérést, mégis inkább a megbántottságot láttam rajta. Csak azért nem estem neki a kérdésért, mert bűntudatom elnyomta a határozottabbik énem. Így lehajtottam a fejem és az ölembe ejtett kezeimnek válaszoltam.

- Nem boldogultam a honlapokon. Mindig rossz helyre lettem ráirányítva, ráadásul nem is tudom, hogyan keressek itt programok után… Azt se tudtam igazából mit is keresek. Byunghun csak segített. Tényleg…

- Ühm… - a válasznak nem mondható hümmögésről nem tudtam eldönteni, hogy pozitív vagy negatív, ezért úgy döntöttem, hogy előveszem a cuki oldalamat.

- De… végül is megvan, hogy hova szeretnék elmenni… nem is érdekel? – hajoltam az ágyon heverésző idol felé, úgy, hogy a szemébe nézhessek. Próbáltam enyhe mosolyt varázsolni az arcomra, végül Niel is ellazította eddig feszült arcizmait.

- Talán egyedül  nem találsz el oda? – végre huncut mosoly bujkált a szája sarkában.

- Hát ismersz. Én meg az irányérzékem.

- Akkor mutasd. – felült, én pedig a székről felállva az ölembe vettem a laptopot és mellé telepedtem az ágyra.

- Nézd, ide szeretnék menni.

- A Gwanghwamun térre? Még nem voltál?

- Nem. – ráztam a fejem – de este szeretnék menni, hogy lássam a fényeket.

- Rendben, akkor oda megyünk. – Niel karját átvetette a vállamon, én pedig fejem a vállára hajtottam, majd végig dőltünk az ágyon. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amiért nem kellett egy újabb féltékenységi jelenetet végigszenvednem.

   Azonban hiába volt a könnyed hangulat és az énekes karjának finom érintése a csípőmön, este nem tudtam elaludni. Nyitott szemmel meredtem a sötétbe, miközben, Niel egyenletes lélegzését hallgattam a hátam mögött. Az agyam egyre csak azon kattogott, hogy vajon minden alkalommal magyarázkodnom kell-e majd, ha csak szóba állok L.Joeval. Egy drámait sóhajtva óvatosan a hátamra fordultam, így az ölelő kezek lecsúsztak a takaróra. Az énekes morrant egyet, közelebb fészkelődött hozzám, most már szorosan magához ölelt.

 - Miért nem alszol? - kérdezte álmos hangon.

-Csak... nem tudok... - hangom alig lehetett hallani, de Niel vállamon nyugvó füléig így is elhatolt.

   Nem kaptam választ, de hálótársam addig fészkelődött, amíg a mellkasán nem kötöttem ki. Ujjai a hajamba tévedtek, másik kezével pedig a vállamon írt le apró köröket.

- Most már jobb? - suttogta a hajamba, de elnehezülő szemhéjam mögül már csak elégedett hümmögésre futotta. Mielőtt elaludtam, egy apró puszit éreztem a fejem tetején.

   Reggel egyedül ébredtem, de nem bántam, mert az esti programom lebegett a szemem előtt. Nem bírtam magammal, semmi nem kötött le, ráadásul a fiúknak is munka adódott, így egyedül kellett lefoglalnom magam. Székhelyem átköltöztettem Lea lakására, de ott sem volt szerencsém, mert az ürességtől kongó ház arról árulkodott, hogy nővérem újfent a munkájának - vagy a figyelem elterelésnek - hódol. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem különböző állásajánlatokat böngészni, mert untam, hogy körülöttem mindenkinek megvan a maga munkája.
   Szorgoskodásomnak a csengő hangja vetett véget. Sóhajtva álltam fel a számítógép elől, ám unottságom elszállt amikor egy Kim Jonginnal találtam szembe magam, aki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, majd féloldalasan rám mosolygott.
- Hát te? -értelmesebb kérdésre nem futotta tőlem.

- Neked is szia. Reméltem hogy itt leszel.

- Miért? Máshol kellene lennem?

- Kerestelek a dormban is.

-Ja, a dorm... MI? Te arról honnan tudsz?

- Liz, bármilyen meglepő, Leával azért beszélgettünk is. Nem keveset.

- Igaz, igaz. De... Te jó ég, találkoztál a fiúkkal?! - szemeim előtt már ki is bontakozott a jelenet, amint véletlenül C.A.P nyit ajtót és nekiesik Jonginnak, azonban verekedésnek nem láttam nyomait az előttem álló arcán.

- Nem, ugyanis senki nem nyitott ajtót.

- Még szerencse. - szakadt fel az eddig visszatartott levegő a tüdőmből. - Most, hogy ezt tisztáztuk, nem akarsz beljebb jönni? Lea nincs itthon. - mikor az első meglepetéstől magamhoz tértem, illedelmesen arrébb álltam az ajtóból, vendégem pedig készségesen sétált be.

- Szóval. Minek köszönhetem a látogatást? - tértem vissza az eredeti tárgyhoz, mikor már kényelembe helyeztük magunkat.

- Mivel az eddigi próbálkozásaim mind kudarcba fulladtak Leát illetően, kitaláltam valamit, viszont ebben a segítségedre van szükségem.

- Azt hittem már segítettem... ha a nővérem megtudja hogy én egyáltalán szóba álltam veled, minimum kitagad.

- Igen, igen, de ez nélküled nem megy. Kérlek Liz. - Kai hangja izgatottságtól csengett, miközben könyörgő bociszemei kisfiús arckifejezést eredményeztek. Akaratlanul is végigfutott az agyamon, hogy milyen kívánatos férfi a rajongók szemében. De én csupán egy szerelmes srácot láttam magam előtt, és épp ezért sóhajtottam megadóan:

- Na jó, bökd ki! Miben kellene segítenem?

- Add nekem a lakáskulcsaidat, hogy be tudjak jönni Leához.

    Tátott szájjal és kimeredt tekintettel néztem rá. Ez a lökött tényleg azt hiszi, hogy ha besettenkedik Leához, majd minden megoldódik?

#41

Lea POV

   Két éjszaka az árvaházban egyet jelentett az alvás hiányának megszokásához. Hazafelé sétálva úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Habár a C.A.P-el töltött időt igencsak élveztem, mégis egy élő-halott energiájával rendelkeztem. Reméltem, hogy a továbbiakban nem kell majd egymás után több éjjeli műszakot is vállalnom. Az alváshiányomon az sem segített, hogy a két fiú körüli gondolataim úgy köröztek a fejem felett, akárcsak a kétségbeesett rovarok egy csöppnyi fény körül az éjszakában. Hiába próbáltam magam meggyőzni a Minsoo iránti viselkedésem helyességéről, lelkiismeretem szüntelen háborgott, kiűzve az álmot szemeimből. 

   Azonban lakásomhoz érve gondolatban már az ágyamban feküdtem, de az ajtó semmilyen erőfeszítés ellenére sem engedett és hiába kerestem a kulcsaimat, csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy azok bizony odabent lógnak a fali tartóban.

   Nagy sóhajjal vettem az irányt a dorm felé, magamban átkozva Lizt, amiért nem bírt ki két éjszakát egyedül. A buszon kétszer is elaludtam és arra ébredtem, hogy a fejem nekivágódott az ablaküvegnek. Fájó pontomat simogatva szálltam le a megfelelő megállóban. Mire az ajtóig értem, már fontolgattam a lábtörlőn való alvást.

   Odabent szokatlan csönd fogadott, ami arról árulkodott, hogy még mindenki alszik. Már semmihez nem volt erőm, így dolgaim a földön, én pedig a kanapén elterülve kötöttem ki. Ahogyan vízszintes testhelyzetem érzékelte az agyam, azonnal kikapcsolt.

   Mikor felébredtem, határozottan nem a kanapén feküdtem. Körülnéztem és megpillantottam magam mellett Changjo-t, táblagépével a kezében. Kezdtem egyre furcsábban érezni magam.

- Á, Noona. Felébredtél?

- Nem, alvajárok. – válaszoltam szarkasztikusan – De Jonghyun. Kicsit furcsán érzem magam. Mit keresek a szobádban… az ágyadban?

- Miért? Talán nem érzed itt jól magad? – huncut mosoly jelent meg az arcán, de egy percre sem függesztette fel tevékenységét.

- Jonghyun, ez nem vicces. – még mindig fáradtnak éreztem magam, de nem akartam tovább Changjo ágyában heverészni.

- Ugyan már, nem értem miért aggódsz. Nem is vagy meztelen.

- Na még csak az kéne! Te mióta vagy ilyen szenvtelen? – kérdeztem tettetett felháborodással. De már a nevetés kerülgetett – De komolyan. Hogyan kerültem ide? Mert alvajáró biztosan nem vagyok.

- A kanapén elég kényelmetlen pózban aludtál, így gondoltam áthozlak ide. Liz még aludt, nem akartam felébreszteni.

- Ebben az esetben köszönöm. – játékosan összeborzoltam a haját, majd kislattyogtam a konyhába, ahol Niel, Liz és L.Joe tevékenykedtek.

   Kávéért könyörögtem, amit a rapper készségesen elkészített, viszont nem tudtam nem észrevenni a feszült légkört. Nem tudtam hova tenni a hangulatot, pláne nem hármójuk között. Liz persze hárított, és már feladtam volna a faggatózást, mire a két fiú egymásnak esett.  Szócsatájuk még alig érte el az agyamat, de egyértelmű volt, hogy itt aztán féltékenységi jelenet játszódik le, épp előttem.

   Kétségbeesetten kutattam az agyamban valami jó indok után, amivel L.Joe-t eltávolíthatom Niel közeléből, mielőtt még komolyan nekiesik. Végül közéjük ugorva, a legbénább kifogás jutott eszembe a világon, de hát jobb, mint a semmi és szerencsére én sem lettem ütköző felület. Niellel nem foglalkoztam, úgy gondoltam Liz majd ápolja a lelkét.

   Byunghunnal nem szóltunk egy szót sem míg a lakásomhoz nem értünk. Úgy tűnt, neki is emésztenie kell a történteket, én pedig nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel az oldalával. Nem láttam még dühösnek és pláne nem láttam agresszívnek a többiek irányába. Odabent helyet foglalt, míg én nemes egyszerűséggel a földre ültem mellé. Egy darabig hangtalanul fürkésztem az arcát, majd halkan feltettem a kérdésem.

- Mégis mi a fene volt ez Byunghun? – nem volt szemrehányás a hangomban, csupán kíváncsiság.

- Én nem... Mindegy, csak idegesít, hogy Niel ilyen idióta. Nem becsüli meg, amije van.

- Jól értem, hogy Lizről beszélünk? – nem válaszolt, nem is bólintott, csak kitekintett az ablakon - Byunghun, te kedveled Lizt igaz? Jobban, mint kellene… - őt fürkésztem és az utolsó mondatomra kissé megrándult az arca.

- Tudom, ez nem helyes. És hogy Liz Daniel barátnője. De… én most… inkább nem akarok erről beszélni. – láttam, részéről le van zárva a téma, nem is próbálkoztam tovább. Engem is jócskán meglepett a dolog és nem láttam a megoldást. Nem tudtam kinek adjak igazat.

- Rendben, ha nem akarod, nem kell elmondanod semmit, én viszont ezt elmondom neked, mert Liz a húgom és jót akarok neki.  – ekkor rám nézett, tekintetében pedig meglepettséget fedeztem fel –Ha te meg Daniel egymásnak estek, Liz magát fogja hibáztatni.

  Ekkor megcsörrent a telefonom és sietve olvastam el húgom üzenetét. Lágyan L.Joe-ra néztem, aki kissé elgondolkodva ült velem szemben.

- Liz éppen ide tart, gondolom ő viszont szeretne erről az egészről beszélni. Jobb lenne, ha most mennél.

- Igen. Igazad van. – bólintott miközben felállt és az ajtó felé vette az irányt. Mielőtt kilépett volna, visszafordult, és egyenesen a szemembe nézett. Most először engedte, hogy lássam rajta a szomorúságot és talán az elkeseredettséget is.

- Noona…

- Hm?

- Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. – vállára helyeztem a kezem, kicsit megsimogatva őt, ezzel is éreztetni akartam, hogy nem hibáztatom semmiért.

- Ne emészd magad. Senki sem hibás, viszont valaki mindenképp rosszul fog járni. Remélem tudod. De ha szükséged van valamire… tudod, hol találsz.

   Nem válaszolt, csak hálásan megengedett felém egy apró, nem túl vidám félmosolyt, majd záródott is mögötte a bejárat. Nemsokkal később befutott Liz is, mondandójával pedig beigazolta a sejtéseimet. L.Joe komolyan Liz felé vette az irányt, Niel azonban az útjában van és úgy tűnik, hogy nem hagyja magát. Rosszul éreztem magam amiért Lizt Niel pártjára állítottam, de úgy éreztem a jelen helyzetben így fair.Végül nem csalódtam az énekesben, ugyanis még csak nem is kellett odarángatnom.

- Szóval akkor hagylak is kibontakozni benneteket. – mondtam és elindultam, hogy a napi futás-adagomat magamhoz vegyem. Liz kétségbeesetten követett, láttam, hogy jó indokra lesz szükségem, ha őt hátra akarom hagyni.

   Mikor azonban ajtót nyitottam, úgy éreztem a szerencse ezúttal nekem kedvez - bizonyos szempontból. Ugyanis az éppen csengetni készülő Kai-al találtam magam szembe, az agyam pedig gyorsan kapcsolt, így nem várt vendégemet használtam a tökéletes indoknak, amiért Liz hagyta, hogy szépen elhagyjam a házat.

   Szótlanul húztam magam után a döbbent idolt, egészen az első sarokig, ahol már nem láthattak meg a kutató szemek. Ekkor elengedtem „foglyom” kezét és lassan elkezdtem bemelegíteni, végül könnyed tempóban nekivágtam a szokásos körömnek a városban. Persze nem úszhattam meg ennyivel.

- Lea! Várj már! Most akkor nem együtt futunk? – kérdezte Kai mellém érve, szintén kocogva.

- Eszem ágában sincs. Csak kellett egy jó ürügy, amiért ott hagyhattam a húgom. Nyugodtan hazamehetsz.

- Kérlek, ne légy ilyen. Veled akarok lenni.

- Én meg nem akarok. Ennyire nehéz megértened? Egyébként is nem veszélyes neked csak így rohangászni a városban? Azért a napszemüveget meg egy baseballsapkát nem neveznék mesteri álcának.

- Nem azért vártam egy fél napot rád, hogy csak úgy elengedjelek. – olyan arcot vágott, amivel leginkább egy durcás, mindenre elszánt kisgyerekre hasonlított.

- Nem kértelek, hogy várj rám.

- Nem, de én mégis vártam. Mert látni akartalak.

- Hát most láthatsz, amint itt hagylak. – mondtam váll-rántva, és gyorsítottam a tempón.

   Velem együtt Kai is nekiindult, de csak azt vártam, mikor kezd el fáradni. Hiába volt jó edzésben, a tánc nem ugyanolyan, mint a futás. Sejtésem beigazolódott, mikor már lihegve egyre inkább lemaradozott mellettem.

- Na jó, szerintem… szerintem én majd itt megvárlak… Ó Jézusom. – a végét már csak magának szánta, de én meghallottam és nem tudtam kuncogásomat visszatartani. Hátrapillantva még láthattam egyre távolodó alakját, ahogyan a térdeire támaszkodva liheg. Még jópár méteren keresztül okozott gondot levegővétel közben a kacagásom.

   Sokáig futottam, egy kicsit húztam is az időt, volt amikor csak andalogva sétálgattam, nehogy megint rosszul legyek. Biztosra akartam menni, hogy Kai megunja a várakozást és hazamegy. Már lefele ment a nap, amikor elindultam hazafele. Kissé gyorsabb ütemre váltottam és figyeltem amint a fák és emberek elsuhannak mellettem.

   Mikor odaértem ahhoz a szakaszhoz, ahol otthagytam Jongint, akaratlanul is körültekintettem, de fejcsóválva vettem tudomásul, hogy tényleg nincs sehol sem. Miért is gondoltam, hogy megvár? Mikor azonban idáig értem a gondolataimban, egyszerre valaki oldalról nekem csapódott kissé, majd rendezte mellettem végtagjait és futott tovább.

- Csak nem hiányoztam? – kérdezte vigyorogva a mellettem kocogó, ránézésre teljesen friss Jongin.

- Álmodban. – fintorba rántottam az arcom, de legbelül nagyon is meglepett, sőt, imponált ahogyan megjelent mellettem. Ezek szerint mégiscsak várt rám.

- Ugyan már, láttam, hogy kerestél a szemeddel.

- Nem kerestelek, csak… csak nézelődtem.

- Aha. – hangjából sütött, hogy nem hisz nekem, de rám hagyta. Tudta, hogy akkor se mondtam volna igazat, ha fegyvert tartanak a fejemhez.

   Szótlanul futottunk egy darabig. Én nem akartam azt az érzetet kelteni benne, hogy megbocsátottam, ő pedig vagy nem akart újabb szócsatába keveredni, vagy nem kapott elég levegőt a beszédhez is a futás mellett. Az oldalamról jövő hangok egyre inkább a második elméletemet támasztották alá. Egészen addig mulattam rajta, amikor már aggasztó méreteket öltött a fulladozás. Nagyot sóhajtva álltam meg. Éppen a közeli parkban jártunk, már szürkült körülöttünk minden és az emberek is hazafele indultak.

- Hé, megvagy? – Jongin vállára tettem a kezem, miközben ő a mellettünk lévő fának támaszkodott. A szürkületre tekintettel lekapta szemüvegét és mutatóujját a levegőbe emelve intett, hogy várjak egy kicsit, míg levegőhöz jut. Idegesen tekintettem körbe, de a fa kissé távolabb esett a sétálók útvonalától, a bokrok és a szürkület pedig jótékonyan homályba vonta Kai közismert arcvonásait. Végül ahogy rám nézett, csibészes mosoly jelent meg az arcán. 

- Tehát mégiscsak aggódsz értem.

- Látom már jobban vagy. – ráncoltam össze a szemöldököm. Már fordultam volna el, amikor ujjak kulcsolódtak a csuklómra, és visszarántottak.

   A lendülettől Jongin mellkasának kellett támaszkodnom, az ő kezei pedig a derekamra siklottak. Ahogy a szemeibe néztem, egy pillanatra elgyengültem. Annyira egyszerű lenne azt mondani: felejtsük el, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. De valami nem hagyta. Nem szólaltam meg, csak finoman eltoltam magamtól, amennyire szorító karjai engedték.

- Engedj el.

- Ugyan már, tudom, hogy örültél neki amikor megvártalak ma. – féloldalas mosolya nem tűnt el.

- Nem szeretem, amikor ilyen rámenős vagy. Most pedig engedj el.

- Muszáj rámenősnek lennem, ha azt akarom, hogy egyáltalán beszéljünk egymással.

- Hát akkor ne beszéljünk! Nincs rám szükséged Jongin.

- Még jó, hogy jobban tudod nálam. Hidd el, egyedül is el tudom dönteni mire van szükségem. – forgatta meg a szemét, majd elkomolyodott - Miért löksz el mindig magadtól? Miért vagy ilyen makacs? – hangja halk volt, de tisztán értettem minden szavát.

- Ez nem makacsság.

- Akkor mi?

- Csak kitartok amellett, amit korábban mondtam. Nem akarok többet csalódni. – nem mertem rá nézni miközben kimondtam amit érzek, azonban az államnál fogva kényszerített, hogy ráemeljem a tekintetem.

- Nem fogsz. Ígérem, hogy nem fogsz bennem csalódni, csak kérlek engedd, hogy bebizonyítsam.

- Mégis mit akarsz bebizonyítani?

- Hogy… hogy veled akarok lenni. Hiányzol… – mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, már szinte hallani véltem az „sz” betűs szót, de végül megint elmaradt, amire vártam. Míg ezen gondolkodtam, hallgatásomat beleegyezésnek vette és lassan közelíteni kezdett felém. Mielőtt ajkai elérték volna az enyémet, halkan megszólaltam.

- Látod? Még mindig képtelen vagy kimondani, hogy szeretsz-e vagy sem. Akkor tőlem miért várod el, hogy megbocsássak? – Jongin beledermedt a megkezdett mozdulatba, én pedig kihasználva döbbenetét finoman lefejtettem magamról a kezeit és hátat fordítva hazafelé indultam.

   Nem jött utánam, nem is szólt utánam. Én pedig nem néztem vissza, csak könnyeimmel küszködve futottam egyre gyorsabban, míg végül őrült sprintben nem értem a bejárati ajtómig, amin beesve leroskadtam a földre, hogy pótoljam az oxigén hiányomat.

#40

Liz POV

   Amíg nővérem bérelt lakása felé igyekeztem, a fejemben cikáztak a gondolatok, Nieltől L.Joe-ig és vissza. Nem igazán akartam elhinni, hogy egyfajta „kié a lány” kakaskodásba csöppentem a fiúk jóvoltából, de nem tudtam másra gondolni. Niel féltékenysége egyértelmű volt. Viszont L.Joe… Próbáltam logikusak kielemezni a hirtelen barátivá fordult kapcsolatom vele, de nem találtam semmi kivetnivalót, pláne nem romantikusat benne. Bár az furcsa volt, hogy mostanában mindig keresi a társaságom, de ezt eddig figyelmen kívül hagytam.

   Fejemet megrázva nyitottam a lakásba, mire Lea sietett elém, kissé ijedt arccal. Gyanakvóan néztem szét a lakásban, nővérem értetlen arckifejezésével kísérve, de meg akartam bizonyosodni arról, hogy L.Joe nincs a közelben.

- Öhm… a világért se zavartasd magad a lakásom újbóli felfedezésében, de mi a fenét csinálsz?

- Csak megbizonyosodom róla, hogy nem tartózkodnak nemkívántos személyek a lakásban. –megálltam és a nappali közepén, csípőre tett kézzel néztem az előttem állóra.

- Ha L.Joe-ra célzol, még akkor elment, mikor küldted az sms-t. – gyanakvóan húztam össze a szemeim a mondatára és hirtelen ötlettől vezérelve a szekrény elé lépve feltéptem az ajtaját.

   Kai-al kapcsolatos szekrényes élményeim úgy látszik, hogy mély nyomot hagytak bennem. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy a szépen behajtogatott ruháim tekintettek csak vissza rám.

- Ja, igazán nincs mit, elpakoltam neked. De biztos jól vagy? Sosem érdekelt a szekrényedben uralkodó rend állapota – vagy inkább nem léte.

- Csak megbizonyosodtam róla, hogy nem bújtatod sehol sem a rappert.

- Neked komolyan elment az eszed. Ha azt akarnám, hogy hallja, amit mondasz, azt megoldanám máshogy, hidd el. De mi lenne, ha szépen elmesélnél mindent? – helyezte magát kényelembe az egyik fotelben Lea.

- Mégis minek? Gondolom Byunghun már mindent elmondott.

- Úgy ismered őt, mint aki csak úgy elmond bárkinek bármit?

- Nem, de itt nem bármiről, hanem a húgodról van szó és nem bárkinek mondta volna el, hanem neked, a szeretett Noonájának, aki amúgy is mindent tud. Ha már az alsógatyáját mosod, miféle titkaitok lehetnek még egymás előtt? – hiába a nagy elhatározás, egyszerűen nem tudtam hogyan kezdjek bele a témába, így inkább húztam az időt a cinikus megjegyzéseimmel, amivel sikeresen elértem, hogy Lea is ingerültté váljon.

- Egy, nem mosom az alsónadrágját, ugyanis megtanulták kezelni a mosógépet. Kettő, én azt hittem beszélni akarsz, de ehhez nincs idegzetem, inkább elmegyek futni egyet. – már indult is átöltözni, de megfogtam a kezét és lerántottam magamhoz.

- Ne tégy már úgy, mintha nem ismernél.

- Nagyon is jól ismerlek, ezért gondoltam, hogy ha elindulok, akkor talán kinyögöd, hogy mi a baj. – gátlástalanul vigyorgott, én pedig lebiggyesztettem az ajkaimat.

- Gonosz vagy.

- Nem, csak őszinte.

- Az majdnem ugyanaz.

- Megint kezded? Még mindig elmehetek futni. – emelte magasra az egyik szemöldökét.

- Jó, jó. De igazából én sem tudom, hogy mit is pontosan a probléma. Te is láttad, hogy a két fiú meghülyült.

- És észrevételeim szerint ehhez van neked is némi közöd. Ugye?

- Hát ami azt illeti… Nem igazán értem pontosan a dolgokat, de mindenesetre az biztos, hogy Niel féltékeny.

- L.Joe-ra. – fejezte be a gondolatmenetet Lea, mire bólintottam.

- Igen, úgy tűnik. Viszont L.Joeval mi csak…

- Kitalálom… Barátok vagytok?

- Pontosan! – kicsit megemeltem a hangom és a kezemmel legyintettem egyet a levegőbe, mintegy rámutatva a szemmel nem látható lényegre – én ezt nem értem, Niel teljesen kifordult önmagából, amióta megtudta, hogy Byunghun kísért el az antikváriumba. Aztán meg kiakadt azon, hogy kosaraztunk…

- Hogy mit csináltatok?

- Kosaraztunk. – nagy ártatlan szemekkel néztem testvéremre, hátha attól jobban felfogja ennek a dolognak a jelentéktelenségét, de láttam rajta, hogy ő másként gondolja.

- Kosaraztatok.

- Aha.

- Kettesben.

- Ah… Hé! Ne forgasd ki a szavaimat! – emeltem meg a hangom felháborodottan, amikor leesett, hogy mire akar kilyukadni.

- Én nem forgatok ki semmit, csupán számba veszem a lehetőségeket. Mellesleg ez alapján, és az alapján, amit ma láttam… no meg hallottam személyesen az érintettől, na, az alapján már mondhatni bátran kijelenthetem, hogy Niel igenis joggal féltékeny.

- Kösz, most jobban érzem magam.

- Azon a részen már szerintem túl vagyunk, hogy csak annyi miatt kelljen aggódni, hogy te jól érezd magad. – erre a kijelentésére fájdalmas arcot vágtam.

- Legközelebb jobban meggondolom, hogy segítséget kérek-e tőled.

- Ugyan már, itt most az első kérdésem az lenne: Niel jogosan féltékeny?

- De hiszen most mondtad, hogy szerinted igen! – értetlenkedtem direkt, mintha nem értettem volna, mire akar rávezetni, de ebbe igazából még én sem mertem belegondolni.

- Akkor kérdezem máshogy: Nielnek van oka félni L.Joe-tól?

- Hát… öhm… nem… nem tudom.

- Ez most komoly? Liz! Van, vagy nincs?

- Nem tudom! Nem tudom, mert nem gondoltam eddig így a dolgokra. Én csak azt hittem, hogy figyelmes, meg kedves és, hogy a haverok között belefér az ilyen! Nem gondoltam, hogy a boltba menés és a kosarazás burkolt randitevékenység!

- Mert nem mindig az.

- Nagyon jó, akkor most oda kötöttünk ki, ahonnan indultunk.

- Majdnem. Inkább egyszerűsítsünk: Szereted még Nielt? – kérdése meglepett, mégis gyorsabban válaszoltam rá, mint ahogyan azt gondoltam volna.

- Persze.

- Akkor ha rám hallgatsz: ehhez tartod magad, és kerülöd a konfliktusokat, illetve a félreérthető helyzeteket Byunghunnal. Niel helyében én is féltékeny lennék és ez nem teljesen a gyerekességéről szól.

- De nem mondhatom L.Joe-nak sem, hogy „bocsi, mostantól nem beszélek veled, hogy kerüljem a félreérthető helyzeteket”.

- Nem is kell. Nem azt mondtam, hogy szóba se állj vele. Csak… próbáld meg kicsi Daniel szemszögéből mérlegelni a helyzeteket. Oké?

- Oké. – bólintottam és próbáltam értelmezni szavait, amik kissé ellentmondásosak voltak. De végül is jobbat én sem találhattam ki, a kakasviadal pedig senkinek nem hiányzott a csapaton belül, a lelkiismeretemről nem is beszélve.

- No de én tényleg elmegyek futni. – Lea felállt a kanapéról és a szobájába indult el átöltözni, én pedig követtem.

- Na jó, de azt még nem mondtad, hogy hogyan békítsem meg Nielt!

- Hát beszélj vele! – válaszolt és már jött is kifele, fekete futónadrágban, sportmelltartóra vett laza, hosszú atlétában.

- Mintha az olyan egyszerű lenne. – forgattam meg a szemem, de ekkor egy hang hallatszott a nappali felől.

- Noona! Itthon vagy? – az emlegetett szamár épp befele igyekezett, lábbelijét lerúgva magáról – Beszélnem kell…. veled – fejezte be a megakadt mondatot, amikor engem meglátott.

- Már nem sokáig. De azt hiszem, hogy neked Lizzel kellene beszélned, nem velem. Szóval akkor hagylak is kibontakozni benneteket. – mondta Lea és az ajtó felé indult, a cipőjét húzva magára.

- Nem mondod, hogy most csak így itt hagysz? – csörtettem utána, a meglepett idolt a szoba közepén hagyva.

- Dehogynem. Ami azt illeti… - Lea kinyitotta az ajtót, ahol Jongin állt, első ránézésre ő is futáshoz öltözve, kezét a csengő felé tartva, készen arra, hogy csöngessen. – Ami azt illeti, nekem programom van, szóval oldjátok meg. És ne feledd amit mondtam. Oké?

- Dehát… Mi…

- Jó, hogy ideértél Jongin, már vártalak. Indulhatunk. – mondta nővérem vidáman, majd megragadta a döbbenten pislogó Kai csuklóját és elindult vele a lépcsőn.

   Mi a fene? Valamiről nagyon lemaradtam, ha ezek együtt járnak futni, ugyanis a múltkor Lea még hallani sem akart a békülésről. A hátam mögül Niel hangja rázott vissza a valóságba.

- Hát ez a pasi meg… Azta. Noona az EXO főtáncosával jár?! – hangja egyre feljebb kúszott, én pedig rájöttem, hogy ezt most nem kellett volna látnia.

- Hogy mi? Dehogy! Csak… izé…

- Szóval ezért titkolózott annyit… Ha ezt megtudja majd…

- Nem! Senki sem tudhatja meg! – mondtam határozottan, az ablakra tapadt énekest otthagyva.

- De hiszen már úgyis…

- Nem, nincs úgyis Daniel. És most, hogy ezt megbeszéltük, akár mehetsz is. – hirtelen fordultam meg, nem számítva arra, hogy partnerem időközben utolért, így szerencsésen nekiütköztem a mellkasának.

- Nem Liz, Noonának igaza van. Beszélnünk kell. – hangja ezúttal komoly volt, miközben kezeim után nyúlt és hüvelykujjával finom köröket simított bőrömre.

- Nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve erre a beszélgetésre. – motyogtam inkább magamnak, de Niel meghallotta.

- Nem baj, mert én igen. Liz, sajnálom, hogy így viselkedtem én csak… nem is tudom mi ütött belém.

- Hát azt én se. Viszont… azt hiszem értem. Vagyis…

- Liz, én féltékeny voltam… vagyok… – tipikusan olyan lendülettel mondta ki, mint amikor az ember csak túl akar lenni az egészen és elfelejteni a következményeket is. Kijelentésén kicsit meglepődtem, és nem tagadom, hogy a szívem meglódult a mellkasomban. Az énekes kerülte a tekintetemet, gondolom várta a kitörésemet, de amikor az váratott magára, rám pillantott.

- Öhm… Liz?

- Igen?

- Hallottad amit mondtam? – furcsán nézett rám, én pedig próbáltam valami értelmes választ kinyögni.

- I… Igen. Hallottam. – ennyit az értelmes válaszomról.

- És… nem is haragszol?

- Amiért féltékeny vagy?  Kellene? - most rajtam volt a sor a csodálkozásban.

- Hát… Nem tudom… úgy tűnt hogy Hyung elég fontos neked.

- Egy valamit tisztázzunk: L.Joeval csak barátok vagyunk. Nem szeretnék erről többet beszélni.

- Jó, jó értettem. Ne haragudj. Egy fafej voltam. Nem kellett volna olyanokat mondanom.

- Igen, nem kellett volna. De már úgyse tudsz rajta változtatni. – mondtam neki, a minimálisra csökkentve a szemrehányást a mondandómban. Erre azonban csintalan kis mosoly ült ki az arcára, miközben a szemeimbe bámult.

- És ha kiengesztelnélek?

- Hm… próbálkozni még lehet. – mondtam sokkal játékosabb hangnemben, kapva az alkalmon, hogy nem kell többet a féltékenységéről és L.Joeról beszélnem.

- Mi lenne, ha elmennénk valahova? – csak bólintottam, mire megfogta a kezem és elindult velem kifele a házból.

   Kissé lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem szóltam Leának, hogy hova tűntem, de úgy gondoltam, bármit is csinál éppen Kai-al, nem hiszem, hogy én érdeklem. Mellesleg ő hagyott ott Niellel.

   Eleinte kissé kínosan éreztem magam, ahogyan Niel kezét fogva sétáltam az idol mellett, de idővel feloldódtam, kezdtem azt hinni, hogy ismét minden rendben, és lezártnak tekinthetem a futó agyalágyultságukat L.Joeval.

   Végül mégiscsak a Ricky által ajánlott cukrászdában kötöttünk ki, egy eldugottabb sarokban, csokisabbnál csokisabb süteményeket majszolva, kacarászva és néha furcsán egymás szemébe bambulva. Ha ezt egy filmen látom, akkor biztosan fintorogva szólaltam volna meg: Milyen nyálas. Már sötétedett odakint, amikor elindultunk haza, illetve a dorm felé vettük az irányt. Épp az ajtó előtt jártunk, amikor az énekes megállt előttem, majd felém fordulva egy finom csókot nyomott az ajkaimra. Jóleső érzés futott rajtam végig, de ekkor kinyílt az ajtó és L.Joeval néztünk farkasszemet.

   Niellel szétrebbentünk és zavarunkban nem mertünk egymásra nézni, a rapper pedig kiismerhetetlen arckifejezéssel méregetett bennünket. Végül Niel tért magához először és bátran az idősebbre nézett, miközben megfogta a kezem. L.Joe nem szólalt meg, csak elment mellettünk, míg a kezében lévő kosárlabdát pattogtatva el nem tűnt a következő utcasarkon.

   A délutáni jó érzés hirtelen szertefoszlott, hiába éreztem Niel ujjainak szorítását az enyéimen. Ha őszintén be kellett volna vallanom mit érzek, akkor azt mondtam volna, hogy lelkiismeret furdalásom van a rapper miatt. De senki nem kényszerített rá, így inkább nem is vettem tudomásul a kellemetlen érzést a mellkasomban.