#12 és fél

*C.A.P POV*

   A többiek elaludtak amíg Lea kint volt, nekem azonban nem jött álom a szememre. Bár én is kényelembe helyeztem magam, minden pillanatát ki akartam élvezni annak, hogy együtt töltjük ezt a számára fontos ünnepet. Miután mindenkit betakargatott, felhívta a szüleit. Gondolom, ott most van még csak este. Ha jól emlékszem Lea nyolc órás időeltolódást említett egyszer.

   Nagyon kedves családnak tűnt azok alapján, amit hallottam, bár egy szót sem értettem a beszélgetésből. Mégis már nagyon rég láttam Leát ennyit nevetni. Óvatosan kinyitottam a szemem, és mikor láttam, hogy nem figyel, már nem is hunytam vissza. Órákig beszélgettek, együtt bontották ki az ajándékokat is.

   Már hajnalodott odakint, amikor Lea kikapcsolta a gépét, de már nem volt ereje sem eltenni, sem pedig bemenni a szobájába. Egyszerűen hátracsuklott a feje a kanapéra, és elaludt. A póz, amiben ült még nekem is kényelmetlen volt, pedig csak néztem. Így lelökdöstem magamról Niel széles röppályájú végtagjait és székhelyemet áttelepítettem a kanapé elé. Átkaroltam Lea vállát, fejét pedig a mellkasomra hajtottam, hogy kényelmesebben tudjon aludni. Nem sokkal később engem is elnyomott az álom.

   Pár múltán arra ébredtem, hogy valaki belerúgott elnyújtott lábamba. Ki más is lehetett volna, ha nem Niel? Már mindannyian ébren voltak, csak szeretett Noonájuk szendergett a mellkasomon. Próbáltak csendben lenni, de ha akarták se rejthették volna el vigyorukat, látva helyzetemet a lánnyal. Én csak ujjamat a számra helyezve jeleztem, hogy maradjanak csendben. Majd óvatosan áthelyeztem testsúlyomat, szabad karomat Lea térdei alá helyeztem, és bevittem őt az ágyába.

   Kint ráparancsoltam a többiekre, hogy csináljanak rendet a nappaliban, majd kiszolgáltuk magunkat reggelivel. Az egész délelőttöt ott töltöttük, még Daniel is csendben volt, amit úgy éreztem, hogy fel kellene vennem kamerával. Vendéglátónk dél körül vánszorgott ki hálószobájából, aminek egyenes következménye az volt, hogy azonnali hatállyal megszűnt a jótékony csend.
- Nem lehetne pár decibellel halkabban, drága Daniel?! Tényleg csak párral. Gyakorold szépen, ha nem megy, majd beszerzünk egy hangtompítót. - méltatlankodott az áldozat, ám a hangoskodó szerencséjére könnyen békíthető volt a sértett egy kávé erejéig.
    Előrelátásom kifizetődni láttam, amikor Lea valami ehető felől érdeklődött, így a konyha épségére hivatkozva közöltem vele, hogy úton van szeretett reggelije. Az együtt elkötött, kifejezetten hangos reggeli után sajnos nem találtam több ürügyet arra, hogy tovább maradhassunk, így lassan szedelőzködtünk, majd útnak indultunk. A kocsiig gondolataimba merülve szorongattam a kis ékszeres dobozt a zsebemben, ami a Leának szánt ajándékomat rejtette magában. Már majdnem elindultunk, amikor elkapott a "most vagy soha" érzés. Az autót leparkoltam, majd hátrafordultam a többiekhez.
- L.Joe, kérlek hívd fel a menedzsert, hogy jöjjön értetek, nekem vissza kell mennem.
- De Hyung! Miért?
- Csak... izé... ott hagytam valamit.
- De miért nem megyünk mind vissza, mi megvárunk a kocsiban.
- Nem... nem akarlak feltartani benneteket, menjetek csak haza, majd megyek én is nem sokára. - azzal kiugrottam az ajtón, mielőtt még további zavaró kérdéseket tehettek volna fel, amikre magyarázatot kellett volna adnom. Így is éreztem gyanújukat.
   Az ismerős házig szinte futva tettem meg az utat, részben attól tartva, hogy felismer valaki. Az ajtó előtt megpróbáltam kicsit rendbe hozni magam, majd megnyomtam a csengőt. Idegesen toporogva vártam, hogy kinyíljon az ajtó, de amikor megláttam őt, már nem voltam olyan biztos a dolgomban, így magyarázat nélkül léptem be a lakásba.
- Hát te? Azt hittem, elmentetek.
- A fiúk tényleg elmentek, én visszafordultam.
- Tényleg? Miért? Itt hagytál valamit?
- Nem, én csak elfelejtettem valamit... - mondtam, miközben a keze után nyúltam, hogy rám nézzen végre, de a szavak valahol elakadtak a mellkasomban, és csak bámultam a szemeibe, ahogyan ő is az enyémbe. Szerettem volna odaadni az ajándékom, de mielőtt kinyöghettem volna, hogy mit akarok, megszólalt a telefon és Lea kizökkenve kapta ki kezeit az enyémből.
- Igen? Á! Szia! Ö... egy pillanat - sandán rám nézett, mutatóujján jelezte, hogy egy perc és jön, majd besétált a szobájába, ahonnan már nem lehettem fültanúja a beszélgetésnek.
   Egy darabig ácsorogtam a nappaliba, majd megunva a várakozást felhívtam a menedzsert. Mikor bezártam magam mögött az ajtót, Lea még mindig nem bukkant elő, így csalódottam vágódtam be a hátsó ülésre. Már otthon voltam, amikor megcsörrent a telefonom.
- Minsoo? Hol vagy? Eltűntél... - hallatszott Lea csalódott hangja.
- Igen, ne haragudj, de közbe jött egy ö.... céges dolog, ezért haza kellett jönnöm. - dünnyögtem habozva.
- Nem, te ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani. De megtaláltad amiért visszajöttél?
- Mit? Ja, hogy azt.... igen, a telefonom maradt ott, becsúszott a kanapé alá. De megvan.
- Örülök. - mosolya hallatszott a hangján, én pedig egyre idiótábbnak éreztem magam - Igaz is, ugye nem felejtetted el, hogy hamarosan megérkezik a húgom is? A fiúk tudják már?
- Nem, még nem mondtam el nekik, tudod milyenek. De akkor beavatom őket is.
- Rendben, köszönöm Minsoo. És az... estét is, mindannyiótoknak. Rossz lett volna egyedül töltenem azt a napot.
- Igazából a fiúk ragaszkodtak hozzá - füllentettem, mintha nem az én ötletem lett volna - De nagyon szívesen. Most ne haragudj, de mennem kell. - mondtam, majd választ sem várva letettem a telefont. Féltékenynek éreztem magam, de rájöttem, hogy gyakorlatilag nem is tudom, kire kellene féltékenynek éreznem magam. 
Végül a Leának szánt nyaklánc a fiókom alján végezte, a büszkeségemmel együtt.