#42

Liz POV

   Valahogy a jó hangulatom eltévedt amikor L.Joe otthagyott Niellel az ajtóban egy szó nélkül és a következő napokban vagy nem igyekezett eléggé visszatérni hozzám, vagy durván selejtes az irányérzéke. Hiába győzködtem magam, hogy Niel mellett a helyem és nincs abban semmi rossz, ha a rapperrel is jóban vagyok, mégsem tudtam vele úgy viselkedni, mint eddig. Beszélgetéseink legtöbbször csak a zavart hümmögés szintjéig jutottak el, ami a legjobb indulattal sem nevezhető kommunikációnak, így inkább kerültük egymást. Illetve én kerültem őt.

   A szobámban a laptop előtt kutattam valami program után, ahová Niellel biztonságban elmehetünk. Őt határozottan feldobná a közös este, nekem pedig egyel több lehetőség, hogy lejjebb redukáljam az L.Joe-val való kontaktusok számát.

   Azonban a koreai honlapok kuszaságában nehezen jutottam egyről a kettőre. Csapkodtam az egeret és halkan szitkozódtam, amikor kinyílt a szobám ajtaja és halk hang kúszott el hozzám a mérgemen keresztül. 

- Bármi is a célod, nem hiszem, hogy ez beválna... talán segíthetek valamiben? - L.Joe bátran beljebb engedte magát és megállt a hátam mögött.

- Azt hiszem szenvedek még egy kicsit, de köszi. Szerintem egyébként sem lenne kedved hozzá. - az utolsó mondatot csak félhangosan tettem hozzá, de Byunghun tökéletes hallásról adott tanúbizonyságot, bármennyire is akartam hanyagolni a témát.

- Már miért ne akarnék? - a vállam felett rásandítottam, úgy válaszoltam neki:

- Mert a Niellel való közös programom után kutatok éppen.

   Arckifejezése alapján nem tudtam megmondani, hogy rosszul esett-e neki, elszomorodott miatta vagy csupán elkapta a sáraga kis szörnyek egyike, de nem is akarván ezt találgatni, inkább visszafordultam a képernyő felé. Próbálkozásom ismét kudarcba fulladt, ugyanis megint rossz opcióra kattintottam. Mérgelődve indultam vissza az elirányított lapok között, de ekkor egy kéz simult az enyémre az egéren.

- Mondtam, hogy segítek nem?

- De... de... nem... nem.. - dadogtam, zavaromban elfelejtve az alapvető kommunikációs formákat is.

   Hirtelen mintha az érzékszerveim megbolondultak volna, a szívverésemről nem is beszélve.  Byunghun olyan közel hajolt át a vállam felett, hogy éreztem az illatát, ami nem volt túl erős, mégis tele lett velem az orrom. Milliméterről milliméterre érzékeltem, ahogy keze az enyémre simul. Oldalra pillantottam és tekintetem végigsiklott arcélén, majd megállapodott a szemein, amelyek az enyém keresték. Idegességemben nyeltem egy aprót, de a csöndben egy kérődző tehénnek éreztem magam.

- Megmutatom mit kell keresni. - szólalt meg halkan a rapper, én pedig idegesen a monitorra szegeztem a tekintetem, nagy sóhajjal szakadva el az övétől - Hova is szeretnél menni?

-Khm... i.. igazából még én sem tudom. - nehezen találtam meg a hangom, időközben azt is elfelejtettem hogy nekem van olyanom, mert L.Joe tenyere még mindig az enyémen pihent, úgy irányította a mozdulataim.

- Mennyire bírod a tömeget? – kérdezte aztán, engem kibillentve a merengésemből.

- Hát nem nagyon. Emellett nem ártana, ha Niel is biztonságban lenne a sikítozó rajongóktól. – vágtam egy fintort ahogyan megjelent előttem az emberáradat. Kicsit drámai volt a kép, de a lényeg ugyanaz.

- Jó, jó értem. – kuncogott a mellettem álló rapper és hirtelen átnyúlt előttem a kezeivel, hogy elérje a billentyűzet betűit. Ujjai gyorsan pattogtak, majd a képernyőn találatok tömkelege jelent meg, amikből az egyikre kattintott rögtönzött titkárom, ismét az én kezemet használva az egéren alátétnek.

- Akkor szerintem ide menjetek el. Itt még Niel be is tud úgy öltözni, hogy ne legyen feltűnő túlságosan és este már amúgy sincsenek sokan. Hátha elkerülitek a rajongókat. – előttem a Gwanghwamun tér jelent meg, szökőkútjai az éjszakában kivilágítva pompáztak. A doramákban ez az egyik legjellegzetesebb hely, ahová a szereplők elmennek, én mégse voltam még ott mióta Koreában tartózkodtam.

- Na? Tetszik? – kérdezte L.Joe felém fordítva a fejét, így az arcunk a már zavarbaejtő távolságba került.

- Öhm… Ühüm… - ismét lefagytam és ettől bővebb válasszal nem is próbálkoztam. Ekkor azonban nagy lendülettel kinyílt az ajtó.

- Liz, kinézted már, hogy hova szeretnél… - rémülten kaptam el a kezem L.Joe-é alól, a lábammal pedig lendületet adtam a székemnek, hogy minél messzebb gurulhassak a kínos helyzettől.

- Hát szóval… khm.. jó, hogy jössz… mert épp most találtam meg. – nehezemre esett beszélni, idegességemben úgy éreztem menten elsüllyedek, ráadásul még a hangom is el-elment, így magyarázkodásom elég erőtlenre sikeredett. De miért is vagyok ideges? Hiszen Byunghun csak segített. Igaz?

- Aham. – Niel cinikus válasza után úgy tűnt nem csak magamat nem sikerült meggyőznöm.

- Liz nem boldogult a koreai honlapokkal. Csak segítettem neki. – az idősebb az énekesre nézett és kifürkészhetetlen faarccal, magabiztosan beszélt. Bezzeg neki nem remegett a hangja.

- Byunghun azt hiszem ez most már jó lesz. Köszönöm a segítséget. – talán nem volt túl szép dolog, hogy így elküldtem azok után, hogy segített, de muszáj volt megszüntetnem a feszültséget, mert a levegő olyan szinten szikrázott, hogy a dormot egy darabig elláthattunk volna árammal.

- Szívesen. – mondta L.Joe és felém dobott még egy félmosolyt aztán kisétált.

   Kifelé menet a két fiú erőteljesen egymás szemébe nézett, de nem túl barátságosan. Azt vártam, hogy most majd megint egymásnak mennek, mint korábban, de ezúttal Niel illedelmesen félreállt, hogy a másik kényelmesen kiférjen az ajtón. Majd pedig elindult felém és az ágyamra vetette magát.

- Ez meg mi a fene volt? – hangjában éreztem a szemrehányást és a számonkérést, mégis inkább a megbántottságot láttam rajta. Csak azért nem estem neki a kérdésért, mert bűntudatom elnyomta a határozottabbik énem. Így lehajtottam a fejem és az ölembe ejtett kezeimnek válaszoltam.

- Nem boldogultam a honlapokon. Mindig rossz helyre lettem ráirányítva, ráadásul nem is tudom, hogyan keressek itt programok után… Azt se tudtam igazából mit is keresek. Byunghun csak segített. Tényleg…

- Ühm… - a válasznak nem mondható hümmögésről nem tudtam eldönteni, hogy pozitív vagy negatív, ezért úgy döntöttem, hogy előveszem a cuki oldalamat.

- De… végül is megvan, hogy hova szeretnék elmenni… nem is érdekel? – hajoltam az ágyon heverésző idol felé, úgy, hogy a szemébe nézhessek. Próbáltam enyhe mosolyt varázsolni az arcomra, végül Niel is ellazította eddig feszült arcizmait.

- Talán egyedül  nem találsz el oda? – végre huncut mosoly bujkált a szája sarkában.

- Hát ismersz. Én meg az irányérzékem.

- Akkor mutasd. – felült, én pedig a székről felállva az ölembe vettem a laptopot és mellé telepedtem az ágyra.

- Nézd, ide szeretnék menni.

- A Gwanghwamun térre? Még nem voltál?

- Nem. – ráztam a fejem – de este szeretnék menni, hogy lássam a fényeket.

- Rendben, akkor oda megyünk. – Niel karját átvetette a vállamon, én pedig fejem a vállára hajtottam, majd végig dőltünk az ágyon. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amiért nem kellett egy újabb féltékenységi jelenetet végigszenvednem.

   Azonban hiába volt a könnyed hangulat és az énekes karjának finom érintése a csípőmön, este nem tudtam elaludni. Nyitott szemmel meredtem a sötétbe, miközben, Niel egyenletes lélegzését hallgattam a hátam mögött. Az agyam egyre csak azon kattogott, hogy vajon minden alkalommal magyarázkodnom kell-e majd, ha csak szóba állok L.Joeval. Egy drámait sóhajtva óvatosan a hátamra fordultam, így az ölelő kezek lecsúsztak a takaróra. Az énekes morrant egyet, közelebb fészkelődött hozzám, most már szorosan magához ölelt.

 - Miért nem alszol? - kérdezte álmos hangon.

-Csak... nem tudok... - hangom alig lehetett hallani, de Niel vállamon nyugvó füléig így is elhatolt.

   Nem kaptam választ, de hálótársam addig fészkelődött, amíg a mellkasán nem kötöttem ki. Ujjai a hajamba tévedtek, másik kezével pedig a vállamon írt le apró köröket.

- Most már jobb? - suttogta a hajamba, de elnehezülő szemhéjam mögül már csak elégedett hümmögésre futotta. Mielőtt elaludtam, egy apró puszit éreztem a fejem tetején.

   Reggel egyedül ébredtem, de nem bántam, mert az esti programom lebegett a szemem előtt. Nem bírtam magammal, semmi nem kötött le, ráadásul a fiúknak is munka adódott, így egyedül kellett lefoglalnom magam. Székhelyem átköltöztettem Lea lakására, de ott sem volt szerencsém, mert az ürességtől kongó ház arról árulkodott, hogy nővérem újfent a munkájának - vagy a figyelem elterelésnek - hódol. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem különböző állásajánlatokat böngészni, mert untam, hogy körülöttem mindenkinek megvan a maga munkája.
   Szorgoskodásomnak a csengő hangja vetett véget. Sóhajtva álltam fel a számítógép elől, ám unottságom elszállt amikor egy Kim Jonginnal találtam szembe magam, aki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, majd féloldalasan rám mosolygott.
- Hát te? -értelmesebb kérdésre nem futotta tőlem.

- Neked is szia. Reméltem hogy itt leszel.

- Miért? Máshol kellene lennem?

- Kerestelek a dormban is.

-Ja, a dorm... MI? Te arról honnan tudsz?

- Liz, bármilyen meglepő, Leával azért beszélgettünk is. Nem keveset.

- Igaz, igaz. De... Te jó ég, találkoztál a fiúkkal?! - szemeim előtt már ki is bontakozott a jelenet, amint véletlenül C.A.P nyit ajtót és nekiesik Jonginnak, azonban verekedésnek nem láttam nyomait az előttem álló arcán.

- Nem, ugyanis senki nem nyitott ajtót.

- Még szerencse. - szakadt fel az eddig visszatartott levegő a tüdőmből. - Most, hogy ezt tisztáztuk, nem akarsz beljebb jönni? Lea nincs itthon. - mikor az első meglepetéstől magamhoz tértem, illedelmesen arrébb álltam az ajtóból, vendégem pedig készségesen sétált be.

- Szóval. Minek köszönhetem a látogatást? - tértem vissza az eredeti tárgyhoz, mikor már kényelembe helyeztük magunkat.

- Mivel az eddigi próbálkozásaim mind kudarcba fulladtak Leát illetően, kitaláltam valamit, viszont ebben a segítségedre van szükségem.

- Azt hittem már segítettem... ha a nővérem megtudja hogy én egyáltalán szóba álltam veled, minimum kitagad.

- Igen, igen, de ez nélküled nem megy. Kérlek Liz. - Kai hangja izgatottságtól csengett, miközben könyörgő bociszemei kisfiús arckifejezést eredményeztek. Akaratlanul is végigfutott az agyamon, hogy milyen kívánatos férfi a rajongók szemében. De én csupán egy szerelmes srácot láttam magam előtt, és épp ezért sóhajtottam megadóan:

- Na jó, bökd ki! Miben kellene segítenem?

- Add nekem a lakáskulcsaidat, hogy be tudjak jönni Leához.

    Tátott szájjal és kimeredt tekintettel néztem rá. Ez a lökött tényleg azt hiszi, hogy ha besettenkedik Leához, majd minden megoldódik?

#41

Lea POV

   Két éjszaka az árvaházban egyet jelentett az alvás hiányának megszokásához. Hazafelé sétálva úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Habár a C.A.P-el töltött időt igencsak élveztem, mégis egy élő-halott energiájával rendelkeztem. Reméltem, hogy a továbbiakban nem kell majd egymás után több éjjeli műszakot is vállalnom. Az alváshiányomon az sem segített, hogy a két fiú körüli gondolataim úgy köröztek a fejem felett, akárcsak a kétségbeesett rovarok egy csöppnyi fény körül az éjszakában. Hiába próbáltam magam meggyőzni a Minsoo iránti viselkedésem helyességéről, lelkiismeretem szüntelen háborgott, kiűzve az álmot szemeimből. 

   Azonban lakásomhoz érve gondolatban már az ágyamban feküdtem, de az ajtó semmilyen erőfeszítés ellenére sem engedett és hiába kerestem a kulcsaimat, csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy azok bizony odabent lógnak a fali tartóban.

   Nagy sóhajjal vettem az irányt a dorm felé, magamban átkozva Lizt, amiért nem bírt ki két éjszakát egyedül. A buszon kétszer is elaludtam és arra ébredtem, hogy a fejem nekivágódott az ablaküvegnek. Fájó pontomat simogatva szálltam le a megfelelő megállóban. Mire az ajtóig értem, már fontolgattam a lábtörlőn való alvást.

   Odabent szokatlan csönd fogadott, ami arról árulkodott, hogy még mindenki alszik. Már semmihez nem volt erőm, így dolgaim a földön, én pedig a kanapén elterülve kötöttem ki. Ahogyan vízszintes testhelyzetem érzékelte az agyam, azonnal kikapcsolt.

   Mikor felébredtem, határozottan nem a kanapén feküdtem. Körülnéztem és megpillantottam magam mellett Changjo-t, táblagépével a kezében. Kezdtem egyre furcsábban érezni magam.

- Á, Noona. Felébredtél?

- Nem, alvajárok. – válaszoltam szarkasztikusan – De Jonghyun. Kicsit furcsán érzem magam. Mit keresek a szobádban… az ágyadban?

- Miért? Talán nem érzed itt jól magad? – huncut mosoly jelent meg az arcán, de egy percre sem függesztette fel tevékenységét.

- Jonghyun, ez nem vicces. – még mindig fáradtnak éreztem magam, de nem akartam tovább Changjo ágyában heverészni.

- Ugyan már, nem értem miért aggódsz. Nem is vagy meztelen.

- Na még csak az kéne! Te mióta vagy ilyen szenvtelen? – kérdeztem tettetett felháborodással. De már a nevetés kerülgetett – De komolyan. Hogyan kerültem ide? Mert alvajáró biztosan nem vagyok.

- A kanapén elég kényelmetlen pózban aludtál, így gondoltam áthozlak ide. Liz még aludt, nem akartam felébreszteni.

- Ebben az esetben köszönöm. – játékosan összeborzoltam a haját, majd kislattyogtam a konyhába, ahol Niel, Liz és L.Joe tevékenykedtek.

   Kávéért könyörögtem, amit a rapper készségesen elkészített, viszont nem tudtam nem észrevenni a feszült légkört. Nem tudtam hova tenni a hangulatot, pláne nem hármójuk között. Liz persze hárított, és már feladtam volna a faggatózást, mire a két fiú egymásnak esett.  Szócsatájuk még alig érte el az agyamat, de egyértelmű volt, hogy itt aztán féltékenységi jelenet játszódik le, épp előttem.

   Kétségbeesetten kutattam az agyamban valami jó indok után, amivel L.Joe-t eltávolíthatom Niel közeléből, mielőtt még komolyan nekiesik. Végül közéjük ugorva, a legbénább kifogás jutott eszembe a világon, de hát jobb, mint a semmi és szerencsére én sem lettem ütköző felület. Niellel nem foglalkoztam, úgy gondoltam Liz majd ápolja a lelkét.

   Byunghunnal nem szóltunk egy szót sem míg a lakásomhoz nem értünk. Úgy tűnt, neki is emésztenie kell a történteket, én pedig nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel az oldalával. Nem láttam még dühösnek és pláne nem láttam agresszívnek a többiek irányába. Odabent helyet foglalt, míg én nemes egyszerűséggel a földre ültem mellé. Egy darabig hangtalanul fürkésztem az arcát, majd halkan feltettem a kérdésem.

- Mégis mi a fene volt ez Byunghun? – nem volt szemrehányás a hangomban, csupán kíváncsiság.

- Én nem... Mindegy, csak idegesít, hogy Niel ilyen idióta. Nem becsüli meg, amije van.

- Jól értem, hogy Lizről beszélünk? – nem válaszolt, nem is bólintott, csak kitekintett az ablakon - Byunghun, te kedveled Lizt igaz? Jobban, mint kellene… - őt fürkésztem és az utolsó mondatomra kissé megrándult az arca.

- Tudom, ez nem helyes. És hogy Liz Daniel barátnője. De… én most… inkább nem akarok erről beszélni. – láttam, részéről le van zárva a téma, nem is próbálkoztam tovább. Engem is jócskán meglepett a dolog és nem láttam a megoldást. Nem tudtam kinek adjak igazat.

- Rendben, ha nem akarod, nem kell elmondanod semmit, én viszont ezt elmondom neked, mert Liz a húgom és jót akarok neki.  – ekkor rám nézett, tekintetében pedig meglepettséget fedeztem fel –Ha te meg Daniel egymásnak estek, Liz magát fogja hibáztatni.

  Ekkor megcsörrent a telefonom és sietve olvastam el húgom üzenetét. Lágyan L.Joe-ra néztem, aki kissé elgondolkodva ült velem szemben.

- Liz éppen ide tart, gondolom ő viszont szeretne erről az egészről beszélni. Jobb lenne, ha most mennél.

- Igen. Igazad van. – bólintott miközben felállt és az ajtó felé vette az irányt. Mielőtt kilépett volna, visszafordult, és egyenesen a szemembe nézett. Most először engedte, hogy lássam rajta a szomorúságot és talán az elkeseredettséget is.

- Noona…

- Hm?

- Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. – vállára helyeztem a kezem, kicsit megsimogatva őt, ezzel is éreztetni akartam, hogy nem hibáztatom semmiért.

- Ne emészd magad. Senki sem hibás, viszont valaki mindenképp rosszul fog járni. Remélem tudod. De ha szükséged van valamire… tudod, hol találsz.

   Nem válaszolt, csak hálásan megengedett felém egy apró, nem túl vidám félmosolyt, majd záródott is mögötte a bejárat. Nemsokkal később befutott Liz is, mondandójával pedig beigazolta a sejtéseimet. L.Joe komolyan Liz felé vette az irányt, Niel azonban az útjában van és úgy tűnik, hogy nem hagyja magát. Rosszul éreztem magam amiért Lizt Niel pártjára állítottam, de úgy éreztem a jelen helyzetben így fair.Végül nem csalódtam az énekesben, ugyanis még csak nem is kellett odarángatnom.

- Szóval akkor hagylak is kibontakozni benneteket. – mondtam és elindultam, hogy a napi futás-adagomat magamhoz vegyem. Liz kétségbeesetten követett, láttam, hogy jó indokra lesz szükségem, ha őt hátra akarom hagyni.

   Mikor azonban ajtót nyitottam, úgy éreztem a szerencse ezúttal nekem kedvez - bizonyos szempontból. Ugyanis az éppen csengetni készülő Kai-al találtam magam szembe, az agyam pedig gyorsan kapcsolt, így nem várt vendégemet használtam a tökéletes indoknak, amiért Liz hagyta, hogy szépen elhagyjam a házat.

   Szótlanul húztam magam után a döbbent idolt, egészen az első sarokig, ahol már nem láthattak meg a kutató szemek. Ekkor elengedtem „foglyom” kezét és lassan elkezdtem bemelegíteni, végül könnyed tempóban nekivágtam a szokásos körömnek a városban. Persze nem úszhattam meg ennyivel.

- Lea! Várj már! Most akkor nem együtt futunk? – kérdezte Kai mellém érve, szintén kocogva.

- Eszem ágában sincs. Csak kellett egy jó ürügy, amiért ott hagyhattam a húgom. Nyugodtan hazamehetsz.

- Kérlek, ne légy ilyen. Veled akarok lenni.

- Én meg nem akarok. Ennyire nehéz megértened? Egyébként is nem veszélyes neked csak így rohangászni a városban? Azért a napszemüveget meg egy baseballsapkát nem neveznék mesteri álcának.

- Nem azért vártam egy fél napot rád, hogy csak úgy elengedjelek. – olyan arcot vágott, amivel leginkább egy durcás, mindenre elszánt kisgyerekre hasonlított.

- Nem kértelek, hogy várj rám.

- Nem, de én mégis vártam. Mert látni akartalak.

- Hát most láthatsz, amint itt hagylak. – mondtam váll-rántva, és gyorsítottam a tempón.

   Velem együtt Kai is nekiindult, de csak azt vártam, mikor kezd el fáradni. Hiába volt jó edzésben, a tánc nem ugyanolyan, mint a futás. Sejtésem beigazolódott, mikor már lihegve egyre inkább lemaradozott mellettem.

- Na jó, szerintem… szerintem én majd itt megvárlak… Ó Jézusom. – a végét már csak magának szánta, de én meghallottam és nem tudtam kuncogásomat visszatartani. Hátrapillantva még láthattam egyre távolodó alakját, ahogyan a térdeire támaszkodva liheg. Még jópár méteren keresztül okozott gondot levegővétel közben a kacagásom.

   Sokáig futottam, egy kicsit húztam is az időt, volt amikor csak andalogva sétálgattam, nehogy megint rosszul legyek. Biztosra akartam menni, hogy Kai megunja a várakozást és hazamegy. Már lefele ment a nap, amikor elindultam hazafele. Kissé gyorsabb ütemre váltottam és figyeltem amint a fák és emberek elsuhannak mellettem.

   Mikor odaértem ahhoz a szakaszhoz, ahol otthagytam Jongint, akaratlanul is körültekintettem, de fejcsóválva vettem tudomásul, hogy tényleg nincs sehol sem. Miért is gondoltam, hogy megvár? Mikor azonban idáig értem a gondolataimban, egyszerre valaki oldalról nekem csapódott kissé, majd rendezte mellettem végtagjait és futott tovább.

- Csak nem hiányoztam? – kérdezte vigyorogva a mellettem kocogó, ránézésre teljesen friss Jongin.

- Álmodban. – fintorba rántottam az arcom, de legbelül nagyon is meglepett, sőt, imponált ahogyan megjelent mellettem. Ezek szerint mégiscsak várt rám.

- Ugyan már, láttam, hogy kerestél a szemeddel.

- Nem kerestelek, csak… csak nézelődtem.

- Aha. – hangjából sütött, hogy nem hisz nekem, de rám hagyta. Tudta, hogy akkor se mondtam volna igazat, ha fegyvert tartanak a fejemhez.

   Szótlanul futottunk egy darabig. Én nem akartam azt az érzetet kelteni benne, hogy megbocsátottam, ő pedig vagy nem akart újabb szócsatába keveredni, vagy nem kapott elég levegőt a beszédhez is a futás mellett. Az oldalamról jövő hangok egyre inkább a második elméletemet támasztották alá. Egészen addig mulattam rajta, amikor már aggasztó méreteket öltött a fulladozás. Nagyot sóhajtva álltam meg. Éppen a közeli parkban jártunk, már szürkült körülöttünk minden és az emberek is hazafele indultak.

- Hé, megvagy? – Jongin vállára tettem a kezem, miközben ő a mellettünk lévő fának támaszkodott. A szürkületre tekintettel lekapta szemüvegét és mutatóujját a levegőbe emelve intett, hogy várjak egy kicsit, míg levegőhöz jut. Idegesen tekintettem körbe, de a fa kissé távolabb esett a sétálók útvonalától, a bokrok és a szürkület pedig jótékonyan homályba vonta Kai közismert arcvonásait. Végül ahogy rám nézett, csibészes mosoly jelent meg az arcán. 

- Tehát mégiscsak aggódsz értem.

- Látom már jobban vagy. – ráncoltam össze a szemöldököm. Már fordultam volna el, amikor ujjak kulcsolódtak a csuklómra, és visszarántottak.

   A lendülettől Jongin mellkasának kellett támaszkodnom, az ő kezei pedig a derekamra siklottak. Ahogy a szemeibe néztem, egy pillanatra elgyengültem. Annyira egyszerű lenne azt mondani: felejtsük el, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. De valami nem hagyta. Nem szólaltam meg, csak finoman eltoltam magamtól, amennyire szorító karjai engedték.

- Engedj el.

- Ugyan már, tudom, hogy örültél neki amikor megvártalak ma. – féloldalas mosolya nem tűnt el.

- Nem szeretem, amikor ilyen rámenős vagy. Most pedig engedj el.

- Muszáj rámenősnek lennem, ha azt akarom, hogy egyáltalán beszéljünk egymással.

- Hát akkor ne beszéljünk! Nincs rám szükséged Jongin.

- Még jó, hogy jobban tudod nálam. Hidd el, egyedül is el tudom dönteni mire van szükségem. – forgatta meg a szemét, majd elkomolyodott - Miért löksz el mindig magadtól? Miért vagy ilyen makacs? – hangja halk volt, de tisztán értettem minden szavát.

- Ez nem makacsság.

- Akkor mi?

- Csak kitartok amellett, amit korábban mondtam. Nem akarok többet csalódni. – nem mertem rá nézni miközben kimondtam amit érzek, azonban az államnál fogva kényszerített, hogy ráemeljem a tekintetem.

- Nem fogsz. Ígérem, hogy nem fogsz bennem csalódni, csak kérlek engedd, hogy bebizonyítsam.

- Mégis mit akarsz bebizonyítani?

- Hogy… hogy veled akarok lenni. Hiányzol… – mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, már szinte hallani véltem az „sz” betűs szót, de végül megint elmaradt, amire vártam. Míg ezen gondolkodtam, hallgatásomat beleegyezésnek vette és lassan közelíteni kezdett felém. Mielőtt ajkai elérték volna az enyémet, halkan megszólaltam.

- Látod? Még mindig képtelen vagy kimondani, hogy szeretsz-e vagy sem. Akkor tőlem miért várod el, hogy megbocsássak? – Jongin beledermedt a megkezdett mozdulatba, én pedig kihasználva döbbenetét finoman lefejtettem magamról a kezeit és hátat fordítva hazafelé indultam.

   Nem jött utánam, nem is szólt utánam. Én pedig nem néztem vissza, csak könnyeimmel küszködve futottam egyre gyorsabban, míg végül őrült sprintben nem értem a bejárati ajtómig, amin beesve leroskadtam a földre, hogy pótoljam az oxigén hiányomat.

#40

Liz POV

   Amíg nővérem bérelt lakása felé igyekeztem, a fejemben cikáztak a gondolatok, Nieltől L.Joe-ig és vissza. Nem igazán akartam elhinni, hogy egyfajta „kié a lány” kakaskodásba csöppentem a fiúk jóvoltából, de nem tudtam másra gondolni. Niel féltékenysége egyértelmű volt. Viszont L.Joe… Próbáltam logikusak kielemezni a hirtelen barátivá fordult kapcsolatom vele, de nem találtam semmi kivetnivalót, pláne nem romantikusat benne. Bár az furcsa volt, hogy mostanában mindig keresi a társaságom, de ezt eddig figyelmen kívül hagytam.

   Fejemet megrázva nyitottam a lakásba, mire Lea sietett elém, kissé ijedt arccal. Gyanakvóan néztem szét a lakásban, nővérem értetlen arckifejezésével kísérve, de meg akartam bizonyosodni arról, hogy L.Joe nincs a közelben.

- Öhm… a világért se zavartasd magad a lakásom újbóli felfedezésében, de mi a fenét csinálsz?

- Csak megbizonyosodom róla, hogy nem tartózkodnak nemkívántos személyek a lakásban. –megálltam és a nappali közepén, csípőre tett kézzel néztem az előttem állóra.

- Ha L.Joe-ra célzol, még akkor elment, mikor küldted az sms-t. – gyanakvóan húztam össze a szemeim a mondatára és hirtelen ötlettől vezérelve a szekrény elé lépve feltéptem az ajtaját.

   Kai-al kapcsolatos szekrényes élményeim úgy látszik, hogy mély nyomot hagytak bennem. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy a szépen behajtogatott ruháim tekintettek csak vissza rám.

- Ja, igazán nincs mit, elpakoltam neked. De biztos jól vagy? Sosem érdekelt a szekrényedben uralkodó rend állapota – vagy inkább nem léte.

- Csak megbizonyosodtam róla, hogy nem bújtatod sehol sem a rappert.

- Neked komolyan elment az eszed. Ha azt akarnám, hogy hallja, amit mondasz, azt megoldanám máshogy, hidd el. De mi lenne, ha szépen elmesélnél mindent? – helyezte magát kényelembe az egyik fotelben Lea.

- Mégis minek? Gondolom Byunghun már mindent elmondott.

- Úgy ismered őt, mint aki csak úgy elmond bárkinek bármit?

- Nem, de itt nem bármiről, hanem a húgodról van szó és nem bárkinek mondta volna el, hanem neked, a szeretett Noonájának, aki amúgy is mindent tud. Ha már az alsógatyáját mosod, miféle titkaitok lehetnek még egymás előtt? – hiába a nagy elhatározás, egyszerűen nem tudtam hogyan kezdjek bele a témába, így inkább húztam az időt a cinikus megjegyzéseimmel, amivel sikeresen elértem, hogy Lea is ingerültté váljon.

- Egy, nem mosom az alsónadrágját, ugyanis megtanulták kezelni a mosógépet. Kettő, én azt hittem beszélni akarsz, de ehhez nincs idegzetem, inkább elmegyek futni egyet. – már indult is átöltözni, de megfogtam a kezét és lerántottam magamhoz.

- Ne tégy már úgy, mintha nem ismernél.

- Nagyon is jól ismerlek, ezért gondoltam, hogy ha elindulok, akkor talán kinyögöd, hogy mi a baj. – gátlástalanul vigyorgott, én pedig lebiggyesztettem az ajkaimat.

- Gonosz vagy.

- Nem, csak őszinte.

- Az majdnem ugyanaz.

- Megint kezded? Még mindig elmehetek futni. – emelte magasra az egyik szemöldökét.

- Jó, jó. De igazából én sem tudom, hogy mit is pontosan a probléma. Te is láttad, hogy a két fiú meghülyült.

- És észrevételeim szerint ehhez van neked is némi közöd. Ugye?

- Hát ami azt illeti… Nem igazán értem pontosan a dolgokat, de mindenesetre az biztos, hogy Niel féltékeny.

- L.Joe-ra. – fejezte be a gondolatmenetet Lea, mire bólintottam.

- Igen, úgy tűnik. Viszont L.Joeval mi csak…

- Kitalálom… Barátok vagytok?

- Pontosan! – kicsit megemeltem a hangom és a kezemmel legyintettem egyet a levegőbe, mintegy rámutatva a szemmel nem látható lényegre – én ezt nem értem, Niel teljesen kifordult önmagából, amióta megtudta, hogy Byunghun kísért el az antikváriumba. Aztán meg kiakadt azon, hogy kosaraztunk…

- Hogy mit csináltatok?

- Kosaraztunk. – nagy ártatlan szemekkel néztem testvéremre, hátha attól jobban felfogja ennek a dolognak a jelentéktelenségét, de láttam rajta, hogy ő másként gondolja.

- Kosaraztatok.

- Aha.

- Kettesben.

- Ah… Hé! Ne forgasd ki a szavaimat! – emeltem meg a hangom felháborodottan, amikor leesett, hogy mire akar kilyukadni.

- Én nem forgatok ki semmit, csupán számba veszem a lehetőségeket. Mellesleg ez alapján, és az alapján, amit ma láttam… no meg hallottam személyesen az érintettől, na, az alapján már mondhatni bátran kijelenthetem, hogy Niel igenis joggal féltékeny.

- Kösz, most jobban érzem magam.

- Azon a részen már szerintem túl vagyunk, hogy csak annyi miatt kelljen aggódni, hogy te jól érezd magad. – erre a kijelentésére fájdalmas arcot vágtam.

- Legközelebb jobban meggondolom, hogy segítséget kérek-e tőled.

- Ugyan már, itt most az első kérdésem az lenne: Niel jogosan féltékeny?

- De hiszen most mondtad, hogy szerinted igen! – értetlenkedtem direkt, mintha nem értettem volna, mire akar rávezetni, de ebbe igazából még én sem mertem belegondolni.

- Akkor kérdezem máshogy: Nielnek van oka félni L.Joe-tól?

- Hát… öhm… nem… nem tudom.

- Ez most komoly? Liz! Van, vagy nincs?

- Nem tudom! Nem tudom, mert nem gondoltam eddig így a dolgokra. Én csak azt hittem, hogy figyelmes, meg kedves és, hogy a haverok között belefér az ilyen! Nem gondoltam, hogy a boltba menés és a kosarazás burkolt randitevékenység!

- Mert nem mindig az.

- Nagyon jó, akkor most oda kötöttünk ki, ahonnan indultunk.

- Majdnem. Inkább egyszerűsítsünk: Szereted még Nielt? – kérdése meglepett, mégis gyorsabban válaszoltam rá, mint ahogyan azt gondoltam volna.

- Persze.

- Akkor ha rám hallgatsz: ehhez tartod magad, és kerülöd a konfliktusokat, illetve a félreérthető helyzeteket Byunghunnal. Niel helyében én is féltékeny lennék és ez nem teljesen a gyerekességéről szól.

- De nem mondhatom L.Joe-nak sem, hogy „bocsi, mostantól nem beszélek veled, hogy kerüljem a félreérthető helyzeteket”.

- Nem is kell. Nem azt mondtam, hogy szóba se állj vele. Csak… próbáld meg kicsi Daniel szemszögéből mérlegelni a helyzeteket. Oké?

- Oké. – bólintottam és próbáltam értelmezni szavait, amik kissé ellentmondásosak voltak. De végül is jobbat én sem találhattam ki, a kakasviadal pedig senkinek nem hiányzott a csapaton belül, a lelkiismeretemről nem is beszélve.

- No de én tényleg elmegyek futni. – Lea felállt a kanapéról és a szobájába indult el átöltözni, én pedig követtem.

- Na jó, de azt még nem mondtad, hogy hogyan békítsem meg Nielt!

- Hát beszélj vele! – válaszolt és már jött is kifele, fekete futónadrágban, sportmelltartóra vett laza, hosszú atlétában.

- Mintha az olyan egyszerű lenne. – forgattam meg a szemem, de ekkor egy hang hallatszott a nappali felől.

- Noona! Itthon vagy? – az emlegetett szamár épp befele igyekezett, lábbelijét lerúgva magáról – Beszélnem kell…. veled – fejezte be a megakadt mondatot, amikor engem meglátott.

- Már nem sokáig. De azt hiszem, hogy neked Lizzel kellene beszélned, nem velem. Szóval akkor hagylak is kibontakozni benneteket. – mondta Lea és az ajtó felé indult, a cipőjét húzva magára.

- Nem mondod, hogy most csak így itt hagysz? – csörtettem utána, a meglepett idolt a szoba közepén hagyva.

- Dehogynem. Ami azt illeti… - Lea kinyitotta az ajtót, ahol Jongin állt, első ránézésre ő is futáshoz öltözve, kezét a csengő felé tartva, készen arra, hogy csöngessen. – Ami azt illeti, nekem programom van, szóval oldjátok meg. És ne feledd amit mondtam. Oké?

- Dehát… Mi…

- Jó, hogy ideértél Jongin, már vártalak. Indulhatunk. – mondta nővérem vidáman, majd megragadta a döbbenten pislogó Kai csuklóját és elindult vele a lépcsőn.

   Mi a fene? Valamiről nagyon lemaradtam, ha ezek együtt járnak futni, ugyanis a múltkor Lea még hallani sem akart a békülésről. A hátam mögül Niel hangja rázott vissza a valóságba.

- Hát ez a pasi meg… Azta. Noona az EXO főtáncosával jár?! – hangja egyre feljebb kúszott, én pedig rájöttem, hogy ezt most nem kellett volna látnia.

- Hogy mi? Dehogy! Csak… izé…

- Szóval ezért titkolózott annyit… Ha ezt megtudja majd…

- Nem! Senki sem tudhatja meg! – mondtam határozottan, az ablakra tapadt énekest otthagyva.

- De hiszen már úgyis…

- Nem, nincs úgyis Daniel. És most, hogy ezt megbeszéltük, akár mehetsz is. – hirtelen fordultam meg, nem számítva arra, hogy partnerem időközben utolért, így szerencsésen nekiütköztem a mellkasának.

- Nem Liz, Noonának igaza van. Beszélnünk kell. – hangja ezúttal komoly volt, miközben kezeim után nyúlt és hüvelykujjával finom köröket simított bőrömre.

- Nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve erre a beszélgetésre. – motyogtam inkább magamnak, de Niel meghallotta.

- Nem baj, mert én igen. Liz, sajnálom, hogy így viselkedtem én csak… nem is tudom mi ütött belém.

- Hát azt én se. Viszont… azt hiszem értem. Vagyis…

- Liz, én féltékeny voltam… vagyok… – tipikusan olyan lendülettel mondta ki, mint amikor az ember csak túl akar lenni az egészen és elfelejteni a következményeket is. Kijelentésén kicsit meglepődtem, és nem tagadom, hogy a szívem meglódult a mellkasomban. Az énekes kerülte a tekintetemet, gondolom várta a kitörésemet, de amikor az váratott magára, rám pillantott.

- Öhm… Liz?

- Igen?

- Hallottad amit mondtam? – furcsán nézett rám, én pedig próbáltam valami értelmes választ kinyögni.

- I… Igen. Hallottam. – ennyit az értelmes válaszomról.

- És… nem is haragszol?

- Amiért féltékeny vagy?  Kellene? - most rajtam volt a sor a csodálkozásban.

- Hát… Nem tudom… úgy tűnt hogy Hyung elég fontos neked.

- Egy valamit tisztázzunk: L.Joeval csak barátok vagyunk. Nem szeretnék erről többet beszélni.

- Jó, jó értettem. Ne haragudj. Egy fafej voltam. Nem kellett volna olyanokat mondanom.

- Igen, nem kellett volna. De már úgyse tudsz rajta változtatni. – mondtam neki, a minimálisra csökkentve a szemrehányást a mondandómban. Erre azonban csintalan kis mosoly ült ki az arcára, miközben a szemeimbe bámult.

- És ha kiengesztelnélek?

- Hm… próbálkozni még lehet. – mondtam sokkal játékosabb hangnemben, kapva az alkalmon, hogy nem kell többet a féltékenységéről és L.Joeról beszélnem.

- Mi lenne, ha elmennénk valahova? – csak bólintottam, mire megfogta a kezem és elindult velem kifele a házból.

   Kissé lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem szóltam Leának, hogy hova tűntem, de úgy gondoltam, bármit is csinál éppen Kai-al, nem hiszem, hogy én érdeklem. Mellesleg ő hagyott ott Niellel.

   Eleinte kissé kínosan éreztem magam, ahogyan Niel kezét fogva sétáltam az idol mellett, de idővel feloldódtam, kezdtem azt hinni, hogy ismét minden rendben, és lezártnak tekinthetem a futó agyalágyultságukat L.Joeval.

   Végül mégiscsak a Ricky által ajánlott cukrászdában kötöttünk ki, egy eldugottabb sarokban, csokisabbnál csokisabb süteményeket majszolva, kacarászva és néha furcsán egymás szemébe bambulva. Ha ezt egy filmen látom, akkor biztosan fintorogva szólaltam volna meg: Milyen nyálas. Már sötétedett odakint, amikor elindultunk haza, illetve a dorm felé vettük az irányt. Épp az ajtó előtt jártunk, amikor az énekes megállt előttem, majd felém fordulva egy finom csókot nyomott az ajkaimra. Jóleső érzés futott rajtam végig, de ekkor kinyílt az ajtó és L.Joeval néztünk farkasszemet.

   Niellel szétrebbentünk és zavarunkban nem mertünk egymásra nézni, a rapper pedig kiismerhetetlen arckifejezéssel méregetett bennünket. Végül Niel tért magához először és bátran az idősebbre nézett, miközben megfogta a kezem. L.Joe nem szólalt meg, csak elment mellettünk, míg a kezében lévő kosárlabdát pattogtatva el nem tűnt a következő utcasarkon.

   A délutáni jó érzés hirtelen szertefoszlott, hiába éreztem Niel ujjainak szorítását az enyéimen. Ha őszintén be kellett volna vallanom mit érzek, akkor azt mondtam volna, hogy lelkiismeret furdalásom van a rapper miatt. De senki nem kényszerített rá, így inkább nem is vettem tudomásul a kellemetlen érzést a mellkasomban.

#39

Lea POV

- Mikor akartad elmondani, hogy van egy gyerekünk? – tette fel a kérdést Jongin, mire akkora szemeket meresztettem, hogy inkább hasonlítottam egy csigára, ami épp kitolja a szarvait.

- Te miről beszélsz? – kérdeztem tőle értetlenül.

- Itt állsz az árvaház előtt, egy gyerekkel a karodon, akit épp most hoztál ki a kórházból. Mégis mikor akartál nekem erről szólni? Egyáltalán… akartál?

- Te részeg vagy, ha azt hiszed, hogy ez a gyerek itt a miénk. – mikor kimondtam ezt a mondatot, alaposabban szemügyre vettem a már sötétben homályosan kirajzolódó Kait és kezdtek feltűnni túlzott gesztusai és kissé zavart tekintete. Hirtelen összeállta a kép. – TE RÉSZEG VAGY?! – kérdeztem tőle felháborodva.

- Mi, én? Nem. – jelentette ki halálosan komolyan, majd kuncogva hozzátette: - Na jó, egy kicsit. Azt hiszem, egy kis vér van az alakoholomban… vagy alkohol az… áh, nem tudom. – idétlen vihogása kezdett felidegesíteni, de nem hagyta, hogy megszólaljak, mert kötötte az ebet a karóhoz. – De ez nem lényeg. Nem engedem, hogy a fiamat beadd egy árvaházba. – csuklott egy aprót, ránézett a karomban zavartalanul szunyókáló csöppségre, majd vissza rám. – Fiú… ugye?

- Te nem vagy normális. – leráztam magamról a kezeit, amitől megtántorodott kissé, de a falnak támaszkodva megtartotta egyensúlyát – Bármilyen nehéz is, használd az agyad Jongin. Itt dolgozom. Ez a munkahelyem.

- Igaz. Úgy gondolod itt jobb lesz neki? - motyogta csöndesen, mire nálam betelt a pohár és a dühtől fojtott hangon kezdtem el beszélni.

- Jelen pillanatban te vagy az, aki nem hajlandó gondolkodni egy cseppet sem. Ha megtennéd, rájönnél, hogy egy hónapja szakítottunk. Szerinted hogyan lettem volna képes egy hónap alatt kihordani egy gyereket és még meg is szülni?!

- Mindig is tudtam, hogy különleges nő vagy. – merengő, bárgyú mosolya láttán vörös köd kezdte ellepni az elmém. Talán ha jó kedvemben lettem volna, bóknak fogom fel ezt a mondatát, de az időzítés rossz volt - Úristen, nem hiszem el, hogy itt magyarázkodom neked… – ezt inkább már csak magamnak mondtam, aztán elfordultam és benyitottam az épületbe.

   Jongin bizonytalan léptekkel követett, egészen, míg le nem tettem Juho-t, és utána át nem mentem az éjszakai hálóterembe, ahol a nevelőknek volt az alvóhelyük. Odabent én az íróasztalon rendeztem el a papírokat, amiket a kórházban sóztak rám, nem kívánatos vendégem pedig az ágyon foglalt helyet. Néha fel-felcsuklott, de nem szólt egy szót sem. Mikor végeztem a dolgommal, elé álltam.

- Menj haza Jongin. Nem tudom, hogy jutott eszedbe, hogy elgyere, pláne részegen, de menj el. Nincs itt semmi keresnivalód.

   Lassan rám nézett, majd a kezem után nyúlt. Ha akarom, elhúzódhattam volna előle, de nem volt erőm hozzá, csupán egy nagy, csalódott sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amikor ujjaink összekulcsolódtak. Bármennyire próbáltam leküzdeni magamban az érzést, mégis ismerősen meleg tenyerének érintése már nagyon hiányzott.

- Várj... – hangja olyan halk volt, azt hittem csak képzelődöm.

- Mégis mire?

- Én csak… vissza akarlak kapni… - szemöldökét ráncolta, mint egy kisgyerek, míg kimondta ezeket a szavakat.

- Látod? Megint csak arra tudsz gondolni, hogy te mit akarsz.  – lehajtotta fejét és nem szólt egy szót sem egy darabig. Már azt hittem, hogy elaludt, de akkor enyhén megszorította a kezem és csak annyit suttogott:

- Hiányzol… Nagyon hiányzol nekem Lea…

- Nem hiszem, hogy ezt részegen kellene megtárgyalnod velem. – válaszoltam kevésbé határozottan, mint ahogy terveztem, de úgy gondoltam, mivel nem józan, ez úgyse tűnik fel neki. Szavai elevenen hasítottak belém, de nem akartam megbocsátani ilyen könnyen.

   Hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem a kezét és odasétáltam hozzá. Elkezdtem a ruhájában a telefonja után kutakodni, hogy hívhassak valakit, aki hazaviszi. Ahogyan öltözetének zsebeit tapogattam, mély hangján kuncogni kezdett.

- Azt hittem haragszol rám. Máris vetkőztetsz?

- Hülye. Hol a telefonod?

- Minek az neked? Még képeket is kapok rólad? Hú... többször kellene berúgnom. – erre kijelentésre nem teljesen finoman arcon legyintettem.

- Hé! Ne legyél idióta, inkább mondd meg, hol van a telefonod, hogy hívhassak valakit érted. Itt nem maradhatsz.

- Régen szeretted, ha veled alszom. – ölelte át a derekam, míg fejét a hasfalamnak támasztotta. Úgy ölelt, mint egy gyerek, nekem pedig kedvem lett volna a hajába futtatni ujjaimat és visszaölelni. De nem tettem. Megláttam az egyik rejtett zsebből kikukucskáló készüléket, így az ölelő karokat lefejtettem magamról és odébb húzódtam, ahol már nem érhetett el.

- Az régen volt. - tettem hozzá, miközben a telefon névjegyzékébe keresgéltem. Mikor tárcsáztam, láttam, hogy mondatom hallatán fájdalmas kifejezés jelent meg Kai arcán, de szándékosan tudatom hátsó felére száműztem ezt az információt.

- Kyungsoo? Igen, én vagyok. Kérlek, gyere el Jonginért. Nem maradhat itt… Nincs valami jó állapotban…

- Tudom, mivel én vittem oda. Ne haragudj Lea, de nem… - némi habozás után határozottabban csengett a hangja – Nem megyek. Ezt meg kell beszélnetek. – majd bontotta a vonalat.

   Kerek szemekkel néztem pár pillanatig a kijelzőt, majd pedig kutattam a következő ember után. Szerencsétlenségemre Chanyeol és Baekhyun sem volt jobb állapotban, mint Kai, így végül Suhot próbáltam meg felhívni. A leader nem vedelt alkoholt, így hamarosan autó fényeit láttam bekanyarodni a kapu elé.

   Most már az egyre jobban dülöngélő Jongin kezét átvetettem a vállamon, úgy indultunk kifele, miközben derekát átölelve támogattam. Már majdnem nyitottam az ajtót, amikor felém fordult és magához szorított. Szorosan ölelt, én pedig csak lógattam a karjaim magam mellett, nem tudván mit kezdeni a rám törő érzésekkel.

- Ennyire utálsz? – kérdezte a fülembe suttogva – Annyira utálsz, hogy a gyerekünket képes lennél örökbe adni? – hangja elkeseredett volt és hiába tudtam, hogy csak a vérében keringő szesz miatt mond lehetetlenségeket, mégis szíven ütött. Pontosan ezért mertem a fülébe suttogni: „Nem utállak. Szeretlek.”

Tudtam, hogy nem fog rá emlékezni.

   Végül az ajtó túloldalán várakozó Suho gondjaira bíztam őt, én pedig magamba zuhanva feküdtem le aludni, hogy utána kétóránként keljek fel valamelyik gyerek sírására. Másnap reggel fáradtan nyúzottan és letörten végeztem a reggeli szokásos tevékenységem, egészen addig, míg váltótársam meg nem érkezett.
- Jó reggelt Lea!
- Jó reggelt! - köszöntem én is bágyadtan, ám érdektelenségem csupán a következő mondatáig tartott.
- Odakint egy fiatalember vár téged, megkért, hogy szóljak neked. - a jó modoromról megfeledkezve felkaptam a táskámat és kisiettem az ajtón. Bele se mertem gondolni, hogy talán ismét Kai jött vissza, habár nem hiszem, hogy sokra emlékezhet a múlt éjszakából. Azonban a lépcsőn ülve nem Jongin várt, hanem C.A.P üldögélt békésen az egyik lépcsőfokon, két gőzölgő papírpohárral a kezében.
- Minsoo? - hangomra kissé meglepetten kapta fel a fejét, de végül mosolyogva tápászkodott fel a hűvösnek tűnő kőről - Mit keresel itt?
- Ettől kedvesebb üdvözlésre számítottam. Még kávét is hoztam neked.
- Ne haragudj csak... hosszú éjszakám volt. - kissé elszégyelltem magam, és csak bámultam az előttem álló, visszafogottan mosolygó rappert. Nagyon sok gondolat cikázott át a fejemben, de szándékosan megpróbáltam az agyam legelzártabb részébe száműzni Jongin előző esti látogatását. Elvettem a kávét, ami akárhonnan is nézem, életmentő ajándék volt.
- Van kedved eljönni velem valahova? - Felpislogtam és a kávéból felszálló gőz ködében néztem Minsoo immár szokásos, megfejthetetlen arcát.
- Mégis hová akarsz menni ilyenkor, kora reggel?
- Valahová, ahol pihenhetünk egy kicsit. - kis habozás után rábólintottam az ajánlatára. Ha valami rám fért, akkor az a pihenés volt és ha akartam volna se tudtam tagadni, hogy az idol társasága ezúttal jól esett a lelkemnek.
  Hosszú, forgalmas utakon kanyarogtunk. Egy darabig próbáltam figyelemmel követni az útvonalat, de a kimerültség eluralkodott rajtam. Kellemes csend telepedett kettőnkre, egyikünknek sem volt különösebb mondandója, ezért C.A.P halk zenét indított el a rádióban. Valójában ezt szerettem benne, nem kellettek szavak hozzá, hogy tudja mire van szükségem, csupán csendben, a rá jellemző visszafogottsággal megtett mindent, hogy jól érezzem magam. A dallamra és az autó finom rázkódására elnyomott az álom.
   Kezek finom érintésére ébredtem, előttem pedig egy arc sejlett fel. Pilláimat nyitogatva próbáltam hozzászoktatni pupilláimat a fényhez, így kezdett kitisztulni a kép. C.A.P egész közelről tekintett rám, a háttérben fák és bokrok zöldelltek, finom illatokkal kísérve. Fogalmam sem volt hol vagyunk, de valahogy biztos voltam benne, hogy már nem a városon belül.
- Hol vagyunk?
- Egy kellemes helyen. Gyere, sétáljunk egyet. - lovagiasan nyújtotta felém a kezét, amit ezúttal gondolkodás nélkül elfogadtam. 
   A rapper haladt előttem, hátán fekete zsák lóbálózott, és lendületesen haladt a dombnak felfelé, velem ellentétben. Jó fizikumom ezúttal nem segített rajtam, úgy éreztem a tüdőm nem kap elég éltető levegőt és a lábaim is tiltakoztak a váratlan megerőltetés ellen. 
- Azt hittem pihenni jöttünk és nem kiképzőtáborba. - jegyeztem meg szarkasztikusan, de csak egy segítő kezet kaptam válaszul.
- Mindjárt ott vagyunk. - végül egy kis tisztásra értünk, lábunk alatt a városi látképpel. Egy pad álldogált magányosan, a rajta ülő pár pedig udvariasan átadta a helyét nekünk. Nem tudtam, hogy azért mert megzavartuk őket, vagy pusztán jóindulatból, de sajgó lábaimnak nem számított sokat az indok, hagytam hogy fáradtan roskadjak le a nemrég felszabadult helyre. Minsoo is kényelmesen elhelyezkedett, miközben táskájában lelkesen kotorászott. Tevékenységének eredményeképp kaptam egy jó meleg termoszt és egy kis kekszet.
- Ejha, még több kávé?
- Nem, ez tea. Nem szeretném ha koffeinmérgezést kapnál. 
- Vagy úgy. Pedig felfelé jövet olyan érzésem támadt, hogy ma meghalni hoztál ide.
- Ne légy túl drámai. 
- Mindenesetre köszönöm. Tényleg kellemes ez a hely. - elmerülten szemléltem a tájat és élveztem a jótékony csöndet magam körül.
- Gondoltam rád fér a kikapcsolódás.
- Igen... mondhatjuk így is. De honnan tudtad, hogy hol vagyok és mit csinálok?
- Liz nem szokott ezekből az információkból titkot csinálni.
- Vagy úgy. Szóval behálóztad a húgomat.
- Ha arról lenne szó, nem a húgod lenne a célom. - egy szó jutott eszembe: öngól. Meglepetten néztem rá, de az arca tökéletes illusztrációja lett volna a "pókerarc" kifejezésnek. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen egyenesen kimondja a gondolatait, de nem tagadhattam, hogy tetszett amit hallottam.
- Őszintén szólva fogalmam sincs, mit kellene most mondanom Minsoo. - válaszoltam neki hasonlóképp őszintén.
- Nem kell semmit sem mondanod. A helyedben én is össze lennék zavarodva.
- Csakhogy nem érzem ezt igazságosnak. - most először mióta beszélgetünk, valamiféle kétségbeesést láttam megcsillanni tekintetében.
- Nem tudnál egyszerűen csak elfogadni? Engedd, hogy melletted legyek Lea. - gondolataim elárasztottak. Lelki szemeim előtt megjelent Jongin, miden szava és könyörgése és annak a csalódásnak a kesernyés utóíze amit már annyiszor átéltem. Ezzel szemben pedig itt ült mellettem Minsoo, aki mindig megjelent ha szükségem volt rá. Hirtelen összezavarodtam és már nem tudtam mit is érzek valójában a két fiú iránt. 
- Nem lehetek ennyire önző. - mondtam ki végül hangosan az utolsó gondolatomat.
- Ha neki szabad, neked miért nem? - mindketten tudtuk, hogy kiről beszél, ezért nem is kérdezősködtem tovább. 
- Mert én téged nem akarlak bántani úgy, ahogyan ő engem.
   Nem láthattam arcát, mert elszakítottam a tekintetem az övétől, és a tájra meredtem. Éreztem ahogyan közelebb siklik hozzám, talán vigasztalni akart. Én pedig egy pillanatra feladtam a folyamatos küzdelmem, eldöntöttem, hogy ezúttal engedek neki. Belefáradtam az elutasításokba, miközben szükségem volt a támaszára. 
   A vállára hajtottam a fejem, miközben hallottam ahogyan tüdejében rekedt a levegő, végül kezei lassan a hátamra csúsztak, biztonságot, törődést rejtve magukban. Éreztem teste melegét, kezének finom, simogató érintését és egy kicsit talán én is elhittem amit mondott. Talán mégis rendben lenne minden, ha kicsit önző lennék és azt tenném, ami nekem is jó.