#55

Lea POV

   Nehezen boldogultam mankóimmal a tömegközlekedésen, de végtére is az az egy előnye volt a nyomorultságomnak, hogy mindenki végtelenül elnéző és segítőkész egy félig béna emberrel. Miután már viszonylagos biztonságban tudhattam magam a szárazföld stabil talaján, araszolva indultam a jól ismert, ám régen látott ajtó felé. Nem időztem csengetéssel és egyéb udvariaskodással, csupán beengedtem magam, ám nagy öröm helyett néma csend fogadott. Kissé óvatosan léptem be, hallgatózva próbálván kitalálni mi is folyik a dormban, ám a hangokból ítélve Liz terve nem egészen úgy haladt, mint ahogyan azt tervezte. Milyen meglepő...

- Mit keresel itt Hyung? - hallatszott Niel nem túl barátságos hangja.

   Nem volt túl sok időm reagálni, így gyakorlatilag megtettem ami legelőször az eszembe jutott, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Feltűnően újra kinyitottam és becsaptam az ajtót, majd fennhangon kezdtem el beszélni, mintha mit sem tudnék a bent zajló eseményekről.

- Hahó! Ki rendelt egy kis extra házi kimcsit? Elkelne idekint a segítség egy szegény, félig nyomorék nőnek! - miközben zörögtem a zacskóval a kezemben és igazgattam a mankóimat egy pillanatra ténylegesen elvesztettem az egyensúlyom, a mankók beleadtak a küszöbbe, így mindenféle színészkedés nélkül vágódtam el a padlón, hatalmasat nyekkenve. Ügyes belépőmnek köszönhetően egyből ijedt fejek jelentek meg a konyhaajtóban és L.Joe készségesen rohant segítségemre, kilépve a feltehetően kínos helyzetéből.

- Mégis mi a fenét csinálsz itt egyedül?

- Nah szép, hosszú hetek óta most járok itt először és ez a fogadtatás.

- Hát a belépőd sem volt éppen mindennapi.

- Igaz, igaz de így hatásos volt.

- Ezzel nem tudok vitatkozni.

- Velem nem is lehet. - mondtam neki vigyorogva, mire nagy sóhajjal jelezte vereségét, ám szája sarkában mosoly bujkált - Changjo, lennél olyan kedves és segítenél nekünk? - a két fiúra támaszkodva bebotorkáltam a nagy terv helyszínére, ahol a többiek lelkendezve fogadtak.

- Noona jól vagy? Nem ütötted meg magad?

- Ricky, én a helyedben megkérdezném a padlót is, hogy egyben van-e még.

- De Hyung!

- Köszönöm Chunji, te is nagyon hiányoztál nekem. - rosszalló pillantásaimra a szólított fülig vigyorral somfordált a székem mögé és szorongatott meg két karja közé zárva.

- Ugyan Noona, hiszen túléltél egy autóbalesetet, mi bajod lenne egy ilyen apró eséstől? Tudsz te magadra vigyázni.

- Ezzel tudnék vitatkozni - szúrta közbe Liz, aki egy pillanatra sem hagyta abba a sürgést-forgást - Tudod, hogy szeretlek. - mondta szenvtelen vigyorral az arcán rám tekintve.

- Igen, igen. Fogjuk rá... De most mindenki térjen vissza ahhoz amit csinált, meg adjatok gyorsan nekem is valamit, hogy ne érezzem magam teljesen feleslegesnek.

- Hát pedig jelen állapotodban nem sok hasznod vesszük.

- Na de Liz! - Niel most először szólalt meg a nagy vita közepette, ám gyorsan le is halkította a hangját - Nem illik így beszélni a nővéreddel. Noona mit szólnál ehhez? Én úgyis lassan haladok vele.

   Felém nyújtotta kését, ám Liz gyorsan reagált és megakadályozta a kifelé somfordáló Byunghunt is. Felkapta a nagy tál rizst és a rapper kezébe nyomta, majd pedig úgy ahogy volt, Niel felé kezdte el taszigálni.

- Nagyszerű ötlet, akkor ti ketten mehettek megmosni a rizst, abban csak nem csináltok kárt. Sajnos én most nem hagyhatom itt a húst, a többieknek pedig megvan a maguk dolga, Lea pedig szemmel láthatóan mozgáskorlátozott.

- Nem szükséges, meg tudom egyedül csinálni. - próbálta menteni a helyzetet L.Joe de legnagyobb meglepetésünkre Niel vetett véget a vitának.

- Hagyd Hyung, ha ketten csináljuk hamarabb végzünk. - mondta, majd csendesen elvette az üres tálat és elindult kifelé, L.Joeval a háta mögött. Mindenki megszeppenten nézett utánuk, hiába voltak a fiúk is beavatva a "nagy tervbe",  ez a fordulat váratlanul ért minket.

- Liz biztos, hogy ez jó ötlet volt? Én szeretnék még enni abból a rizsből... - jegyezte meg halkan Ricky.

- No igen, örüljünk ha a ház egyben marad amíg ezek ketten egy légtérben tartózkodnak. - fűzte hozzá Chunji.

- Ugyan fiúk, ha Niel kezdeményezett biztosan nem lehet már olyan rossz a helyzet. Igaz?

- Noona, te nem láttad az előbb hogyan bámult Niel hyung L.Joe hyungra, késsel a kezében. Ha nem jössz talán azzal kergeti el.

- Drága Changjo, hát épp ezért vagyok én itt.

- Miért is?

- Villámhárítónak. - válaszolta meg a kérdést helyettem Liz, mire egyhangú, elnyújtott "aha" hagyta el a fiúk száját.

   Jól esett végre felszabadultan időzni a társaságukban, viccelődni, beszélgetni velük, úgy mint a balesetem előtt. Azóta mindig eszembe jut mennyire hálás lehetek azért, mert ők itt vannak nekem. De egy idő után sokkal jobban érdekelt mi zajlik Niel és L.Joe között, ugyanis gyanúsan nagy volt a csend. Észrevétlenül igyekeztem kiosonni, hátha fülvégre kaphatok néhány információt, ami talán még Liznek is hasznára válhat ha végig kitart merész ötlete mellett. Ám a fiúk túl szemfülesnek bizonyultak.

- Noona mész valahova?

- Csak oda ahová egy király is gyalog jár. Egy perc és jövök.  – elég körülményesen ugyan, de szép halkan somfordáltam a kiskonyha közelébe, ahol a két fiú síri csöndben állt egymás mellett és felváltva mosták a rizst, egyik tálból a másikba öntve. Csodálkozva néztem őket, azt vártam, hogy minimum egymást öntik nyakon a vízzel, de nem ez történt. Már épp indultam volna vissza, amikor L.Joe törte meg a vélhetően kínos csendet kettejük között.

- Niel én… Lizzel kapcsolatban…

- Nem akarok róla beszélni Hyung… csak gyorsan fejezzük be ezt.

- De hát miért velem…

- Nyilvánvaló, hogy Liz mit akart ezzel a közös főzéssel. Az ő kedvéért csináltam, nem azért mert ki akarok veled békülni.  Készen vagyunk ugye? – mozgolódást hallottam, ezért hátrébb botorkáltam, mintha épp akkor sétálnék ki a konyhából, így elkaphattam Nielt a visszavezető úton. Vidáman mosolyogtam rá, mintha mi sem történt volna, ám csak egy szomorkás mosolyt kaptam válaszul, majd eltűnt a hátam mögött. Többé nem törődve az álcával a kiskonyha felé vettem az irányt. Odabent ahogyan sejtettem, Byunghun lógatta az orrát.

- Ne emészd magad túlságosan, majd megbékél – mondtam vigasztalóan.

- Te tudtál erről az egészről?

- Természetesen. Ki más lett volna, aki elsimítja a kellemetlen pillanatokat? – kacsintottam biztatóan ezzel próbálván picit jobb kedvre deríteni.

- Én tényleg nem akartam, hogy ez legyen a vége. Én csak megkedveltem Lizt…

- Tudom. Hidd el, előbb utóbb minden megoldódik, csak hagyj egy kis időt mindkettő… akarom mondani mindhármótoknak. Liz kedvéért tegyetek még egy kicsit úgy, mintha nem lenne egyértelmű mire megy ki a mai nap.

   Barátságosan meglapogattam a hátát, összeszedtem a mankóimat és nem túl kecsesen elindultam vissza a nagy történelmi esemény helyszínére, abban a reményben, hogy még egyben találom a konyha berendezését. Meglepetésemre finom illatok szálltak a levegőben, kezdtem úgy érezni talán nem is olyan reménytelen vállalkozás ez a közös program.

   Haladt előre a délután és meglepő békesség tért vissza a dormba, a szokásos ugratásokkal és jó hangulattal, talán Daniel és a rapper kapcsolata volt csupán egy pár fokkal hűvösebb mint a megszokott. Még C.A.P is megtisztelte szerény társaságunk pár hozzáértő megjegyzéssel miután visszatért a szokásos munkaköréről. Liz megnyugodott, én pedig feladat nélkül maradtam, mivel nem volt már szükség semmiféle elektromosság elhárítására.

- Nos, mivel semmi nem robbant fel és mindenki jól lakott, azt hiszem az én feladatom itt véget ért mára.

- De én még nem akarok hazamenni. – pillantott fel Liz a társasjátékból.

- Nem mondtam, hogy neked haza kell jönnöd. Tudtommal itt is van egy rendelkezésedre álló ágy.

-Hát persze! Alhat nálam. – csapta Liz vállára a kezét Chunji.

- Hűtsd le magad Gigolo.

- Aucs. Ez fájt a büszkeségemnek.

- Így jár az, aki túl magas labdát dob fel. – hangzott a csípős válasz húgom szájából.

- Rátok bízom a szobabeosztást. További szép estét. – intettem mindenkinek.

- Azért hívj majd fel ha hazaértél! – kiabálta utánam Changjo, ám Chanhee ezúttal sem tudta magában tartani a megjegyzését.

- Csak hogy tudjuk egyben van-e még a város! – halk csattanás hallatszott.

- Aú! Hyung!

- Arra semmi szükség, mert én viszem haza. – és a hanggal együtt érkezett Minsoo is, útra készen.

   Kacsintott, majd szép csendben kisétáltunk a lakásból. A kocsiban már kissé furcsább volt a hangulatom, talán mert régen voltunk már így kettesben, nem tudtam hogyan kezelhetném a helyzetet. Rám nem jellemző módon pörgött az agyam milyen témáról beszélhetnék, de semmi értelmes nem jutott eszembe, így a legokosabbnak azt tartottam, ha továbbra is megtartom magamnak a bugyuta témáim.

- Mi ez a nagy szótlanság? Nem vall rád – mintha kitalálta volna a gondolataim, furcsán néztem A mellettem ülő leaderre.

- Netalán gondolatolvasó vagy?

- Hogy mi? Nem… csupán a tényekre kérdeztem rá.

- Ha valami tény, nem szokás rákérdezni.

- Ott a pont, én kérek elnézést – kuncogott jóízűen, ami bennem is feloldotta a gátakat.

- Nos, ebben az esetben megbocsátok.

- Igazán nagylelkű tőled.

- Tudom, én már csak ilyen rendes ember vagyok.

- Egyébként… köszönöm a mai napot. Sokat oldódtak a fiúk együtt, az utóbbi időben úgy éreztem eltávolodtak egymástól.

- Igazán nincs mit. De talán még jobb lenne, ha te is hazamennél. Talán könnyebben meg lehetne oldani a félreértéseket. Mi csak a kezdőlökést adtuk meg Lizzel.

- Szóval most ki akarsz lakoltatni? – kérdezte incselkedve, de tudtam, hogy érti mit akarok mondani.

- Persze. Mióta is táborozol a lakásomban? – vettem fel akaratlanul is a tréfa fonalát.

- Szóval élősködöm.

- Én ezt nem mondtam.

- De gondoltad…

- Mégis csak gondolatolvasó vagy! – válaszoltam úgy, mintha épp tetten érném valamin, de ekkor már egyikünk sem tudta megállni a nevetést.

   Észre sem vettem és az autó lekanyarodott a kis utcámba, leparkolva kis lakásom kapuja előtt. Hálásan integettem a távolodó C.A.P után és örültem, hogy végre tehettünk valamit értük. Ám amikor a nyitott ajtón beléptem az előszobába, tudatosult bennem, hogy Minsoo nélkül kettesben kell lennem Jonginnal. Hirtelen zavaromban csak álltam egy helyben és hallgatóztam, hátha el tudom kerülni a vele való találkozást. (♫)
   Miközben minden lehetséges menekülőutat számba vettem, odabentről halk motyogásra lettem figyelmes, így megpróbáltam hang nélkül beljebb surranni, hátha megleshetem mivel is foglalatoskodik odabent önkéntesen beköltözött lakótársam.

   Azonban olyat láttam, amit nem tudtam megállni mosolygás nélkül. A nappalimban a kis dohányzóasztal a sarokba volt eltolva, a szőnyeg közepén pedig Kai ült egy halom cukorka és egy rögtönzöttnek tűnő lap felett, amin társasjátékra emlékeztető négyzetek voltak rajzolva. Jongin kő-papír-ollót játszott a két kezével és a bábukat aszerint mozgatta előre melyik keze nyert, majd a hamarabb célba érő bábuval megegyező színű cukorkával jutalmazta meg önmagát.*

   Néztem őt ahogyan kócos hajjal, álmos szemekkel számlálgatta a lépéseket az ujjain, néha még mérgelődött is, ha egymás után többször nyert az egyik keze és már nem tudtam kuncogásomat elfojtani. Hangomra felkapva fejét felpattant és odasietett hozzám.

- Máris itthon vagy? Nem hallottam, hogy bejöttél…

- Azt láttam.

- Az… izé… én nem…

- Te nem micsoda?

- Nem az amire gondolsz… én csak…

- Tényleg? Azt gondolom, hogy aranyos voltál. Ha nem az, akkor mi más? – tőlem szokatlan kedvességgel és irónia nélkül beszéltem vele, ami engem is meglepett, ugyanis az utóbbi időben legtöbbször azzal próbáltam fenntartani a biztonságosnak vélt távolságot kettőnk között, ám ez egyre nehezebb volt úgy, hogy Jongin szinte állandóan a közelemben volt.

- Én nem is.. Mi? Aranyos voltam? – kérdezte miközben hatalmas mosoly terült el az arcán.

- Tudod mit? Kedvem lenne beszállni a játékba. Lehet? – kérdeztem, majd mikor megkaptam beleegyező bólintását, a konyhába botorkáltam és előkerestem néhány rejtett soju-s üveget a szekrényből.

- Mégis mire készülsz?

- Mi lenne, ha felnőttek módjára játszanánk?

- Mi?

- Csak fogd meg ezeket és hozd be őket a szobába kérlek. – adtam ki az utasítást, majd visszatértem Jongin előbbi törzshelyére és helyet foglaltam a földön. Ő készségesen követett.

- Mit tervezel Lea? – kérdezte látható gyanakvással az arcán.

- Ugyan mit terveznék? Természetesen játszani akarok. Benne vagy?

- De minek a soju?

- Nem egyértelmű? Azt játsszuk amit te az előbb. Viszont a vesztes minden körben iszik egy pohár soju-t. Mit szólsz hozzá?

- Áll az alku. – mondta rövid fontolgatás után, és elszántan leült velem szemben a szőnyegre.

   A játék sokkal izgalmasabb volt mint amilyenre számítottam, de mégis azt élveztem a legjobban az egészben, hogy Jongin épp úgy volt mellettem és épp úgy nevettünk együtt mint régen. Egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, mindig egy újabb centimétert araszolva a másik felé, mígnem a sokadik körnél már szinte összeért a vállunk. Az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arányban kezdtek leomlani a falak kettőnk között, és ezt mindketten jól éreztük.

- Hah! Én nyertem! – örvendeztem tapsikolva, miközben kitöltöttem a sokadik pohár sojut, amit Jonginnak kellett meginnia.

   Ő engedelmesen, nem kis fintorral itta ki az általam átnyújtott italt, végül rám nézett. Kialakult egymásra-bámulós pillanatunk kísértetiesen hasonlított a filmekben hirtelen beálló hangulatváltásra, amikor a két főszereplőnek nagyon érzelmes jelenete következik. Kissé féltem mit fog tenni az idol, mégis – talán kissé az alkoholból merített – bátorsággal néztem enyhén homályosan csillogó szemeibe.

- Nem akarok többé veszíteni Lea – szólalt meg végül.

- Ne légy gyerekes, ez csak egy játék… - nem tudtam végigmondani amit akartam, mert Jongin megelőzött. Hirtelen az arcomhoz hajolt és finom, rövid de annál hatásosabb csókot nyomott ajkaimra.

- Még mindig úgy gondolod, hogy csak játék az egész? Mert számomra már rég nem az, és nem akarlak többé elveszíteni. – kijelentése hirtelen ért el hozzám, szívemet heves dobogásra késztetve.

    Nem tudtam mit mondhatnék vagy tehetnék. Megannyi gondolat kelt útra fejemben, szavak jöttek és mentek ajkaimon, mégse tudtam egyet sem kimondani közülük. Ám nem is volt szükség rá, hogy megtegyem. Ezúttal Jongin jött hozzám és megértette velem, hogy nem vár választ. Mert a válasz ott volt a szemeimben, ott bizsergett az ujjam végén, melyek az ő simogató kezeit szorították arcomon.

   Egyre közelebb és közelebb került hozzám, én pedig egyre jobban vártam a pillanatot amikor végre elér. Lehunytam a szemem, hátha akkor gyorsabban elrepül az idő és a távolság kettőnk között, és már nem éreztem mást csupán bőröm cirógató simogatását, ajkainak puhaságát. Csókjának keserédes íze volt az sojutól és talán az érzéseinktől, melyek kavarogva fűszerezték meg a pillanatot. Lelkem felszabadult, szinte villámcsapásként száguldott végig rajtam minden érintése, mintha minden apró ideg tízszeres erővel közvetítené nekem az érzést, amiket tőle kaptam és a csók édes rezzenéseit, amelyre olyannyira vágytam a külön töltött idő alatt.

Akkor már tudtam, hogy én sem akarom többé elveszíteni őt.

*

*

*