#38

Liz POV

   Ahogy bezáródott mögöttem az ajtó, nekivetettem a hátam, és csak bámultam magam elé. Könnyeim kikívánkoztak, de nem akartam engedni nekik. Nem akartam, mert az olyan lett volna, mintha elismerném Niel igazát, márpedig meggyőződésem volt, hogy semmi ilyesmiről nincs szó köztem és L.Joe között. Az ajtó túloldalán azonban a két fiú nem tekintette lezártnak a vitát.

- Gratulálok Ahn Daniel! Már megint mit műveltél?

- Nem mintha rád tartozna, de nem csináltam semmit. – érkezett a fiatalabb pimasz válasza. Tudtam, hogy ebből veszekedés lesz, de csak feszülten figyeltem közbelépés helyett.

- Igen? Akkor mégis miért rohant be Liz könnyes szemmel a szobájába? Ha?

- Mondtam már, hogy nem tartozik rád!

- De igenis rám tartozik, mivel mindig nekem kell megvigasztalnom, amikor te éppen nem vagy mellette!

- Senki nem kért rá, hogy vigasztald! Liz az én barátnőm!

- Ha így folytatod már nem sokáig. – L.Joe mondatára ledermedtem, de Niel is hasonlóképp érezhetett.

- Ne merészeld…

- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit merjek vagy mit ne. – válaszolta a rapper nyugodtan.

- Hyung te most…

- Egy idióta vagy Ahn Daniel, ha folyton így megbántod!

- Ne nevezz idiótának! És ne szólj bele abba, ami Lizzel történik! Ne zavard össze!

- Na ide figyelj… - nem akartam megvárni, hogy – még jobban - egymás torkának essenek, ezért kivágódtam az ajtómon és közéjük álltam.

- Ebből elég. Egyikőtökre sem vagyok kíváncsi. Jobb lenne, ha most mennétek a dolgotokra. – L. Joe csak kimérten tekintett hol rám, hol Nielre, végül bólintott és látszólag nyugodtan elsétált.

- Liz én… - kezdte az énekes kezét a vállamra téve, de végtagját leráztam magamról és próbáltam a sírást visszafojtva, határozottan elküldeni.

- Daniel, rád is vonatkozott, amit az előbb mondtam.

- De én…

   Nem szóltam semmit, inkább visszasétáltam a szobámba. Csak egyedül akartam lenni és fejben tisztázni az imént hallottakat.

   Másnap próbáltam minél messzebb kerülni mindkét fiútól, így úgy helyezkedtem minden percben, hogy körülöttem voltak a többiek. Hiába akart a közelembe férkőzni Niel vagy L.Joe, a többi tag mindig közénk került. Chunji szóvá is tette a hirtelen jött társaság iránti igényemet.

- Nocsak Liz, mi ez a nagy ragaszkodás?

- Semmi. Talán nem tartózkodhatok egy légtérben veletek? – próbáltam némi szarkazmussal elütni a helyzetet.

- Ugyan már, engem nem zavar. Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz. – csintalanul rám kacsintott, mire már nem bírtam magamban tartani, hiába is fogadtam meg, hogy sose fog tudomást szerezni a becenevéről, amit tőlem kapott.

- No jól van te dzsigoló, tedd tartalékra magad. Engem nem kell elcsábítanod.

- Hogy mi? Nem is vagyok az! – vágott majdnem teljesen mímelt sértődött fejet.

- Dehogynem.

- Valld be, hogy csak azért mondod, mert neked is tetszem. – hajolt hirtelen közelebb hozzám, félmosolyra húzott szájjal és egyik szemöldökét az égnek emelve.

- Na látod, hogy az vagy. Most is éppen mit csinálsz? – kérdeztem hasonlóképp emelgetve a szemöldököm, de ő csak még közelebb hajolt.

- Bizonyítom az igazam. – fejem kezdett rákvörös színt felvenni, ahogy a sötét szemeibe bámultam, de ekkor szerencsére megérkezett a felmentő sereg.

- Hagyd már te hülye, dolgozd fel, hogy nem tetszel mindenkinek, aki két X kromoszómával rendelkezik. – csapta fejbe a megjelenő leader a túlbuzgó énekest, majd lehuppant közénk, így megszüntetve a kényelmetlen helyzetet. Nagyot sóhajtva dőltem hátra és éreztem, ahogy a vér egyre lejjebb száll a fejemből, visszaadva az arcom természetes színét.

- Nahát Minsoo, nem tudtam, hogy ilyenekkel is tisztában vagy. – megjátszott csodálkozással néztem a rapperre, aki kacsintva vont vállat.

- Mindenki okozhat meglepetést.

- Az biztos. – mondtam inkább csak magamnak, ahogyan megláttam L.Joet a konyha felé sétálni.

   Másnap reggel, kiléptem a szobámból és Changjoval futottam össze, aki a legnagyobb meglepetésemre a nővéremet cipelte éppen a szobája felé. Eleinte furcsán és gyanakvóan néztem őket, majd pedig utánuk slattyogtam az énekes szobájának irányába. Odabent épp Leát takargatta be, majd kisétált, és ekkor vett észre engem.

- Itt meg mi folyik? – kérdeztem gyanakvóan.

- Ugyan mi folyna? – dobta vissza válasz helyett Jonghyun.

- Miért cipelted Leát az ágyadba?

- Mondták már, hogy nem mindig jó egyből a rosszabbik lehetőségen gondolkodni?

- Lehet, de így sok felesleges kellemetlenséget meg lehet előzni. Ezt nevezik megfontoltságnak.

- Aha. Vagy paranoiának. – sóhajtott nagyot – Noona a kanapén aludt, félig kicsavarodott végtagokkal, a fiúkkal ott találtunk rá. Én vállalkoztam rá, hogy átviszem egy kényelmesebb helyre. Mivel te még aludtál, így gondoltam jó helyen lesz az én szobámban, amíg felébred.

- Helyes. Nem akarom, hogy még valaki bonyolítsa az életét. – mondtam ki hangosan a gondolataimat, mire a mellettem álló rögtön kapott a lehetőségen.

- Miért? Ki bonyolítja még?

- Még kérdezed? Egyébként meg nem tartozik rád.

- De Liz… tudod, hogy én nem mondanám el senkinek.

- Bármelyikőtöknek elmondani egy titkot olyan, mintha a hangosbemondóba beszélnék. Szóval felejtsd el.

- Naaaaa Liiiiiz kérlek. – körülugrált, mint egy kiskutya, de hajthatatlan voltam.

- Inkább gyere, had verjelek meg megint az autóversenyben.

- Na azt már nem! – rohant előre, hogy övé legyen a jobbik hely, mire én mosolyogva követtem.

   Két órával, és nem kevés megnyert menettel a hátam mögött a konyhában iszogattam a teámat, nem kevéssé feszült hangulatban, ugyanis Niel és L.Joe is ÉPPEN akkor éhezett meg, mikor én is kint ücsörögtem. Már épp pattantam volna fel, hogy kimeneküljek a kínos helyzetből, amikor Lea csoszogott be, álmos tekintettel és ledobta magát az egyik székre.

- Valaki könyörüljön rajtam és adjon egy kis kávét. – sóhajtotta. Szeme alatti karikák arról árulkodtak, hogy nagyjából az utóbbi két órát töltötte csak nyugodt alvással. Már álltam volna fel, de a rapper megelőzött.

- Majd én készítek neked.

- Hálám üldözni fog Byunghun.

- Majd gyorsan szaladok. – válaszolt mosolyogva az önkéntes pincér és már töltötte is a finom illatú őrleményt a kávéfőzőbe. Némán ültünk továbbra is, csak a kávéfőzőben lassan kotyogó víz hangja töltötte be a helységet.

- Jézus! Mi ez a nyomott hangulat? – kérdezte nővérem.

- Nem is nyomott… - motyogtam halkan, de nem tudtam letagadni semmit sem.

- Aha. Meséld a nénikémnek, hátha ő elhiszi. – válaszolt Lea csípőből, bár nem is tudom, miért gondoltam, hogy szó nélkül hagyja a dolgokat. Nem szokása a véleményét palástolni.

- Liz…  - szólalt meg Niel halkan, ellökve magát a pulttól, aminek eddig támaszkodott. Félve emeltem rá a tekintetem. – Ami a cukrászdát illeti… mi lenne, ha… ha elmennénk együtt?

- Ja, úgy mint a múltkor az antikváriumba mi? – horkant fel L.Joe, miközben egy gőzölgő bögrét tett Lea elé. Én csak tátogtam, nem akartam elhinni, hogy komolyan a nővérem előtt vesznek össze megint.

- L.Joe… hyung. Fogd vissza magad. – az énekes a formális elemeket csak úgy utólag illesztette a mondandójába, megfeszülő állkapcsa pedig arról árulkodott, hogy nehezen veszi rá magát a tiszteletadásra. A rappernél azonban elszakadta a cérna.

- Ahn Daniel… - fordult fenyegetően a másik felé.

- Mostanában túl sokat mondogatod a nevem.  A végén még elkopik. – Leával csak kapkodtuk a tekintetünket a két fiú között, meglepetésünkben.

- Yah! – L.Joe nagy lendülettel indult meg előre, egy pillanatra lefagytam. Már látni véltem, ahogy egymásnak esnek, de hála Lea gyors reagálásának ez nem történt meg. Felpattant és a rapper vállára téve a kezét szólalt meg.

- Byunghun, kérlek gyere velem. Most jutott eszembe, hogy a… hogy segíteni kellene… a… a lakásomban… izé… átrendezni! – hirtelen határozottabb lett, ahogy kitalálta a sztorit – Igen! Át akarom rendezni a nappalit, de nélküled nem megy, szükségem van egy férfira is. Kérlek. – tette még hozzá, és ajkát harapdálva várta, hogy az invitált fél vajon enged-e neki és elindul-e.

   L.Joe állt még néhány pillanatig, a félig megkezdett mozdulatba belefagyva, Niellel farkasszemet nézve, majd pedig lassan elindult kifele, de távozóban még vállával meglökte a fiatalabbat, aki kissé hátratántorodott.

   Miután Leáék elmentek, újabb kínos csend telepedett a konyhára. Még emésztettem a történteket. Elsőként Niel érezte úgy, hogy némi magyarázattal tartozik nekem.

- Liz… ne haragudj... én… a múltkor is…

- Daniel… miért? Miért kellett ezt pont itt, Lea előtt? És mi bajotok van egyáltalán? Úgy viselkedtek, mint akiknek elment az eszük. – hangom elkeseredett volt, és nem is akartam Nielre nézni – Miért velem történik ez meg? – mondtam, és felálltam, hogy kimenjek, de Niel elkapta a kezem.

- Tényleg sajnálom. Az egész az én hibám.

   Éreztem, ahogy a szemeimet elfutja a könny, de tartottam magam, nem akartam sírni. Csak tagadólag intettem a fejemmel. Ekkor hangos, siető lépteket hallottunk, majd az azokat kísérő hangzavart is.

- Changhyun! Nem! Én akarom megenni elsőnek!

- Háhááá! Hyung úgyis én leszek az első! Enyém a csokis fagyi! - kiáltott vissza Chunjinak a szólított, majd Changjo is csatlakozott.

- Állj meg!!!

   Niel gyorsan elengedte a kezem, én pedig lopva megtöröltem a szemeim. Éppen ekkor érkeztek meg a versenyzők.

- Áh, Niel. Hát ti? – kérdezte Chunji, meglepetten, de nem nagyon figyelt ránk, mert a két fiatalabb már a hűtőt dézsmálta.

- Hé! Hagyjatok nekem is!

   Én kihasználva a pillanatnyi szabadságom, kislisszoltam a konyhából, és a fiúkat hátrahagyva indultam el a nővéremhez. Egy sms-ben figyelmeztettem, hogy ha esetleg még L.Joeval van, akkor sürgősen tegye ki a szűrét.

#37

KyungSoo POV

   A céges összejövetelek mindig ugyanolyan unalmasak és természetesen mindig ugyanaz a vége: az összes tag kissé illuminált állapotban távozik, persze nem egyszerre. Jongin többet ivott a kelleténél, ezért úgy döntöttem, hogy hazaviszem, annak ellenére, hogy én sem voltam már teljesen józan.

   Behajtogattam Jongin mind a 180 centiméterét, a taxiba a szálloda előtt, ami egy kórház mellett kapott helyet. Míg szenvedtem a nálam jóval magasabb fiú kényelembe helyezésével, arra gondoltam, hogy legalább hamar jön a segítség, ha valakit esetleg alkoholmérgezés fenyegetne egy-egy ilyen rendezvény alkalmával. Ugyanis mérget vettem volna rá, hogy nem mi voltunk az egyedüliek, akik itt szerveztek effélét.

kép forrása

   Már ültem volna be én is az autóba, amikor a kórház bejáratánál egy ismerős alakot vettem észre kifele sétálni. Ahogy besétált egy utcai lámpa fénykörébe, akkor láttam, hogy valóban Lea az, karján szemmel láthatóan egy csecsemőt vitt. Ő is taxiba ült, majd elhajtott.

   Én gyorsan behuppantam az ülésre és megkértem a sofőrt, hogy kövesse őket. Időközben megpróbáltam magához téríteni a még szunyókáló Jongint is. Végül egy árvaház előtt álltunk meg.

- Jongin… - veregettem az arcát. – Jongin!

- Mi? Á, Hyung, hagyj aludni! – mordult egyet, de nem engedtem elfordulni.

- Hé! Ne! Ne aludj! Te tudtad, hogy Leának gyereke van? – kérdeztem tőle, amire éberebb lett.

- Hogy mi? Kinek és mije van?

- Leának! Gyereke! Lehetséges? Hogy esetleg… érted… szóval… hogy nektek… és hogy most idehozta. Tudod, hogy esetleg nem akarja megtartani… vagy… nem tudom…

- Hyung, miről beszélsz? – de ekkor csak nekinyomtam az arcát az ablaknak, hogy lássa ő is miről beszélek. Lea épp ekkor szállt ki a taxiból, karján még mindig a gyereket tartotta, majd megállt beszélgetni egy hölggyel, aki az árvaházból jött ki.

- Ez… - a mellettem ülő nem bírt semmit sem kinyögni, csak bámulta a két alakot a járdán.

   Nekem ekkor már kezdett derengeni, hogy itt valami sántít, mert ha Lea gyereket várt, fel kellett volna tűnnie, amikor nála jártam. A véremben keringő alkohol kissé nehezítette a gondolkodást, ráadásul nem is értek az ilyesmihez, de akárhogyan is osztottam és szoroztam, azt észre kellett volna, hogy vegyem legutóbb.

- Jongin-ah, itt szerintem valami… - „tévedés van”.

   Ezt akartam mondani, de a mondatom felénél Kai kipattant a kocsiból és bizonytalan léptekkel indult az ekkor már az ajtónál álló Lea felé. Utána akartam kiáltani, de annak nem lett volna értelme, így kíváncsian néztem, ahogyan Jongin a vállánál fogva maga felé fordítja a meglepett lányt. Majd pedig vállamat megvonva elmondtam a taxisnak az új címet és hazaindultam.

   Bármi legyen is a helyzet, épp itt az ideje, hogy lerendezzék egymással, ahhoz pedig nem kell közönség.

 ***

Lea POV

   Már előre fárasztott a kavarodás, ami egy új gyerek érkezésével jár, pláne, ha az egy csecsemő. Ahogy beértem az árvaházba, az új kolléganőm ecsetelte nekem, hogy egy kb. 3-4 hónapos baba lehet, de már a főnökasszony elvitte a kórházba, mivel az édesanyja nem tudott semmilyen hivatalos okiratot felmutatni, csupán lemondott a gyermekéről.

   A történet elég filmekbe illő volt, még csak így hallás alapján is, de a manapság folyton felröppenő híreket hallgatva örülhetünk, hogy nem a kukánkba dobták bele egy műanyag zacskóba csomagolva. Ismét zörögni kezdett a telefonom, amit nagy sóhajjal vettem fel. Nem hiányzott ez a nap nekem.

- Igen? – szóltam bele fáradtan.

- Lea-sshi? Ott vagy már az árvaházban?

- Á, főnökasszony… igen, itt vagyok, épp most beszéltem Jiah-val, mindent elmondott. Minden rendben a csecsemővel?

- Még nem tudni semmit, bent kellett hagynom a kórházban, hogy kivizsgálhassák. Viszont nekem el kellett jönnöm a gyámhivatalba elindítani az állami gondozásba vételt. Megtennéd, hogy elmész érte ma este? Azt mondták, este már kiengedik.

- Természetesen, elintézek mindent, amit kell. – tudomásul vettem még az utolsó információkat is, majd pedig összeszedtem magam és elindultam a kórházba.

  Azonban ott a gyermeket bent tartották éjszakára is és felajánlották, hogy mint hivatali személy, ott maradhatok én is. Nem volt szívem egyedül hagyni őt, így kaptam egy elkülönített ágyat nem messze a csecsemőosztálytól. Még mielőtt lefeküdtem volna, bementem a kis Juho-hoz – az anya elmondása szerint így hívták – és néztem egy darabig  ahogyan feküdt az inkubátorban.

   Korához képest aprócskának tűnt és alultápláltnak, de ahogyan benyúltam hozzá és tenyerembe vettem a kis kezét, olyan erősen szorította meg, hogy mosolyognom kellett. Bár tudtam, hogy ez csak ösztönös reflex, mégis jó jelnek tekintettem.

    A másnapom végeláthatatlan papírmunkából állt.  A kórház, a gyámhivatal és a főnök irodája között rohangáltam, mire végre este az utolsó papírokat is aláírva és az anyakönyvi kivonatot Juho-val a kezemben tartva elindulhattam az árvaházba, hogy átvegyem az éjszakai műszakot Jiah-tól.

   A kórházhoz taxit rendeltem, azzal vitettem magunkat a munkahelyemig, mert nem akartam a tömegközlekedésen utazni a kicsivel. Nyugodtan értük el úti célunkat, ahol munkatársam már az ajtóban állva várt bennünket. Pár alapvető információ-csere után ő csak intett és eltűnt a már szürkületbe hajló, homályos utcákon.

  Épp be akartam lépni az ajtón, amikor valaki hátulról megfogta mindkét vállam és maga felé fordított. Kikerekedett szemeimmel néztem az előttem magasodóra, akinek kissé zavartnak tűnő tekintete köztem és az épp alvó csecsemő között cikázott.

- Jongin? Te mit keresel itt ilyenkor? – nyögtem ki a kérdésem, mikor már túlléptem az első döbbenetemen.

- Az most lényegtelen. De te mikor akartál szólni nekem? – értetlenül néztem fel rá. Kissé rám nehezedett, de tartottam magam, és nem foglalkoztam vele.

- Mégis mióta kell neked beszámolnom bármiről? – szemrehányásom mintha nem is talált volna célba, Kai csak a szemembe nézett és úgy kérdezte:

- Mégis mikor akartál róla szólni, hogy árvaházba adod a gyereket? Egyáltalán mikor akartad elmondani, hogy van egy gyerekünk?

#36

Liz POV

Kai-al kétségbeesetten néztünk egymásra, mire ő törte meg a pillanatnyi csendet.

- Hogy érted azt, hogy mindjárt itt van? Azt mondtad, hogy nincs itthon!

- A „mindjárt itt van” pontosan azt jelenti, hogy eddig nem volt itthon, ez viszont gyorsan változni fog! – forgattam meg a szememet – Egyébként sem mondtam, hogy garantáltan nem jön ma haza. – fontam össze a karom, de ekkor megláttam az út túloldalán álló Leát – De menj már! Mindjárt ideér! – Nagyba elkezdtem lökdösni az ajtó felé, miközben ő az egyik cipőjét próbálta magára aggatni.

   Láttam, hogy ez így nemigen vezet jóra, ugyanis az ajtóban mindenképp összefutnának, de a szekrényre tévedt a tekintetem, azután pedig Jongin-ra, és végül ördögi mosolyra húzódott a szám.

- Na nem. – rázta a fejét „áldozatom” – Felejtsd el. Nincs a pénz, hogy én oda bebújjak. Túl sok sorozatot néztél.

- Pénzt nem tudok ajánlani, itt most inkább a nővérem a tét.Választhatsz. Vagy oda bebújsz, vagy lőttek a békülési akciódnak. Ugyanis a nővéremet csak egy közlekedési lámpa tartja vissza. – pár pillanatig gondolkodott, majd válaszul csak bólintott és elindult a szekrény felé.

   Nagy nehezen behajtogatta mind a 180 centijét a szűk helyre, ekkor azonban megláttam, hogy a fél pár cipője az előszobában hevert. Gyorsan odarohantam érte, majd visszatérve felrántottam a már bezárt szekrényajtót és bevágtam rajta a kósza lábbelit. Szegény Kai-t éppen fejen találtam, aki ezt egy hangos „Au” kíséretében adta tudtomra. De nem volt több időm, mert már nyílt is a bejárati ajtó és szeretett nővérem viharzott be rajta.

   Én hátamat nekidöntve a ruhatároló alkalmatosságnak, halkan pihegtem a nagy stressz után. Leának persze azonnal feltűnt, de hála a páratlan terelési technikámnak, nem merültünk el a témában.

   Másban viszont annál inkább. Amikor kijelentette, hogy C.A.P megcsókolta, leblokkoltam. Vesztemre elkezdte különböző nyelveken is felsorolni a történteket, mit sem sejtve a szekrényben lapuló hallgatóságunkról. Kétségbeesetten kutattam az agyamban valami mentőötlet után, hogy ne legyen még nagyobb félreértés a helyzetből, mint ami most van. A szerelmi háromszög sosem tetszett igazán, pont ezért utálom én a szappanoperákat (meg a geometriát). Kínomban a szekrény felé pillantgattam, ezért ismét segítségül kellett hívnom tehetségemet.

- Szereted még Kait? – tettem fel kérdésem, azt kívánva, bárcsak a szekrénylakó is értené, hogy miről beszélünk. Szerencsére imáim ezúttal meghallgattattak, mert Lea értetlenül kérdezett vissza:

- Hogy mi? – így én is feltehettem a kérdést más nyelven, méghozzá nem mandarinul.

   Legnagyobb meglepetésemre Lea őszintén bevallotta mit érez és már nem is próbált magyarul beszélni hozzám. Magamban kuncogtam, mert Kai mindennek fültanúja lehetett. Mégsem olyan rosszak azok a filmek.

- Lea, szerintem Jongin valójában… - „jobban küzd érted, mint gondolnád”. Akartam mondani, de nem sikerült, ugyanis a szekrényben valami éppen akkorát döndült, hogy nővéremben felülkerekedett a kíváncsiság.

   Felpattant a kanapéról és a szekrény felé vette az irányt. Kétségbeesetten próbáltam valami frappáns választ előhalászni a fejemből, de mivel semmi nem jutott eszembe, elkezdtem szimplán imádkozni. Ekkor tűnt fel a tündér keresztanya, Lea főnökének képben. Illetve telefonon, de hát modern világot élünk, ugyebár.

- Igen? – szólt bele testvérem, elfordulva a szekrénytől. Egyszerre sóhajtottunk fel. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy nem veszek levegőt – Most rögtön? Igen, értettem. Nem, nem gond, nemsokára ott vagyok. Szívesen. Igen.

- Ki volt az? – kérdeztem rá, mikor letette.

- Az főnököm. Állítólag egy csecsemőt hoztak be hozzánk az utcáról és az új kolléganő van bent, nem tud intézkedni. Engem kért meg, hogy menjek be és ha már ott vagyok, vállaljam magamra az éjszakát is.

- Ó. – nem tudtam mást mondani.

- Legalább lesz, ami elterelje a figyelmem. – vont vállat.

- Igaz.

- Mióta vagy ilyen szűkszavú? – kúszott fel a szemöldöke az égbe.

- Most mit akarsz, mit mondjak? – rántottam meg a vállamat – Az igazság az, hogy helyetted semmiképp sem dönthetek. Azt hiszem itt az ideje eldönteni, hogy adsz-e esély még Jonginnak és ha nem, akkor elfogadod-e Minsoo érzelmeit irántad.

- Jogos. Viszont ez a döntés semikképpen nem most fog megszületni, ugyanis most el kell mennem. – felhúzta a cipőjét, de az ajtóból még visszafordult – Liz?

- Én.

- Köszönöm, hogy meghallgattál. – mosolyodott el.

- Majd behajtom rajtad. – válaszoltam vigyorogva.

- Persze, persze. Majd rendet rakok helyetted a szekrénybe. Az megfelel? – kacsintott rám, és kilibbent a házból.

   Én a fejemhez kapva sóhajtottam egy nagyot, hálát adva minden ezoterikus lények, és természetesen a csecsemőnek, aki épp ekkor vetődött arra. Miután megbizonyosodtam róla, hogy Lea már a környéken sincs, odasétáltam a gardróbhoz és kivágtam az ajtaját.

   A sötét lyukból egy Kim Jongin borult ki, fél tonna ruhával egyetemben. Jajgatott és a kósza női szoknyákba és blúzokba gabalyodva küzdött egy láthatatlan ellenség ellen. Segítettem kiszabadulni neki, majd ott, a ruhakupac tetején törökülésbe vágta magát, és nagyokat szusszant.

- A nővérednek igaza van. Itt nagyon rendet kellene tenned. – szólalt meg végül.

- Nyugodtan elkezdheted. – emeltem a magasba egyik szemöldököm.

- Kösz, de passzolom a lehetőséget.

- Helyes. A szekrényem állapota helyett azon törd a fejed, hogyan engeszteled ki Leát. – bólintott, majd elgondolkozva kezdte az egyik blúzom ujját piszkálni.

- Hallottál mindent ugye? – kérdeztem, mire még mindig nem válaszolt, csak újra bólintott – Akkor most már tudod, hogy hányadán álltok. De attól, hogy darabokra szeded a kedvenc felsőmet, nem hiszem, hogy megoldódik a helyzet, vagy jobban éreznéd magad.

- Néha túl őszinte vagy. – válaszolt, miközben lassan feltápászkodott, de hangjában mosoly bujkált.

- Mondták már… azt hiszem családi örökség. – néztem fel rá, ugyanis hiába álltam, így is a mellkasával szemezhettem csak.

- Azt hiszem jobb, ha megyek. – mondta nemes egyszerűséggel, majd az előszoba felé vette az irányt.

   Ott azonban megtorpant és egyik lábán cipővel visszasétált a szekrényhez, furcsálló tekintetemmel kísérve. Behajolt a ruhák közé, majd egy fél pár cipővel a kezében tért vissza onnan.

- Ezt itt felejtettem. – mondta felmutatva győzedelmes vigyorral a lábbelit, felhúzta, majd az ajtóból még egyszer visszafordult.

- Öhm… Liz…

- Tudom, tudom… Majd rajtad is behajtom. – emeltem fel a kezemet, meg sem várva a mondandóját.

- Igazából bocsánatot akartam kérni, hogy egyedül kell rendet rakni a szekrényedben. – arcán kárörvendő mosoly terült el, mire felkaptam egy papucsot harcias „YAH!” kiáltással, de a röppályára állt tárgy már csak az ajtóról pattant vissza.

   Nagyot sóhajtva vonultam hát a csatatérré változott nappaliba, ahol a ruháim tényleg szanaszét hevertek, gyűrötten. Szinte mártír-könnyeket hullattam magamért, ahogyan egyesével szedegettem,és hajtogattam be a helyükre őket. Már egy ideje hajtogattam, mikor a kezembe akadt az a darab, aminek az ujját Kai piszkálta zavarában.

- Cöh… még csak meg sem köszönte. Hálátlan. – mondtam ki hangosan a gondolataimat, mire egy hang szólalt meg mögöttem.

- Ki a hálátlan? – kérdezte Niel, mire nagyon ugrottam.

- Eszednél vagy? Miért nem csöngetsz? A szívbajt hozod rám. – rontottam neki azonnal, de ő csak lehuppant a kanapéra.

- Sose csöngetek, mikor Noona-hoz jövök.

- Lea nincs itthon. – mondtam egykedvűen, elszontyolodva a ténytől, hogy nem is engem akart látni.

- De én hozzád jöttem.

- De hát az előbb mondtad, hogy…

- Ez a ház még Lea noonáé nem? – mondta kissé kuncogva.

- Igaz… - mondtam, és a maradék ruhát a földön hagyva lehuppantam mellé.

- Egyébként mit csinálsz? – intett a fejével a ruhák felé.

- Lea szerint itt volt az ideje, hogy rendbe szedjem a ruháimat a szekrényben. De meguntam. Te miért jöttél?

- Semmi különös, csak most van egy kis időm, elmehetnénk abba az antikváriumba, amit megígértem neked.

- Á, hogy az… én már elmentem.

- Elmentél? De hát... hogyan? – szemei elkerekedtek, én pedig gondolkodás nélkül vágtam rá a választ.

- Mikor te azon a forgatáson voltál, Byunghun felajánlotta, hogy elkísér, hogy ne üljek otthon egyedül. Így együtt mentünk el.

- Szóval Hyunggal mentél. – Eddig mosolygós arca elkomorodott, majd elnézett mellettem.

- De ha szeretnél, akkor elmehetünk együtt is. Nagyon tetszett az a bolt, szívesen visszamegyek. – mondtam vidáman, de csak tagadólag megrázta a fejét.

- Nem, nem fontos. Majd máskor elmegyünk.

   Kínos csönd telepedett közénk, ami azelőtt sose fordult elő. Furcsán éreztem magam, nem értettem, hogy mi rosszat tettem azzal, hogy L.Joeval mentem el vásárolni. Hiszen Niel nem ért rá, L.Joe meg csak jót akart. Már kínomban az ajkaimat harapdáltam, amikor Niel hirtelen felpattant és néhány pillanatnyi toporgás után kifele indult.

- Ne haragudj, de most jutott eszembe egy fontos… ööö… papír, amit elfelejtettem elintézni az ügynökségnél. Mégis be kell ma mennem. – mondta, miközben én is követtem az ajtóhoz. Mielőtt kilépett volna az ajtón, megfogtam a kezét. Nem szóltam semmit, mert nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom, csak néztem a nagy szemeit. Erre kissé elmosolyodott, hozzám hajolt, és nyomott a számra egy gyengéd puszit.

- Sajnálom. Majd bepótoljuk oké? – suttogta, mire bólintottam, ő pedig kifordult az ajtón, immár aznap harmadikként hagyott ott a lakásban.

   Visszasétáltam a maradék ruhakupachoz és ráhuppantam, éppúgy, ahogyan Kai tette nem is olyan régen. Próbáltam kitalálni, hogy mi rosszat tettem, vagy, hogy mi baja lett Nielnek, de nem sikerült rájönnöm.

   Később átvonszoltam magam a Teen Top dormba, ugyanis utáltam egyedül lenni az üres lakásban, és mivel Lea éjszakás volt, sokkal csábítóbbnak tűnt a fiúk társasága. Nem csalódtam, szabadnapjuk lévén őrült videojátékozás közben találtam rájuk, amibe most az egyszer én is beszálltam. Mint kiderült, őstehetség vagyok, ugyanis végigvertem a bandát, és diadalittasan, nem éppen érett nagylány módjára ugráltam a kanapén.

- Háhá! Nyertem! Én nyertem!!!!

- Persze, csak azért, mert… mert hagytunk nyerni! Nem akartuk, hogy ne játssz velünk többet! – mondta Ricky, egy sértődött kisfiú hangján, miközben Changjo a játékkonzolt csapta földhöz mérgében.

- Csak azért, mert ez a vacak nem működött rendesen! Most nézd meg! Aish… Én ezzel nem játszom többet! – csapkodta szüntelen az áldozatát, ami persze semmiről nem tehetett.

- Igazad van, attól biztosan megjavul, hogy a földhöz vagdosod, és darabokra esik. – válaszolta L.Joe végtelenül nyugodt hangján a leader helyett, aki úgy tűnt, ismét elszunyókált az egyik fotelben elterülve.

- Erről jut eszembe: Niel hol van? – álltam meg a kanapén való rugózásban.

- A szobájába láttam bemenni. – válaszolt Ricky, aki immár egy tábla csokival vigasztalta magát.

   Én ezen felbuzdulva indultam el a kiszenelt ajtó felé az emeleten, és egy halk kopogás után benyitottam. Bent csupán egy éjjeli lámpa gyér fénye fogadott, és egy elterült test látványa az ágyon, takarókba burkolózva. Niel egyenletesen szuszogott, így amilyen csendben csak tudtam, kisettenkedtem.

   Visszaérve a nappaliba lehuppantam előző helyemre, és a tv távirányítóját kikaptam Changjo kezéből.

- Yah! Én nézem! – emelte fel a hangját felháborodottan, de nem zavartattam magam.

- Rossz igeidőt használsz: nézTED. – mondtam halál nyugodtan, miközben a csatornákon zongoráztam.

- Miért kellene azt néznünk, amit te akarsz?

- Talán mert… fiatalabb vagyok, szóval okosabb enged, mert lány vagyok, tehát enyém az elsőbbség, és mert… cuki vagyok? – meresztettem nagy szemeket, miközben az ujjaimon számoltam az érveket. – Ja, és azért, mert egy lánnyal nem mersz verekedni a távirányítóért. – ördögi mosollyal kísértem szándékos szurkálódásomat, ami célba is ért az említett személynél.

- YAH! Gondolod? – és már ugrott volna nekem, hogy visszaszerezze egyrészt a tv felett az irányítást, másrészt férfi büszkeségének egy részét, de ekkor L.Joe jelent meg, engem magával invitálva, így megelőzve a kitörni készülő vihart.

- Liz, van kedved megint kosarazni egyet? – már sportruhában volt, nekem pedig otthoni viseletem is hasonlóan kényelmes darabokból állt, így készülődés nélkül már húztam is az edzőcipőmet, és aközben válaszoltam.

- Hát persze!

   Rá kellett jönnöm, hogy Byunghun a maga csendességével és komolyságával nagyon jó társaság, és teljesen alkalmas arra, hogy elterelje az ember figyelmét. Míg kosaraztunk, nem beszéltünk túl sokat egymással, majd mikor kifulladva haladtunk hazafelé, kissé megeredt a nyelvünk. Ami azért furcsa, mert egyikünk sem szószátyár típus.

   Kacagva léptünk be a dormba, ahol a fiúk kíváncsian tekintettek felénk, különösképp Niel. Úgy tűnt, hogy kipihente magát és kíváncsian kérdezett meg:

- Hát ti?

- Csak kosarazni voltunk. – válaszolta helyettem L.Joe, halál nyugodtan, de Niel arcán furcsa árny suhant át erre a mondatra, amit nem tudtam hova tenni.

- Aha, csak kosarazni… - mondta elszontyolodottan és elsomfordált, L.Joet és döbbent jómagamat otthagyva az előszobában. Ránéztem a rapperre, de ő csak megvonta a vállát és beljebb ment. Bár, ha Niel lelkivilágáról szerettem volna többet tudni, akkor rossz embert szúrtam ki a feladatra. Sokszor még mindig nem egyeztek egymással.

   Lelkiismeretem halkan berzenkedett, amiért a két fiú kapcsolata esetleg az én hibámból romlik meg ismét. De várjunk csak… miért romlana miattam? Hiszen nem csináltam semmit! Byunghunnal csak jóban vagyunk…

    Zaklatottan vonultam el zuhanyozni, majd pedig a szobámban próbáltam lefoglalni magam, de nem ment. Szerettem volna, ha Niel átjön hozzám úgy, ahogyan szokta, de semmi jelét nem adta ennek. Frusztráltságomban lecsaptam a könyvemet, ami arra volt hivatott, hogy lefoglaljon – hozzáteszem: sikertelenül – és elkezdtem járkálni, miközben gondolatban kiszámolóst játszottam. „Átmenjek – Ne menjek…”

   Végül megunva az őrlődést, elszántan léptem ki szobám csendességéből és sétáltam el egészen az énekes ajtajáig, ahol azonban ismét megtorpantam. Egy darabid hallgattam a nappaliból kiszűrődő hangokat, amik arra utaltak, hogy a fiuk elkezdték a mai sokadik menetet az x-boxon, úgyhogy attól nem kellett tartanom, hogy ők megzavarnak.

   Kopogtattam, de miután nem kaptam választ benyitottam. A szobában nem láttam senkit, de a hozzá tartozó fürdőből fény és hangok szűrődtek ki, úgyhogy úgy döntöttem, az ágyon ülve megvárom, amíg Niel végez odabent. Ez hamarosan bekövetkezett, és a meglepett énekes kissé meghökkenve lépett hátrébb ijedtében.

- Liz! Te mit keresel itt? – tette fel a kérdés miközben összeszedte magát, és atlétájában meg hosszú, laza pizsamanadrágjában az ágyra huppant, tőlem elég messze. Túl messze.

- Csak… - hirtelen nagyon szépnek tűntek a minták a takarón – csak azt hittem átjössz egy kicsit hozzám, ahogy szoktál, de nem jöttél… így ... gondoltam…

- Nem mentem, mert azt hittem még Hyunggal vagy… nem akartam zavarni. – hangja furcsán közömbös volt, mire rápillantottam.

- Áh… mégis miért zavarnál? – idegességemben furcsa, halk vihogás tört fel belőlem, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Kérdésemre lazán megrántotta a vállát, miközben kézbe vette a telefonját, és azon babrált.

- Úgy tűnt nagyon jól elvagytok együtt.

- Persze, hogy jól elvagyunk. Jól elvagyunk Changhyunnal és Jonghyunnal meg Minsooval is. Talán baj? – kérdeztem tőle. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez a beszélgetés most komolyan lezajlik köztünk. De úgy döntöttem, hogy kicsit félreteszem a büszkeségem, és megpróbálom kiengesztelni.

- Figyelj, azt mondta Changhyun, hogy nyílt egy nagyon jó cukrászda nem messze innen. Holnap szabadnapos vagy még? Elmehetnénk…

- Nekem nincs kedvem. Menj L.Joe hyunggal, mostanában úgyis mindenhova együtt mentek. – nekem hátat fordított, így nem láthattam az arcát, de hangneme feldühített és az imént száműzött büszkeségem most melldöngetve tért vissza, így a kelleténél élesebben válaszoltam.

- Talán ha VALAKI nem hanyagolna folyton, és ha VALAKINEK nem lenne mindig más dolga, mint velem lenni, akkor nem kellene másokkal töltenem az időt!

- Szóval az én hibám?! – fordult hirtelen felém, tekintetünk pedig találkozott, de lehet, hogy a szikráktól kisült egy pár égő a lakásban.

- Most, hogy így mondod, igen a te hibád! – erre a kijelentésemre kikerekedett a szeme, és még a száját is eltátotta – Amióta itt vagyok, gyakorlatilag semmi időt nem töltöttünk együtt! Még a bőröndömet is Byunghun hozta be a taxiból! – nem kiabáltam, de azért normál hangerőnek sem neveztem volna a társalgásunkat. Danielnek ráncba szaladt a szemöldöke és a körülményekhez képest halkan válaszolt.

- Ha ennyire figyelmes, akkor miért nem vele vagy együtt? – arckifejezése leginkább egy gyerekére hasonlított, aki épp azt mondja: „Akkor nem leszek a barátod többet!” Csakhogy valamiért most egyáltalán nem találtam viccesnek, sőt. Szemeimet elfutották a könnyek, de nem akartam gyengének mutatkozni, pláne nem sírni, így csak annyit szűrtem összeszorított fogakkal:

- Na látod, ezt én sem értem. – Niel arcán ijedt kifejezés jelent meg, de nem szólt semmit, én pedig nem vártam tovább. Felpattantam, és kiviharzottam a szobából, egyenesen a folyosón ballagó L.Joe karjaiba szaladva.

- Hé, Liz! Épp téged kereslek, nincs kedved… Liz... valami baj van? – én idegesen toltam el magamtól, és próbáltam könnyek nélküli választ adni neki.

- Ne haragudj Byunghun, de most semmihez sincs kedvem. – mondtam, azzal megkerültem, és már csukódott is mögöttem a szobám ajtaja.