#52

Lea POV

   Sebességem képtelen voltam mérsékelni, éreztem, ahogyan visz a lendület, reflexeim pedig azonnal reagáltak a józan eszem helyett. Lábam rutinból fordult, sarkam a földnek szorítva, hogy ezzel is fékezzem magam és elkerüljem az ütközést a kisfiúval. Azonban későn ébredtem rá, hogy talán jobban jártam volna, ha vele ütközöm, ugyanis mielőtt bármit tehettem volna, már az úttesten voltam a szomszéd sávban elrohanó autók mellett, velem szemben pedig vakító reflektorok közeledtek, amiket képtelen voltam elkerülni.

   Azt mondják, hogy amikor közeledni érzed a halálod, lepereg előtted az életed. Hát nem így volt. Álltam az út közepén, farkasszemet nézve a fényszórókkal és a gondolataim is cserben hagytak éppúgy, mint végtagjaim. Aztán egy másodpercre irdatlan fájdalom száguldott végig a testemen, ahogyan a fém a csontjaimnak csattant. Távolról mintha hallottam volna egy ismerős hangot ami a nevemet kiáltotta, de nem tudtam beazonosítani és abban a pillanatban jelentéktelennek tűnt.

   Repültem. A fájdalom eltűnt, a hangok elnémultak, majd pedig a vakító fény ami addig körülvett elhalványult, nem maradt más csak a sötétség és valami furcsa melegség ami szinte csordogálva borította be a testem. Ha tudtam volna, hogy az az éltető folyadék, mely rendellenes szögben heverő végtagjaimból szivárog, talán megijedtem volna. De így csak aludni akartam.

*

   Szerettem a víz alatt lebegni. Súlytalan lehettem és a világ zajai is elhalkultak. Tudtam, hogy nem ott vagyok, mégis ehhez hasonló érzés kerített hatalmába, majd pedig az, amikor valaki megránt a felszín felé. Azonban ez fájdalmas volt. Minél közelebb kerültem a felszínhez, úgy nőtt a fájdalom is, végül mikor már fent voltam, egy fájdalmas hang szakadt fel a tüdőmből.

   Nem próbáltam meg kinyitni szemeimet, egyelőre csak próbáltam feldolgozni az információkat, amelyeket a többi érzékszervem közvetített. Egy kéz szorította az én kezem, csipogó hangok vettek körül és ideges suttogás szelte át az egyhangú melódiájukat. Fejem a hang irányába fordítottam és úgy nyitottam résnyire pilláimat. Látóterembe Liz alakja siklott, ahogy egy magas férfi felé fordulva magyaráz, aki mély hangon válaszol neki.

- Megyek telefonálok. Jongin biztosan…

- Ne! Eszedbe se jusson! Kérlek Chanyeol… nem mondhatod el neki…

- De hát tudnia kellene hogy Lea… - mit kellene tudnia rólam? Nem értettem miről beszélnek, így tovább hallgatóztam.

- Ha ezt megtudná, akkor semmi sem tarthatná távol innen. Nem hiszem, hogy örülnének a cégnél ha Jongin mindent félbehagyva rohanna ide.

- Mégis…

- Lea is ezt akarná, hidd el, ismerem a nővérem. Majd szólunk neki ha biztosat tudunk. Addig feleslegesen aggódna. – ekkorra tudatosult bennem, hogy mi is történt.

   Finoman megszorítottam az ujjaim között lévő végtagot, így felhívva magamra a figyelmet. Liz ugrott egy aprót ültében, majd felém fordulva szemügyre vehettem sápadt, ijedt, könnyekkel áztatott arcát. Egy darabig nem szólalt meg, próbált erős maradni. Azonban könnyeit nem tudta visszatartani, csak szorongatta a kezem, szemei oda-vissza ugráltak rajtam, újra és újra ellenőrizve, hogy valóban magamhoz tértem-e. A háta mögött Chanyeol magas alakját pillantottam meg, akinek arcán ezúttal nyoma sem volt a tőle megszokott, harminckét-fogas mosolynak, csupán aggódó tekintete találta meg az én még homályos szemeim.

   Ismét a húgomra tekintettem, aki hiába erőlködött, néhány könnycsepp utat tört magának a szeme sarkaiban. Elmosolyodtam a látványra, mire rögtön megkaptam a Liztől várható csattanós felszólalást.

- Ch... még mosolyogsz.

- Talán sírnom kellene mint neked? - hangom rekedt volt, fátyolos és úgy tűnt mintha nem is hozzám tartozna, mégis örültem hogy legalább a beszéd nem járt fájdalommal.

- Nem sírok. - törölte meg Liz dacosan a szemeit ám tudtam, hogy csupán ezzel leplezi érzelmeit.

- Helyes, mert semmi okod rá.

- Igazad van, végül is csak az egyetlen nővérem fekszik az intenzíven csövekkel körülvéve és az elmúlt napokban csak a gépek csipogása jelezte, hogy él. Igazán nincs miért aggódni. - szarkazmusa jól leplezte elérzékenyülését, engem pedig meghatott szokatlan vallomása. Chanyeol meg akart szólalni, de csak halványan intettem inkább tekintetemmel mint fejemmel, nehogy leszidja Lizt.

- Bocsánat - suttogtam még a kezemben lévő kézfejet simogatva. Csak egy nemleges bólintást kaptam válaszul és ismét párásodó pillantásokat.

- Na jó, azt hiszem szólok valakinek hogy felébredtél. - mondta végül Liz és felpattanva mellőlem kisietett az ajtón, szemeit törölgetve. Helyét Chanyeol vette át.

- Jonginnak... - kezdtem erőtlenül, de tudta mit akarok mondani.

- Tartani fogom a számat, ígérem. Te csak pihenj és épülj fel gyorsan. Most elég szarul nézel ki. - felvillant egy halvány happy virus-mosoly, amitől nekem is mosolyogni támadt kedvem.

   Hamarosan megjelent az ajtóban az orvos és egy nővér, aztán kezdetét vette a vallatás. Mire emlékszem, ki vagyok, hogy hívnak és a többi. Mikor meggyőződtek róla, hogy épelméjű maradtam, beadtak valamit amitől ismét elálmosodtam.

   Egy másik kórteremben ébredtem ami barátságosabb volt, kevesebb géppel, több ággyal és már mellettem is csupán egy infúziós tasak himbálózott. Ezúttal egyedül voltam de nem ijedtem meg, inkább csak nézelődtem magam körül, mivel a mozgásom erősen korlátozott volt még a gipszek és kötések miatt.

- Jó reggelt Csipkerózsika! - a mellettem lévő ágyról egy nyílt tekintetű, fiatal lány mosolygott. Arcát rövid haj keretezte, ahogy pedig leszökkent az ágyról, vékony alakján lógott a kórházi ruha.

- Jó reggelt! Vagy... napot. Valójában nem tudom a napnak melyik szakában vagyunk. - mondtam kissé álmos hangon.

- Igazából már késő délután, de ne vesszünk el a részletekben. Amióta be vagyok ide zárva, néha ébren is elvesztem az időérzékemet. De annyit jár a szám, hogy elfelejtettem bemutatkozni. A nevem Suah.

- Örvendek, én Lea vagyok. - megpróbáltam felemelni az ép, gipsz nélküli kezem, de izmaim fájdalmasan tiltakoztak.

- Ne erőltesd. Amikor hetekig fekszik az ember, borzalmas a mozgás. Jobban jársz ha majd a gyógytornászra hagyod.

- Hetekig?

- Igen. A húgod azt mondta elég sokáig feküdtél az intenzíven. Csúnyán elütött egy autó.

- Azt értem de mégis... hetekig?

- 6 napig ha egészen pontosak akarunk lenni Suah kisasszony. Kérem ne riogassa a szobatársát. - egy idős ápolónő sétált be az ajtón egyenesen az ágyamhoz - Üdv újra köztünk Kedvesem. Ha bármire szüksége van, csak szóljon nyugodtan. - mondta immár nekem címezve szavait.

- Nagyon köszönöm. Azt hiszem legelőször is szeretnék felülni, ha szabad. - válaszoltam szégyenlősen. A kedves hölgy készségesen segített megemelni az ágyat és engem is, így már kényelmesebben nézelődhettem és a nyakamon lévő merevítőtől korlátozottan bár, de a fejem is tudtam forgatni. Miután ellenőrizte az infúziót és engem, a nővér magamra hagyott Suah-val.

- Esetleg találkoztál a húgommal?

- Igen, de mára vége a látogatási időnek. Holnap megint eljön. De mesélj! Mégis hogy a csudába üttetted el magad? - miközben beszélt, saját ágyáról átfészkelődött mellém és úgy várta a válaszom, mint a gyerekek a mese kezdetét.

- Vannak homályos részletek, de a lényeg hogy egy kisfiút akartam kikerülni az utcán görkorcsolyával. Hirtelen történt és rossz irányba kanyarodtam, egyenesen a kocsik elé. Nagy fényesség, csattanás, sötét. Aztán itt ébredtem.

- Ejha. Te aztán nem apróztad el. Ahhoz képest nagyon jól nézel ki.

- Hát igen, ahhoz képest… És te? Miért vagy itt?

- Á, én csak rutinműtéten estem át. Vakbél. Viszont van egy nagyon menő sebhelyem. - meglepetésemre felemelte a hálóingét és így láthattam a fehér kötést a hasfalán.

- Úgy hallottam az is fájdalmas ám.

- Nem mondom, hogy kellemes. De irigylem a nyakláncod, nagyon jól nézel ki benne. - kicsit összekuncogtunk, aztán megérkezett a vacsorája, én még nem kaptam mást az infúzión kívül. Másnap pedig egész tortúrán estem át.

   Délelőtt megérkezett Liz C.A.P társaságában, mert természetesen a Teen Top elől nem lehetett eltitkolni távollétem okát, de biztonsági okokból testvérem csak egyesével engedélyezte a látogatást, nehogy kitörjön a rajongó-hisztéria. Így csupán Suah-val kellett megküzdenünk, de szerencsére néhány közös képpel könnyedén le lehetett fizetni.

   Azonban nem hagytak pihenni egy percet sem. Kezdetét vette a rehabilitáció, így kaptam egy kedves idős úriembert, aki a gyógytornámért volt felelős. Hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy a gipszeim alatt megtornáztassuk az izmokat, megelőzzük elgyengülésüket és megerősítsük azokat a csontokat, amik megsérültek. Egy hét múlva mankóval már egész ügyesen mozogtam, így kilátásba helyezték a hazamenetelem. Suah-val egyazon napon írtuk alá az elbocsátó papírt, az ajtóban megígérve, hogy tartjuk egymással  a kapcsolatot. Közös felépülésünk során igazán közel kerültünk egymáshoz.

   Az taxiban ülve az ablakon bámultam kifelé, de valójában elmerültem a gondolataimban, olyan hihetetlennek tűnt ez az egész. A baleset, hosszú napok a kórházban és a szokatlan figyelem amit kaptam ezalatt mindenkitől. Édesanyám arra tanított, hogy mindennek oka van és ha ilyen nagy dolog ér minket, el kell gondolkodnunk azon az úton, amin haladunk.  Ezért elhatároztam, hogy véget vetek annak a furcsa háromszögnek amit a két fiúval alkottam, egyébként sem szerettem túlságosan a geometriát. Hazaérve azonban ritka látvány fogadott.

   A lépcsőn ülve Niel várakozott magába roskadva, még sosem láttam ilyennek. Aztán fejben gyorsan összeraktam az elmúlt napok kockáit és rájöttem hogy ő egyszer sem volt bent meglátogatni a kórházban. Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki küzd a geometriai egyenletekkel.

- Mit keresel itt? - kérdezte Liz barátságtalanul, mikor közelebb értünk a várakozó idolhoz. Gyorsan kapcsoltam és közbe vágtam.

- Nem szégyenled magad Ahn Daniel?

- De Noona én...

- Még csak meg sem látogattál a kórházban, azt hiszed ha itt gubbasztasz majd megbocsátok neked? - színlelt haragom mellett megpróbáltam kacsintással jelezni szándékom felé és a tudtára adni mit is akarok.

- Hát... - eleinte tanácstalanul nézett aztán kínlódó arcom látva végre kapcsolt. - ne haragudj rám, igazán el akartam menni, de sajnos folyton közbe jött valami, így gondoltam itt várok rád amikor hazajössz végre.

- Na, jó. Most az egyszer... gyere beljebb.

- De Lea én nem akarom, hogy... - méltatlankodott testvérem, de gyorsan elejét vettem a tiltakozásának.

- Nem hozzád jött, hanem engem meglátogatni, mégsem rakhatom ki csak azért mert ti épp összevesztetek.

- Nem összevesztünk, hanem szakítottunk.

- Egyre megy. Akkor is az én vendégem, ha nem tetszik, várd meg a szobában míg elmegy.

   Nyertes mosolyommal intettem Nielnek, hogy fáradjon beljebb és úgy éreztem kicsit közelebb lendítettem őket a béke felé. Odabent azonban egy pillanatra elfeledkeztem mindenről, magával ragadott a nosztalgikus hangulat, ahogyan végigtekintettem rég látott lakásomon. Ekkor fogtam fel csak igazán, mekkora tragédia történhetett volna. Talán még  egy könnycsepp is legördült az arcomon, de nem engedtem, hogy bárki meglássa.

   Nem sokkal Niel után megérkezett Minsoo is, így rá kellett jönnöm, hogy itt az ideje elintézni a saját ügyeimet. Bár C.A.P és én nagyon természetesen viselkedünk, nem tudtam hogyan mondjam meg neki amit akarok és a mikorról még kevesebb fogalmam volt. Amíg ezen agyaltam, a konyhában próbáltam kiszolgálni magam, de ebben erőteljesen akadályozott gipszes jobb kezem és az önmagában is elég suta bal oldalam sem volt nagy segítség. Végül egy törött bögrével és a pulton kiömlött kávéval végeztem. A többiek kétségbeesetten rohantak a konyhába, majd nagy megkönnyebbülést láttam az arcukon amikor rájöttek, hogy nem magamat törtem ismét össze.

- Nem értem miért nem tudsz öt percig a fenekeden ülni Lea, legalább most az egyszer. - méltatlankodott Liz.

- Noona, igazán vigyázhatnál magadra. - toldotta meg Niel is, és igyekezett segíteni Liznek, de ő keményen próbálta magától távol tartani az idolt.

- Ebből elég legyen. Menjetek, marjátok máshol egymást. Rátok férne egy kiadós beszélgetés. - vetett véget vitájuknak a rapper, mire a két sértődött szerelmes kivonult a konyhából.

- Ezt én megcsinálom, ülj csak le nyugodtan. Úgy tudom nem lenne szabad sokáig ácsorognod a lábaidon - mondta mosolyogva.

- A lábamnak semmi baja.

- Furán hangzik ez egy olyan ember szájából, akinek a teste ötven százalékát gipsz és kötszer takarja, és nem mellesleg mankóval a hóna alatt jár.

- Éppen azért van jól a lábam, mert a mankóval járok és nem rajta. Csak azért ülök le, hogy ne legyek a lábad alatt, ha már ilyen lovagiasan feltakarítasz helyettem.

- Ez csak természetes. – felelte és mire elhelyezkedtem, már tette is elém az újabb adag gőzölgő forró italt, lehuppanva mellém. Én lelkesen kortyoltam bele a kávémba, de nem tudtam nem észrevenni a rám tapadó fekete szempárt.

- Nem vagyok szellem, nem fogok eltűnni ha leveszed rólam a szemed.

- De, ami azt illeti nem voltam veled és elütött egy autó. Ki tudja mi történik legközelebb? 

- Nem akarlak elkeseríteni, de az életem nem tőled függ. Mellesleg ha mellettem lettél volna, ez akkor is megtörténik. - mindketten elkomolyodtunk és csak néztük egymást. Úgy éreztem most, vagy soha.

- Ha már itt tartunk... nekünk is beszélnünk kellene.

- Ajaj... nem tetszik ez nekem. Pontosan úgy mondtad ezt, mint a szappanoperák főhősnői, akik éppen elhagyják a főszereplő pasit.

- Nem erről van szó, én...

- Persze, hogy nem. Mert nem én vagyok a főszereplő igaz?

   A szavak a torkomon ragadtak és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy kiengedjem a feltörő könnyeim. Lassan erőt vettem magamon, tekintetem az immár hűvösen feketéllő kávéra szegeztem, hátha saját képmásom megerősít abban, amit tenni készültem. Azonban kétségbe ejtett a gondolat, hogy most elveszíthetem Minsoo-t.

- Próbáltam megváltozni és elfelejteni őt.

- Tudom - mondani akartam  valamit, amivel megvigasztalhatom, valamit ami bizonyítja neki és kicsit magamnak is, hogy a magam módján szeretem őt.

- Tényleg veled akartam lenni... valahogy... de...

- De én nem Ő vagyok.

- Minsoo én... - meg akartam értetni vele amit éreztem, de még én sem értettem igazán. Az egyetlen dolog amiben biztos voltam, hogy nem tarthatom magam mellett.

- Semmi baj Lea, nekem így is...

- Nem! Szó sem lehet róla, nem lehetek ilyen önző. Nem kell kedvesnek lenned, de még megértőnek sem! Tudom, hogy nem tarthatlak magam mellett, kérlek szitkozódj, vagy veszekedj velem, azt is megérdemlem ha soha többet nem akarsz látni. - megpróbáltam minél gyorsabban elmondani, talán levegőt is elfelejtettem venni közben. Eközben ő csak ült velem szemben és szemei az én arcom kutatták, mintha azt akarná felmérni, valóban őszinte vagyok-e. Félve vártam válaszát, azt hittem ezek után elmegy és nem látom többé. De ehelyett csak halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.

- Minsoo, nem kérhetem hogy...

- Nem te kéred, ezúttal had legyek én önző. Nem foglak itt hagyni, mert nem tudlak így elengedni. Szükségem van rád, melletted akarok maradni. Még ha csak barátként is. Kérlek.

   Ezúttal nem tudtam mit válaszolni. Csak ültem ott, kavargó gondolatokkal a fejemben és nem tudtam választ adni. Egy részem a fellegekben járt, mert sokkal jobban fájt volna ha elmegy, de egy másik hang azt suttogta hogy kihasználom őt. Nem tudtam dönteni.

- Azért a szád csukd be. Nem kell döntened mert én már rég döntöttem. – mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban - Kihűlt a kávéd - felkelt és elindult megmelegíteni a kezeim közül kikapott bögrét.

- Hihetetlen vagy. - szakadt fel belőlem az első értelmes mondat.

- Azért annyira nem. Ha megint sírni látlak miatta, nem engedlek vissza hozzá. – ezek a szavak keményebben hangzottak mint bármi amit Minsoo valaha is kiejtett a száján, így nem mertem vitatkozni vele. De mikor visszafordult kedves mosoly ült a szája sarkaiban, habár tekintetében észrevettem az enyhe szomorú csillogást mikor rám nézett.

   Hozzá voltam szokva, hogy mindig én vagyok az aki kiszolgál másokat, ezúttal viszont én szorultam segítségre és néha igazán az agyamra ment minden egyes személy, gyakran még önmagamat is nehéz volt elviselni. Önállóságom végleges csorbákat szenvedett, amit gyakran magányomban próbáltam kiheverni, de mégis valahogy békésebbnek éreztem az életem amióta hazatértem az orvosok és nővérek fehér köpenye közül.

   Liz következetesen kerülte Nielt és Chanyeol gyakori látogatásai gyanút keltettek bennem de azon túl, hogy indokokat kerestem Daniel mellettünk tartózkodására, többet nem tehettem. Mindemellett nyugtalanított a tény, hogy Jonginnak feltűnik a csapattársa viselkedése, ezzel lebuktatva engem is, a jól kitervelt álcám ellenére. Aztán egy nap épp C.A.P segítségével próbálkoztam a mankók nélküli mozgással, amikor kintről kisebb vita hangjai szűrődtek be, majd az ajtó kinyílt és ott állt előttem Jongin, a háta mögött magyarázkodó Chanyeollal .

   Döbbenetem elfeledtette velem Minsoo-t, így csak álltam ott, a rapper-be kapaszkodva, Jonginon függő tekintettel, aki nem hagyott időt a magyarázkodásra, csak fájdalmas arccal sarkon fordult, én pedig végtelenül  gyűlöltem a gipszeimet. Abban a pillanatban jobban szerettem volna futni, mint valaha.