#17 és fél

Remélem észreveszitek ezt a kis meglepetést :) Mivel ilyen sokat vártatok a frissítésekre, ezért gondoltam megleplek benneteket egy dupla résszel ^^ Jó olvasást.

*Liz POV*
    
   Az apró csók után csak bámultam továbbra is a velem szemben lévő, piruló idolt, aki kínjában tarkóját vakargatta. Ekkor indult meg alattunk az óriáskerék. Leérve én nővérem közelébe férkőztem, és nem is mozdultam el mellőle többet a nap folyamán, no meg nagy ívben kerültem Nielt. Lea jelentőség teljesen pillantott rám, egyik szemöldökét a magasba emelve, jelezvén, hogy nem kerülte el figyelmét a hirtelen változás, de én csak úgy tettem, mintha nem láttam volna. Majd otthon elmondom neki… talán.

   Hazaérve bezárkóztam a szobánkba, és ki sem mozdultam onnan. Bár tudtam, hogy ezzel csak még jobban felhívom magamra a figyelmet, mégsem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Keresztben elvágódtam a nagy francia ágyon és a fejemre illesztettem még a K-Pop korszakom elejéből származó CN-BLUE-s fülhallgatómat és csukott szemmel élveztem a zenét. Egyszerre csak besüppedt alattam az ágy. Kinyitottam szemeimet, és szemfüles nővéremmel kellett szembetalálnom magam. Nem is tudom miért gondoltam, hogy majd pont előtte tudom titokban tartani. De hát nem is akartam igazából.

- Mi történt Niel és közted? – kapcsolta ki a zenémet.

- Mi történt volna? – rántottam meg a vállam. Ilyenkor én sem értem magamat. Égtem a vágytól, hogy végre elmondhassam neki.

- Liz, tudod, hogy nem szeretem, amikor játszod a hülyét. Itt is hagyhatlak. – nézegette a körmét. Hihetetlenül értett hozzá, hogyan befolyásolja az embereket. Néha a francba kívánom túlfejlett szociális érzékét.

- Nah jó. – fújtattam akkorát, hogy egy elefántnak is becsületére vált volna. – az úgy volt, hogy fent az óriáskeréken… izé… szóval megcsókolt. – lehajtottam a fejem és vártam a reakciót, de túl nagy volt a csönd. 
   Felpillantottam, mert azt hittem, hogy idő közben kiment, de nem. Ott ült velem szemben, és bambán vigyorgott rám. Remek, mintha nem lennék már így is teljesen zavarban. Majd egyszerre egy sikoltás – az én nővérem nem is tud sikítani – hagyta el a száját, és elkezdett ugrálni az ágyon. Az ajtónk őrült robajjal szakadt be, és hatan rontottak be rajta a Teen Top tagok.

- Noona! Mi történt? Mi a baj? – kérdezték felváltva, egymás szavába vágva, mindannyian aggódó arccal. Szegények, pedig Leának csak elmentek otthonról. Mikor Niellel találkozott a tekintetünk, mind a ketten rákvörösen fordultunk a másik irányba. Lea pedig hirtelen elkomolyodott.

- Srácok. Kopogni luxus? Ti eddig barlangban éltetek? – tette csípőre a kezét.

- De azt hittük, hogy valami baj van. Sikítást hallottunk. – értetlenkedett L.Joe.

- Cuki, hogy ilyen ártatlanok vagytok. Szívesen elmagyaráznám nektek, hogy egy nő nem csak akkor sikíthat, ha valami baj van, de most éppen lányos beszélgetést folytatnék a húgommal, ha megbocsájtotok. – mutatott az ajtóra, de a fülig vörösödött fiúknak sem kellett több unszolás.

   Libasorban elhagyták a női szakaszt, Lea pedig szóról szóra kiszedett mindent belőlem, és úgy tűnt, jobban örül, mint én. Este, amikor bebújtam az ágyamba, újra eszembe jutottak a délután történtek. Széles mosollyal az arcomon aludtam el, amiről eddig azt hittem, hogy csak a romantikus filmekben lehetséges.

*

   Másnap volt az utolsó napom Szöulban, ezért minden percét ki akartam élvezni. Niel ide vagy oda, kimerészkedtem a szobám biztonságos falai közül és a legtöbb időt Leával és a fiúkkal töltöttem. Estére tűrőképességem végére értem, ezért úgy döntöttem, hogy kicsit visszavonulok a rajzos füzetemmel, a fantáziámmal és a zenémmel.

  Ceruzám könnyedén siklott a papíron, kifejezve érzéseimet, gondolataimat, mikor egy árnyék kúszott a már nem teljesen fehér papírra. Azt hittem, hogy Lea jött be hozzám és mikor látta, hogy nem figyelek, úgy döntött, hogy megijeszt. Gondolatban felkészültem már a faarcomra, de ekkor a látóterembe kúszott egy párna, ami a lábam előtt hevert a földön. A titokzatos árnyék egyre feljebb kúszott, mire hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a párnát és a mögöttem settenkedő arcába vágtam.

   Meglepetésemre nem nővérem, hanem Daniel terült el az ágyamon, sokkolva az orv támadástól. Én kétségbeesetten kaptam a szám elé a kezem, eldobtam a fülhallgatómat és felmásztam az ágyra mellé.

- Jól vagy? – emeltem le a párnát a fejéről – Ne haragudj, azt hittem, hogy Lea jött be, és meg akar ijeszteni.

- Hát, amint a mellékelt ábra mutatja, nem Lea vagyok, és nem is akartalak megijeszteni… - ült fel nyögdécselve. Nagyokat pislogott, mint aki nem lát rendesen.

- Biztos jól vagy? Ne szóljak a nővéremnek? Hozhatna egy kis jeget, vagy nem tudom…

- Liz… - nézett rám komolyan, mire elhallgattam – csak egy párna volt, nem tégla. – nevetett fel, mire én is megeresztettem egy mosolyt.

- Egyébként… - vakarta megint a tarkóját – szeretném, ha eljönnél velem valahova… de ha nem akarsz… vagy… aish.. – olyan zavarban volt, hogy még az én szívem is megesett rajta.

- Szívesen elmegyek – válaszoltam. Szívem majd kiugrott a helyéről. Ha tehetném, most leszaladnék és megkérdezném Leát „akkor ez most randi?!” de ezt azért mégsem állt a választható opciók között. Niel mosolyogva állt fel, és a kezét nyújtotta, amit én szívesen fogtam meg.

   Odakint már sötét volt. Mielőtt kiléptünk az ajtón, Lea hangja szállt felénk az éteren keresztül, amire Niel félősen húzta be a nyakát:

- Ahn Daniel! Remélem pórázt is viszel, mert ha elhagyod a húgomat, inkább haza se gyere!

- Igenis! – kiáltott vissza a nem kevésbé fülsértő orgánummal rendelkező szólított, és már csapódott is mögöttünk a bejárati ajtó.

   Nem sétáltunk messze, csak a legközelebbi buszmegállóig. Ott pedig az első buszra felszálltunk.

- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian Nielt, mire csak mosolygott, majd lázasan mutogatott kifele, nehogy elszalasszak valami látnivalót az út során. A város gyönyörű volt sötétben. Szorosan az ablakra tapadva bámultam az elsuhanó fényeket. Még mindenütt nyüzsögtek az emberek. Arra gondoltam, hogy otthon ilyet csak a fővárosban lát az ember. Aztán eszembe jutott, hogy Szöul is főváros. Fáradtan koccantottam homlokomat az üvegnek.

- Liz, ne legyél hülye… - motyogtam a tükörképemnek.

- Gyere, itt leszállunk. – ragadott kézen Niel, és szabályosan lerángatott a buszról.

   Pár utcát sétáltunk még, mire a Han folyó mellett kötöttünk ki, nem messze a Banpo hídtól. Hitetlenkedve néztem először a hídra, majd az énekesre, aki csak fülig érő szájjal megfogta a kezem, és már nem engedte el többet. Legszívesebben kiálltam volna a hídfőre, és lekiabáltam volna a boldogságom az embereknek, amit persze nem tettem meg, de jól esett rágondolni, és arra, hogy Niel meleg keze rákulcsolódik az enyémre.

   Ahogyan odaértünk a híd lábához, pont elindultak a vízsugarak, és szemeim előtt egy igazi szivárvány bontakozott ki. Művész énem elvarázsolódott, a kis tinédzser meg csak fickándozott a mellkasomban, amikor éreztem, hogy már nem csak fogjuk egymás kezét, hanem ujjaink szorosan összekulcsolódtak. Az éjszakában táncoltak a fények, ahogyan bennem az érzések kavarogtak a másnapi elutazás és a mellettem álló személy miatt.

   Nem tudom mennyit állhattunk ott egy helyben, szótlanul – ami Nieltől igencsak meglepő teljesítmény volt – de egyszer csak véget ért a műsor a tömeg pedig szétszéledt. Egyedül mi nem indultunk haza. Nem akartuk, hogy véget érjen ez az este és egyikünk sem mert megszólalni. Talán azt reméltük, hogy ha nem beszélünk róla, akkor nem kell elutaznom. Lassan andalogtunk a folyó menti sétányon, kéz a kézben. Az utolsó buszra szálltunk fel, ami hazavitt bennünket.

   Amikor be akartam nyitni a csöndes házba, Niel hirtelen visszarántott. Kíváncsian néztem rá, hogy mit szeretne még. Nem vagyok híve a könnyes búcsúknak, sem a szomorú beszédeknek, meg semmi hasonlónak. Jobban szeretem a strucc-politikát, ha már a problémákról van szó. Amiről nem veszek tudomást, az talán felszívódik az éterben, mintha soha nem is lett volna.

- Liz, én…

- Ne, ki ne mondd! Rosszul kezdődik…

- Csak annyit szerettem volna, hogy ezt még meg akartam tenni mielőtt meghalok Noona kezei által, amiért ilyen későn hoztalak haza. – mondta nevetve, miközben két keze közé vette az arcom és megcsókolt. Ez már igazi csók volt – és volt időm a szememet is lehunyni. Gyengéd, de igazi.

   Mosolyogva váltunk el egymástól az emelten. Amikor benyitottam a szobámba, meglepetésemre testvérkém az ágyon hasalva olvasott éppen. Szerencsémre teljesen éber volt, így csak annyi kellett mondanom:

- Nem akarok hazamenni. – és már mellettem is termett, vigasztaló karjai fonódtak körém.

- Most nem tudom, hogy örüljek, hogy jól sikerült a randid, vagy menjek és öljem meg Nielt, amiért TÚL jól sikerült a randid. – erre a kijelentésére mind a ketten elnevettük magunkat. Aznap este sok év után Leának ismét fognia kellett a kezem, hogy el tudjak aludni.

#17

*Liz POV*

- Ne! Ne! NE! – mondtam egyre hangosabban, egyenesen arányosan azzal, ahogyan Niel siklott a jégen. Nem éreztem stabilnak magam a korcsolyáimon, habár előszeretettel görkorcsolyáztam, ez azért más volt. Kedves dolog volt Danieltől, hogy segíteni próbált, de azzal, hogy tolt maga előtt, valamiért nem azt érte el, hogy nőtt az önbizalmam. Mikor belátta, hogy ezzel nem megyünk sokra, szembe fordult velem, és kinyújtotta a kezét.

- Hah! Én nem húzlak. Még magamat sem tudom elindítani biztonságosan, téged meg pláne nem. – mondtam a fejemet ingatva.

- Én akarlak húzni téged, te bolond! Fogd meg a kezem! – mondta, majd ahelyett, hogy megvárt volna, megoldotta ő a helyzetet, összekulcsolta kezeinket, és elindult hátrafelé, mire szédülni kezdtem.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - adtam hangot bizonytalanságomnak, de Niel mintha meg se hallotta volna, úgy kacsázott hátra. Én addig-addig néztem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és nemesebbik felemmel a jégre huppantam.

- Áu. – jegyeztem meg nagy nyugalommal az arcomon, de Daniel már ott is termett mellettem.

- Jól vagy? Nem akartalak ellökni.

- Nem te löktél el, egyszerűen baj van a szem, kéz és lábkoordinációmmal. Igazán nem a te hibád, hogy béna vagyok. – mondtam legyintve.

- Nem is vagy béna. Na gyere, mielőtt megfázol. – Hajolt le hozzám. Egyik kezem átvetette a vállán, úgy segített felállni.

   Le sem tagadhattam volna, hogy nagyon jól esett a közelsége. Nem voltam egy cserfes lány, aki a fiúk társaságában is megállja a helyét. Ám Niellel nem kellett megjátszanom magam, soha nem erőltette a beszélgetést, egyszerűen elég volt neki, ha meghallgattam és figyeltem rá. Elfogadott ilyen csendesnek, sőt, szerintem sokszor jól jött neki, hogy senki nem szakítja félbe. Azt vettem észre, hogy szép lassan lebontja a védőfalamat, ami a világ és közöttem állt. Nem faltörő kossal, ahogyan sokan tennék, hanem tégláról téglára.

   Annyira elgondolkodtam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy megálltunk, és csak néz rám nagy szemekkel. Arca olyan közel volt, hogy láttam a fényeket táncolni a szemében.

- Mi… mi az? Van valami az arcomon? – kérdeztem fülig vörösödve.

- Figyelsz te rám? Két perce szólongatlak, de nem válaszoltál…

- Bocs, kicsit elkalandoztam.

- Azt látom.

   Miután már viszonylag stabilan álltam a jégen, újabb feladat adódott számomra: elkerülni a többi taggal való frontális ütközéseket. Niel próbálta hárítani a becsapódásokat, de nem mindig sikerült. Ilyenkor mindenkit a földről kellett összeszedni, az együttes vonatozást pedig már én is élvezhettem.

   Végül Niel ismét kisajátított, megfogta a kezem, és úgy siklottunk, kéz a kézben a többieket kerülgetve. Sajnáltam egy kicsit, hogy Lea kimarad a mókából, de miatta sem aggódtam túlságosan, mert amikor a padok felé pillantottam, épp összehajolt C.A.P-el, aki gondolom le akarta ápolni, nővérem meg szokás szerint nem hagyta magát.

   A másnapi program a gyerekpark volt. Sok minden eszembe jutott ahova elmehetnénk Koreában, de ez nem volt köztük. A park hatalmas területet foglalt el és volt minden, amire csak a gyerekek – és persze mi – vágyhattunk. Állatkert, játszótér, vidámpark, szikrázó szökőkutak.

   Niel, mint egy kisgyerek rángatott egyik ketrectől a másikig, egyik szökőkúttól a másikig. „Ezt meg kell nézned!” „Liz, ilyet még nem láttál!” – Nem, tényleg nem láttam még soha csimpánzt, aki épp a köteleken szaltózik, elefántot, ahogyan fürdik és hasonlókat.

- Niel, Magyarországról jöttem, nem az űrből. – jegyeztem meg néha, de mintha meg sem hallotta volna.

   Ahogy elhaladtunk egy játszótér mellett, a fiúk úgy rohamozták meg, akár egy óvodás csoport. Elég viccesen néztek ki, ahogyan a pár éves gyerekek között billegtek a rugós lovacskán, vagy épp a mérleg hintán próbálgatták, hogy melyikük tud magasabbra repülni, mikor a másik leér a földre. Én – elveim lévén – egy hintába ültem le és szúrós szemmel néztem C.A.P és nővérem után. Lea – szokását megtartva – a földbe félig beásott autógumikon ugrált, míg a buzgó leader minden egyes mozdulatánál tárt karokkal rezzent össze, hogy el tudja kapni, ha esetleg Lea repülni vágyna.

   Hirtelen egy kéz szorult a hátamnak, és nem Lea, hanem én kezdtem spontán repülésbe a hintával együtt. Niel előre szaladt, és onnan is meglökött a térdemnél fogva, így egyre magasabbra szárnyaltam. Vadul kapálóztam, hátha eltalálom az orvul támadót, de nem jártam sikerrel, ő csak kacagva állt előttem. Mikor sikerült lefékeznem, eszeveszetten kezdtem Niel után rohanni, de ő gyorsabbnak bizonyult. Szerencsémre lehet számítani a Teen Top-ra, ha bosszúról van szó, így Niel nyakig a hóba ásva végezte.

   Az utolsó állomásunk a vidámpark volt. Ez volt számomra az igazán nagy élmény, mert még soha nem jártam vidámparkban. Csillogó szemmel bámultam a hatalmas körhintákat, a hullámvasutakat, és a mindenütt villódzó neonfényeket. 

   Changjo mindenképp a szellem kastélyba akart bemenni, nővérem pedig igyekezett hárítani amennyire csak lehetett.

- Jonghyun, ne haragudj, de fiatal vagyok én még a szívrohamhoz. Nem lehetne valami kevésbé életveszélyesebbet kipróbálni?

- Noooooooona! Kéérlek! – kezdték rá a többiek is.

- Nem tudom fiúk, én sem rajongok az ötletért… - vetettem egy aggodalmas pillantást azokra, akik kifelé tartottak a kastélyból, és túl sok volt a falfehér arc és az űzött tekintet.

- Nem kell félned, én is megyek. – ragadta meg a karomat Niel, mire eszembe jutott az erdei afférunk a fácánokkal. Ekkor kezdtem csak félni igazán. Végül a többség dönt alapon megvettük a jegyeinket, és beültünk a kis kocsikba, amik körbe vittek minket a kastélyon. Én Niel mellett ültem, Changjo Chunjivel, Ricky L.Joe-val és Lea természetesen C.A.P-el közösködött.

   Ahogyan egyre beljebb haladtunk a sötétben, furcsa hangok szűrődtek ki a falak közül. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy elképzeltem a hangfalakat, amik el vannak rejtve… bizonyára… Még csak pár perce haladtunk, amikor közvetlenül mögöttem éles kiáltás hangzott el.

- Wááá! Valami hozzám ért! – ordított magán kívül Changjo. Na tessék, és még ő akart bejönni a legjobban.

- Öhm.. Jonghyun, az én voltam. Bocs. De olyan közel hajoltál, hogy a hajad csiklandozta az orromat. – szólalt meg Chunji is, mire mindenki felnevetett, csak hogy ezzel is oldjuk a hangulatot.

   Egyszer csak éreztem, ahogyan ujjak kulcsolódnak az én kezemre is. Mielőtt felsikítottam volna, egy halovány zöld fény alatt elhaladva láttam, hogy a végtag Nielhez tartozik, aki szabad ujjainak körmét rágta éppen. Mosoly jelent meg az arcomon, de ez csak addig tartott, míg a nyakunkba nem zuhant az első csontváz. A mellettem ülő egy nőt megszégyenítve sikoltott fel, és kapaszkodott belém kétségbeesetten. Nekem kis híján kisimult az EKG-m.

   Nem baj, kényelmesen elhelyezkedtem Niel ölelő karjai között, és együtt hősiesen végig sikítoztuk az utunkat.  A többiek sem tettek másképp. Ricky fele idő tájt ki akart szállni, és azért könyörgött L.Joe-nak, hogy fogja meg a kezét.

- Felejtsd el Changhyun. – mondta komolyan a kérlelt.

- Na, Hyung, akkor legalább a kisujjunkat kulcsoljuk össze! Így olyan, mintha egyedül ülnék! – érkezett a további könyörgés, még végül azt érte el, hogy megkapta a mellette ülő kabátjának szélét.

   Mikor már senki nem bírta idegekkel, elkezdett erősödni a kinti fény. Niellel szétrebbentünk, mintha mi sem történt volna. A hangomat próbálgattam, használható-e még, vagy végleges károsodást szenvedett a sok sikoltozásban, amikor eszembe jutott, hogy Leát nem hallottam odabent.

   Hátratekintettem, mire azt kellett látnom, hogy drága nővérem két kezével a szemeit fogja be és – nem lévén több szabad keze - a mellette ülő Minsoo pedig a füleit. A kis csaló, ez olyan, mintha csukott szemmel, lenémítva nézne meg egy horror filmet. Bár ha jobban belegondolok, Leát akkor is halálra ijesztettem, amikor otthon port törölt, én meg besétáltam a szobájába és megszólaltam. Szegény majdnem leesett a székről.

- Akkor most én választok! – jelentette ki Lea, amiért kicsit megnyugodtam, hogy akkor a következő kör valami olyasmi lesz, ami megkíméli a szívem.

   Nagyot tévedtem. Ugyanis drága nővérem az óriáskereket szemelte ki áldozatul, no meg engem, aki tériszonyos. Próbáltam nem mutatni félelmem, de bátorságom csak addig tartott, amíg elindult a menet. Egyre magasabbra kúsztunk, és szinte éreztem, ahogyan fogy a levegőm. Ijedten tekingettem ki az ablakon. Még az volt a szerencse, hogy zárt terű fülkékbe lehetett utazni, különben már meghaltam volna.

- Félsz? – kérdezte Daniel, aki már szinte élettársamul szegődött. Lehet, hogy otthon is az ajtóm előtt fog aludni? Mert, hogy beljebb nem jöhet, az biztos – Lea tutira kiakadna.

- Áh! Dehogy… Végül is csak egy kis lélekvesztőben libegünk soksoksoksoksoksok méterre a föld felett. Én félni?...

- Csak ne nézz le… - próbálkozott Niel, de mivel ez a filmekben sem jön be soha, én is az ellenkezőjét tettem, és lepillantottam. Szédülés fogott, el és Niel támogató kezei rántottak vissza ültömbe.

- Na jó. Akkor nézz rám. Jó? Csak rám, és akkor nem lesz baj. – mondta, miközben a szemembe nézett. Ebben a pillanatban értünk fel a kör legmagasabb pontjára, ahol megálltunk, hogy gyönyörködhessünk a kilátásban. Hát én gyönyörködtem. A tőlem alig néhány centire lévő szemeket bámultam. Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, mire Niel megszólalt.

- Liz, én… kedvellek.

- Tényleg? Mert jelen pillanatban én nagyon nem kedvelem magam. – válaszoltam bűvölten. Niel csak finoman elmosolyodott, majd alig észrevehetően közelített felém. Nem voltam képes mozdulni, de nem is akartam. Egyszer csak ajkai finoman az enyémhez értek, majd egy röpke pillanat múlva el is húzódott. Még csak arra sem volt időm, hogy lehunyjam a szemeimet. 

Miféle első csók volt ez?! 

#16

*Lea POV*

   A kirándulás utáni napokban árgus szemekkel figyeltem Nielt, de nem tett semmi félreérhetőt. A dolog távolról sem akasztott ki annyira, mint ahogy mutattam, de a látszatot fenn kellett tartani. Bár én lennék a második legboldogabb, ha mégis csak ilyen irányba sodródna a kapcsolatuk - az első Liz lenne.

   A következő napokban a fiúknak közbejött egy kis munka, ami miatt nem tudtak velünk tartani, így beszerveztem egy kis lányos programot magunknak. Ellátogattunk néhány régiség kereskedésbe, ahol  Liz nyugodtan válogathatott a régi kacatok között, amiket imád – velem együtt. Éppen az egyik félreeső városrészben vásárolgattunk, amikor megcsörrent a telefonom, és a kijelzőn Chunji neve jelent meg. Intettem Liznek, hogy kint leszek, és kisétáltam az üzletből.

- Igen?

- Noona! Nem találom az egyik pólómat, pedig most nagyon szükségem lenne rá!

- Chanhee, nem mondod komolyan, hogy ezért hívtál fel?! – kérdeztem vissza hitetlenkedve.

- De ha egyszer szükségem van rá! Fotózásunk lesz és oda nem mehetek akármiben!– nyafogott.

- Jól van, kezdjük inkább ott, hogyan nézett ki, mert így fogalmam sincs, hogy melyik pólóról beszélsz a kétgardróbnyi ruháitok közül…

- Arról a csíkosról beszélek, amit a fekete zakómmal szoktam felvenni.

- Azt tegnap pont a szárítóban láttam, vagy az ágyadon keresd, ahol gondolom még mindig ott van, amit bevittem napokkal ezelőtt – tettem egy enyhe szemrehányást, ha már témánál voltunk, de mintha csak a falnak beszéltem volna.

- Kösz Noona, mi lenne velünk nélküled?

- Hát azt néha én sem tudom, hogyan éltetek túl nélkülem húsz évet.

- Ja, és Changhyun szeretne egy kis csokit enni, de itthon már az összes elfogyott. Tudnál hozni egy keveset? – mosolyogva ingattam a fejem, mikor letettem a telefont. Sose fognak felnőni, de hát ezért szeretem őket annyira.

   Hirtelen valaki szorosan magához ölelt hátulról, és a nyakamba csókolt. Mikor megfordultam, akkor láttam, egy napszemüveges Kaial állok szemben, de időm sem volt köszönni, mert azonnal lecsapott ajkaimra. Én pirulva toltam el magamtól.

- De Jongin, mégis csak az utcán vagyunk…

- Ugyan, nem lát minket senki, nekem pedig hiányoztál… - mondta nevetve. Nekem is nagyon hiányzott, de ezen a héten minden percet Lizzel szerettem volna tölteni, nem mellesleg még a húgom sem tud a kapcsolatunkról. Lehet, hogy nem így kellene megtudnia. Ám amikor ehhez a gondolatomhoz értem, Liz hangját hallottam magam mögül.

- Lea? És… - megfordultam és láttam, hogy egyébként is nagy szemeit most még nagyobbra kerekítette, majd pedig éles váltással láttam megjelenni a haragot tekintetében, de Kai-ra való tekintettel ezt palástolta.

- Mi folyik itt? – kérdezte magyarul.

- Hát, ami azt illeti… - sosem jöttem előtte zavarba, de most hirtelen érdekes tanulmányozni való akadt a lábam előtt. – Majd később elmondok mindent. Nem lennél kedves vele? Igazán kedvelem…

- Azt elhiszem. De tudod, hogy nekem ettől több kell, hogy kedves legyek valakivel. – és ezennel beszélgetésünk tárgyához fordult, aki csak értetlenül pislogott, mivel még sosem halott magyarul beszélni. 

- Öhm… ne haragudj. – mondtam neki, majd Lizre mutattam – Ő itt a húgom, Liz. Liz, ő Jongin az én…

- A barátja. – hajolt meg Kai egy huncut fél mosollyal az arcán, és azt hiszem ez volt az első rossz pont a húgomnál. Bár tudtam, hogy Jongin csak mások előtt akarja magát magabiztosnak mutatni, a húgomnál ez nem jött be. Csakis annak köszönhette az udvariasságot, hogy Kai idol, és hát, Lizre – mint K-Pop rajongóra – sem volt ez hatástalan.

- Aha. Barátja. – ekkor Liz magyarra váltott, de továbbra is Kai-al tartotta a szemkontaktust – Nem láttam, hogy mondjuk C.A.P a nyakadba csókolt volna.

- Liz… - szűrtem a fogaim között. Kezdett nagyon kínos lenni a helyzet, és drága testvérem nem könnyítette meg a dolgom. Bár joggal volt dühös, mégsem Jongin volt az ok, amiért nem mondtam el.

- Adnál nekünk pár percet? – néztem a szenvedő alanyra, aki csak meglepett arccal bólintott, én pedig kézen ragadtam a bajkeverőt, és visszarángattam az üzletbe.

- Elment az eszed?! Nem tudtál volna uralkodni magadon?

- Miért kellett volna? Talán ha elmondod, akkor barátságosabban viselkedek. De VALAKI úgy döntött, hogy titokban tartja. Egyébként sem szimpatikus nekem… Bár azt meg kell hagyni, hogy élőben sokkal jobban néz ki… - pillantott a kirakat üvegén ki a még mindig bambán álló idolra.

- Aj! Liz én egyszerűen csak… Tudod mit? Mindegy. Most kimegyek és helyre hozom, amibe belerondítottál. Egy kevés udvariasság azért szorulhatott volna beléd. – fogtam magam és otthagytam a boltban. Kint kézen fogtam Kai-t és elhúztam az üveg elől egy kis utcába, ahol senki sem járt, hogy ne legyünk szem előtt.

- Ne haragudj… Liz nem…

- Whoa… ez nagyon más volt, mint a rajongóimmal. Nem ismer igaz? – vajon miért fogja mindig erre, ha valaki nem visít eszetlenül, mikor meglátja?

- De igen, ennek köszönheted, hogy „kedves” volt hozzád. – mutattam macskakörmöt az ujjaimmal, mire még értetlenebb fejet vágott.

- KEDVES?! Ijesztő húgod van… - kukucskált ki a hátam mögött a régiségkereskedés irányába. Én is elgondolkodva álltam mellette.

- Általában nem, csak mikor a pasijaimról van szó… – motyogtam szinte magamnak, de úgy tűnt Kai-nak nem csak a tánchoz és az énekléshez van tehetsége – a többiről inkább ne is beszéljünk – hanem a hallása is kitűnő.

- Szóval a „pasid” vagyok? – kérdezte huncutul vigyorogva.

- Mi? Én nem úgy… vagyis úgy értem… hogy nem átlag… szóval… - talán még sosem voltam ennyire zavarban egy férfi előtt, de Kai odajött és átkarolta a derekamat.

- Én viszont nagyon is úgy értettem. – mondta komolyan, majd szenvedélyesen megcsókolt. Hiányzott már az érintése, így az illedelmesnél kicsit tovább hagytam magamnak, hogy élvezzem a pillanatot, aztán elhúzódtam.

- Most már mennem kell, mert velem nem lesz kedves Liz. Majd megkérem, hogy küldjön gyászjelentést, ha időközben kitekeri a nyakam.

   Még egy futó csókot nyomtam a szájára, és visszarohantam sebtiben otthagyott húgomhoz, aki még mindig a kacatok között válogatott. Szerencsére nem volt nehéz kiengesztelnem, ugyanis mikor közöltem vele, hogy másnap korcsolyázni megyünk a fiúkkal, el is feledkezett arról, hogy haragudnia kellene rám.

   C.A.P-nek egy ismerőse birtokolta a jégpályát, ahova soron kívül, zárás után beengedtek minket, így legalább nem volt gondunk a rajongókkal, csak a kedves, idős portás bácsi figyelt minket árgus szemekkel. Szenvedélyes korcsolyázóként – számomra mindegy volt, hogy görkorcsolya, vagy a jégen kellett siklanom – önfeledten suhantam a jégen, el-elhagyva a többieket, akik kissé bizonytalanul álltak a lábaikon, aztán szép lassan mindenki belejött a mókába, kivéve Lizt. Örömmel hagytam a buzgó Daniel segédkezeire.

   Bár a srácok elsődleges szempontja azt volt, hogy kit tudnak a legtöbbször a fenekére lökni, azért jókat kacagtunk. Egyszer csak valaki fénysebességgel haladt el mellettem, megragadva kezeimet és magával húzott. Kétségbeesetten kapaszkodtam a felső végtagba, aminek végén egy vigyorgó Changjo nézett vissza rám.

- Kapaszkodj erősen! – kiabált, és még gyorsabb tempóra váltott. Hát rajtam ne múljon – gondoltam, de ekkor – ellentétben velem – elengedett és egyenesen a palánk közelébe álló Minsoo felé lökött. Megállni esélyem se volt, csak tompítani tudtam a becsapódás erejét, de így is szinte teljes erővel a leader védelmező karjai közé csapódtam. Együtt siklottunk, míg a korlát utunkat nem állta. Nagyot nyekkentünk mind a ketten, majd C.A.P finoman félreállított, hogy összeszedjem magam és a merénylő után vetette magát:

- Yah! Choi Jung Hyun! Jössz ide, de azonnal! – mire a szólított csak veszett menekülésbe kezdett.

- Eszem ágában sincs Hyung! Ha odamennék, beleásnál a jégbe! – kiabálta kacagva.

- Ne gondold, hogy így nem foglak! – érkezett azonnal a válasz. Én nyugodtan indultam utamra, gondolván, hogy mára megkaptam az adagomat a csínytevésekből. Sajnos a matematika sosem olt az erősségem, így ezúttal is csúnyán elszámoltam magam.

   Ahogy magabiztosan haladtam előre, egyszerre hátulról hatalmas lökést éreztem, majd elvesztve egyensúlyomat arcom intim közelségbe kerülhetett a jéggel. De mintha ez nem lett volna elég, még egy kósza végtagokból álló rakás is rajtam landolt. Liz, Daniel, és a kergetőzésben megzavart C.A.P-Changjo páros ijedten álltak körbe minket. Elsőként Ricky ült fel a hátamon, és kapott észbe:

- Noona! Jól vagy?

- Jól… csak… szálljatok… le... rólam… - köhögtem fel egyenként a szavakat. Koreai gének ide vagy oda, mégis csak három férfi súlya alatt feküdtem a jégen, ami kissé megviselte nem túl edzett korpuszomat. Mire lekászálódtak rólam, úgy éreztem, hogy ez a pár perc hatékonyabb volt az összes eddigi fogyókúránál, amit valaha végig csináltam – ugyanis hihetetlenül laposnak éreztem magam.

- Noona! Neked vérzik a szád! – kiáltott fel L.Joe ijedten, mire én az érintett területhez kaptam, de nem kellett volna, mert éles fájdalom hasított végig rajta.

- Áu. – mondtam fintorogva véres kezemnek. Hirtelen mindenki nagyon finoman akart velem bánni, segítő kezek fonódtak körém. Persze a vétkesek voltak a legszorgalmasabbak, de előfordul az ilyen. Akkor elégeltem meg a túlzott figyelmet, amikor azon kaptak össze, hogy kibe is karoljak bele és életre hívtam – nevelő szándékkal persze – pedagógus énem.

- Elég legyen, nem rokkantam meg, csak kicsattant a szám. Mindenki mehet a dolgára! Minsoo segítenél? – néztem a meglepett leaderre, de ő csak bólintott, majd úriember módjára a karját nyújtotta nekem, amibe örömmel kapaszkodtam bele.

   A pálya körüli padok egyikére ültetett le, míg ő elment a táskáink egyikébe rejtett forró teás termoszért. Mire megérkezett a teám, a szám tekintélyes méretűre dagadt, így nehézségekbe ütköztem ivás és beszéd téren. Az elsőt C.A.P megkönnyítette számomra egy szívószállal, amiért igazán hálás voltam, sőt egy sebtapaszt is kerített, amit sok sziszegés közepette próbált felragasztani duzzadt ajkaimra.

- Maradj már nyugton egy kicsit! – mondta mély hangján, ahogyan ujjaival körözött előttem.

- De neb kell! Folt bár ilyeb, bajd elbulik… - ejtetem ki a szavakat nagy nehézségek árán, mire Minsoo a hasát fogta a nevetéstől – neb ficces… - szemöldököm annyira ráncoltam amennyire csak tudtam, hátha az elvesz a helyzet komikumából egy keveset. Végül sikerült a sebtapaszt a helyére illeszteni, és mivel C.A.P nem a bőbeszédűségéről volt híres, én meg nem erőltettem kiejteni a szavakat, egy hógolyóval a számon figyeltem a többieket, akik a jégen szórakoztak.

   Niel feltűnően védelmezte Lizt, aki ki volt téve a srácok jókedvének. De úgy láttam, hogy igazán nem bánta. Együtt vonatoztak, húzták egymást, majd együtt is estek el. A felállás procedúrája pedig csak újabb eséseket produkált, amin akaratlanul is elmosolyodtam, de gyorsan vissza is rendeztem a vonásaimat, ugyanis sebem visítva tiltakozott a túl széles vigyor ellen.

    A jégen Liz kétségbeesetten kapaszkodott Nielbe, hogy el ne essenek, az énekes pedig gyengéden ölelte át egyik kezével a húgom derekát, másikkal pedig a kezét fogta, és próbálta a mozdulatokat bemutatni neki. Amikor látta, hogy ez nem vezet sehova, úgy döntött, inkább húzza maga után, hátha úgy megmarad a korcsolyázás élménye. Megragadta Liz mindkét kezét és elindultak. Körbe - körbe siklottak a pályán, néha kanyarogva kerülték ki az eléjük csúszó-gördülő Teen Top tagokat.

   Egyszer azonban Daniel elvétette az irányt és egyenesen a fenéken sikló Rickybe ütköztek. Mindketten elterültek a jégen, a maradék állva maradónak pedig ez egy remek alaklom volt „kicsi a rakás”-t játszani. Így szegény Changhyunra még ráhasalt Chunji, Changjo, L.Joe meg ugye már ott feküdt keresztben Daniel is. Liz csak kacagott a mellette kialakult ember- hegyen, alul a nyögdécselő idollal. A játéknak C.A.P vetett véget, mert a portás bácsi már látványosan szunnyadt a kapufülkéjében.

   Otthon lefekvés előtt még mindenkire rátukmáltam egy bögre forró kakaót, sok tejszínhabbal. Ahogy ültünk a nappaliban, és kínomban már csak dülöngélve – mert hogy a Teen Top-pal egy légtérben nem lehet sokáig bírni mosolygás nélkül – Lizzel az oldalamon, akinek az oldalán természetesen Niel foglalt helyet, aminek felettébb örültem – arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy több mint a hét fele eltelt, és húgomnak hamarosan haza kell utaznia…

#15

*Liz POV*

   Vidáman indultam kifele a szatyorral, amit Lea kért tőlem, bár biztosra mentem, és az ablakban néztem, hogy mikor is érkeznek meg pontosan, mert eszem ágában sem volt kinn ácsorogni ebben a veszett koreai hidegben. Finoman a fiúk tudtára adtam, hogy elkelne egy kis segítség, de ők csak tovább bámulták a roppant izgalmas autóversenyt, amit Changjo és Ricky játszottak, a többiek pedig hangosan szurkoltak nekik. Egy vállrándítással elintéztem a dolgot, mivel nem oldódtam még fel teljesen a közelükben, inkább vállaltam, hogy magam cipekedek többet.

   Viszont amikor kiléptem az ajtón, különös látvány tárult elém. Lea valamiért még mindig a kocsiban ült, C.A.P pedig ott guggolt előtte, arcát a kezében tartva. Arcuk közel volt egymáshoz. NAGYON közel. Majd nővérem egyszerre elhajolt, így a leadernek meg kellett támaszkodni a földön, hogy ne veszítse el egyensúlyát. Hát ez szép. Mikről le nem maradtam, míg külön voltunk. Megjegyeztem magamnak, hogy este alapos faggatózásnak lesz kitéve szeretett vérem. Végül Lea kikászálódott – nem túl kecsesen – és elindult pár csomaggal befele, én pedig mintha mit sem sejtenék, szépen leslattyogtam a meglepett Minsoonak segíteni.

- Hát te?

- Lea hívott, hogy nem szeretnétek sérvet kapni befele a cipekedéstől, és jöjjünk ki segíteni. A többiek sajna nem érnek rá, észrevételeim szerint roppant fontos verseny közepén voltak az X-boxnak hála.

- Adok én nekik X-boxot… - morogta, majd nem túl előzékenyen otthagyott a kocsinál. Bentről készülődő csata zajai szűrődtek ki. De ha nem is csata, Niel hangját fél Szöul hallhatta, ahogyan méltatlankodik. Aztán mintegy végszóra, a fiúk engedelmes libasorban vonultak ki az ajtón szatyrokkal a kezükben. Ha engedetlen gyerekeim lesznek, tutira szerződtetem C.A.P-et bébiszitternek.

   Az este további része – hozzávetőleges – nyugalomban telt. Nagyon fáradtnak éreztem magam, az időeltolódás sem segített rajtam, így elég szótlan voltam, szerencsémre volt, aki beszéljen helyettem. Lea is sokat tudott beszélni, de csak csodálkoztam, hogy a fiúk hogy képesek ennyit jártatni a szájukat, ráadásul minden második szavukkal összevesztek valamin.

   Lefekvéshez készülődve bemásztam Lea mellé a nagy francia ágyba. Hah. Mit csinál ekkora ágyban egyedül?

- Egyébként mi van közted és C.A.P között?

- Hogy mi? – úgy nézett rám, mintha nem is anyanyelvünkön szólaltam volna meg. Biztosan elszokott a magyar beszédtől, ezért megkérdeztem koreaiul, további értetlenségét látva pedig bepróbálkoztam az angollal is, ami sosem ment nekem igazán.

- Jaj Liz! Nem a kérdést nem értettem, bár angolul még csak köze sem volt az előző kettőhöz, de ez most lényegtelen. Miről beszélsz?

- Láttalak ám odakint benneteket… - húztam szorosra a szemeimet, hogy érzékeltessem, nem tud átverni. – Úgy néztetek egymásra, mint akik mindjárt szobára men…

- LIZ! Fogd be!

- De hát ha egyszer így volt!

- Képzelődtél. Bevertem a fejem, és ő csak megnézte, hogy nem vérzik-e. Elég érdekes fogalmaid vannak a szobára menetelről, de az tuti, hogy én nem így képzelem, és legfőképp nem vele! – akárhogy is tiltakozott, tudtam, hogy mit láttam, bár úgy tűnik Lea tényleg nem vette észre a rapper érzéseit, ami elég furcsa, hiszen jó emberismerő.

   Reggel drága nővérem iszonyat hangzavarral ébresztett fel, miszerint ideje reggelizni. A többiek már lent vártak, hatalmas – szerintem természetellenes – lendülettel kezdve a napot. A francba – gondoltam - otthon hagytam a „jó reggelt” kekszemet. A reklám szerint azzal jól indul a nap. Első napom lévén itt a városban, csak körbesétáltuk a környéket, amit inkább Lea ismert, a fiúk úgy tűnik, nem sokat sétálgatnak odakinn.

   A másnapi program túrázás volt a közeli hegyekben. Véleményem szerint ez volt nővérem bosszú hadjárata ellenem az első esti faggatózásért. Nem baj, csak azért is végig fogom trappolni a napot, bár nem vagyok valami nagy sportember. Ricky és Niel készséggel segédkeztek az elemózsia elkészítésében, illetve bármiben, aminek egy kis köze is volt a kajához. A többiek a túlélő csomagjainkat készítették össze. Szerencsére itt hat hordár állt rendelkezésünkre és nem kellett nagyon nehéz hátizsákot vinnem, nem úgy, mint az otthoni túrázások alkalmával.

- Viszünk sátrat is? – jelent meg egy Changjo fej az ajtóban.

- Csak egynapos kirándulásra megyünk Jonghyun, nem túlélő táborba. – válaszolt készséggel Lea.

- Pedig izgalmas lenne. – bővült a fej-kollekció egy Chunji-val is.

- Amekkora természetjárók vagytok, elég izgalmas lesz ez sátorozás nélkül is. – kontrázott nővérem, mire a fejek eltűntek az ajtóból.

   Az út nem nevezhető unalmasnak, ha a Teen Top tagokkal utazik az ember. Azt reméltem, alhatok még egy kicsit, és kipihenhetem a reggeli ébresztést, de esélyem se volt. A fiúk vagy hangosan énekeltek, vagy játszottak, aminek mindig az lett a vége, hogy valaki ordít, mert veszített. Én még nem szálltam be, pedig invitáltak többször is, ahhoz még nem oldódtam fel teljesen. Inkább csendesen kacarászok-stratégiát választottam. C.A.P és Lea elmerülten beszélgettek elöl, kivéve, amikor a leader hátra szólt, hogy hagyják abba az ugrálást, különben a szakadékban kötünk ki.

   Végül a kocsit egy parkolóban hagytuk és elindultunk kis túránkra. Nem telt bele fél óra, és Ricky megkérdezte:

- Noona? Mikor állunk meg pihenni? Én ennék egy keveset.

- Nem fogunk megállni ebédig. De gondoltam rád, hoztam egy pár darab müzli-szeletet. Itt van a zsebemben. – válaszolt végtelen türelemmel nővérem, majd átnyújtotta az éhezőnek az ennivalót, aki boldogan ugrálva indult meg előttünk.

   C.A.P Leával ment elöl, ők alkották a navigációs rendszert, mivel se nekem, se a többi fiúnak nem volt érzéke a térképhez. A srácok körülöttük ökörködtek, komolyan, mintha óvodásokkal indultam volna útnak. Mindenre rácsodálkoztak, gilisztát és bogarakat gyűjtöttek egy befőttes üvegbe, ami az egyik hátizsákból került elő. El nem tudom képzelni, hogy Lea azt mire szánta, de végül is jól jött. És persze elmaradhatatlan volt a botokkal való „Star Wars” adaptáció.

   Niel pedig nagy meglepetésemre hozzám verődött. Fel nem foghatom mit élvezett a társaságomon, ugyanis nem vagyok valami bőbeszédű, de idővel rájöttem, hogy igazából nem számít, megoldotta az én részemet is. Aztán azon kaptam magam, hogy már nem is érzem magam kényelmetlenül, mint általában a fiúk közelében. Pedig jelen esetben az is rátehetett volna egy lapáttal, hogy évek óta rajongok érte, de persze előbb nyeltem volna le a Ricky kezében tekergőző gilisztát, mintsem hogy ezt elmondjam neki.

- Nagyon vártalak ám. Lea sokat mesélt rólad. – mondta vigyorogva.

- Hát én ezt nem mondhatom el rólatok… - húztam össze a szemem – de… miket is mesélt rólam? – néztem rá kíváncsian – csak hogy tisztában legyek vele, mennyire rombolta le az imidzsem. Remélem legalább a kiskori pelenkázós jelenetek kimaradtak…

- Á! Semmi olyasmit – nevetett fel.

- Huh. Már azt hittem, hogy el kell ásnom magam az av…- és ezzel a lendülettel megcsúsztam egy kövön, ami nem látszott a hó alatt, így Liz mégiscsak az avarban landolt. Még szerencse, hogy jól felöltöztem.

- Liz jól vagy? – guggolt le hozzám készségesen Niel, hogy segédkezet nyújtson, amit némi csúszkálás után el is fogadtam. Érintése kellemesen meleg volt átfagyott kezemnek. – Azta. Nem fázol? Jég hideg a kezed.

- Öhm… nem, nem fázok. Sokszor hideg a kezem… - kaptam ki az említett testrészem az övéből.

- Add csak ide, felmelegítem. – Kapott utánam, majd nagy koncentrációval elkezdte dörzsölni jéggé fagyott kézfejemet. Ahogyan ott állt, nyelvét enyhén kiöltve, szemöldökét ráncolva nevethetnékem támadt.

- Ilyen vicces vagyok? – nézett fel a nagy munkából.

- Nem… nem… csak.. nem is tudom… - kuncogtam, majd ahogy a szemébe néztem, elmúlt a kacagási kényszerem. – Khm… köszönöm, de jobb lenne mennünk, mielőtt itt hagynak a többiek. – indultam el a jónak sejtett irányba. Egy darabig baktattunk egymás mellett, mire egyszer csak Niel szólalt meg:

- Liz? Hogy állsz a tájékozódással? – Teljesen elgondolkodtam, nem is figyeltem merre járunk, vagy hogy mit mond mellettem.

- Hm?

- Azt kérdeztem, hogy állsz a tájékozódással?

- Hát ne bízd rám a kincses térképed, ha azt akarod, hogy valaki még megtalálja az elásott ládát. Miért?

- Mert szerintem eltévedtünk…

- Dehogy tévedtünk el. A többiek itt mennek előttünk nem messze… - indultam el újra, de csak azt sikerült elérnem, hogy ugyanoda lyukadtam ki, ahol Niel az előbb is állt.  A francba. Ez nem jó, nagyon nem jó.  A lábaim is kezdtek nagyon fájni, kellett nekem túrázgatni lúdtalpasan.

- Lea nekem egyszer azt mondta, hogy csak egy turistajelzést kell keresni, az mindig vezet valahova. Keressünk egyet! – elindultunk a sikamlós utakon, de nem jártunk szerencsével, viszont én egyre szerencsétlenebbé váltam. Folyton megbotlottam valamiben, és a lábam is nagyon fájt már. Fáradtan támaszkodtam neki az egyik vaskos fatörzsnek.

- Nagyon fáradt vagy? – kérdezte mellém helyezkedve önkéntes kísérőm, bár szerintem ezt már egy párszor megbánta kis túránkon.

- Á! Dehogy. – intettem, és próbáltam éreztetni az iróniát, de úgy tűnt nem jött össze, Niel nem vette a lapot.

- Hát pedig én mindjárt meghalok, ráadásul a kaja Minsoo hyung-nál van. Aish… - roskadt össze mellettem. Na szépen vagyunk, egy nyafogó kisfiúval ragadtam az erdőben. Erre mintha csak alá akarná támasztani a gondolataimat, elordította magát, mire a madarak ijedten röppentek fel a lombokból. A hátam mögé iszkolt, onnan kukucskált előre.

- Hé! – löktem le a kezét magamról – beléd meg mi ütött? Tán szellemet láttál?

- Hát nem tudom, hogy mi volt az, de az tuti, hogy mozgott valami a bokorban. – mutatott az előttünk húzódó, nem túl bizalomgerjesztő, burjánzó növényekre. Ami mellesleg tényleg mozgott. Oké, csak őrizzük a pánikot. Megpróbáltam Niel mögé rejtőzni, de ő csak tolt előre kezeivel.

- Nem kéne megnézni, hogy mi az? – mondta.

- Hah! Nézze a halál! Menj te, ha annyira akarsz, könnyebb az én bőrömet vásárra vinni! Elvégre te vagy a férfi… vagy valami hasonló… – tettem hozzá szarkasztikusan, amikor az ijedt tekintetű idolon végignéztem.

- Yah! Mi az, hogy hasonló? – kapta fel a fejét kijelentésemre. – Igenis az vagyok! – húzta ki magát, majd érdeklődő tekintetemmel kísérve rárontott a bokrokra, amikből egy ijedt fácáncsalád reppent fel.

   Niel ismételt, sokdecibeles, artikulálatlan ordítással hasalt a földre, mintha csak golyózáporba került volna. Meglepetésemre én is vele együtt sikítottam fel, és én is – újra - lehuppantam a földre.  Normális esetben nem sikoltozok csak úgy, de az ijedező idol már így is rám hozta a frászt. Miután elhalkultunk, egymásra néztünk, és mintha csak visszaszámoltak volna, egyszerre nevettük el magunkat.

- Legalább már megvan az ebédünk, úgyis a kaja miatt aggódtál. – néztem fel rá, mikor odajött, hogy felsegítsen.

- Hát, ez nem volt túl férfias, de azért kössz, hogy te is sikítottál, így nem volt olyan kínos. – vakarta meg a tarkóját, aztán szépen felhúzott, és elkezdte kiszedegetni a száradt faleveleket a hajamból.

- Veszed le a kezed a húgomról, te… te… - remegett bele az erdő hirtelen Lea éles kiáltásába. Mindketten a hang irányába néztünk meglepetten.

- Noona! Hát megtaláltál minket! – indult el lelkesen Niel az újonnan érkezett felé, de Lea szemei szinte vérben forogtak, így visszarántottam a karjánál fogva, mire csak értetlenül nézett rám egy darabig, de ahogy nővérem megindult felénk – egy birodalmi lépegető kecsességével – mégis csak a hátam mögött keresett menedéket. Szépen alakul a kapcsolatunk, akár feleségül is kérhetném, ha már elsőszámú védőpajzsként szolgálok.

- Elment az eszed? Nálatok nem szokás randit kérni?

- Noona, ijesztő vagy, mir…

- Nekem te ne „Noonázz” Daniel! Mi az, hogy rámászol a húgomra itt, az erdő közepén?! – A többiek ekkor érkeztek meg, és nevetve élvezték a kialakuló szappanoperát. Amiket mellesleg nem szeretek túlzottan, ezért úgy láttam, ideje beavatkozni.

- Nyugi, egy fácáncsaládon kívül senkivel sem kerültem közelebbi kapcsolatba…

- Igazán? – kérdezte szúrósan méregetve az időközben a hátamhoz nőtt „vétkest”. Minsoo is közelebb jött, és Lea vállára tette a kezét, mire nővérem arcszíne látványosan halványodni kezdett.

   Nem kevés munkával sikerült megnyugtatnunk, hogy nem esett csorba a becsületemen, de a fiúk nem álltak le Niel ugratásával, így hallgathattuk egész nap a szócsatákat. Képesek voltak a faágról lecsöppenő vízről visszatérni a délelőtti témára. Igazán tehetségesek, komolyan mondom. A kocsiban hazafelé már mindenki elfáradt annyira, hogy elszenderedjen egy kicsit, így lehetett egy kis nyugalmam. Lea és C.A.P halkan beszélgettek, de mivel leghátul ültem, így nem hallottam pontosan, hogy miről. Mondhatott nekem akármit a nővérem, meglehetősen meghittnek tűnt a kapcsolatuk.

   Mellettem Niel fészkelődött egy sort álmában, végül feje a vállamon kötött ki. Először megpróbáltam odébb tolni, vagy legalább megtámasztani kicsit távolabb az aurámtól, de csak azt értem el, hogy a keze is az ölembe hullott. Fülig pirulva löktem el a kezét, és úgy döntöttem, hazáig benyelek egy karót, és inkább nem mozdulok, hátha újra másfele orientálódik majd menet közben, bár nem mondanám, hogy szomorkodtam miatta.

   A következő napokat a Teen Top társasága nélkül kellett élveznünk, így addig nyaggattam a nővéremet, míg el nem vitt egy csendes helyre a városban - kedvemre válogathattam a régiségek között egy antikváriumban. Azonban mire odafordultam volna hozzá, hogy megmutassam legújabb szerzeményem, de csak intett a csörgő telefonjára és kisétált az üzletből. Én vállrántva indultam el a pénztár fele, majd pedig kis szatyrommal a kezemben kiléptem az ajtón. De a küszöbön megtorpantam, és megrökönyödve bámultam a nem mindennapi jelenetet magam előtt. Lea még mindig ott állt a járdán, azonban a nyakában egy magas fazon csimpaszkodott.

- Lea és... - kezdtem bele a kérdésembe, de nem értem a mondatom végére. Akkor egyértelművé vált, miért tiltakozott a nővérem olyan látványosan a C.A.P-hez fűződő gyengéd viszonya ellen. Ugyanis az EXO vezető táncosa állt előttem.