#4 és fél

*Lea POV*

3 évvel később

   A reggelt már kicsit hűvösebbnek éreztem, ezért didergősen fogtam össze magamon a kabátom, míg az árvaház felé tartottam. Menet közben volt időm gyönyörködni a parkosított utcákban, és az járt a fejemben, milyen hitetetlen, hogy itt vagyok. Egy éve lakom Szöulban, és néha azt érzem, hogy sosem fogom megszokni. Annyira más volt itt minden – nyilván azon felül, hogy akkor figyeltél fel valakire, ha európai arca volt, és nem akkor, ha ázsiai, mint odahaza. De azért mégis azt kell, hogy mondjam, imádom. Nem tudok betelni vele, mindig felfedezek valami újat ebben a városban, és vidéken még csak nem is jártam.

   Egy önkéntes munkaprogramon keresztül jutottam ki, miután elvégeztem az egyetemet és a továbbképzést is. Eleinte csak pár hétre terveztem, de végül itt ragadtam. Most, mint fejlesztő pedagógus dolgozom az egyik helyi árvaházban. Számomra a mai napig hihetetlen, hogyan képesek szülők elhagyni a gyermekeiket. A gyerekek szeretnek, én pedig jól érzem közöttük magam.

   Persze sosem tudom kikerülni a saját kultúrámat, nem is próbálok ázsiaiként viselkedni. Gyakran beszélek hozzájuk magyarul, énekelek nekik saját nyelvemen. A munkatársaim mára elfogadnak, és talán kicsit csodabogárként kezelnek, lehet, még meg is kedveltek. De azért még mindig csak egy külföldi vagyok.

   Ahogy beléptem az ajtón, a gyerekek hangos kiáltásokkal szaladtak hozzám, és versenyeztek, ki tud jobban megölelni. Mikor már mindenki kapott egy apró szeletet az ölelésemből, visszaküldtem őket játszani, és elindultam, hogy lepakoljak a személyzetnek fenntartott öltözőben. Ekkor jött oda hozzám a főnököm, aki éjszakás volt. Nagyra becsülöm, hogy ugyanúgy kiveszi a részét a munkából, mint bármelyik alkalmazottja. Nagyon közel áll a szívemhez, talán mert annyira hasonlít a nagymamámra.

- Lea-sshi!

- Igen? Á! Jó reggelt! – hajoltam meg.

- Neked is. – mosolygott - Kora reggel telefonáltak, hogy a mai nap folyamán várhatóak az idolok, akikről a múltkor szó volt.

- Már megint?

- Nem tudtál róluk?

- Nem. – ráztam meg a fejem - Nagyon sokan jöttek az utóbbi időben. Nem mintha zavarna, de olyankor teljesen felborul a gyerekek napirendje. - felindultságomat nehezen tudtam palástolni. Persze, nagyon szép dolog, ha valaki arra használja a pénzét és a hírnevét, hogy segítsen, de mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy ez csupán marketing-fogás. Ez elmúlt két hónapban négy banda is ellátogatott hozzánk, azt hittem egy darabig pihenhetünk. Ráadásul többnyire lánycsapatok érkeztek, őket amúgy sem szívlelem különösebben, szegények nem tehetnek róla.

- Sajnálom. Bizonyára elfelejtettem szólni, ne haragudj. Tudod az én memóriám már nem a régi. Kérlek, próbáld meg kézben tartani a dolgot, ne legyen nagyon nagy felfordulás. De neked ez nem fog gondot okozni. – mosolygott rám biztatóan.

- Igyekszem. – hajoltam meg újra. Még figyelmeztettem az idős portásunkat, hogy ha megérkeznek az idolok, akkor vezesse be őket hozzám, a csoportszobába.

   Az igazság az, hogy a délelőtt folyamán teljesen megfeledkeztem a várható „vendégeinkről”. Túl sok volt a gyógypuszira váró fájós végtag, a lerajzolhatatlan állatsereglet, illetve, természetesen megmentésre váró világ, és az összeszerelhetetlen építőkocka.

   Hirtelen keserves sírást hallottam a szoba egy távolabbi sarkából. Miután a szívem kihagyott pár ütemet, odarohantam az éppen síró kisfiúhoz. Mikor sikerült felmérnem a helyzetet, kissé lelassult a pulzusom, mivel csupán arról volt szó, hogy Nayun-nek nem sikerült úgy átlépnie az egyik játéktárolós dobozt, ahogy tervezte, ennek következtében végzetes horzsolásokat szenvedett el. 

   Mosolyogva vettem az ölembe a mindössze 3 éves csöppséget, aki még mindig zokogott, és leültem vele az egyik fotelba. Többen odagyűltek körénk, hogy meglessék mi történt, páran megpróbálták vigasztalni is, de nem sok sikerrel. Előkotortam a zsebemből egy színes-mintás, életmentő sebtapaszt, amivel leragasztottam a kritikus sérüléseket, de a sírás csak nem akart csendesedni.

   Végső elkeseredésemben énekelni kezdtem. Egyik kedvenc dalom mellett döntöttem, a Tarzanból a „Szívem vigyáz rád” címűbe kezdtem bele. Persze koreaiul, hogy a gyerekek is értség a dalt. 
   Mikor meghallották a hangomat, a gyerekek elcsendesedtek. Néhányan ott maradtak körülöttem, a többiek pedig csendben játszottak tovább. Lassan már az ölemből is csak halk szipogás hallatszott, ahogyan ringattam a kis Nayun-t.

   Ekkor egy kisebb csörgés hallatszott a hátam mögül. Odafordultam, hogy megnézzem, mit borítottak ki a gyerekek, de legnagyobb meglepetésemre nem a gyerekek csörömpöltek. Enyhe deja vu érzésem támadt, ahogy az előttem álló hat fiúra pillantottam.

aki kíváncsi a koreai Tarzanra :)