C.A.P POV
Ott ültünk a konyhában, Lea még mindig
lelkesen bizonygatta, hogy teljesen jól van és nincs szüksége segítségre. Én
pedig örömmel hallgattam minden szavát, ugyanis ez jelezte nekem minden
pillanatban, hogy tényleg az élők között van, itt mellettem. Számtalan dolgot
megbántam amikor először megláttam a kórteremben gépek között feküdni és abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy talán sosem látom többet úgy mint régen. Most pedig itt ült, ugyan talpig
gipszben és mankókkal, de vidáman csacsogva. Letettem elé a gőzölgő italt és
mellé ülve tovább peregtek a gondolataim róla, miközben szemem vidám vonásain felejtettem. Azonban láttam a tekintetében, az őrlődést és azt
is, hogy már nem tart sokáig amíg megosztja velem is a problémáját. Megérzésem
nem csalt.
- Nekünk is
beszélnünk kellene. - nyögte ki végül.
- Ajaj... nem
tetszik ez nekem. Pontosan úgy mondtad ezt most, mint a szappanoperák főhősnői,
akik éppen elhagyják a főszereplő pasit.
- Nem erről van
szó, én csak...
- Persze, hogy nem.
Mert nem én vagyok a főszereplő igaz? - a közös kirándulásunk óta tudtam, hogy
eljön majd ez a pillanat. Nem hibáztattam, még csak nem is haragudtam rá,
hiszem soha nem tett semmit amivel biztatott volna, mondhatni végig hűséges
volt Jonginhoz.
Mentegetőzése szíven ütött, igazából nem
tudtam mit mondhatnék neki amivel elűzöm azt a ránk telepedett nyomasztó hangulatot, láttam rajta hogy ő is legalább annyira szenved mint én. Igazából
már nem érdekelt mi történik köztünk, a balesete után rájöttem, hogy mindenáron
mellette akarok maradni. Barátként is. Ezért magamra erőltettem a legmeggyőzőbb
mosolyomat és úgy állítottam le a szóáradatot.
- Nem szabadulsz
meg tőlem ilyen könnyen.
- Minsoo, nem
kérhetem hogy...
- Nem te kéred, ezúttal én vagyok önző. Nem foglak itthagyni, mert nem tudlak elengedni.
Melletted akarok maradni. Még ha csak barátként is. Kérlek.
Lea egyvalamiben borzasztó volt - talán a túlzott őszintesége miatt, érzelmeit sosem tudta elrejteni mások elől. Abban a
pillanatban le tudtam olvasni az arcáról minden egyes gondolatot ami átsuhant
az agyán. Láttam a tanácstalanságát, a hezitálást, láttam hogy egész lénye
olyan bizonytalan, ha nem ülünk talán még ingadozott is volna. Ezért
megkönnyítettem a helyzetét.
- Azért a szád
csukd be. Nem kell döntened, mert én már rég döntöttem... Kihűlt a kávéd. -
mondtam, és a poharat magamhoz ragadva felálltam, had rendezze sorait
gondolatban.
Nem akartam, hogy miattam rosszul érezze
magát és tudtam ez nagyon önző dolog a részemről, de nem voltam elég erős, túlságosan
ragaszkodtam hozzá és talán az utolsó reménysugár sem hagyott még el.
Így végül Lea is belenyugodott a helyzetbe,
én pedig kisajátítottam a kanapét magamnak, hogy amikor csak lehet, mellette
maradhassak. Gyakran jól jöttem amikor Liz már nem bírta elviselni
önállóságában korlátozott nővérét. Lea végtelenül türelmes tudott lenni
másokkal, magával annál inkább türelmetlen volt. Nem tudta elfogadni, hogy a
mindennapi tevékenységeiben is segítségre szorult, így erősen sérült önállósága és - ezáltal - önérzete, ami megtépázta jó hangulatát, nekünk pedig az idegeinket.
Niel hősiesen harcolt Liz megbocsátásáért,
Leával megpróbáltunk mindent elkövetni, hogy kissé közelebb sodródjanak
egymáshoz, azonban ez nem volt egyszerű feladat egyrészről Liz makacssága,
másrészről a rapper miatt, aki mostanában elég gyakran kereste Liz társaságát, és őt ránézésre nem zavarta a dolog. Mivel Chanyeol ilyen gyakori vendég lett, fel
kellett volna készülöm rá, hogy bárhogyan próbálta titkolni Lea állapotát egy
bizonyos személy elől, előbb utóbb fel fog tűnni ő is. Megérzésem ezúttal sem
csalt és egyik nap, miközben épp segítettem Leának mankó nélkül közlekedni, kinyílt
az ajtó és a magas, fekete hajú fiú egyenesen minket bámult. Majd szó nélkül
sarkon fordult és kiment. Láttam Leán a kétségbeesést, ezért úgy döntöttem
ezúttal kezembe veszem a dolgokat.
- Niel, kérlek
válts le. - szóltam oda a kis énekesnek, aki a kanapén pihent épp, majd amikor
átvette tőlem Leát, kirohantam az ajtón. Még épp elkaptam a tekintetemmel
Jongint ahogy maszkban és kapucniban átsietett az utcán. Megszaporáztam
lépteim, mikor pedig utolértem megragadtam a karját és behúztam egy kisebb utcába,
hogy messze legyünk a kíváncsi tekintetektől.
- Megőrültél? -
rántotta ki magát a szorításomból felháborodva.
- Ezt akár én is
kérdezhetném tőled. Csak így faképnél hagyod a barátnődet?
- Szóval most már az
enyém. Akkor mégis miért ölelgetted más barátnőjét? - vissza kellett fognom
magam, hogy ne essek neki, ugyanis nem akartam elrontani még jobban a helyzetet.
Aztán eszembe jutott én hogyan éreztem magam amikor először láttam meg vele
Leát és hirtelen megsajnáltam.
- Van drámai
érzéked, azt meg kell hagyni. De tényleg ez a fontos amikor Leának segítségre
van szüksége?
- Ch... Akkor miért
nem engem hívott? Úgy láttam volt elég segítsége nélkülem is.
- Egy idióta vagy.
- Persze, hogy... mi?! - kapta fel a fejét amikor felfogta mit is mondtam - Na ide figyelj...
- Nem, te figyelj
ide mert ha elrontod, nem adok több esélyt neked. Az a lány annyira szeret,
hogy még akkor is csak rád meg a fene nagy karrieredre gondolt, amikor
mindennél jobban szüksége lett volna rád. Amikor a baleset után magához tért, az
volt az első mondata, hogy neked ne szóljon senki, mert akkor neked annyi a
cégnél ha megjelensz a kórházban. - a szavak csak úgy szakadtak fel a
mellkasomból egyre gyorsabban és egyre hevesebben, éreztem ahogy megint bizsereg
a tenyerem, de nem üthettem meg. Kai pedig csak állt ott, értetlen arccal, mint
aki nem beszéli a nyelvet, majd egyetlen kérdést tett csak fel, teljesen
feleslegesen.
- Hogy mi után tért
magához? - úgy tűnt mint aki most gondolja csak végig, mit is látott pár
perccel ezelőtt. Majd mikor összeálltak a darabkák a fejében, szó nélkül
hagyott ott és fejvesztve rohant vissza. Én nyugodtan sétáltam utána, egy kis
időt adva magamnak egy kiadós szitkozódásra azon, hogy milyen lágyszívű idióta
vagyok, amiért csak így átengedtem neki Leát. Visszaérve az ajtóban Jonginnak
csak a hátát láttam, Liz és a rapper elszivárgott valahova, már csak Niel
álldogált ott, Leát a könyökénél támasztva. A beállt csend az a tipikus vihar
előttinek tűnt, így besétáltam a furcsa csendéletbe és Nielt nyakon ragadva
elindultam kifele.
- Au, Hyung mit
művelsz? Lea noona nem állhat még a lábain! Au! A nyakam!...
- Éppen
elegendő segítsége érkezett, úgy érzem kissé feleslegessé váltunk. -
válaszoltam nyugodtan a sápítozására majd az bejárati ajtót behúzva magam mögött
még láttam, ahogyan Jongin finoman átöleli Lea derekát és úgy nyújt támaszt
neki, amíg elérnek a kanapéig.
- Most már
elengedhetsz Hyung... én nem ő vagyok, nem kell megfojtanod.- ekkor vettem csak
észre, hogy még mindig Daniel nyakát szorongattam.
- Bocs. - böktem ki
gyorsan, elindulva a sarkon parkoló kocsim felé.
- Most hova
megyünk?
- A dormba.
- De én nem akarok
hazamenni. Vissza kell szereznem Lizt. És neked is Leát!
- Nem kell nekem
senkit sem visszaszereznem.
- Dehát...
- Soha nem is volt
az enyém... - mondtam, mire Niel hirtelen elhallgatott. Szokatlan volt tőle ez
a csend, tőlem pedig, hogy ilyen nyíltan kimondjam az érzéseim.
- Nem fogod
megbánni Hyung? Hogy így elengedted...
- Remélem.
A dormig már nem szóltunk egymáshoz, mindketten
elmerültünk a saját gondolatainkban, problémáinkban. Ahogy beléptünk, a
nappaliban Byunghunnal futottunk össze. Niel érezhetően felfújta magát mint egy
kiskakas, L.joe pedig úgy eliszkolt, mintha nem is ő lenne az idősebb. A Lea
körüli nagy aggódás közepette el is feledkeztem kettejük vitájáról, mostantól
erről is gondolkodnom kell. Felszaladtam a szobámba, hogy összepakolhassak a
következő napokra amiket Lea kanapéján töltök majd. Eszem ágában sem
volt otthagyni őt, pláne nem kettesben Jonginnal. Sporttáskával a vállamon vágtattam le a lépcsőn be a konyhába, hogy egy kis ennivalót is magamhoz vegyek
a hűtőből, bár amióta Lea nem tudott nekünk egy kis főtt ételt készíteni,
eléggé siralmas volt a hűtőláda tartalma.
- Hyung! Hova mész?
- Kérdezte egyszerre a kint ücsörgő Changjo és Ricky.
- Vissza Leához.
- Oké, megyünk
öltözni.
- De hiszem már fel
vagytok öltözve. - értetlenkedtem, de a válasz már jött is Ricky-től.
- Hát ha
beteglátogatóba megy az ember akkor jól kell kinézni nem?
- Nem jöttök ti
sehova. - vágtam rá gyorsan, mikor felfogtam mit is akartak elérni.
- De ez nem
igazság! Te miért lehetsz ott állandóan?
- Én is enni akarok
most már Noona főztjéből. - toldotta meg Changhyun az előtte szóló mondandóját.
- Még járni sem tud
mankó nélkül, szerinted mégis milyen ételt tudna neked elkészíteni? Inkább
gondolkodjatok azon, hogyan békítsétek ki Danielt és Byunghunt.
- Tényleg Hyung...
nem kellene inkább itthon maradnod és velük foglalkozni? Mi lesz így a
bandával? - akadékoskodott tovább Changjo.
- Épp ezért bízom
rátok. Ügyesek legyetek, rajtatok áll a banda jövője... - mondtam nekik
miközben a filmekhez hasonlóan menekültem ki nem csak a konyhából, hanem a
dormból is.
Leához visszaérve már Jongin nyitott ajtót.
Egy darabig csak álltunk egymással szemben, mintha felmérnénk egymás erejét. Jongin azon tanakodott beengedjen-e, én pedig azon, hogyan verekedjek meg a
bejutásért, de végül nem kellett ilyen eszközökhöz folyamodnom. Arcán láttam
ugyan a kelletlenséget, de félreállt az ajtóból így nyugodtan besétálhattam.
- Lea? – kérdeztem,
miközben lepakoltam a kanapéra, mintha otthon lennék.
- Engem keres
valaki? – bicegett ki a szobájából az emlegetett.
- Csak érdeklődtem
felőled. Amikor elmentem féltem, hogy nem leszel már itt.
- Már miért ne
lennék?
- Azt hittem Jongin
elrabol majd…
- Ahhoz hamarabb
kellene felkelnie. De te miért jöttél? Azt hittem hazamentetek Niellel. És…
mi ez a csomag? Talán költözöl? – értetlenül nézett a táskámra, amit épp
elkezdtem kipakolni.
- Igen.
- Mégis hova?
- Nem egyértelmű?
- Mi? Nem… Nem!
Most mondtam meg Jonginnak, hogy nem maradhat itt. Ez rád is vonatkozik! –
mondta Lea felháborodva – nem kell több szemtanú a nyomoromra, kérlek
benneteket menjetek haza.
- Ha ő itt marad,
akkor én is. – húzta ki magát az említett, aki eddig csupán villámló
tekintettel díjazta a tevékenységem.
- Nem marad itt
senki. – még toppantott is a mankójával, mire hirtelen bajtársiasan
összenéztünk Jonginnal. Huncut fény csillant mindkettőnk szemében, majd
egyszerre mozdulva leültünk a kanapéra.
- Rakj ki minket ha
tudsz. – mondta Jongin végül és dacosan Leára szegezte a tekintetét – Mondtam,
hogy nem mozdulok mellőled többet. – meglepetten néztem rá és ez volt az első
alkalom, hogy úgy éreztem talán nem volt akkora baklövés átengedni Leát neki.
Talán tényleg szereti.
Vitánk szenvedő alanya nagy sóhaj és egy
„felőlem azt csináltok amit akartok” megjegyzéssel elvonult, minket ott hagyva
a kanapén. Egyet nem értését így is tökéletesen kifejezte, de rájött, hogy
nincs esélye ellenünk. Miután megszűnt a közös ügyért folytatott „harc”,
hirtelen kényelmetlenül éreztük magunkat, ezért gyorsan elhúzódtunk egymás
mellől a kanapén, amennyire csak lehetett.
- Csinálok egy
kávét. – adta fel hamarabb Kai
Egy darabig ültem
még a kanapé kényelmét élvezve, aztán lassan én is kisétáltam a konyhába.
Jongin háttal állt nekem, de látszott rajta, hogy otthonosan mozgott már a
helységben.
- Én is kérek -
hangomra akkorát ugrott, azt hittem elröpíti az összes kávét, de szerencsére az
épp nem volt a kezében - Rossz a lelkiismereted?
- Nem illik az
ember háta mögé settenkedni. Nem mondta még senki neked? - duzzogva bár, de
levett még egy bögrét a szekrényből.
- Bocsánat, majd
legközelebb kopogok.
Hamarosan ott hevert előttünk a két gőzölgő
bögre, mégsem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, hogy nekünk most bizony
huzamosabb ideig egy légtérben kell tartózkodnunk. Úgy látszott azonban Jongin
hamarabb tette félre a büszkeségét, mint én.
- Khm.. izé.. én
köszönöm.
- Ezt most jól
hallottam? Elismételnéd?
- Ki van zárva -
rázta a fejét hevesen, de már mindketten mosolyogtunk - De ettől még érvényben
van. Ha te nem jössz utánam, biztosan elveszítettem volna őt.
- Ne értsd félre,
nem a te kedvedért tettem.
- Tudom. De attól
még hálás vagyok. Talán.... talán kicsit tényleg túlreagáltam a helyzetet.
- Talán... de talán
és se reagáltam volna másképp, ha egy másik férfi ölelgeti a barátnőmet.
- Szóval az Én
barátnőm. - direkt kihangsúlyozta az "én"-t, hogy biztosan megértsem,
de tudtam, hogy már csak évelődik velem.
- Úgy tűnik.
- Akkor egyébként
tisztázzuk, miért is alszol más barátnőjének a kanapéján?
- Mert segítségre
van szüksége.
- Itt vagyok neki
én.
- Most.
- Au. Ez övön aluli
volt.
- Nem, csak
őszinte.
- Na jó, is-is. De
nem azért nem voltam itt, mert nem akartam. Nem is tudtam mi történt. Ha tudtam
volna...
- Akkor itt
virrasztottál volna és most egy munkanélküli ember lennél. Azzal nem segítesz
senkinek, ha tönkreteszed magad. Félre ne érts, nem védeni akarlak. Ha Leát
még egyszer sírni látom miattad, nem engedem el többet.
Kissé zavart csend telepedett közénk, de
láttam, hogy Jongin elgondolkodott a szavaimon. Valahogy már nem éreztük
egymást ellenségnek, de nem tudtunk túllépni rajta, hogy egyikünk veszíthet a másik
ellen.
- Arra nem lesz
lehetőséged, mert többé nem hagyom hogy eltaszítson magától. El fogom érni,
hogy végre ne csak egy gyereknek lásson. - szemében olyan elszántság csillogott,
ami még engem is meglepett.
- Sok szerencsét.
Kösz a kávét. - mondtam és kisétáltam a
konyhából. Nem gondoltam, hogy egyszer tényleg vesztesnek érzem majd magam
ebben a helyzetben, Jongin mégis elérte ezt. Kezdtem érteni Lea mit kedvelt
benne olyannyira, én sosem voltam ilyen határozott ha róla volt szó.
Teltek a napok és valami furcsa, groteszk
családként maradtunk egymás mellett, de valahogy nem éreztem már bántónak
Jongin jelenlétét. Nézeteltéréseink voltak ugyan, de végtére is kezdte
férfiként gondját viselni betegünknek, így nem tudtam semmi rosszat felhozni
ellene, az ő távollétében pedig megragadtam minden alkalmat, hogy éreztessem
Leával, az én érzelmeim cseppet sem változtak.
- Hyung, nem láttad
Lizt? - jött ki Jongin este a hálószobából, miután Lea elaludt. Ilyenkor
borzasztóan utáltam, ráadásul furcsán
hangzott még tőle ez a megszólítás, de már késő volt meggondolni magam vele
kapcsolatban. Én szabad utat adtam, ő pedig kihasználta az általam
elszalasztott lehetőséget.
- Lizt? Kellett
volna?
- Lea hiányolta,
azt mondta már itthon kellene lennie. Mostanában nekem is feltűnt, hogy igen
keveset van itthon.
- Fogalmam sincs.
Nem a manófülű langalétával ment el megint? Mostanában nagyon össze vannak
nőve...
- Igaz. Megpróbálom
felhívni Chanyeol hyungot. - pár perc üres csengetés után hangpostára váltott a
telefon.
- Hagyd, majd én
megkeresem Lizt, lehet még dolgozik a rádiónál, gyakran megesik, hogy tovább
kell benn maradniuk. Úgyis van egy-két elintéznivalóm.
- Kösz Hyung.
- Mikor is adtam rá
engedélyt, hogy így szólíts?
- Nem adtál. -
szenvtelenül vigyorgott, de az ilyen civódások már megszokottá váltak
számunkra.
