#43

Lea POV

   Csak ültem az ajtó tövében, miközben a parkban történtek kavarogtak a fejemben, ezernyi érzést magukkal hozva és összezavarva a gondolataim. Jongin ezúttal valami újat mutatott magából, valamit amit eddig sosem láthattam, mégsem éreztem elégnek. Egyszerűen arra vártam, hogy azt mondja szeret, de megrémültem, mikor úgy tűnt megteszi. Újra és újra magam előtt láttam C.A.P arcát, képtelen voltam őszintén elfogadni Kai közeledését. Mire ide értem gondolataim fűzésében, zihálásom lecsillapodott, átadva helyét a kissé fojtogató nyomásnak a mellkasomban, könnyeim pedig kissé elhomályosították látásom. Fejem a térdeimre hajtva hagytam, hogy a kis vízcseppek könnyítsenek a mellkasom szorításán.

   Nem tudtam mennyi ideig ültem a hideg padlón, könnyeimtől várva a megoldást. Mikor  lecsillapodtam kissé, és már a könnyeim sem akartak megfojtani, elindultam a fürdőszobába, hátha a folyó víz alatt könnyebben át tudom gondolni, hogy mit is akarok valójában. Fogalmam sem volt, hogy Jongin miért változott ennyit, azt viszont biztosan tudtam, hogy nem akarok még egyszer csalódni, ezért inkább kitartottam a szakítás gondolata mellett.

   Míg ezen őrlődtem, a könyököm beleakadt a hőfokszabályzóba és a már jéghideg víz alól ugrottam ki ijedten a kabinból. Már dühöngeni sem volt erőm, csak nagyot sóhajtottam a tükörképemet bámulva, majd a csapot elzárva kisétáltam és törölközőstől az ágyba dőltem. Kezembe vettem a telefonom, de néhány pillanatig még csak bámultam a kezdőképernyőjét. Aztán kíváncsiságom felülkerekedett és beléptem a névjegyzékbe, Jongin mosolygós képig meg sem állt az ujjam a folyamatos görgetésben.

   Neve mellett kis áthúzott karika jelezte a blokkolást, amit végül eltávolítottam feloldottam. A telefonom pár másodpercnyi gondolkodás után elkezdett szüntelenül rezegni, s az eddig blokkolt üzenetek elárasztották a képernyőmet. Nem számítottam rá, hogy szinte minden nap írt nekem Kai, azt hittem egy idő után feladta.

   Vegyes érzésekkel nyitottam meg az sms-eket és időrendben kezdtem el olvasni őket. Mindegyiknek ugyanaz volt a lényege: beszéljünk. Találkozni akart, számtalan bocsánatkérés és könyörgés úszott a szemeim elé, egyik üzenet a másik után, eleinte hosszabbak, majd egyre tömörebbek, végül már csak pár szó.

„Kérlek, vedd fel a telefont. Beszéljünk.”

„Lea, kérlek… el akarom neked mondani… találkozzunk.”

Aztán egy nap több is érkezett:

„A parkban várlak este hétkor. Jóváteszem.”

„Nem jössz?”

„Azt hiszem hazamegyek… sajnálom.” – kíváncsian néztem meg az időpontokat és elképedve láttam, hogy több órát várt rám az üzenetek alapján. Aztán még egy utolsó üzenet érkezett aznap:

„Nem tudok aludni. Nem vagy mellettem… Hiányzol.”

   Szinte minden napra jutott egy aprócska üzenet. Annyi mindent leírt, csak az az egy szó nem szerepelt egyikben sem, amire vártam. Egyszer sem írta, hogy szeret. Hogy vissza akar kapni, hogy kellek neki, ez mind ott volt előttem feketén fehéren leírva, de azt az egy szót, amit hallani vagy csupán olvasni szerettem volna, sehol nem találtam. Eddig visszatartott könnyeim most újra csendesen folydogáltak az arcomon, anélkül, hogy tudatosultak volna bennem. Aztán ismét megrezzent a kezemben a telefon. Megnyitottam az üzenetet, ami akkor érkezett.

„Sajnálom. Hiányzol.” – Csak ennyi állt benne mégis jobban fájt, mint eddig bármelyik. Könnyes szemmel fordultam az oldalamra.

Jongin POV

   Kezemben a telefonommal ültem az ágyam szélén,  lábaim előtt dühösen szétdobált párnák hevertek a szélrózsa minden irányába. Megint képtelen voltam megszólalni és elmondani, amit érzek. Csak bámultam Lea távolodó alakja után, mintha megnémultam volna.  A fiúk nem szóltak semmit mikor hazajöttem, még csak nem is köszöntek. Tudták, hogy úgyse köszönök vissza, arra meg, hogy hol jártam még annyira se válaszolnék. Egy ideje azt hiszem lemondtak rólam, én meg nem törtem magam. Szuggeráltam a megnyitott üzeneteket, de mindhiába, olyan volt, mintha magammal beszélgettem volna. Lehet, hogy tényleg kezd elmenni az eszem?

   De ekkor elkezdett villogni a kijelző és egymás után jelentek meg a kézbesítési jelentések, mindegyik a Leának elküldött sms-ekről. Tehát már nem blokkolja a tőlem érkező hívásokat és üzeneteket. Hirtelen elhatározásból megnyitottam egy új üzenetet és elkezdtem pötyögni… azonban mikor a feléig értem, elbizonytalanodtam. Visszatöröltem és kezdtem előröl. Ezt eljátszottam párszor, végül a legtömörebb változatnál maradtam.

„Sajnálom. Hiányzol.”

   Előttem volt Lea arca, miközben a parkban várta, hogy kimondjam, hogy szeretem. De nem voltam rá képes. Megpróbáltam leírni, de nem éreztem azt sem helyénvalónak, így úgy küldtem el neki az üzenetet, hogy kitöröltem az utolsó szót: „Szeretlek.”. Azonnal megkaptam az értesítést, hogy elolvasta és izgatottan bámultam a képernyőt, hátha válaszol. Csak ültem az ágyon és vártam.

- Gyerünk már… - motyogtam az orrom alatt, de 10 perc múlva sem utalt semmi arra, hogy válasz érkezne. Dühösen vágtam az egyik sarokba a telefont, ami hangos csattanással ért földet.

- Jongin-ah. Minden rendben? – egy kissé rémült Kyungsoo fej jelent meg az ajtórésben. Már a kezemben volt az utolsó párna az ágyról, amit nekivágtam a szekrényemnek, hogy ne legyen felesleges a megkezdett mozdulatom.

- Persze Hyung. – válaszoltam komoran.

- Bejöhetek? – kérdezte halkan, mire csak bólintottam, majd hanyatt dőltem az ágyon, karomat a szemeimen pihentetve

- Még mindig semmi? - éreztem ahogyan besüpped mellettem az ágy, de kezemet nem mozdítottam el a szemeim elől.

   Kyungsoo hyung volt az egyetlen aki tudta, hogy mi történik köztem és Lea között. Bár szerintem már a többiek is sejtik. Válaszképp ismételten csak a fejemet ingattam.

- És erről a telefonod meg a párnák tehetnek igaz?

- Nem válaszol nekem, Hyung. - bármennyire utáltam, hangom éppolyan panaszosan csengett, mint egy sértődött gyereké.

- Hm... Igazad van. Most, hogy romba döntötted a szobát és a telefonod is összetörted, majd megijed és válaszolni fog. - iróniája kizökkentett az önsajnálatomból. Felültem és mélyen a mellettem ülő szemébe néztem.

- Hyung... ezzel nem igazán segítesz.

- Gyerekes vagy Jongin. Lea pont ezért nem bocsátott még meg.

- Mégis mit kéne még tennem?! - hangom akaratlanul is dühös és frusztrált volt.

- Bizonytalan, mert nem tudja, hogy mit érzel. Mondd el neki.

- De hiszen megtettem! - erre Kyungsoo egyik szemöldöke a magasba szaladt.

- Mondtad neki, hogy szereted?

- Hát így nem mondtam... de... azt igen, hogy hiányzik és hogy vissza akarom kapni őt. Ez miért nem elég neki? - ahogy a végere értem a kifakadásomnak, Hyung egy fáradt sóhajt hallatott. Tényleg ennyire reménytelen lennék?

- Jongin-ah. Az a te bajod, hogy egy kissé önző vagy. Ezekkel csak azt mondod, hogy te mit akarsz. Ha szeretsz valakit, akkor az a fontos, hogy ő mit akar és neki mire van szüksége. Ha kimondod hogy szereted, azt is kifejezed, hogy mellette állsz és megadod neki amire szüksége van… hogy számíthat rád. - csak néztem bambán Hyungra, miközben megeredt a nyelve és mikor a szóáradat végére ért, kimondtam ami először az eszembe jutott.

- De hiszen az csak egy szó.

- Hjaj... - már nekiveselkedett volna a következő fejmosásnak, de megelőztem.

- Értem, értem... - elgondolkodtam azon amit mondott, de továbbra sem tudtam, hogyan mondjam ezt el Leának - de Hyung... én erre képtelen vagyok... nem tudom neki elmondani...

- Jongin, ez... - de nem hagytam hogy befejezze. Kikívánkozott belőlem, elegem volt abból, hogy őrlődök.

- Nem tudom, hogy miért, de nem tudom kimondani... még leírni sem! - erre egy cinikus nevetés is elhagyta ajkaim, majd a tenyerembe támasztottam a homlokom - Ott állt ma előttem. Olyan régen ölelhettem meg, de ma végre sikerült rávennem, hogy beszéljen velem. Mégse tudtam kimondani. Tudtam, hogy erre vár, mégis hagytam elmenni. Miért Hyung? Miért ilyen nehéz? - egy kezet éreztem a vállamon, ami bátorítóan megszorított.

- Nem mondtam, hogy könnyű. Nehéz kimondani amit érzünk, mert azzal sebezhetővé válunk… De ha nem tudod elmondani, akkor van más mód is: éreztesd vele.

- Hogy mi? - érdeklődve néztem fel a sötét, mosolygó szempárba.

- Éreztesd, hogy szereted. Hogy törődsz vele.

- De hogyan?

-Hm... - arcán látszott, hogy gondolkodik, majd felcsillantak a szemei. - Te honnan tudod, hogy törődöm veletek? Veled? - most rajtam volt a sor, hogy gondolkodjak.

- Hát... mindig főzöl nekünk... meg elpakolsz utánunk... te csak... valahogy mindig ott vagy ha szükségem van rád Hyung. - amint ezt kimondtam, olyan érzésem lett, mintha megvilágosodtam volna. Hirtelen megértettem, hogy Lea mit vár tőlem és elkezdett körvonalazódni bennem, mit is fogok tenni. A szám lassan egy nagy mosolyra húzódott, Kyungsooéval együtt.

- Látom végre felfogtad. - vigyorgott szüntelenül.

- Igen, azt hiszem tudom mit fogok tenni. De te... honnan tudsz ilyeneket?

- Hát... - nem fejezte be a mondatot, csak megrántotta a vállát.

- Hyung...

- Hm?

- Köszönöm. - hálásan öleltem át, mire ő csak kacagva veregette meg a lapockáimat.

- Jól van, ezt Leának tartogasd. Inkább menj el zuhanyozni... uh...- úgy tett mintha büdös lennék, de még ez sem érdekelt.

   Eleget tettem Hyung utasításának és míg zuhanyoztam, azon járt az agyam, hogy mivel fejezhetném ki Leának, hogy szeretem és törődöm vele. Végül körvonalazódott bennem a terv, de szükségem volt hozzá Liz segítségére is. Eleinte tartottam tőle, hogy nem fog segíteni, de mintha megenyhült volna irányomba.

   Másnap a TeenTop dorm felé vettem az irányt. Minél közelebb értem a célomhoz, egyre idegesebb lettem. Mi van, ha nem Liz nyit ajtót, hanem Lea... vagy ami még rosszabb, a rapper aki mindig ott volt körülötte? Szerencsémre senki nem jött ki, így már csak Lea lakása maradt. Az ajtóban állva azonban ismét erőt vett rajtam az idegesség. Bár Liz sokat változott, mégse tudtam mire számíthatok tőle. Viszont amikor beinvitált, már tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Na jó, bökd ki! Miben kellene segítenem? - tért a lényegre vendéglátóm.

- Add kölcsön a lakáskulcsaidat, hogy be tudjak jönni Leához reggel.

- Hogy mi? Gyakorlatilag be akarsz törni hozzá! - Liz hangja majdnem egy oktávval feljebb kúszott, miközben beszélt.

- Nem akarok. Pont ezért kérem a kulcsokat. – hívtam fel a figyelmét a részletekre.

- És mégis mit fogsz csinálni? Beosonsz reggel, odalibbensz az ágya mellé egy csokor rózsával és gőzölgő, hatfogásos ágybareggelivel?! - ahogy elkezdte sorolni, elbizonytalanodtam. Lehet, hogy egy sima reggeli elkészítése kevés?

- Igazából én csak egy sima reggelit akartam neki készíteni. Csináljam úgy, ahogy te mondtad? - Liz olyan tekintettel nézett rám amitől szabályosan értelmi fogyatékosnak éreztem magam.

- Néha elgondolkodom, hogy miért is segítek neked...

- Liz, kérlek. Be akarom bizonyítani, hogy törődöm vele. - próbáltam a lehető legkönyörgőbb tekintetem bevetni.

- Na jó. Szerintem ez oltári nagy hülyeség és szerencséd lesz, ha Lea nem ver fejbe egy serpenyővel, mikor meglát majd a konyhában korán reggel. - már nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de Liz feltartotta az ujját, mire meggondoltam magam. - Viszont a nővérem javíthatatlanul romantikus. Talán még be is jöhet. - ezúttal cinkos mosoly ült ki az arcára és kissé feljebb tornázta magát a kanapén, mintha egy súlyos titkot osztanánk meg egymással.

- És mit fogsz főzni?

- Az... izé... szóval... azt még nem tudom. Igazából nem is tudok főzni.

- Gondolhattam volna. Na gyere, akkor megtanítalak néhány trükkre.

- Mi? Jól értem, hogy te most meg akarsz tanítani főzni?

- Hát nem leszel főszakács, de egy reggelit el tudsz majd készíteni különösebb katasztrófa nélkül. - miközben beszélt, lelkesen indult el a konyha felé. A fejemet vakargatva követtem. Liz még nem tudta, hogy mire is vállalkozott.

- Kivennéd kérlek a serpenyőt a szekrényből amíg én előkészítem a hozzávalókat? – kérdezte, én pedig kinyitottam a szekrényajtót és a továbbiakban tanácstalanul néztem a polcokon sorakozó edényeket majd találomra leemeltem egyet. A következő pillanatban azt hittem, hogy Liz mérgében a fejemre húzza.

- Nem mondod komolyan, hogy nem tudod melyik a serpenyő?! Amit a kezedben tartasz, az egy lábas, ráadásul nem is kicsi.

- Ja, hogy az… khm… - zavaromban megköszörültem a torkom és szemlesütve engedtem a nyitott szekrényajtók elé oktatómat, aki egy lapos edénnyel – ezek szerint serpenyővel – a kezében fordult ismét a tűzhely felé.

   Ugyan Liz – majdnem – végtelen türelemmel mutatta meg a tojástekercs mibenlétét, nem éreztem magam elég magabiztosnak a reggeli készítéshez, úgyhogy a szállásunkon nekiveselkedtem a gyakorlásnak. Első nap még tetszett is a fiúknak, elismeréssel fogyasztották el a kissé deformált, de finom reggelit, néha pedig Kyungsoo hyung is besegített a főzésben, hátha jobban megy majd. Később azonban már mindenki nyögve fordult ki a konyhából, ha megláttak ott tevékenykedni.

- Jongin-ah, könyörülj rajtunk, elhányom magam, ha még egyszer tojástekercset kell ennem reggelire. – mondta a sokadik alkalomkor Chanyeol hyung, de én nem válaszoltam, az sem érdekelt, ha utána minden a kukába kötött ki.

   Mikor már elég rutinosnak éreztem magam, Liz kulcsaival a zsebemben elindultam hajnalban Lea háza felé, hogy időben el tudjak készülni mindennel, mire felébred. Fütyörészve haladtam a még kissé kihalt utcákon, az emberek nagy része ilyenkor még aludt, én pedig élveztem a csendet magam körül.

   A lakásba olyan halkan nyitottam be, amennyire csak tudtam, nehogy felébresszem Leát. Beljebb haladva láttam, hogy nyitva van a hálószoba ajtaja, így lábujjhegyen settenkedtem el odáig, hogy be tudjam hajtani. Bent Lea az ágyon hevert a hasán, párnáját félig a feje alatt tartva, félig ölelve, takaróját bokáig letornázva. Mosolyogva merészkedtem az ágy mellé és finoman betakartam. Ujjbegyemmel megcirógattam az arcát, majd visszaindultam a konyha felé. Legszívesebben mellé heveredtem volna, magamhoz akartam ölelni, de valószínűleg lerugdosott volna a földre, így maradtam az eredeti tervnél.

   Egész jól haladtam, minden úgy ment, ahogyan otthon gyakoroltam, az első adag igen jól sikerült, és büszke voltam magamra, ahogyan az asztalon gőzölgő tekercsekre néztem. Azonban a második tekercsnél rossz helyen fogtam meg a serpenyő nyelét, ami azonnal megégette a kezem. Nagyot szisszenve engedtem el az edényt, ami hangos csörrenéssel zuhant vissza a tűzhelyre, a tekercs benne pedig már inkább hasonlított egy amőbára.

- Jesszusom! Jongin!

   A víz alá tartottam lüktető végtagomat, amikor a hátam mögül Lea hangja kúszott felém, nem kevés decibel erősségével és egy, a földön csattanó nehézkes tárgy csattanásával. Megfordulva szembenézhettem az ajtóban álló lánnyal, akinek a lábánál egy ásványvizes palack görgött tova. Abban legalább biztos lehettem, hogy nem serpenyővel akart fejbe verni.