#13

*Liz POV*

   Fáradtan dobtam le magam pénteken a kanapénkra. Itthon, édes itthon. Már alig várom, hogy véget érjen ez az év abban az zárdában, amit valamilyen oknál fogva még iskolaként tartanak nyilván. Míg ezen filozofáltam, anyu egy levelet dobott az ölembe.

- Ez neked jött. Nincs rajta feladó, nem akartam kinyitni.

   Kíváncsian forgattam a borítékot, mikor észrevettem, hogy a bélyegen hangeul írásjelek vannak. Eszeveszetten téptem fel a papírt, amiből először egy szépen díszített levélpapír hullott ki, a nővérem írásával. Hah. Milyen régimódi. Bezzeg chaten alig van rám ideje. Gyorsan végigfutottam sorait, mi szerint a szülinapi ajándékom van a borítékban. Gyorsan kikotortam a másik darabot is, és mikor megláttam, elsikkantottam magam örömömben. A borítékban egy repülőjegy volt, a szülinapomra dátumozva, Szöult jelölve úticélként. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom csinálni, de körbeugráltam a nappalit, "köszönöm"-öket mondogatva. Anyu mosolyogva jött oda, és megkérdezte:

- Leától jött?

- Te tudtál erről? - néztem rá nagy szemekkel

- Persze, hogy tudtam. Szerinted kitől kért engedélyt?

- Akkor elmehetek?

- Hogy is mondhatnánk nemet, amikor már itt van a repülőjegy? – mondta erre apu – kárba menne az a sok pénz. – Hirtelen a nyakukba ugrottam. Nem győztem elmondani, hogy mennyire szeretem őket. Beviharzottam a szobámba, és azonnal a gépem elé ültem, bár tudtam, hogy Koreában olyan hajnali kettő lehetett, de azért megnéztem, hogy Lea fent van-e chaten. És mit ad Isten? Nővérem neve mellett ott díszelgett a kis zöld pont. Azonnal ráírtam:

„Skype??????” – a válasz sem váratott magára: „Naná.”

Alig jelentkeztem be skypera, azonnal megjelent a „bejövő hívás” ablak. Egy kattintás, és már társaloghattam is rég látott nővéremmel. Illetve társalgásnak nem nevezhető, artikulálatlan sikítás hagyta el a számat köszönésképp. Míg tartott a roham, Lea látványosan befogta a fülét.

- Köszike, miattad megy tönkre az új hangfalam, a füleimről nem is beszélve. – mondta köszönésképp.

- Azok is újak? – kérdeztem tréfásan.

- Bolond. Ezek szerint megkaptad az ajándékod. – válaszolta vigyorogva.

- Óriási! Megyek Koreába! El sem hiszem! Úr Isten, mindjárt elkezdek pakolni. – Örvendeztem látványosan. Szegény székem már nem sokáig bírja, ha továbbra is fenntartom a szöcske állapotot.

- Azért még nem siess annyira. Először intézd el az útleveledet, mert vízum nem fog kelleni, viszont útlevél igen. Azért küldtem majd egy hónappal hamarabb, hogy el tudj mindent intézni. Sulit, stb.

- Igen is! – vágtam habtákba magam a gép előtt.

   Még sokáig beszélgettünk. Mindkettőnket megviselt a távolság, egy év hosszú idő, de valahogy most már vigasztalt a gondolat, hogy januárban találkozom vele és nem is akárhol. Különösen Leán éreztem, hogy hatalmas honvágya van. Mikor búcsúzkodott – mert ugye ott igencsak hajnalodott, mintha még könnyes is lett volna a szeme, de ahogyan a nővéremet ismerem, ezt a világért sem mutatta volna. Meglepően erős – és makacs tud lenni, ha az érzéseiről van szó.

***

   A repülőút borzasztóan félelmetes volt így elsőre, ráadásul egyedül. Bár anyuék kikísértek a reptérre, és addig jöttek, ameddig csak lehetett, de a terminálba nem jöhettek velem, ott már egyedül kellett boldogulnom. Lea, mikor először ült repülőn, rengeteget áradozott, hogy milyen gyönyörű és élvezetes. Hát nem az. Jó, a kilátás tényleg szép, de mivel nem az ablak mellett ültem, és azt kicsit tolakodónak éreztem volna a mellettem ülő idősebb úrral szemben, ha átmásznék rajta, így karót nyelve ültem a helyemen, és imádkozva kértem a gyomromat, hogy hagyja abba a gurgulázást. Végül a fülemre tettem a jótékony hatású zenémet, ami olyannyira megnyugtatott, hogy az út hátra lévő részét átaludtam.

   A légiutas-kísérő ébresztett fel, hogy vegyem ki a fülhallgatómat fülemből és kapcsoljam ki a telefonomat, mert leszállunk. A gyomrom mr a gondolattól is felszánkázott a torkomba. Eldöntöttem, hogy haza stoppal megyek, nem számít, mibe kerül, én fel nem ülök erre a borzadályra még egyszer.

   A kijáratnál nagy tömeg halmozódott fel, volt, aki táblákat és feliratokat lengetett, vagy aki zsiráf módjára nyújtogatta a nyakát ismerős arcokat keresve. Leát ismerve biztosra vettem, hogy nem a tömeg közepén áll – tömeg iszonyos lévén – ezért elindultam arra, amerre fogyatkoztak az emberek. Nem csalódtam, nővérem teljes életnagyságban állt az egyik félreeső oszlop mellett és ő is a kifelé érkezőket sasolta. Én azonban már egy mellékhelységre vágytam leginkább, úgyhogy amikor megpillantottam Lea mellett nem sokkal, rakétaként startoltam irányába.

   Nővérem, mikor meglátott, túláradó örömmel indult felém, karjait széttárva. Én azonban elsuhantam mellette, és már záródott is a mosdó ajtaja mögöttem. Sürgős dolgom végeztével kiléptem a női szakasz ajtaján és Lea még mindig meglepett fejjel, karjait sután maga mellett lógatva állt és nézett rám értetlenül.

Én odamentem, és szorosan nyaka köré fontam kezeimet. Egy darabig csak öleltük egymást, Lea szemében pedig most teljes bizonyossággal láttam a könnyeket.

- Na szép. Végre itt vagy, erre elszaladsz mellettem a WC-re. Már nagyon vártalak. Hiányoztál. – mosolygott, miközben pár könnycsepp utat tört magának kifele és legördült az arcán.

- Na! Hagyd abba, mert én nem akarok sírni! – csaptam a vállára finoman, mert éreztem, hogy nekem is elszorul a torkom.

- Jól van, bocsi. Csak néha olyan egyedül érzem itt magam.

- Ki vagy és mit tettél a nővéremmel? – kérdeztem ujjal mutogatva rá – Mi az, hogy egyedül érzed magad? Te, a túlfejlett szociális érzékeddel. Nincsenek barátaid? Munkatársak? Valakik?

- Hááát… ami azt illeti… - nézett rám sejtelmesen. - Gyere, inkább menjünk, mert otthon vár a szülinapi ajándékod.

- Még ezen felül? Te bankot raboltál? – sandítottam rá gyanakvón, de ő csak mosolygott, megfogta a bőröndömet és elindult kifele, ahol egy taxi várt minket.

   Az autóban egyfolytában járt a szánk, egymás szavába vágva meséltük az élményeinket, plusz, ha elmentünk valamilyen nevezetesség mellett, vagy olyan helyen jártunk amerre Lea is gyakran megfordult, izgatottan mutogatott nekem az ablakon keresztül. Számomra még kicsit hihetetlen volt, hogy kijutottam Szöulba, hogy itt lehetek – immár három éves – rajongásom központjában. Jó messze lakott Lea a repülőtértől, majdnem egy órát kanyarogtunk a városban, mire végleg lefékezett a taxi egy nagy ház előtt. A taxis segített kivenni a csomagomat, majd elhajtott.

- Oké, most már komolyan az hiszem, hogy kiraboltál valamit, vagy pedig tőzsdézel… miből telik neked ilyen hosszú taxizásra és egy ekkora házra?! – néztem nagy szemekkel Leára, de ő csak elindult a bejárat felé.

   Amint benyitottunk az ajtón, hat férfihang kiáltotta egyszerre, hogy „Boldog szülinapot Liz!” Én csak álltam az ajtóban, vállamon Lea kezeivel, és könnyes szemmel bámultam a Teen Top tagokra, akik tortával, szülinapi kalapokkal és ajándékokkal álltak a feldíszített nappaliban.

- Boldog szülinapot Hugi… - nyomott egy puszit az arcomra nővérem.

#12 és fél

*C.A.P POV*

   A többiek elaludtak amíg Lea kint volt, nekem azonban nem jött álom a szememre. Bár én is kényelembe helyeztem magam, minden pillanatát ki akartam élvezni annak, hogy együtt töltjük ezt a számára fontos ünnepet. Miután mindenkit betakargatott, felhívta a szüleit. Gondolom, ott most van még csak este. Ha jól emlékszem Lea nyolc órás időeltolódást említett egyszer.

   Nagyon kedves családnak tűnt azok alapján, amit hallottam, bár egy szót sem értettem a beszélgetésből. Mégis már nagyon rég láttam Leát ennyit nevetni. Óvatosan kinyitottam a szemem, és mikor láttam, hogy nem figyel, már nem is hunytam vissza. Órákig beszélgettek, együtt bontották ki az ajándékokat is.

   Már hajnalodott odakint, amikor Lea kikapcsolta a gépét, de már nem volt ereje sem eltenni, sem pedig bemenni a szobájába. Egyszerűen hátracsuklott a feje a kanapéra, és elaludt. A póz, amiben ült még nekem is kényelmetlen volt, pedig csak néztem. Így lelökdöstem magamról Niel széles röppályájú végtagjait és székhelyemet áttelepítettem a kanapé elé. Átkaroltam Lea vállát, fejét pedig a mellkasomra hajtottam, hogy kényelmesebben tudjon aludni. Nem sokkal később engem is elnyomott az álom.

   Pár múltán arra ébredtem, hogy valaki belerúgott elnyújtott lábamba. Ki más is lehetett volna, ha nem Niel? Már mindannyian ébren voltak, csak szeretett Noonájuk szendergett a mellkasomon. Próbáltak csendben lenni, de ha akarták se rejthették volna el vigyorukat, látva helyzetemet a lánnyal. Én csak ujjamat a számra helyezve jeleztem, hogy maradjanak csendben. Majd óvatosan áthelyeztem testsúlyomat, szabad karomat Lea térdei alá helyeztem, és bevittem őt az ágyába.

   Kint ráparancsoltam a többiekre, hogy csináljanak rendet a nappaliban, majd kiszolgáltuk magunkat reggelivel. Az egész délelőttöt ott töltöttük, még Daniel is csendben volt, amit úgy éreztem, hogy fel kellene vennem kamerával. Vendéglátónk dél körül vánszorgott ki hálószobájából, aminek egyenes következménye az volt, hogy azonnali hatállyal megszűnt a jótékony csend.
- Nem lehetne pár decibellel halkabban, drága Daniel?! Tényleg csak párral. Gyakorold szépen, ha nem megy, majd beszerzünk egy hangtompítót. - méltatlankodott az áldozat, ám a hangoskodó szerencséjére könnyen békíthető volt a sértett egy kávé erejéig.
    Előrelátásom kifizetődni láttam, amikor Lea valami ehető felől érdeklődött, így a konyha épségére hivatkozva közöltem vele, hogy úton van szeretett reggelije. Az együtt elkötött, kifejezetten hangos reggeli után sajnos nem találtam több ürügyet arra, hogy tovább maradhassunk, így lassan szedelőzködtünk, majd útnak indultunk. A kocsiig gondolataimba merülve szorongattam a kis ékszeres dobozt a zsebemben, ami a Leának szánt ajándékomat rejtette magában. Már majdnem elindultunk, amikor elkapott a "most vagy soha" érzés. Az autót leparkoltam, majd hátrafordultam a többiekhez.
- L.Joe, kérlek hívd fel a menedzsert, hogy jöjjön értetek, nekem vissza kell mennem.
- De Hyung! Miért?
- Csak... izé... ott hagytam valamit.
- De miért nem megyünk mind vissza, mi megvárunk a kocsiban.
- Nem... nem akarlak feltartani benneteket, menjetek csak haza, majd megyek én is nem sokára. - azzal kiugrottam az ajtón, mielőtt még további zavaró kérdéseket tehettek volna fel, amikre magyarázatot kellett volna adnom. Így is éreztem gyanújukat.
   Az ismerős házig szinte futva tettem meg az utat, részben attól tartva, hogy felismer valaki. Az ajtó előtt megpróbáltam kicsit rendbe hozni magam, majd megnyomtam a csengőt. Idegesen toporogva vártam, hogy kinyíljon az ajtó, de amikor megláttam őt, már nem voltam olyan biztos a dolgomban, így magyarázat nélkül léptem be a lakásba.
- Hát te? Azt hittem, elmentetek.
- A fiúk tényleg elmentek, én visszafordultam.
- Tényleg? Miért? Itt hagytál valamit?
- Nem, én csak elfelejtettem valamit... - mondtam, miközben a keze után nyúltam, hogy rám nézzen végre, de a szavak valahol elakadtak a mellkasomban, és csak bámultam a szemeibe, ahogyan ő is az enyémbe. Szerettem volna odaadni az ajándékom, de mielőtt kinyöghettem volna, hogy mit akarok, megszólalt a telefon és Lea kizökkenve kapta ki kezeit az enyémből.
- Igen? Á! Szia! Ö... egy pillanat - sandán rám nézett, mutatóujján jelezte, hogy egy perc és jön, majd besétált a szobájába, ahonnan már nem lehettem fültanúja a beszélgetésnek.
   Egy darabig ácsorogtam a nappaliba, majd megunva a várakozást felhívtam a menedzsert. Mikor bezártam magam mögött az ajtót, Lea még mindig nem bukkant elő, így csalódottam vágódtam be a hátsó ülésre. Már otthon voltam, amikor megcsörrent a telefonom.
- Minsoo? Hol vagy? Eltűntél... - hallatszott Lea csalódott hangja.
- Igen, ne haragudj, de közbe jött egy ö.... céges dolog, ezért haza kellett jönnöm. - dünnyögtem habozva.
- Nem, te ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani. De megtaláltad amiért visszajöttél?
- Mit? Ja, hogy azt.... igen, a telefonom maradt ott, becsúszott a kanapé alá. De megvan.
- Örülök. - mosolya hallatszott a hangján, én pedig egyre idiótábbnak éreztem magam - Igaz is, ugye nem felejtetted el, hogy hamarosan megérkezik a húgom is? A fiúk tudják már?
- Nem, még nem mondtam el nekik, tudod milyenek. De akkor beavatom őket is.
- Rendben, köszönöm Minsoo. És az... estét is, mindannyiótoknak. Rossz lett volna egyedül töltenem azt a napot.
- Igazából a fiúk ragaszkodtak hozzá - füllentettem, mintha nem az én ötletem lett volna - De nagyon szívesen. Most ne haragudj, de mennem kell. - mondtam, majd választ sem várva letettem a telefont. Féltékenynek éreztem magam, de rájöttem, hogy gyakorlatilag nem is tudom, kire kellene féltékenynek éreznem magam. 
Végül a Leának szánt nyaklánc a fiókom alján végezte, a büszkeségemmel együtt.

#12

   Ahogy közeledett a karácsony, honvágyam kezdett elhatalmasodni rajtam. Felkerültek a karácsonyi díszletek a városban, mindent beragyogott a sok égő sötétedés után. Az emberek csomagokkal andalogtak az utcákon, családok játszottak a havas tereken, parkokban. Ami igazán lenyűgözött, az a tömérdek mennyiségű hó volt. Bár otthon is elég sok szokott esni, de Szöulban legalább a négyszerese. Eleinte élvezettel lépdeltem a lábam alatt ropogó fehérségben, de aztán ezt is megszoktam, és már nem nyújtott vigaszt többé.

   A Teen Top tagok is észrevették levertségem, és ki-ki a maga módján kezelte a helyzetet. Niel és Ricky természetesen a maguk hangos és gyerekes módján próbáltak felvidítani, a többiek pedig többnyire csak apró figyelmességekkel kedveskedtek nekem. Nem mindig jött be, de azért sokszor megmosolyogtam próbálkozásaikat a mosodában vagy a konyhában. Bár gyakran a romokat nekem kellett eltakarítanom, és hiába mutattam meg ezerszer, hogy válogassák szét a szennyesüket mosás előtt, rengeteg batikolt ruha született meg kezük alatt, de ezt sem bántam.

   Ahol teljesen el tudtam felejteni a gondjaimat az az árvaház volt és néha napján amikor Jonginnal találkoztam. Kapcsolatunk elmélyült, talán majdhogynem komolynak mondanám, bár senki nem tudott róla. Valamiért az én titkom volt és ezt élveztem. Azt nem tudtam, hogy Kai elárulta-e valakinek, de volt egy sejtésem, hogy ő sem. Mintha megállapodást kötöttünk volna.

   Karácsony napján igazából fogalmam sem volt arról, hogy milyen szokások élnek Koreában, az ételekről nem is beszélve, de szerettem volna, ha hasonlóképp ünnepelhetem, mint otthon. A lakásomba vettem egy nagyon kisméretű fenyőt, amit egyszerű kristály-díszekkel aggattam tele, fonott csillaggal a tetején és szimpla fehér fényű égőkkel koronáztam meg művem. A magam kedvéért sütöttem süteményt, aminek a díszítésével elég sok időm elment, nem értem rá közben azon gondolkodni, hogy a karácsonyt a családom nélkül töltöm.

   Hirtelen csöngettek. Nem vártam senkit, ezért kíváncsian nyitottam ajtót, aminek a túloldalán Kai mosolygott rám. Egy pillanatig csak álltam és pislogtam, majd némán a nyakába ugrottam. Szorosan ölelt magához, amiből azt szűrtem le, hogy én is hiányoztam neki. Majd kézen fogtam, és bevezettem a nappaliba.

- Hogy kerülsz ide? Azt hittem Kínában vagy. – ültem le mellé e kanapéra, és egy bögre forró teát nyomtam a kezébe.

- Ott voltam. – mosolygott rám – De hamarabb véget ért a forgatás, mint gondoltam. Meg akartalak lepni. – közelebb hajolt hozzám, hogy megcsókoljon.

- Hát sikerült. – mosolyogtam bele a csókunkba, amit érzékleteim szerint túl hamar szakított meg.

- Hoztam neked ajándékot. – egy kis vajszínű dobozt nyomott a kezembe. Nem jutottam szóhoz, csak lassan leemeltem a doboz fedelét. Egy karkötő volt benne, medállal. Jongin kivette a kezemből, és felcsatolta az ékszert a csuklómra. A medál egy kis álomfogót ábrázolt, én pedig csillogó szemekkel néztem párom arcára.

- Tetszik? – kérdezte aggódó képet vágva.

- Ezt most nem komolyan kérdezted ugye? – válaszoltam, majd a szemem elé emeltem a kezem. – Káprázatos. Köszönöm szépen. De ha már az ajándéknál tartunk, bontsd ki te is a tiedet. Adtam át neki én is egy nem sokkal nagyobb dobozt. – Bár az enyém nem ilyen különleges… - vörösödtem el. Én egy férfi karórát vettem neki, amibe a nevét gravíroztattam bele, hogy személyes legyen.

- Viccelsz ugye? – mondta nevetve. – Pont olyan, amilyet szerettem volna. Honnan tudtad?

- Egyszer megmutattad nekem egy kirakatban. De azt akartam, hogy olyan ajándék legyen, amit más nem kaphat. – ezzel megfordítottam, hogy lássa a nevét.

- Wow. Ez igazán… az enyém. Köszönöm. – mondta, majd közelebb húzott magához és megcsókolt. Finom, kedves csóknak indult, aztán mégis elragadtattuk magunkat. Nem kellett sok, Kai máris a felsőm alá kalandozott, mire én felemelkedtem és kényelmesen elhelyezkedtem az ölében. Keze finoman siklott végig hátamon, szájával pedig levándorolt a nyakamra, én meg halkan felkuncogtam. Kai ijedten kapta fel a fejét:

- Ne haragudj…

- Nem, nem történt semmi. – ráztam meg a fejem fülig érő szájjal. Újra megcsókoltam, ám most már kevésbé részegítőn, majd fejemet a vállába fúrtam. Halkan beszélgetni kezdtünk az elmúlt hetek eseményeiről, miközben kezünkkel a másik bőrét cirógattuk, egy-egy hosszabb-rövidebb csókkal megszakítva a társalgás fonalát.

   Miután Jongin-nek vissza kellett mennie, csak tébláboltam a lakásban.  A hajnal még nagyon messze volt, ugyanis megbeszéltem a családommal, hogy skype-on „együtt” töltjük a karácsonyt. Nem az igazi, de az ajándékokat már hetekkel ezelőtt feladtam postán, hogy odaérjen, és én is megkaptam már az én csomagjaimat az otthoniaktól. Éppen ezeket rendezgettem a fa alatt, amikor a csengőm újra szólni kezdett.

   De hamarosan rájöttem, hogy csak dísznek van a csengő, mert a Teen Top-os fiúk nem zavartatták magukat,és kíséret nélkül is betrappoltak a lakásba csomagokat cipelve a hónuk alatt.

- Boldog karácsonyt! – mondták mindannyian, és egyenként megölelgettek.

- Ti mit kerestek itt? És mi ez a sok csomag? Azt hittem itt nem ünneplik annyira a karácsonyt.

- Sokat meséltél, hogy ti hogyan szoktátok, és arra gondoltunk, hogy rossz neked egyedül lenni ilyenkor a családod nélkül…

- És eljöttünk, hogy ne légy szomorú – mondta Niel és Changjo egymás szavába vágva.

- És hoztunk neked ajándékot! – fűzte hozzá Chunji is.

- Hát, ami azt illeti, nem számítottam vendégekre, csak egy kis sütemény van, nem főztem semmit. – vakargattam az egyik karom.

- Nem enni jöttünk. Azt tudunk otthon is. – nevetett L.Joe.

- Beszélj a magad nevében, én éhes vagyok. Milyen sütiről beszéltél az előbb? – nézett rám csillogó szemekkel Ricky.

- Te mikor nem vagy éhes? – veregette hátba Chunji társát.

- Nem tehetek róla, még fejlődő szervezet vagyok, szükségem van a tápanyagokra!

- Amit az édességből szándékozol megszerezni? – emelte fel kérdőn egyik szemöldökét a leader, de Ricky már a konyha felé vette az irányt, az illatokat követve.

- De szépek! Milyen süti? – kiabálta, mire a többieket is betereltem a konyhába és leültettem őket a nagy tál mézes köré.

- Mézes sütinek hívják, otthon karácsonykor mindig ilyet sütöttünk. Gyakran fűztük fel és használtuk dísznek is a karácsonyfára. – mondtam készséggel. Először mindenki aprókat harapva ízlelgette a kissé fűszeresnek mondható édességet, de elismerően bólogattak evés közben, amit úgy vettem, hogy mégiscsak ízlett nekik. Sebtiben odatettem egy kis vaníliás tejnek valót, amit megihatnak a mézeshez, így már majdnem lehet vacsorának nevezni. Mikor elkészültem, behívtam őket a nappaliba, és ott folytattuk az iszogatást-eszegetést.

   Amikor a tál kiürült, a fiúk jobbra-balra dőltek a kanapén, nem férve a - véleményük szerint - hatalmasra nőtt hasuktól – bár észrevételeim szerint mind ugyanolyan lapos hassal rendelkeztek, mint a tál sütemény előtt, velem ellentétben persze, számomra már nem volt komfortos a nadrágom, ezért felálltam, hogy kivigyem a használt edényeket, addig is mozgok egy kicsit. Mikor visszatértem, már az ajándékok között kotorásztak a fa alatt. Mosolyognom kellett a látványon, ahogyan a hat fiú körbe üli pici fámat, és izgatottan keresik a saját nevüket a címkéken.

- Van nekünk is, Noona? – kérdezte nagy szemeket meresztve rám Niel.

- Hát persze, hogy van, de előbb szorítsatok nekem is helyet ott. – A fenekem alá egy párnát vettem el a kanapéról, és leültem C.A.P és Niel közé én is. Egyszer csak fiatalabbik szomszédom megragadta a vállam, és maga felé fordított.

- Noona, most kérhetsz bármit tőlem. Akármi is az, megkapod karácsonyra. – elkerekedett szemmel néztem rá. Az első, ami beugrott, az Liz arca volt, ahogy rajongó tekintettel figyeli a videókat róla, de hát azt mégsem kérhettem, hogy „randizz a húgommal”.

- Tőlünk is kérhetsz akármit! – buzdultak fel a többiek is.

- Szóval mit szeretnél tőlünk karácsonyra? Kérj akármit. – mosolygott L.Joe. Gyakran érzem a közelükben még mindig, hogy a fangörcs kerülget, de hát azt hiszem ez már nem fog megváltozni.

- De hát azt hittem, hogy a csomagok, amiket hoztatok…

- Azok is ajándékok, de az mind meglepetés. Kérj valamit, amire nagyon vágysz. – válaszolt nekem széles mosollyal Changjo. Erősen törtem a fejem, még a szemöldökömet is ráncoltam, hátha úgy könnyebb gondolkodni, de csak enyhe fejfájást kaptam tőle, így felhagytam vele, aztán mintegy kigyulladó lámpa, nekem is úgy gyúlt fény az elmémben. Felcsillant a szemem, és úgy néztem végig egyenként a tagokon.

- Kitaláltam.

- Megvan? – kérdezte C.A.P.

- Ühüm, megvan.

- Hát akkor halljuk.

- Énekeljetek nekem. Itt és most, egy saját karácsonyi „koncertet” szeretnék. – mutattam macskakörmöket a kezemmel. – az is elég, ha csak egy dalt énekeltek. – láttam rajtuk, hogy nem erre számítottak. Összenéztek, majd szinte egyszerre bólintottak.

- Azt hittük, valami nagyobbat kérsz majd. – fűzte még hozzá Chunji.

- Chanhee, szerinted mi a legnagyobb ajándék, amit egy rajongó kérhet a kedvenceitől, ha nem egy saját, koncert a saját házában, a saját karácsonyfája alatt? – válaszoltam mosolyogva.

- Igaz. De te már nem csak egy rajongó vagy. – nézett rám huncut mosollyal Ricky.

- Ja igaz, elfelejtettem, hogy házvezetőnő is. – nevettem fel, mire mind együtt nevettek velem.

- És melyik dalt énekeljük? Azt is kitaláltad? – Niel izgatottan nézet rám. Nem mondtam soha nekik, de az ő hangját szerettem a legjobban. 

- Ismeritek a  „Last christmas” -t?

- Azt mindenki ismeri. – bólintott ismét az énekes.

- Akkor azt szeretném. – Egy kis krákogás, egy-két hamis hang, és elkezdődött az én külön bejáratú, egyszeri és megismételhetetlen karácsonyi ”koncertem”. Tudtam, hogy nem kellene hagynom, de a szemeim megteltek könnyel, ahogyan Niel a dal közben átkarolta a vállam, és csak nekem énekelt, miközben a szemeimbe nézett. De mindegyik tag kedvesen mosolygott, és végig nem engedték el a tekintetemet. Igazán meghatódtam. Örültem, hogy nem kell egyedül eltöltenem az időt karácsony napján.

   A dal után szép lassan elkezdtük kibontogatni a szépen becsomagolt dobozokat, mindenkinek volt valami apróság elrejtve, de teljesen általános dolgok. Viszont egyszerre Changjo kúszott oda elém a földön, amolyan Gollam-stílusban. Leült velem szembe törökülésben, és egy kis dobozt nyújtott oda.

- Te jutottál az eszembe róla, mert sokszor olyan vagy, mint egy angyal. Még a lökött Daniel hyungot is szó nélkül elviseled. – mondta nevetve, mire az említett személy hosszú litániába kezdett, amit szinte nem is hallottam. Teljesen le voltam döbbenve Changjo figyelmességén, és csak bámultam a kis dobozra a tenyeremen. Időközben Minsoo lecsendesítette a srácokat.

- Nem nyitod ki? – kérdezte kíváncsian Ricky.

   Óvatosan emeltem fel az ajándékdoboz fedelét, és finom párnákba ültetve egy ezüst fülbevaló pihent. Angyalszárnyakat mintázott, és ahogy feltettem a fülemre, körülölelte azt. Nem is alulra tettem, hanem oda, ahol a porc volt átlyukasztva a fülemen.

- Nagyon jól áll neked Noona. – mondta L. Joe.

- Köszönöm, igazán gyönyörű.

    A nagy ajándékozásban és éneklésben mindenki elfáradt, egyre csendesebben beszélgettünk, végül mikor kimentem az utolsó adag süteményért, már csak az alvó vendégeimet szemlélhettem. Betakargattam mindenkit, majd  bekapcsoltam a laptopomat. Úgy voltam vele, hogy biztosan jó mélyen alszanak, csak nem ébrednek fel arra, ha halkan beszélgetek a családommal. Szerencsére el tudtam úgy helyezkedni, hogy ne látszódjanak a képen, így Liz szülinapi meglepetése is biztonságban volt.

   Anyu már be volt jelentkezve, így csak a hívást kellett elindítanom. Azonnal fogadta azt, és az egész család mosolyogva fogadott (kivéve Danit, az öcsémet, ő egy laza „csá”-val üdvözölt) a webkamera előtt, amit kivittek – gondolom az öcsém laptopján – a nappaliba, ahol már állt a karácsonyfa. Kicsit megsajdult a szívem, hogy nem lehettem velük, amikor felállították, vagy amikor Liz a mézeseket díszítette ki. Minden évben együtt csináltuk.

- Ne szomorkodj kincsem, sok karácsonyt tölthetünk még együtt… - mondta anyu. Olyan jól esett hallani a hangját és látni őket, hogy el is feledkeztem melankóliámról, sokat nevettem, és hála Istennek a Teen Top bajnok alvónak bizonyult. A srácok meg sem moccantak körülöttem. Kibontottuk az ajándékokat, amik nem voltak túl nagyok – a posta szempontjából így praktikusabb volt – de mindennek nagyon örültünk. Apu hozta a formáját, elsütött minden poént, amit csak lehetett az este – nekem hajnal – folyamán.

   Hatkor fejeztük be a hívást. Már nem is vesződtem azzal, hogy bemenjek a szobámba, egyszerűen lecsuktam a laptop fedelét és a fejem a kanapénak támasztottam. Még nem is ért el teljesen a fejem a támaszig, már mélyen aludtam.
   Másnap reggel az ágyamban ébredtem. Elindultam a konyha felé, ahonnan egyfelől finom illatok szálltak, másrészt meg akartam tudni, hogy ki teleportált át a saját szobámba az éjszaka közepén, azonban a fiúk nagyon értettek ahhoz, hogy eltereljék az ember figyelmét - ezt főleg a hangzavarral érték el, de azt hiszem, kezdek ellenállóvá válni a magas hangokkal szemben.
 - Szép napot Noona! – kiáltotta Niel energikusan. Az orrnyergem szorítva ültem az asztalhoz, hátha az megszüntetni az enyhe fájdalmat a fejemben.

- Nem lehetne pár decibellel halkabban, drága Daniel?! Tényleg csak párral. Gyakorold szépen, ha nem megy, majd beszerzünk egy hangtompítót.

- Bocsánat. – húzta be a nyakát az énekes. – nem akartalak zavarni.

- Kiengesztelhetsz egy kávéval – mosolyogtam vissza békítően.

- Véletlenül nem csináltatok valami kaját is? – kérdeztem miután megkaptam az éltető kávémat.

- Nem akartuk háborús övezetté változtatni a konyhád, ezért rendeltem. Nemsokára itt kell lennie. – válaszolta C.A.P az órára pillantva.

   Akár jósnak is elmehetne, ugyanis pár másodperces késéssel megszólalt a bejárati ajtó csengője, ismét ostrom alá véve hallószerveimet, de már fel sem tűnt. Az étel címszóra mindenki az asztalom köré sereglett, és tányér nélkül, közösen kezdtünk neki a különleges reggeli/ebédünkhöz.

   Miután mindenki jól lakott, a banda lassan összeszedte magát és elindultak hazafelé. Én végignéztem a lakáson, hogy felmérjem a károkat, illetve megbecsüljem a takarításra fordítandó idő mennyiségét, azonban meglepve kellett tudomásul vennem, hogy majdnem tökéletes rend állt a lakásban. Épp a nappaliban állva merengtem a dolog mikéntjén, amikor valaki ismét rátenyerelt a jöttét jelző kis gombra, azonban az illető nem vártam meg, hogy kinyissam, egyszerűen hallottam az ajtó csapódását, és Minsoo sétált be a szobába.

- Hát te? Azt hittem, elmentetek.

- A fiúk tényleg elmentek, én visszafordultam.

- Tényleg? Itt felejtettél valamit? - forgolódva próbáltam a szobába nem illő tárgyat találni, ami a leaderhez tartozhatott, de ekkor megfogta a kezem, ezzel kényszerítve, hogy rápillantsak.

- Nem, én csak elfelejtettem valamit... - kíváncsian néztem rá, várva, hogy elmondja miért jött vissza. Néhány pillanatig elidőzött arcán a szemem, az övé enyhén csillogott, arca kicsit élénkebb színűnek tűnt, mint máskor. Majdnem kínos bambulásomból a telefonom csörgése zökkentett ki, mire kikaptam a kezem az övéből, és előkotorásztam a zsebemben lévő készüléket.

#11

*Lea POV*

   Írtam egy üzenetet Kai-nak, hogy otthon hagytam a tárcámat, amiért vissza kell mennem, és hogy inkább találkozzunk a Cheonggyecheon-nál. Nagyon sok időt eltöltöttem a ruhásszekrényem kiürítésével, majd úgy döntöttem, hogy a decemberi időjárásra tekintettel a sminkemmel foglalkozok kicsit többet, mert a kabátom alatt úgysem látszik majd sok minden. Felkaptam a magas sarkú, magas szárú csizmámat, amit már vagy két hónapja megvettem (ritka mikor olyat találok, ami összeér a vádlimon is) de még egyszer sem volt rajtam. A gyerekek között nem sok a haszna, ha billegsz a lábaidon.

   A Teen Top dormban a lépcsőn összefutottam – szó szerint - C.A.P-el, úgy neki szaladtam, jó, hogy nem gurultunk le mindketten. Elismerően mért végig, majd kifejezésre juttatta gondolatait, mire elkönyveltem, hogy érdemes volt kifolyatni a szemem a sminkkel. Talán kicsit túl hirtelen viharzottam ki az ajtón, de hát randim volt. Már hetek óta találkozgattam Kai-al, és az igazság az, hogy megkedveltem. Talán túlságosan is. Eleinte tartottam tőle, mivel két évvel fiatalabb nálam, de pont olyan férfinak bizonyult, amilyenre szükségem volt. Mindig udvarias, figyelmes volt, sosem feledkezett meg az apró kedvességekről, mikor együtt voltunk, és hát persze baromi jól nézett ki, de engem aztán nem érdekelnek a külsőségek...

  Taxiztam, nehogy elkéssek. Nem tudom miért akart ilyen hidegben sétálni, de nem bántam. Nem szeretem a hideget, nálam a komfortos érzés 25 fok felett kezdődik, de ha Jonginnel lehettem, már ez sem számított igazán. Mi lett velem? Idiótán vigyorogtam a tükörképemre az ablakon, mígnem megállt a taxis és kiugrottam, mint akinek gombostűt hintettek becsesebb fele alá.

   A vízesésnél már várt Jongin, két pohár forró kávéval. Az egyiket mosolyogva nyújtotta át nekem. Csupasz kezeimet kellemesen melegítette a forró ital.

- Ahogy szeretem?

- Minimális mennyiségű kávé, csurig töltve tejjel, sok cukorral? – bólintottam, mire ő is – akkor igen, pont, ahogyan szereted.

- Köszönöm. – mosolyogtam fekete szemeibe. – Ebben a hidegben igazán jól esik.

- Nagyon fázol? Ha igen, nem számít a program, be is ülhetünk valahova kávézni. – erre tiltakozón ráztam meg a fejem.

- Nem, egyáltalán nem vészes, a kávé meg már úgyis kézhez jött. De – kaptam fel a fejem - programot említettél? – mire kis félmosoly jelent meg a szája sarkában, amit imádtam.

- Igen, van egy kis meglepetésem. Gyere. – Intett a fejével, majd szép lassan elindultunk.

   Hidegnek éreztem a levegőt, de nem fagyott be a víz, így még élvezhettem a látványt, amit a Cheonggyecheon sötétben nyújt. A színes fények hatalmas szentjánosbogarakként lebegtek a fejünk és a víztükör felett, megszínezve az este egyöntetű sötétjét. Mi pedig egymás mellett andalogtunk, mindennapi dolgokról beszélgetve. Szerette hallgatni a történeteimet a gyerekekről az árvaházban, szerinte mindig történik valami izgalmas nálunk. Ő is önkénteskedett régebben, mozgássérült gyerekek otthonában segédkezett.

- … és akkor képzeld el, beledugta az orrába a gyurmát. Először nem akartam hinni a szememnek, kinek jut eszébe, hogy a gyurma darabot az orrába tegye? – mondtam nevetve, Kai pedig már alig kapott levegőt a kacagástól.

- Mit csináltál vele? Ki tudtad szedni? – kérdezte még mindig nevetve.

- Persze. Számomra nincs lehetetlen. De azért kicsit megijedtem.

- Meg is érkeztünk. – állt meg olyan hirtelen, hogy alig tudtam lefékezni. Imbolyogtam még egy sort a magas sarkaimon, mire Jongin megfogta a kezem, és stabil helyzetbe kormányzott. Bőrének érintése bizsergést váltott ki belőlem, de próbáltam nem oda figyelni. Félénken néztem az utcai lámpák fényétől csillogó szemébe. Arcán nyoma sem volt az előző mosolynak, komolyan nézett rám. Aztán hirtelen mögém került, és a vízesés felé fordított a vállamnál fogva, míg halkan a fülembe súgta:

- Meglepetés… - Mintegy vezényszóra, pontosan abban a pillanatban indultak el a színes lézersugarak, táncoló alakot öltve előttem a zenére. A női sziluett kecsesen táncolt a víz felett, mintha csak a víztükrön járna. (videó) Tátott szájjal bámultam, amíg Jongin az állam alá nem nyúlt finoman, és fel nem emelte azt mosolyogva. 

- Azért ennyire nem nagy szám. - mondta még mindig a fülemhez hajolva mély hangján. De nekem nem számított, mert soha életemben nem láttam még ahhoz foghatót, amit akkor. A táncos lassan halványodni kezdett, majd hullámok jelentek meg egymás után, mintha csak a víztükör fordult volna velünk szembe. A színes lézerfények vibráltak a szemem előtt, ahogyan váltakoztak a képek.

   Csaknem negyed óráig tartott a lenyűgöző műsor, azután a kisebb tömeg hazafele indult, csak mi nem. A látványtól még mindig lenyűgözve, tőlem szokatlan szótlanságba burkolóztam és próbáltam minél jobban az emlékezetembe vésni az átélt pillanatokat. Egy szabályosan lerakott kőszegély mellett mentünk el, amire hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam és két karommal egyensúlyozva lépdeltem előre.

- Vigyázz, le fogsz esni. Ez veszélyes. – Jött közelebb Kai, de én csak a fejemet csóváltam, és eltoltam felém nyújtott kezét.

- Megy ez nekem egyedül is, annyira azért nem részegített meg a látvány. – mondtam mosolyogva, majd peckesen indultam előre.

   Hirtelen nem messze mögöttünk egy gyerek keservesen sírt fel. Én megszokásból kaptam a fejem a hang irányába, elfeledkezve arról, milyen múló állapot is az egyensúlyom. Megbillentem a víz felé, behunytam a szemem, hogy ne lássam mennyit is zuhanok. Csak vártam a csobbanást, de nem történt semmi, azon kívül, hogy erős karok szorítását éreztem magam körül. Először nem mertem kinyitni csak az egyik szemem, mire Jongin nézett velem farkasszemet, elég közelről. Nagyon közelről. „Túl közelről” – járt a fejemben.

- Mondtam, hogy le fogsz esni.

- Nem estem le. – mondtam, mire kiegyenesedett, de nem engedett el.

   Még mindig a köveken álltam, egy magasságban vele, így könnyedén a szemébe nézhettem. Egy percre megfagyott a pillanat, ahogyan egymást fürkésztük, majd arca lassan közelíteni kezdett az enyémhez. Mielőtt még bármilyen értelmes gondolat megfogalmazódhatott volna bennem, ajkai finoman az enyéimhez értek. Egy szelíd, kedves csók volt csupán, mégis beleremegtem. Hiába nem ő volt az első férfi az életemben, ezekre a pillanatokra sosem lehet felkészülni, soha nem lehet megszokni őket, mert mindenkivel más és más. Első csók sok van az ember életében, és ez így van rendjén.

- Szeretnél még kötéltáncost játszani? – kérdezte kicsit távolodva tőlem. Egy bólintásnál nem voltam képes többre.

- Akkor nem engedlek el. – mondta határozottan, és elhúzódott ugyan, de kezeinket összekulcsolta, és nem is engedte el többet az este folyamán.

   Egészen hazáig sétáltunk, Kai ragaszkodott hozzá, hogy hazakísér. Ugyan gondoltam rá, hogy a Teen Top dormba kellene mennem, nehogy a fiúk aggódjanak, aztán meggyőztem magam, hogy felnőtt nőként azt csinálok, amit akarok. Az ajtó előtt megálltam már kigombolt kabátban és felnéztem kísérőmre, aki csillogó szemekkel nézett rám.

- Azért tetszett a mai este? – kérdezte félénken.

- Viccelsz? – emeltem magasra egyik szemöldököm. – Csodálatos volt. Még sose láttam ehhez foghatót. Köszönöm, hogy megmutattad.

- Én köszönöm, hogy megnézhettem veled. – nem adtak sok fényt az utcai lámpák, de láttam, hogy elpirul.

   Aranyosnak találtam, hogy ott áll egy nő ajtaja előtt és belepirult abba, hogy együtt néztük a lézer játékot. Megsimogattam az arcát, aztán hirtelen ötlettől vezérelve lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam. Először meglepettséget éreztem rajta, majd lassan a kabát alatt a derekam köré fonta karjait és közel húzott magához, amennyire a még fennmaradó illem, no meg a téli ruházat engedte és elmélyítette csókunkat. Végül kelletlenül bár, de elengedtük egymást.

- Jó éjszakát Jongin. – mondtam neki.

- Aludj jól… Noona. – huncut mosoly jelent meg az arcán, mire enyhén beleboxoltam a vállába.

- Hé! Ez nem volt szép. – mondtam én is nevetve, mire – még mindig mosolyogva - megsimogatta az arcomat és puszit nyomott a számra.

- Akkor jó éjt Lea. – viszonoztam a puszit és benyitottam a házba. Ahogy behajtottam magam mögött az ajtót, fejben megjegyeztem magamnak, hogy a második csók mindig jobb az elsőnél, de egy idő után már nem is számolja az ember…

#10

*C.A.P POV*

   Majd megőrültem, mikor már két órája csörgettük felváltva Leát, és rá sem bagózott a hívásainkra.

- Hyung, nem kéne telefonálni a rendőrségre? – kérdezte Ricky, aggódó arcot vágva, miután a hívott ismét nem vette fel a telefont.

- Mi van, ha baja esett? Ha megtámadták? Vagy ha… ha valami pasas elkapta és… - Nielnek elfehéredett a feje, ahogy fejben befejezte a gondolatmenetet.

- Azért annyira nem kéne előre szaladni. - mondta higgadtan Byunghun. – Tud vigyázni magára, nem az a gyenge típus.

- Tényleg. – röhögött fel Chanhee is – lehet, hogy a fickó rosszabbul járna.

- Hát nem tudom, azért nem szokott így szó nélkül eltűnni. Mindig hagy valami üzenetet itthon, hogy hova ment. – Fűzi tovább Jonghyun az előző szálat.

- Akárhogy is, attól nem fog előkerülni, hogy találgatunk. Majd csak meglesz. – mondtam, majd felcsörtettem a szobába. Még hallottam a fiúk ötletelését, hogy hova is mehetett szeretett Noonájuk.

   A szobámban úgy döntöttem azzal nem vagyok előrébb, ha a hajamat tépkedem, mellesleg a stylistok sem örülnének neki, ha idő előtt megkopaszodnék, így elmentem lezuhanyozni, hátha megnyugszom egy kicsit. Mire visszaértem, a telefonomon üzenet villogott. Mélyzuhanásban csaptam le rá.

„ Akadt egy kis dolgom, ma itthon alszom. Én rendben vagyok, kaja a hűtőben, ha netán éhesek lennétek.”

   Ennyi? Ez most komoly? Halálra aggódjuk magunkat, ő meg ennyit ír? Kaja a hűtőben? Nah szép, de legalább mégsem feledkezett meg rólunk teljesen. Hirtelen ötlettől vezérelve pizsama helyett utcai ruhát vettem magamra, és leléptem úgy, hogy nem is szóltam a többieknek. Mindegy, nem fognak hiányolni. Útközben beugrottam egy kis kajáért, mivel Lea nem volt otthon egy hete, biztosan nem hagyott ott semmi ehetőt.

   Kettesével vettem a lépcsőket fölfele a teraszon, majd becsöngettem. Nagy sokára kinyílt az ajtó, és Lea állt előttem, pizsamában. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy vajon kinek a kedvéért maradt itthon ma este. Lopva pillantottam mögé, de nem láttam senkit sem, viszont ő maga teljesen leblokkolt. Pont, mint az első találkozásunkkor. Mosolyogva lengettem előtte a karomat, majd nem kapva válaszreakciót, beinvitáltam magam. Oda sem figyelt arra, amit mondtam, a tükör előtt morfondírozott azon, hogy nem kellene vacsorázni. Jézusom. Semmi szüksége nem lenne ilyen baromságokon agyalni, semmi gond nincs az alakjával, de gondolom ez amolyan női dolog. Majd megtorpantam, mert még mindig nem jött semmi válasz mögülem, pedig épp azt ecseteltem, hogy aggódtam érte. Tényleg ennyire nem érdeklem? A gondolatom végére sem érhettem, mert ekkor hátulról körülbelül egy tank erejével jött nekem.

- Bocs. Mit is mondtál? – Lehajoltam hozzá, hogy a szemébe nézhessek. Hihetetlenül zöldek voltak, de mielőtt még olyat tettem volna, amit megbánok, gyorsan folytattam a társalgást:

- Csak annyit, hogy aggódtam. – mire felfogtam, hogy mit mondtam, már késő volt, úgyhogy jobbnak láttam megteríteni, hátha meg sem hallotta, mint az előbb, de azért még hozzáfűztem:

- Aggódtunk. Mindannyian. – hangsúlyoztam ki a lényeget, legalábbis számomra ez volt a lényeg.

   Mintegy megmentőként, Niel csörgette fel telefonon Leát. A leszűrtek alapján észrevették, hogy eljöttem otthonról, nem baj, még ha haragszanak is, jobb, hogy nincsenek itt. Lassan falatozgattunk, mikor hirtelen Lea feldobta, hogy meg szeretné lepni a húgát szülinapján azzal, hogy nálunk-velünk rendez neki szülinapi bulit.

   Az utóbbi időben észrevettem, hogy nagyon hiányozhat neki a családja. Gyakran láttam őt otthon a facebook előtt ülni, és az otthoniak adatlapját nézegetni. olyankor mindig szomorkás volt a hangulata, nem lehetett vele értelmesen két mondatot váltani. Talán jót tesz majd neki, ha Liz idejön. Még azt is felajánlottam, hogy addig lakhatnak nálunk.

- Nana. Házi nyúlra nem lövünk. – nem tudom, hogy miért sikerül mindig ilyen zavarba hoznia.

   Éreztem, ahogyan a pír elborítja az arcom. Kínomban nekiálltam összeszedni a koszos edényeket, hogy elmosogathassak. Mindegy volt, csak ne kelljen a szemébe néznem. Mire ő méltatlankodva adta tudtomra, hogy még enne, sebaj, úgyis a fogyózásról beszélt az előbb, hát rajtam aztán ne múljon. Tudtára is adtam véleményemet, mire vészjóslóan kezdett közeledni felém. Erre reflexből leszorítottam a csapot, és az így létrejött vízsugárral célba vettem kedves társnőmet, aki visítva menekült előlem. Végül betoppantak a fiúk is, és már menthetetlen volt az este, minden csupa víz lett.

   Miután lefeküdtünk aludni, én még sokáig forgolódtam a helyemen Chanhee és Byunghun között. Az előbbinek a keze, a másiknak pedig a lába volt rajtam keresztbe. Még ő beszélt az előbb Nielről. Hirtelen telefoncsörgést halottam, mire megrezzentek a mellettem alvók. Amennyire csak tudtam, fülelni kezdtem, pedig semmi közöm hozzá, hogy ki hívja Leát ilyen későn.

- Én is szívesen találkoznék veled… - hallottam egy mondatfoszlányt. Vajon kivel? Lehet, hogy van valakije? Nem tudtam hova tenni a rossz érzést, ami elfogott. Dühösen lelöktem magamról a kósza végtagokat, és az oldalamra fordultam. Hátha csak egy barátnője volt az.

   Mielőtt elaludtam volna, még egy kis hang megszólalt a fejemben, és azt súgta: „De hiszen nincsenek is barátnői itt Szöulban…”

   Gyanúm beigazolódni látszott. Ahogyan teltek a hetek, Lea egyre többször nem vette fel a telefont, szó nélkül ment el otthonról, és a legtöbbször nem mondta meg, hogy hová megy. Mintha a kedve is jobb lett volna, többet mosolygott, és kevesebbet perlekedett a fiúkkal is, bár azt pusztán szeretetből csinálta.

   Egyik nap a konyhában tevékenykedett. Ahogy egyre közelebb értem, meghallottam, hogy énekel. Egy nagyon szép dal volt, amit nem ismertem, a szövegét sem értettem. Olyannak hangzott, mint az anyanyelve, amit akkor használt, ha mérges vagy nagyon felindult állapotban volt. Imádtam a dallamos nyelvet, még ha szitkozódott is rajta.

   Csendben nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és úgy figyeltem, a nekem háttal álló lányt, amint épp zöldséget szeletelt a tűzhelyen lévő lábasba. Csak akkor egyszer hallottam énekelni, amikor azt a kisfiút vigasztalta az árvaházban. Szép hangja van. Nem különleges, de kellemes hallgatni. 

   Idő közben a hangokra leszivárgott az emeletről Jonghyun és Byunghun is. Csendben megálltak mellettem, és úgy hallgatták ők is, az előbbinél kicsit gyorsabb, vidámabb dalt. Valaki hátulról megkocogtatta a vállam, mire megfordultam, és Chanhee nézett rám. Kérdőn intett a fejével Lea felé, de én csak megrántottam a vállam, jelezve, hogy én sem tudom, mi van vele.

- Noona! De szép hangod van! – nem más, mint Ahn Daniel rohant le be a nappaliból ordítozva, erre a szólított fájdalmasan felkiáltott, majd magyarul kezdett szitkozódni. „A fenébe”. Ha valamit, ennyit már értettem magyarul. Elhagytam eddigi őrhelyem, és odarohantam hozzá, hogy lássam mi történt. A kezét szorongatta, amiből vér szivárgott. Illetve ömlött.

- Mutasd.

- Nem, nem. Nincs semmi gond. – erővel lefeszítettem a kezét a sebről, és láttam, hogy nem kell összevarrni, de elég mély a seb.

- Daniel, egyszer szívrohamot kapok tőled. Nem tudsz normál hangerőn kommunikálni?

- Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni. Nagyon fáj? Áu!

- Persze hogy fáj neki te idióta! Nem láttad mit csinál? Mit ordítasz, tudtommal senki nem hall nagyot ebben a házban. – vágta hátba Byunghun.

- Csak nagyon tetszett, amit énekelt! Különben is, ti mit settenkedtek itt az ajtóban?

- Jól vagyok, nincsen semmi baj srácok.  – mondta mosolyogva Lea, míg a víz alá nem tartottam a kezét, mert akkor fájdalmas fintorba torzult az arca.

- Ahelyett, hogy a szád jártatod, inkább hozd ide az elsősegély dobozt! – szóltam oda Nielnek. A sebesültet asztalhoz húztam, és leültettem egy székre. A fiúk körénk gyűltek. Még Changhyun is ledugta az orrát a szobájából.

- Hogy fogsz így főzni nekünk? – tudakolta.

- Köszi, hogy ennyire aggódsz értem. – válaszolt nevetve a kérdezett.

- Tényleg szép volt az a dal, amit énekeltél. Mi a címe? – kérdezte Jonghyun leülve mellénk. Időközben megérkezett az elsősegélydoboz, és nekiláttam a seb ellátásának.

- Melyik dalnak? – kérdezte Lea.

- Mindkettőnek. Volt egy lassabb, meg egy kicsit gyorsabb.

- Jah, hogy az. Az egyik egy altatódal volt, amit még anyukám énekelt nekem gyerekkoromban. - Kis mosoly jelent meg az arcán, ahogy az édesanyját említette. - A másik pedig egy magyar népdal, ami úgy kezdődik, hogy szzzzz...  – rántotta volna el a kezét, ha nem tartom erősen.

- Biztos így kezdődik? Én másképp hallottam.

- Haha... Ez csíp.

- Mindjárt kész vagyok.

- De akkor is csíp… Nem értem minek ez a nagy felhajtás, magától is meggyógyulna.

- Énekelj többször. Szépen énekelsz. – mondtam inkább neki, hogy eltereljem a figyelmét. Fel sem pillantottam, de éreztem, ahogyan megdermed mindenki körülöttem. Hát ez bejött. Rátekertem a sérült részre a gézt, leragasztottam, majd finoman az ölébe helyeztem a kezét. Még mindig nagy szemeket meresztett rám, a fiúk pedig vigyorogva bámultak.

- Most mi van? Nincs igazam?

- De, de, de. Hyungnak igaza van - lelkesedett fel Ricky.

   Végül mindenki szétszéledt, csak ketten maradtunk. Ekkor jutott eszembe, hogy miért is indultam Leához.

- Jut eszembe. Megvetted már a húgodnak a repülőre a jegyet?

- Nem, még nem tudtam. Nem igazán tudom, hogy melyik lenne a legjobb.

- Akkor jó, mert én megvettem – húztam elő a kis borítékot, amiben a repjegy volt benne.

- Te megvetted? De nekem kellett volna… az én ajándékom lenne. – nézett rám meglepetten.

- Ez legyen a mienk. Te pedig találj ki valami izgalmasat neki arra az egy hétre. Ha nem bánod, mi is veletek tartanánk. Azon a héten pont lesz egy kevés szabadidőnk, a srácoknak is jót tenne egy kis kikapcsolódás. – mondtam fejemet lehajtva. Kicsit zavarban voltam, pláne, amikor hirtelen a nyakamba ugrott, és szorosan megölelt.

- Köszönöm. 

- Igazán nincs mit – válaszoltam, miközben finoman átöleltem vékony derekát. Nem volt koreai értelemben vett szépségideál, de karcsú volt. Különleges. Aztán hirtelen elengedett, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, még meghajolt, és magamra hagyott a konyhában.

   Pár nap múlva épp az emeletre tartottam felfele, amikor összeütköztem a siető Leával. Enyhén visszapattantunk egymásról.

- Ne haragudj, nem láttalak. - hajolt meg. Nagyon csinosan volt felöltözve, és ki is volt sminkelve, kicsit erősebben, mint amit megszoktam. Rá inkább jellemző az egyszerű, természetesnek ható smink, most pedig feketével volt kiemelve a szeme, így szinte világított zöld írisze, ahogy a fény átjárta. Egyébként is hosszú szempillái még hosszabbnak tűntek, telt, íves ajkai pedig halványan fénylettek.

- Hű. Jól nézel ki. Mész valahová? – kérdeztem mintegy félvállról.

- Igen, van egy kis dolgom. Nem tudom, mikor jövök, vagy jövök-e egyáltalán. Igazából csak azért ugrottam be, mert a múltkor itt hagytam a pénztárcámat. – lengette meg előttem az említett tárgyat, majd elviharzott mellettem magas sarkújában – sosem volt még rajta, utána is néztem, biztosan jól látom-e - de már csukódott is az ajtó mögötte.

   Elgondolkodva néztem utána, és eszembe jutott a múltkori sms-e: „Akadt egy kis dolgom.” Mostanában úgy tűnik, hogy túl sok dolga akadt.