#25

*Liz POV*

   A rémes iskolai ünnepségek sosem tartoztak a kedvenceim közé, még akkor sem, ha a saját ballagásomról volt szó. Már délelőtt óta itt dekkoltunk, mert ugye azt is videóra kellett venni, hogy az utolsó napunkon az iskolában mikor megyünk pisilni és minden hasonlóan fontos tevékenységet meg kellett örökíteni az utókor számára. A ceremónián már kedvem lett volna megölni a magas sarkú cipők feltalálóját és egyúttal kiirtani a családfáját úgy az ük-ük-ük-ük nagyszülőkig.

   Kifelé sétáltam, amikor megláttam, ahogyan Lea igyekezett felém, természetesen könnyedén lépdelve tűsarkújában, és – velem ellentétben – teljesen komfortosan érezve magát kosztümjében. Mindennek ellenére borzasztóan hiányzott, így örömömben szorosan öleltem magamhoz.

- Komolyan mondom, be fogom perelni ennek a cipőnek a gyártóját! Nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedtem a lábbelijüktől!

- Ugyan, túl lehet élni. – mosolygott nővérem – majd otthon szépen beáztatod egy kis meleg vízbe és talán, ha szépen megkérsz még meg is masszírozom neked.

- Uram atyám! Te beteg vagy? – néztem rá kerek szemekkel, miközben lassan kiértünk az iskolaépület elé. Már elindultunk a szépen burjánzó botanikus kertünk felé, amikor feltűnt egy magányosan álldogáló, öltönyös alak az egyik fa mögött.

- Várj, álljunk meg. Hány fok van?

- Miért?

- Mert délibábot látok. Azt hiszem megártott a nap. Vagy a magas sarkú.

- Miért is?

- Azt hiszem Nielt látom ott a fának támaszkodva… - őt meglátva akaratlanul is átváltottam másik nyelvre, hátha a délibáb megérti - De az is lehet, hogy a kosztüm tehet róla, kiszorította belőlem a levegőt és most hallucinálok az oxigénhiánytól. Ó, hogy utálom ezt a vackot!

- Kár, mert igazán csinos vagy benne.

- Húha, nagyon jók a képzelgéseim. Még beszél is…

- Akkor kapaszkodj meg, mert teljesen jól látsz és hallasz. – válaszolta pofátlanul mosolyogva Lea, de én képtelen voltam reagálni. A fagyasztó hozzám képest kiskutyafüle. Csak bámultam a fiút, aki ott állt velem szemben, arcán az egyre jobban kiülő zavar. Akivel három hónapja vágyom találkozni, ha csak egy másodpercre is. Aki utolsó estémen Koreában megcsókolt a bejárati ajtó előtt, nem törődve az életveszéllyel, ami a nővérem felől fenyegette ezért.

   Pillanatok múlva megfeledkezve magamról rohantam, zavaró magassarkúmat lerúgva és úgy ugrottam Niel nyakába. Csak öleltük egymást, szorosan, majd mikor már elzsibbadt mindenünk, óvatosan engedett le a földre, de továbbra sem engedett el. Nővéremet már nem láttam sehol, de amikor Niel ajkai finoman az enyéimhez értek, tőlem akár el is süllyedhetett a föld alá – tudom, hogy önző és kegyetlen vagyok – úgy voltam vele, hogy majd megkeresem.

- Nagyon hiányoztál… - suttogta a fülembe, amitől visítani támadt kedvem.

- Te is nekem. – nem volt időnk többet beszélgetni, mert mégis csak felbukkant Lea és a kocsihoz invitált minket. Azt nem mondom, hogy a föld alá kívántam, de mégis csak jöhetett volna kicsit később. Ezt szóvá is tettem neki anyanyelvünkön.

- Nézzenek, oda, idehozom neki ajándékba a lovagját, erre ez a hála… Ezek a mai fiatalok… - imitálta a felháborodást, igazából pedig mindketten tudtuk, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nekem egy napra ennyi érzelemkitörés bőven elég volt.

   A nap többi részét sem tölthettem igényeim szerint kettesben Nielllel, mert hát mégis csak az én ballagásom volt, a rokonokat nem lehetett csak úgy hazaküldeni. De mindenesetre nem engedtem el a kezét, mintha attól féltem volna, hogy ha megszűnik a kontaktus köztünk, akkor eltűnik. Kevesebb regényt kellene olvasnom, azt hiszem.

   Nagy sajnálatomra fel sem merült este az az opció, hogy esetleg Niel velem egy szobában aludjon – velem egy ágyban meg pláne. Így Lea bevackolta magát hozzám, vendégünk pedig az ő ágyát bitorolhatta. Hiába vágytam a szomszéd szobában tartózkodó után, a hosszú nap után hamar elnyomott az álom.

   Egészen addig, amíg nem hallottam az ajtó nyikorgását egyszer – majd még egyszer. Azt tudtam, hogy Lea sokat jár a természet után éjszaka is, de azt már végképp fel nem foghattam, hogy minek állt meg az ágyam mellett. Kissé ijesztő volt, így hát megszólaltam, továbbra is csukott szemmel.

- Talán mellém akarsz feküdni, vagy mi? – kérdeztem az álmosságtól morcos hangon. Ám majdnem lefordultam az ágyról, amikor koreai válasz érkezett, ráadásul kétségtelenül férfi hangon.

- Fogalmam sincs mit mondtál, de…

- Daniel, te mit keresel itt?! – pattantam fel ülő helyzetbe.

- Noona kitúrt az ágyából… Azt mondta nem tud itt aludni… esetleg… nem lehetne… jó nekem a föld is… - megesett a szívem, ahogyan ott állt előttem, paplanját és párnáját magához szorítva, kócosan, az atlétáról és laza pizsama nadrágjáról nem is beszélve. Gondolatban megszeretgettem a nővéremet, majd felemeltem a takaróm és beljebb kúsztam az ágyamon.

- Mi.. mit csinálsz? – kérdezte zavartan.

- Alvóhelyet biztosítok a rászorulónak. Milyen házigazda lennék, ha hagynám, hogy a földön aludj? Leával is így szoktunk… - kicsit füllentettem a helyzet kedvéért, de úgy gondoltam, hogy betudható kegyes hazugságnak. Niel habozott egy kicsit, majd lassan bemászott az mellém, ügyelve, hogy még véletlenül se sértse meg az illendőség határait Szépen elrendeztem az ágyneműt kettőnkön, majd én is hátra dőltem.

   Csak feküdtünk egymás mellett, mereven, szemünket szorosan behunyva. Egyszerűen képtelen voltam aludni, és tudtam, hogy a mellettem lévő is teljesen éber. Könyökünk egy ponton összeért és én csak arra az egy négyzet milliméterre tudtam koncentrálni, mikor végül Niel fújtatva ült fel.

- É… Én inkább lemegyek a földre. Így nem tudsz aludni. – már indult volna, de és is felültem és a karjánál fogva megállítottam.

- Kérlek, maradj itt. Nem szeretek egyedül aludni… - felém fordult, és hosszasan néztük egymást a függönyöm mellett beszűrődő fényben.

   Aztán mielőtt bármit is mondhattam volna, odahajolt hozzám és megcsókolt. Eleinte óvatosan, tapogatózva, majd mikor érezte, hogy nem tolom el magamtól, egyre határozottabban. Egyik kezével átölelte a derekamat, másikkal végig simított az arcomon, majd egyre lejjebb haladva a nyakamon, vállamon, végül a karomon. Kezével véletlenül lesöpörte vállamról a toppom vékony pántját. Mintha ez térítette volna észhez, megszakította csókunkat. Finom csókot nyomott a vállam meztelen bőrére, majd visszasimította a ruhadarabot a rendeltetési helyére.

- Ideje lenne aludnunk. Biztosan fáradt vagy… - suttogta. Én csak bólintottam majd ledőltem a párnámra. Niel mellém feküdt, azonban most megfogott, majd a mellkasára húzott. Karjait körém fonta, úgy cirógatta vállaimat és a hajamat, míg el nem aludtam.

*

Másnap reggel - egészen pontosan reggel hatkor - arra ébredtünk, hogy Lea áll az ágyam felett, és veszettül ráz minket.

- Ébredjetek már!

- Neked meg mi bajod hajnalok hajnalán? Megint rád tört a hormon hiszti? - pislogtam álmosan szeretett nővéremre, aki teljesen frissnek tűnt a korai óra ellenére is. Ó, hogy ilyenkor mennyire utálom!

- Az ajánlom, hogy villámgyorsan rázd fel a lovagodat, különben kirugdosom az ágyból! - mintha csak meghallotta volna a fenyegetést, Niel kócos hajjal, ködös tekintettel meredt kora hajnali vendégünkre.

- Noona, te mit...

- Ahn Daniel, ha már méltóztattál felkelni, azt ajánlom, hogy sürgősen vonszold át a formás kis hátsó feled a szobámba!

- De hát azt, azt mondtad... - akadozott kissé a nyelve még mindig kómásan.

- Tudom, mit mondtam, nem vagyok amnéziás. De attól a kínos pillanattól próbállak megóvni, hogy drága, egyetlen édesapámnak kelljen magyarázkodni arról, hogy miért is slattyogsz ki a kisebbik lányának szobájából korán reggel. - erre a mondatra hirtelen magához tért hálótársam, s legnagyobb sajnálatomra már el is tűnt az ajtóban. Helyére túlbuzgó testvérkém mászott be és nagy, jelentőségteljes szemeket meresztett rám. Én figyelmen kívül hagyva a nyilván való kérdést, hátat fordítottam neki, és behunytam szemeimet.

- Te meg mit művelsz? – érkezett a hátam mögül a felháborodott hang.

- Alszom. Mivel VALAKI felébresztett korán reggel. Még csak hat óra, hagyj aludni…

- Tényleg nem meséled el, hogy mit történt?

- Ühüm…

- Hogy te milyen hálátlan vagy… - fordított duzzogva hátat nekem. Én csak elégedetten mosolyogtam a bajszom alatt, majd még pár órára sikerült visszasüllyednem a mély álmomba.

  Mikor felébredtem, Leának hűlt helye volt már csak mellettem, így rövid készülődés után kisétáltam a szobámból. A szokásokhoz híven ismét én voltam az utolsó, aki felébredt. Lea és anyu a reggeli körül sürgölődtek, az asztalnál Niel ült, apuval és az öcsémmel. Az utóbbi kettő óvatosan méregette az énekest, de hála nővéremnek ez a helyzet is meg lett mentve, amikor Nielt elhívta segíteni a konyhába. A szólított repesve pattant fel a szorult helyzetéből és libbent a konyhába, ahol Lea tolmácsi munkájával még anyuval is váltott pár szót. Bár édesanyám szavak nélkül is páratlanul meg tudja magát értetni az emberekkel, azt hiszem Lea tőle örökölte a megérzéseit – no meg a zöld szemeit – erre inkább had ne mondjak semmit.

   Délután én elvonultam a tetőre festegetni, nővéremre hagyva vendégünket. Mindig ide vonultam el, ha egy kis ihletre vagy magányra volt szükségem. Festőállványommal bíbelődve, zenét hallgatva próbáltam a látványt megörökíteni. Valahol mélyen már tudatosult bennem, hogy melankóliám oka nővérem – és vele együtt Niel – elutazása. Az ecsetem szinte magától száguldott a vásznon, kissé átalakítva, absztrakttá téve az emléket.

   Nem érzékeltem, mennyi idő telt el, de egyszerre csak nem odaillő árnyék lepte be a képemet. Felpillantottam, és nem kis dilemmám tárgya állt felettem vigyorogva.

- Hát te mit keresel itt? Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt vagyok? – kérdeztem megszabadulva a fülhallgatóm általi süketségtől.

- Noona küldött fel. Neki és anyukádnak el kellett mennie… öhm... valahova. Mondták, hogy hova, de már nem emlékszem. Apukád meg… apukád meg az öcséd pedig félelmetesek.

- Nem, csak nem tudtok beszélgetni. Igazából nem harapnak. - mosolyodtam el kijelentésén. Valójában teljesen tisztában voltam vele, hogy mit érez, eddig a barátnőim is így nyilatkoztak apuról, pedig hát nem akar ő rosszat, csak furcsa a humora.

- Egyébként. Van kedved velem tartani? – kérdezte hirtelen.

- Veled? Hova? – erre Niel megfordult, és karjaival a tető egy másik részére mutatott.

   A szemem elkerekedett a látványtól. Ha valaki ezt elmeséli, biztosan a képébe röhögtem volna, hogy ilyen csak a filmekben és a Romana regényekben történhet. A földre egy pléd volt leterítve, rajta egy kis kosár állt megrakva étellel és egy vastag gyertya égett mellette. Továbbá ki volt készítve két borospohár és egy üveg bor.

- Meghívhatlak vacsorára? Étterembe nem tudtam volna menni veled, mivel nem beszélek magyarul, így csak ennyire futotta.

- Viccelsz? Ez neked „csak”? – mondtam ámulva, majd szépen odasétáltunk a rögtönzött piknikhez, ahol leültünk.

   Niel nagyon figyelmes volt, mindent gondosan előkészített. És még azt is eltalálta, hogy az édes bort szeretem, bár nincs kétségem afelől, hogy ki volt a besúgója.

- Ezt mégis mikor készítetted ide? Mikor feljöttem még semmi sem volt itt. – kérdeztem tőle kíváncsian.

- Őszintén szólva, most csináltam meg, amíg festettél. Annyira elmerültél a munkádban, hogy nem volt nehéz kipakolnom. – szemeivel tekintetemet kereste, de én fülig pirulva néztem félre. – Valami baj van? Nem tetszik? – kérdezte aggódva.

- Nem, dehogy! Sikerült elkápráztatnod – egy kicsit – mutattam az ujjammal egy arasznyit – csak igazából nekem kellett volna valamit kitalálnom. Elvégre te vendég vagy nálunk… - erre a válaszra kedvesen mosolyogva simított végig az arcomon.

- Örülök, hogy tetszik. A többi nem lényeg. Akkor kérsz egy keveset? – emelte fel a bort maga mellől, mire én bólintottam. Szeretem a bort, néha igazán jól esik és nem utolsó sorban gyakran segít felülemelkedni a zavaromon. Most is rám fért az erősítés.

   Halkan beszélgettünk és közben csipegettünk az ételből, amit Niel nővérem segítségével vásárolt. Igazán finom volt minden, bár nem az ételre koncentráltam, hanem sokkal inkább a mellettem ülőre. Egészen addig sikerült megfeledkeznem a másnapi hazautazásáról, amíg maga fel nem vetette a dolgot.

- Mivel holnap haza kell…

- Ne, ne. Hagyd abba. – legyintettem pánikszerűen mielőtt befejezte volna a mondatot.

- Liz, nem csinálhatod mindig ezt amikor…

- Nem, ki ne mond! Miért kellett ezt felhoznod?

- Liz, kérlek.

- Nem akarom, mert ha kimondod, tudomásul kell vennem. Olyan jól éreztem magam… - Tudtam, hogy igaza van és azt is, hogy ezzel talán megbántom, mégis elfordultam és a kissé vörösödő eget kémleletem összeszorított számmal. Egyszer csak ölelő karokat éreztem magam körül, és Niel simult a hátamhoz, fejét a vállamra hajtva. Nem szólt semmit, csak karjaiban tartott, amíg meg nem nyugodtam, és el nem szállt a haragom. Megfogtam az ölemben heverő kezét és összekulcsoltam az ujjainkat, de továbbra sem szóltam egy szót sem. Ahhoz azért túl büszke voltam. Lassan egy kis ékszeres doboz kúszott a látóterembe.

- Ezt akartam átadni, de megint nem hagytad… - éreztem, ahogyan elmosolyodik – azért kapod, hogy mindig veled legyek, bármilyen nyálasan hangzik is. Tudom, hogy nem szereted a tocsogós dolgokat. – erre a mondatra kissé elnevettem magam, majd kibontakoztam az öleléséből és megfordultam, hogy lássam az arcát.

- Mi ez?  - vettem kezembe a kis dobozkát.

- Nyisd ki és meglátod. – felnyitottam a doboz fedelét, és egy ezüst nyaklánc csillogott a szemembe. Ovális, kinyitható medál pihent rajta. Kíváncsian néztem fel Danielre, de ő csak mosolygott. Kivettem a láncot, és felkattintottam. Belül Niel mosolygott rám, de egy olyan képről, amit soha nem láttam még. Se interneten, se az újságokban.

- Hát ez meg…

- Külön neked készítettem. Ez a kép csak a tied.

- Köszönöm… - lassan a nyakamra illesztettem az ékszert, ami eleinte hidegen simult a bőrömre. Egy darabig a velem szembe ülő énekest néztem szótlanul, egészen addig, amíg nem láttam rajta a zavar jeleit.

- Ha nem tetszik… - nem hagytam, hogy befejezze, talán a bor is segített összeszedni a bátorságom. Kezeim az arcára simítottam, majd az arcához hajoltam és megcsókoltam. Egy finom, puha csók volt csak, majd elhúzódtam.

- Imádom. – suttogtam még neki.

   Erre ő csókolt meg, de nem volt olyan finomkodó, mint én. Szenvedélyesen húzott az ölébe, és olyan szorosan ölelt, mintha nem is másnap, hanem abban a pillanatban kellene elmennie. Már nem bántam bármit tesz is, mert, ahogy kezei a laza felsőm alá kúsztak és bőrömet simogatták, csak az érintésére tudtam gondolni. Karjaimat szorosan fontam nyaka köré, miközben ő ledöntött a plédre. A kemény beton az anyagon keresztül is nyomta a hátam miközben Niel lejjebb haladt, ám amikor a nyakamra hintett apró puszikat, felkuncogtam, ő pedig rám emelte tekintetét.

   Kissé józanabbul, lehiggadva szemléltük a másikat. Én Niel haját simogattam, az ő keze pedig még mindig a pólóm alatt cirógatták a bőröm, fejét pedig mellkasomra hajtotta.

- Ne haragudj. – szólalt meg végül.

- Miért kéne haragudnom? – kérdeztem közömbös hangon, mire – legnagyobb sajnálatomra felkönyökölt mellettem.

- Lásd, be nem lenne túl romantikus… itt a tetőn… ráadásul ha valaki fel jönne, hogy megkeressen… - ahogy beszélt egyre vörösebb lett, én pedig jót kuncogtam lányos zavarán.

- Hé, ne nevess! Nem vicces… - vágott durcás képet, de én csak egy röpke csókkal intéztem el a dolgot.

- De igen, az vagy.

- Yah!

   Ha tehettem volna az egész éjszakát ott töltöttem volna, a tetőn, de Danielnek végül igaza lett, és Lea rondított bele – az akkor már az illendőség keretei között mozgó – pillanatba. Lefekvéskor pedig hála nővéremnek ismét észrevétlen hálótárs-csere ment végbe, így Niel mellkasán nyomhatott el az álom.