2015. július 22., szerda

#22

*Lea POV*

   Csak álltam és bámultam a mellettem álló idolra és próbáltam összerakni az eseményeket a fejemben. Nem akartam beszélni vele, mert valahol mélyen megbántott a szavaival, de örültem is neki, hogy láthatom. 
- Mi felénk ezt úgy hívják, hogy eső után köpönyeg. – szólaltam meg végül elutasítóan.
- De hiszen még esik.
- A lényegen nem változtat. Már bőrig áztam. – el akartam menni, de megragadta a karom.
- Nem mész sehova, amíg nem beszéltünk.
- Mégis miről? Mit akarsz még a fejemhez vágni azon kívül, hogy egy könnyűvérű nő vagyok? Nem mintha közöd lenne hozzá, de egyszer elég volt, köszönöm.
- Én ilyet soha nem mondtam. – nézett mélyen a szemembe.
- Nem, de az értésemre adtad. Egyébként pedig mióta követsz? Áh… Mindegy, ha nem haragszol találkozóm van valakivel.
- Elég régóta, hogy tudjam, nem fog eljönni. Most mondta le. Szóval van időd rá, hogy megbeszéljük. Illetve, hogy meghallgass. – egyikünk sem mozdult, mintha mind a ketten arra vártunk, hogy a másik tegye meg az első lépést. Kínos pillanatunknak egy hatalmas tüsszentés vetett véget, ami belőlem tört elő.
- Na gyere, mert megfázol. Főzök neked teát… - mondta lágy hangon, egyik kezével kettőnk fölé tartotta az ernyőt, a másikkal pedig finoman átölelte a vállam és elkezdett tolni. Nem messze parkolt a kocsija, amibe hagytam, hogy beültessen, sőt még a biztonsági övet is ő kapcsolta be. Hirtelen erősen elkezdett fájni a fejem és ahogy nedves ruháimnak köszönhetően átjárt a hideg, már a fogaim is vacogni kezdtek. Bántam is én, hova megyünk, csak legyen fűtés.
   Út közben elnyomott az álom és már csak homályosan érzékeltem, ahogyan kiemel a kocsiból, majd bevisz a lakásba. Egyre rosszabbul éreztem magam, már ahhoz sem volt erőm, hogy a súlyom miatt aggódjak. Odabent a kanapéra fektetett és elkezdett finoman ébresztgetni.
- Lea, ébredj. Hahó… Magadnál vagy? – kérdezte, mire fáradtan bólintottam – biztos? Mennyit mutatok? – emelte fel kitárt ujjait, mire mosolyogva válaszoltam:
- Egy kezet.
- Hogy mi?! – furcsán nézett rám, majd a tenyerére, de aztán visszatért az eredeti témához – át kellene öltöznöd… hozok neked tiszta ruhát… de… ugye fel tudod őket venni… egyedül… ha nem… én… szóval segíthe… tek. - rákvörös fejjel bámulta a padlót, a végét pedig egyenesen dadogva mondta, így magamban nevetgélve tornáztam ülésbe testem.
- Csak fáradt vagyok, nem nyomorék. Köszönöm, hogy hazahoztál, most már hazamehetsz. Ha nem haragszol, most nem kísérlek ki. A mondandódat pedig majd máskor hallgatom meg.
- Nem megyek sehova. Már csak azért sem, mert szerintem megfáztál.
- Nincs semmi bajom, sose vagyok beteg szóval… - mutattam az ajtó felé.
- Felejtsd el. – miközben beszélt, a ruhás szekrényemben kutatott, majd egy köteget a kezembe nyomott, felhúzott a kanapéról és betolt a fürdőszobába – Zuhanyozz le, jó meleg vízben, én addig készítek teát.
   Nem volt kedvem tovább vitatkozni, így engedelmesen bevonultam a mosdóba és addig folyattam magamra a vizet, amíg a bőröm ráncossá nem vált. Akkor belebújtam a jó meleg – és legfőképp száraz – ruháimba, majd a konyhába sétáltam, ahol C.A.P épp a gőzölgő italt töltötte bögrébe, amit aztán elém tolt. Csak egy bólintással köszöntem meg, mert elhatároztam, hogy nem szólok hozzá. A büszkeségem nem mindig lendíti előrébb az emberi kapcsolatokat.
   Mereven hallgattunk egymással szemben, én erősen a teámra koncentráltam, ami egyébként tagadhatatlanul finom volt és jól is esett. Végül vendégem törte meg a csendet.
- Még mindig haragszol? – kérdezte csöndesen, mélyen szemezve a bögréjével.
- Talán nem lenne jogos?
- De, azt hiszem igen… de én… szóval sajnálom. Nem kellett volna úgy beszélnem veled… Nincs jogom hozzá, hogy számon kérjelek…
- Pontosan. Nem volt jogod hozzá. – hangom még mindig kemény volt, de láttam rajta, hogy szenved ezért még hozzáfűztem, valamivel lágyabban – de… nem csak a te hibád. Nem kellett volna titkolóznom, akkor lehet, hogy nem így derült volna ki és te sem tartottál volna könnyűvérűnek.
- Nem én soha… Nem úgy gondoltam, amit mondtam… Ne haragudj.
- Nem haragszom. És akkor sem haragudtam. Inkább rosszul esett, sőt talán szégyelltem is magam, de sosem haragudtam. – meglepve nézett végre fel rám, látszott rajta, hogy nem erre számított tőlem, de már belefáradtam egymás örökös kerülgetésébe. Nyújtózva álltam fel az asztaltól.
- Gyere, hagyjuk ezt a témát és nézzünk meg egy jó filmet. Van itthon vajas popcorn. – mosolyogtam, ő pedig szintén.
   Kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapémon, a nagy tál pattogatott kukoricával és egy filmmel, amire már nem is tudtam figyelni. Egyre nehezebbek lettek a szemhéjaim, és a végén már csak arra emlékszem, hogy C.A.P betakargat az ágyamban, majd újra álomba zuhantam.
   Másnap reggel nem bírtam felkelni. A fejem majd szétrobbant, a torkom úgy fájt, hogy nyelni sem bírtam, a hideg rázott és ennek tetejében az orromon keresztül egy csepp éltető oxigén sem jutott el hozzám. Óvatosan az éjjeli szekrényem felé fordultam és megnéztem az órámat. Már majdnem dél volt. Kétségbeesetten nyúltam a telefonom után, hogy felhívhassam a főnökömet, ugyanis délre kellett volna bemennem az árvaházba. Miután biztosított róla, hogy meg tudják oldani, ha nem megyek be amíg meg nem gyógyulok, fáradtan bámultam a plafont.
   Az ajtón egyszer csak kopogtak, majd C.A.P jelent meg a szobámban, egy gőzölgő bögrével a kezében.
- Felébredtél?
- Fel. De te mit keresel itt?
- Itt aludtam. Vagyis nem itt, hanem nálad. Mármint a kanapén. Szóval érted. – teljesen zavarba jött, de jelen állapotomban nem nagyon foglalkoztatott, hogy ő milyen alkalmatosságon töltötte az éjszakát.
- Jól van, értem én. De ne haragudj, most nem vagyok jól. Menj haza, majd ha meggyógyultam, elmegyek hozzátok. Nem akarom, hogy elkapjátok.
- Szóval még is csak igazam volt, megfáztál tegnap.
- Igen, igazad volt. Nem léphetnénk tovább?
- Dehogynem. – azzal kifordult a szobámból. Addig rendben, hogy én mondtam, hogy menjen haza, de azért köszönhetett volna, ha már kibékültünk vagy mi a szösz. Ám pár perccel később világossá vált számomra, hogy esze ágában sem volt elmenni.
   Egy nagy tálcával tért vissza, amin terítve voltak a mindenféle gyógyszerek, illetve egy kancsó tea bögrével és még egy lázmérő is. A legszebb az egészben, hogy én nem is tartottam ilyeneket otthon.
- Ezt légyszi intézd el magadnak – nyomta a kezembe a lázmérőt. – Fáj valahol? – meglepetésemben csak bólintani tudtam, majd ujjal mutogattam végig fájós pontjaimat. Erre C.A.P akkurátusan elkezdte felbontogatni a dobozokat, mindegyikből kivéve egy-egy szemet, majd miután eltüntettem a lázmérőt a ruhámban, a pirulákat szórta a tenyerembe.
- Ezeket nyeld le, itt a tea hozzá.
- Azt akarod, hogy gyógyszermérgezést kapjak? – nyertem vissza a hangom, de ő csak a fejét rázta.
- Mindent megkérdeztem a gyógyszertárban, ők adták ezeket. Nem lesz semmi bajod… - csipogás jelezte, hogy a lázmérő elintézettnek tekinti a dolgát, így a nővér szerepben nagyon komfortosan létező Minsoo tenyerébe vándorolt, míg én – véleményem szerint – egy elefántnak elegendő mennyiségű gyógyszert nyeltem le.
- Elég magas lázad van. Nem kellene elmenned orvoshoz? – Közölte a diagnózist aggódóan önkéntes ápolóm.
- Ez csak egy kis megfázás, nem halálos betegség… Nem megyek orvoshoz.
- Jó, akkor majd én vigyázok rád. – Azzal összeszedte a kellékeit és kivonult a szobából.
   Egész héten beteg voltam. C.A.P szinte beköltözött a kanapémra és nem engedett ki az ágyból.  Minden nap az ölembe kaptam a reggelit, semmit nem kellett tennem, csak feküdnöm és pihennem. Igazán jól esett a gondoskodás. Továbbá korlátozta csapattársait is a látogatásban, vagyis próbálta korlátozni, ugyanis őket nem lehetett távol tartani tőlem.
   Nem úgy Kait. Néha felhívott, megígérte, hogy eljön, majd mindig lemondta. Az utóbbi időben megritkultak a találkozásaink és azok is gyakran csak egy-egy éjszakára szorítkoztak. Nem akartam tudomást venni a rossz érzésről, ami néha elszorította a torkom, ha rá gondoltam. Azzal vigasztaltam magam, hogy úgyse jöhetne most, mert csak elkapná a betegségem és majd az bálon találkozunk, amire még ő maga hívott el hetekkel ezelőtt.
   Lassan én is kilábaltam a náthából és a bál estéjén izgatottan készülődtem. Magamra öltöttem a ruhát, amit még akkor megvettem, amikor megkaptam a jegyeket. Fehér, selyemhatású anyagból volt, fűzővel, pánt nélkül. A fehér alapon fekete csipke futott a térdemig, ahol a szoknya lágy harangalakban bővült ki. A vállaimat és karjaimat csak a fekete csipke folytatása fedte, a hátán pedig mély kivágás tette teljesen szabaddá bőrömet.
   Mivel nem volt időm álarcot venni, úgy döntöttem, hogy rajzolok magamnak. Fekete-fehér harlequin maszkot festettem az arcomra, kanyargós díszítőelemekkel, amik bal oldalt lefutottak egészen az államig, szemeimet pedig apró kövekkel hangsúlyoztam ki. Számra mély bordó rúzst tettem fel, végül egy elismerő pillantás után taxiba szálltam.
  Egy nagy rendezvényház biztosította a helyszínt. Mindenütt apró égőkkel voltak a falak és oszlopok díszítve, és a nagy terem egy kisebb parkba nyílott, ahol szobrok és apró szökőkutak álltak elszórtan meg egy embermagasságú sövény-labirintus. Pont, mint a filmekben. Giccsesebb már nem is lehetett volna.
   Sokáig sétálgattam az emberek között. Vártam, hátha felbukkan Kai, úgy volt megbeszélve, hogy a teremben találkozunk, de sehol nem találtam. Ahogy majdnem egy óra múlva próbáltam utat törni magamnak kifelé, egy kéz ragadott meg és elkezdett húzni maga után, egészen a kertig. Ott kirántottam a karom a szorításából.
- Már elnézést. Nem tanították egy kis illemre? - haragosan néztem a velem szemben lévő férfira. Az ő szemeit is álarc takarta, így nem tudtam megállapítani, mennyi idős lehet. Csak bámultam a fehér alapon fekete és óarany rombuszokat, aranyszínű, kacskaringós kontúrral. Hát, ha modora nincs is, az ízlése határozottan jó.
- Ezt inkább a partneredtől kellene kérdezned. - válaszolta egy ismerős, mély hang.
- Mi a... - szám tátva maradt, szemeim pedig kikerekedtek a meglepetéstől. Mielőtt kikelhettem volna magamból, az "idegen" feltolta a maszkot, és C.A.P-el nézhettem farkasszemet.


2 megjegyzés: