#20 és fél

*C.A.P POV*

  Miután olyan durva voltam vele, Leát napokig nem láttam. Csupán a folyton friss ételek tanúskodtak arról, hogy nem feledkezett meg rólunk, bár a fiúk történeteiből leszűrve továbbra is nálunk töltötte szabad ideje nagy részét.

  Egyik nap a cégtől értem haza és a nappaliba lépve mindenkit - Leát is - a földön ülve találtam, épp egy társasjáték kellős közepén.

- Hyung! Nincs kedved... - próbálkozott volna a békítéssel Changhyun, de mire végig mondhatta volna, Lea már fel is állt.

- Úgy látom, én állok nyerésre. Ne haragudjatok fiúk, de új gyerekek jöttek az árvaházba, és van még egy kis papírmunkám.

- De Noona, hiszen csak most... - kezdett bele Chanhee, de addigra a címzett mögött már bezáródott szobájának ajtaja.

- Hyung. - Byunghunnak komoly volt a hangja - Bocsánatot kellene kérned.

- L.Joe hyungnak igaza van. Miért kellet olyan durvának lenned? - tódította meg Daniel is, de én csak szemöldökömet megemelve néztem rájuk.

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményetek. - azzal én is otthagytam őket. A legjobban az idegesített, hogy most az egyszer igazuk volt.

   Estig csak járkáltam a szobámban, bármibe kezdtem bele, semmi nem kötött le. Az ágyam előtt ültem a földön, és magam elé bámultam, amikor a többiek hangját hallottam lentről, majd az ajtó csapódását. "Most vagy soha" gondoltam, felpattantam, és megálltam Lea ajtaja előtt, kezemben a kilinccsel. Pár percig hallgatóztam, majd mikor semmi nesz nem szűrődött ki, halkan benyitottam. A fürdő ajtaja résnyire volt nyitva hagyva, amin gőz szivárgott ki a csobogó víz és Lea dúdoló hangjával együtt. Beljebb merészkedtem, egészen az íróasztaláig, amin szétterítve rajzok hevertek.

- Még hogy munka... - suttogtam magam elé. Egyesével szemügyre vettem a lapokat. Különös fantázia lényeket ábrázoltak. Az egyik egy nőt mutatott, akinek teste egy göcsörtös fában végződött. Közelebbről is meg akartam nézni, de amikor felemeltem, egy jegy hullott ki belőle, meghívóval együtt. Egy álarcos bálra szólt mind a kettő, a képek pedig a velencei karnevált illusztrálták.

   Nem olvashattam végig, mert hangos ajtócsapódásra fordultam meg. Előttem Lea állt törölközőben, döbbent arccal bámulva. Nem tudtam megállni, hogy végig tekintsek rajta, de amikor maga előtt összefonta kezét, elkaptam a tekintetem.

- Ezt nem hiszem el... – mondta, majd behátrált a fürdőbe. Már épp menni akartam, amikor kilépett immár teljes öltözetben.

- Nem volt elég a múltkori? Most már a dolgaim között is turkálsz? – kérdezte szemrehányóan. Akaratlanul is az jutott az eszembe, hogy nem lennék a gyerekek helyében, amikor dühös.

- Én nem akartam, én csak…

- Tudod mit? Nem érdekel különösebben. Nincs titkolnivalóm. De a magánéletem igazán nem tartozik rád. És ha most nem haragszol… - mutatott az ajtóra. Remek Min Soo, ez a bocsánatkérés is parádésan sikerült. Nem tudtam mit mondani, soha nem láttam még ilyennek. Csalódottan kullogtam vissza a szobámba. Bármennyire is zavart az, amit láttam, hiányzott a régi, kedves, mosolygós Lea. Ezzel az oldalával nem tudtam mit kezdeni.

   Már két hét telt el a veszekedésünk óta, és Lea még mindig ugyanolyan hideg velem. Igaz, nem is kértem bocsánatot. Szöul belvárosában sétáltam, nem lévén semmi dolgom, otthon pedig nem akartam a levegőt rontani. A fiúk most már nyíltan „nővérük” pártját fogták, így szinte ki lettem rúgva a dormból. Bár meg tudom érteni őket, jelen helyzetben én sem állnék a magam oldalára, de hát nekem nem nagyon volt más választásom.

   Egy nagyobb jelmezbolt mellett haladtam el, amikor a kirakatban megakadt a szemem egy álarcon. Egy harlequin maszk volt, fehér alapon fekete és óarany rombuszokkal, aranyszínű kontúrral díszítve. Akaratlanul is a Lea szobájában talált meghívók jutottak az eszembe. Hirtelen ötlettől vezérelve bementem a boltba és megvettem a maszkot, ami épp a szemeimet takarta. Már csak jegyet kell szereznem.

   Vidáman lépdeltem hazafelé, és még az sem érdekelt, hogy mikor benyitottam, mindenki tüntetőleg vonult el egy másik helységbe…