#24

*Lea POV*

   Dühöngve húztam magam után Kait és átcsörtettem a tömegen. A ruhatárban kikértem a kabátom, és ekkor vettem észre, hogy C.A.P zakója rajtam maradt. Magammal vittem, gondoltam majd csak visszaszolgáltatom neki.

- Lea, várj már! - rántott vissza a karomnál fogva Kai. Már nem volt rajta az álarc, legszívesebben én is eltüntettem volna a magamét. Valahogy nem éreztem már alkalomhoz illőnek.

- Csak menjünk haza, kérlek. – Hosszan bámult, aztán nagy sóhajjal elindult, de a kezem nem engedte el. Összekulcsolt ujjakkal sétáltunk a kocsiig, aztán hazáig néma csöndben maradtunk.

   Hazaérve sem szóltam egy szót sem, csak hagytam, hogy Jongin kövessen a lakásomba. Első utam a mosdóba vezetett és elkezdtem lemosni arcomról a festéket. A színek örvényben folytak le a lefolyón a vízzel együtt. Ahogy belenéztem a tükörbe, a szempilláimról pár fekete csík csorgott le az arcomra, így úgy festettem, mintha fekete könnyeket sírtam volna. Mögöttem Kai jelent meg a tükörben. Egy darabig csak néztük egymást, majd kezei lassan körém fonódtak és nyakamba temette az arcát.

- Haragszol? – kérdezte a bőrömtől, ami forró volt leheletétől.

- Nem… - hajtottam le a fejem, hátha így kevésbé hangzik hazugságnak. Valójában sokkal jobban fájtak C.A.P szavai, mert tudtam, hogy igaza volt. Úgy éreztem már nem érdeklem Jongint, aki közben maga felé fordított, és az államnál fogva felemelte fejem, így kényszerítve, hogy ránézzek.

– Nem hiszek neked.

- Hát jó. – tört fel belőlem egy nagy sóhaj – Igenis haragszom. Mondd, elment neked az eszed? Az még hagyján, hogy nem jöttél el. Az is, hogy hetekig felém sem néztél. De miért… komolyan képes lettél volna megütni? – a hangom olyan halk volt, hogy én is alig hallottam. Igazából inkább keserűek voltak szavaim, mint dühösek. Most partneremen volt a sor, hogy elfordítsa fejét, aztán tekintetét mégis az enyémbe fúrta.

- De meg akart csókolni.

- És? Szerinted hagytam volna?! Mégis minek nézel te engem? – összefontam a kezeimet, csak hogy visszafogjam magam és ne hagyjam faképnél. Már nem tudtam elrejteni, hogy mennyire megbántott.

- Bocsáss meg… én nem… - egyik tenyerét az arcomra tette, ahonnan letörölte álkönnyeimet, másikat pedig a csípőmre helyezte – nem akartalak megbántani. – nem mondtam semmit, csak próbáltam fenntartani a védőfalaimat, ami sokkal könnyebb lett volna bármiféle testi kontaktus nélkül, így viszont nem tudtam neki ellenállni, amikor megcsókolt. Olyan régen láttam már, hogy készséggel adtam fel elveimet.

- Még csak nem is táncolhattam veled… - suttogta ajkaim közé.

- Talán kárpótolhatnál… - válaszoltam neki, mire kézen fogott és a nappalin keresztül a szobámba akart vezetni, csakhogy az uralkodó sötétség miatt megbotlott és átesett a kanapén, velem együtt a párnák között landolva. Mind a ketten kacagtunk saját bénaságunkon, de már mindegy volt.

   Aztán egyszerre némultunk el és továbbra is vakon tapogatózva kerestük meg egymás ajkait. Míg kezeivel feltornázta a szoknyámat a derekamig, én a nyakkendőjével és az inge gombjaival bajlódtam. Épp a fekete csipkét húzta le a vállaimról, finom csókokkal hintve felszabaduló bőrömet, amikor megszólalt:

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában, de… nem lehet ezt valahol kigombolni és levenni? – mosolyogva vezettem kezeit a rejtett cipzárhoz, így eleget téve kérésének. Egyetlen éjszakára ismét elfeledtette velem a kétségeimet és elhittem, hogy tényleg fontos vagyok neki…

*

   Másnap egyedül ébredtem a kanapén, gondosan betakarva, egy levéllel az asztalon. Nem is olvastam el, nem voltam kíváncsi az újabb kifogásokra. Úgy döntöttem, hogy ignorálom a dolgokat magam körül, ami több-kevesebb sikerrel meg is valósult. Ugyanúgy bejártam a Teen Top dormba, ahol a fiúk – tudtukon kívül – segítettek megfeledkezni ügyes-bajos dolgaimról. C.A.P-el mindig elkerültük egymást, amit annyira nem bántam, kínosan éreztem volna magam. Aztán úgy döntöttem, hogy róla sem veszek tudomást. A többi időmet pedig az árvaházban töltöttem, így már nem is különösebben gondoltam Kai-ra – csak kétpercenként nézegettem a telefonom, nem másodpercenként.

   Kellemesen cirógatott a tavaszi nap, ezért úgy döntöttem, hogy korábban viszem ki a gyerekeket az udvarra játszani, nem árt nekik egy kis friss levegő és nekem is kevesebb bajom lesz az altatással, mert ilyenkor jól elfáradnak a sok rohangálásban. Én kényelmesen leültem a homokozó szélére, a lányokkal együtt sütiket és tortákat készítve. Be kell valljam, pályát tévesztettem, mert igazán finomra sikerültek. Akkor csodálkoztam el kissé, amikor az egyik kisfiú odajött hozzánk és úgy gondolta, hogy ténylegesen is megkóstolja a homokból készült muffint.

   Egy darabig félrehajtott fejjel néztem, ahogyan a gyerek eszi a homokot, amikor valaki hátulról megkocogatta a vállam.

- Nem kellene elvenni tőle? – szólalt meg egy mély hang is. Ijedtemben lefordultam a kis falócáról, ami körbevette a homokozót, onnan néztem fel aljas támadómra, C.A.P-re.

- Mostanában rászoktál, hogy meglepsz a semmiből. Egyébként gondoltam nem árt egy kis vitamin neki. Nagymamám szerint hetven éves korunkig hetven kiló koszt kell megennünk. – álltam fel nehézkesen, miközben sajgó alfelemet simogattam fintorogva.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni. – mondta C.A.P, de nem is figyeltem rá, mert úgy gondoltam, hogy a kis Kunwoo elég vitamint juttatott a szervezetébe, így odamentem, felemeltem a földről és kivettem a kezéből a maradék „süteményt”. Majd szája körüli maradványokat kezdtem törölgetni türelmesen.

- Legalább finom volt? – kérdeztem szarkasztikusan, amikor a kis ördögszekér úgy döntött, mégsem ízlik neki a homok annyira, ezért prüszkölve szabadult a szájában lévő feleslegtől – a nyáltól is persze. Így az arcomat beterítette a nyállal kevert sáros massza. C.A.P-ből és belőlem is  hangosan tört elő a nevetés Kunwoo pedig elégedetten mosolygott az ölemben művén.

   Miután elhárítottam a katasztrófát, vendégemhez fordultam:

- Hát te?

- Öhm.. mostanában nem tudtunk beszélni és izé… azt hittem…

- Áh jó is, hogy jöttél, mert valamit meg szerettem volna beszélni veled. – vágtam gyorsan a szavába, mielőtt felhozhatta volna a bálon történteket. Nem és nem voltam hajlandó tudomásul venni az ott elhangzottakat, így számomra is könnyebb volt, ha nem játszom a sértődöttet és úgy teszek, mintha mi sem történt volna.

- Hogy mi? – nézett rám meglepetten, de aztán láttam rajta, hogy neki is könnyebb, ha nem erőlteti – vagyis… miről lenne szó?

- Gyere, üljünk le. – mutattam egy padra nem messze a gyerekektől – Szóval azt szeretném kérdezni, hogy áprilisban elvihetem-e magammal Nielt egy hétvégén Magyarországra. Liz akkor fejezi be az iskolát, és szeretném, ha Daniel ott lenne az évzáró ünnepségen. Amolyan meglepetésként.

- Várj, várj… Danielnek elmondtad már? – ijedten nézett rám, mire elnevettem magam.

- Nem, dehogy! Akkor még két hónapig hallgathatnám az őrjöngését. Először téged akartalak megkérdezni. Nem tudom az időbeosztásotokat.

- Huh… - fújta ki hangosan a levegőt a megkönnyebbüléstől – Ezt még meg kell beszélnem a menedzserünkkel.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Unni, unni! – kiabálva jöttek oda a gyerekek hozzám. Az egyikük elesett, és lehorzsolta a térdét, így mind a ketten a síró apróságot vettük gondjainkba.

   Kérésem engedélyezve lett, bár nem tudom, hogy a menedzser mennyit tud a húgom és Niel kapcsolatáról. Mindenesetre én kifejezetten örültem neki, hogy nem kell egyedül megtennem a hosszú utat hazafele. Örömmel csörtettem fel a dormban az érintett szobájába, ahol épp a másik féllel ordítoztak egymással – már megint.

- Széééééép jónapot! Mindkettőtöknek... – néztem a kamerába.

- Helló! – nézett meglepetten Liz.

- Á, Noona! Sz… szia… - Nielnek is gyanúsan elkerekedett a szeme.

- Hé, ti! Mit műveltek itt?! Azt ne mondjátok, hogy megzavartam valamit, mert Niel, esküszöm, hogy…

- Nem, nem NEM! Csak… izé.. nem szoktál berontani a szobámba… szóval…

- Hát ez nem győzött meg túlságosan… Bocs hugi, de meg kell leckézetnem bájos lovagodat, csak hogy tudja, hányadán állunk. Ez nem lesz szép látvány, úgyhogy bontom a hívást. Pá!!!

- De Lea…. – meg sem várva válaszát kinyomtam a hívást, majd pedig Niel felé fordultam csípőre tett kézzel, aki már a földön térdelt, összekulcsolt kézzel.

- N.. n… noona, esküszöm, hogy semmi olyat nem csináltam Lizzel… Mi csak…

- Hogy mi? Jaj! Azt csináltok, amit akartok, csak az ajtót zárjátok magatokra.

- Akkor nem is… nem is fogsz megverni?

- Mikor vertelek én meg? Istenem, kellj már fel a földről, elég furcsán érzem magam, ahogyan itt térdelsz előttem. – hajoltam le és felrángattam az ágyra, majd én is mellé huppantam.

- Beszélni szeretnék veled valamiről, vagyis kérni szeretnék egy szívességet…

- Tőlem? – bökött ujjal a mellkasára, és eltátotta száját.

- Igen. Lenne kedved elkísérni Magyarországra?