#19

*C.A.P POV*

   Este fáradtan dobtam le magam otthon az ágyamra. A forgatás fárasztóbb volt, mint gondoltam, arról nem is beszélve, hogy újra gyorskajákon éltünk Lea finom főztje helyett. Reménykedve sétáltam le a konyhába, hátha mégis van egy kis finomság, ami jelzi, hogy gondolt ránk míg nem voltunk itthon, de csalódottan konstatáltam, hogy a hűtő kong az ürességtől. Ezek szerint Lea nem is járt itt mióta elmentünk. A többiek már mind lefeküdtek aludni, ezért hirtelen ötlettől vezérelve kivágtattam az ajtón kezemben a kocsi kulccsal.

   Lea házától nem messze parkoltam le. Már kezem a kilincsen volt, hogy kiszálljak, amikor a sarkon megpillantottam őt. Először kiáltani akartam neki, de mellette nem messze feltűnt egy magas férfi is, így a döbbenet odaragasztott az üléshez. Nem szóltak egymáshoz, és nem is értek egymáshoz, mégis tagadhatatlanul látszott, hogy együtt vannak, majd pedig mind a ketten besétáltak a lakásba.

   Mikor döbbenetem már kezdett elmúlni, keserű érzés lepett el. Csak ültem egy helyben, kezem az indítón, de nem volt erőm elhajtani. Az agyam azon kattogott, vajon ki lehetett az a férfi. Arra, hogy miért is invitálta be Lea az éjszaka közepén, még csak gondolni sem akartam. A féltékenység mardosott, mégis ott ültem a kocsiban és vártam. Már világosodott az ég alja, amikor nyílt a bejárati ajtó, és megjelent benne a férfi, vele szemben pedig Lea, akit épp csak egy vékony ing takart, ami a combja közepéig ért.

   A férfi lehajolt hozzá, átölelte pont úgy, ahogy abban a pillanatban én is szerettem volna, majd pedig szenvedélyes csókba merültek, de ekkor elfordítottam a fejem. Nem is tudom mit vártam attól, hogy itt töltöm a kocsiban az éjszakát, de most már biztos volt az, amiről bizonygattam magamnak, hogy csak képzelődöm, egészen a rejtélyes „dolgom van” megjelenése óta.

   Csalódottan hajtottam haza, nem tudván mit kezdeni a látottakkal. Egészen eddig magamnak sem mertem bevallani, de most már nem tagadhatom, hogy ezt a lányt sosem tekintettem a „nővérünknek”, ahogyan a srácok. Már akkor több volt, amikor megláttam az öltözőnk előtt aludni a földön. A koncert után próbáltam kideríteni, hogy ki is volt ő, de ez lehetetlennek bizonyult. Aztán mégis felbukkant itt, Koreában.

   A dühtől füstölögve vágtattam be a házba, ahol Nielbe botlottam bele, amint a konyhából csoszogott ki.

- Hyung, épp hívni akartalak. Nincs itthon semmi kaja… Noona nem szólt neked, hogy mikor jön? Unom a rament…

- Mit érdekel engem, hogy te éhes vagy?! Mellesleg nem vagyok futár, sem postagalamb, hívd fel magad, ha beszélni akarsz vele! – mondtam dühösen, és elviharzottam a szobám irányába, magam mögött hagyva a meglepetéstől ledermedt Danielt.

   Másnap megjelent minden bajom okozója. Szemmel láthatóan vidám volt, csicseregve robbant be a konyhába és miközben főzött, a fiúk köré gyűltek, élménybeszámolót tartottak és együtt kacagtak. Valahogy nem volt hangulatom részt venni a dologban, pláne, mikor eszembe jutott, hogy miért is van olyan jó kedve Leának. Nem akartam megbántani, de nem tudtam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Így egy darabig karba tett kézzel álltam az ajtófélfának dőlve, majd hirtelen sarkon fordultam és tüntetően kivonultam a nappaliba tévét nézni.

   Utánam csak a dermedt csönd, majd a sugdolózás kúszott az éteren keresztül. Nem baj, gondoltam biztos a fáradtságra fogják majd. Azonban teltek a napok és csak nem múlt el a hangulatom, már lassan el is felejtettem milyen mosolyogni. Mindenkivel kiabáltam és olyanokért kaptam fel a vizet, amiért normál esetben soha.

- Ennek meg mi baja… - hallottam néha a fiúkat összesúgni, majd pedig elértem, hogy messziről kerültek a saját csapattársaim. Egyedül azt az egy személyt nem tudtam elmarni magam mellől, akit akartam. Sokszor hallottam Liztől, hogy nővérének túlságosan is fejlettek a hatodik és egyéb érzékei, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Akármennyire próbáltam ellökni magamtól, ő ugyanúgy próbált beszélgetni és törődni velem.

   A konyhában ültem az asztalnál és étvágytalanul turkáltam az ételt magam előtt. Egyszer csak Lea libbent be az ajtón és lehuppant mellém. Rá se néztem, és úgy tettem, mintha roppantul kellene koncentrálnom.

- Nem ízlik? - kérdezte aggódó arccal.

- De, nagyon finom.

- Ennyire azért nem kéne odáig lenned. De szívesen főzök neked. Mit ennél? Elmehetek bevásárolni is. - legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy főzzön csak a pasijának, ha már az ágyába beengedte, de még időben módosítottam mondandómat a társalgási normáknak még így sem teljesen megfelelőre.

- Nem mindegy neked, hogy mit eszem? Nem kell rólam gondoskodni, nem vagy az anyám. - lecsaptam a kanalat az asztalra, felkaptam a mellettem heverő slusszkulcsot, majd fel akartam állni, de ekkor Lea megragadta a kezem.

- Hova mész? - kérdezte halkan. Ahogy ránéztem, arcán nyoma sem volt az előbbi vidámságnak, de más érzelemnek sem. Csak szemének enyhe csillogása mutatta, hogy megbántottam, de már nem tudtam lenyelni a keserűségemet.

- Mióta érdekel, hogy hova megyek? Mintha te mindig beszámolnál róla, hogy hol töltöd az éjszakáidat. - Lea szemei először elkerekedtek, majd kezeit lemondóan az asztalra ejtette.

- Hyung... - hallottam Changjo hangját a hátam mögül. A fiúk álltak az ajtóban és döbbenten meredtek rám.

- Engedjetek. - szóltam fenyegetően, de Byunghun a vállamra tette a kezét.

- Hyung... Bocsánatot kellene... - épp el akartam ütni a kezét, mire Lea szólalt meg olyan halkan, hogy alig hallottam.

- Byunghun, hagyd. - mondta, mire a rapper keze lehullott rólam és már senki nem állt az utamba, míg be nem csapódott a bejárati ajtó mögöttem. Kifelé menet nem tudtam megállni, hogy ne rúgjak bele az egyik kukába a ház előtt…