#26

Lea POV

   A szinte egész napos repülőút és a búcsúzkodás teljesen kifárasztott. Az egész család kijött a reptérre, hogy ismét búcsút vegyen tőlem, bár szerintem példának okáért az öcsém egyáltalán nem szenvedett maradandó károsodásokat a hiányomtól. Liz viszont annál inkább. És igen, szeretném azt hinni, hogy az én hiányom és nem kizárólag Nielé miatt. Most valamivel hosszasabban búcsúzkodtak, de csak diszkréten, mert mégis a szüleink álltak mellettünk.  Amint felszálltunk a gépre, utastársam totális letargiába süllyedt, pont, mint amikor Liz eljött Koreából, így az út még unalmasabb volt.

   A reptéren C.A.P várt, ugyanolyan napszemüveg volt rajta, mint rajtunk, nehogy felismerjenek minket. Bár nekem inkább szolidaritásból kellett a szemüveg, nem hiszem, hogy akárki felismert volna. A leader barátságosan meglapogatta a még mindig magába roskadt énekest és én is kaptam egy visszafogott ölelést.  Kint a kocsinál azonban meglepetés fogadott, mert nem C.A.P sportkocsija várt ránk, hanem egy félreeső pakolóban a kisbusz, ami pedig tele volt az örvendező Teen Top tagokkal.

- Noona!!!! – kiabált Ricky, és a nyakamba vetette magát, aztán szépen sorban mindenki megszorongatott.

- Hiányoztál nekünk. – mondta Changjo vigyorogva.

- Ugyan fiúk, hiszen csak négy napra menetem el. Vagy netalán üres a hűtő?

- Hááát… ami azt illeti… - húzta be a nyakát Chunji is, mire kacagva veregettem hátba őket.

- Négy nap ide vagy oda, azért mégis csak jobb, hogy hazajöttél. – szólalt meg L.Joe is a maga komolyságával, csendesen somolyogva.

- Nem folytathatnánk ezt a kocsiban? Nem szeretném, ha valaki meglátna minket. – törte meg a családias pillanatot C.A.P, végül mind betódultunk a kocsiba. Most kivételesen én ültem hátra, mivel Niel foglalta el vezetőülés melletti helyet.

- Niel hyung-nak mi baja? – hajolt közelebb hozzám Ricky.

- Á, csak akut szerelmi bánata van. Megint. Tudod, Liz nem jött velünk.

- Vagy úgy. – sokat tudó arcot vágott, amin nevetnem kellett.

   A dorm garázsába beállva elkezdtünk kikászálódni, és a csomagokat kipakolni. Nagyban ügyködtem a bőröndömmel – a fiúk már rég eltűntek a házban, éljen a lovagiasság – amikor Minsoo jelent meg mellettem és kiragadta a kezemből, majd átpakolta a saját kocsijába.

- Te meg mit művelsz? – kérdeztem a derekamat simogatva.

- Segítek, hogy ne kapj sérvet.

- Nem arra értettem. Miért tetted el?

- Haza akarsz menni nem? Bár felőlem maradhatsz is… - válaszolt teljesen közömbös hangon. Néha elgondolkodtam, hogyan vág ilyen faarcot. Bár, ha a veszekedésünk jut eszembe, akkor inkább közömbös legyen, mint ingerült.       

 - De, de busszal gondoltam.

- Ugyan már, elviszlek. Na gyere. – azzal, mint valami bűnözőt, a kezemnél fogva a kocsihoz ráncigált, majd tenyerét a fejem búbjára téve betuszkolt az anyósülésre. Meglepődtem, így méltatlankodni is elfelejtettem. A lakásom melletti utcába érve én kiugrottam a kocsiból.

- Előre megyek, behoznád a cuccaimat? – azzal száguldottam is az ajtó felé, ahol az ajtó előtt álló, ujját a csengőre nyomó Jonginnel futottam össze. Meglepetten néztem fel rá.

- Ó, szia! Hát te?

- Én? Ezt akár én is kérdezhetném. Csak nem méltóztattál hazajönni? – hangja gúnyos volt, ami szíven ütött.

- Neked meg mi bajod van? – fordítottam hátat neki, és elkezdtem kinyitni a zárat. 

- Nem is tudom. Talán csak annyi, hogy eltűntél négy napra, és még telefonon sem tudtalak elérni.

- Mintha te mindig beszámolnál róla, hogy miért nem látlak hetekig. Ugyan már, négy napról beszélünk, nem négy hónapról. – forgattam a szemem, miközben egyre idegesebben próbáltam az ajtó kódját beírni, azonban remegő ujjaim folyton melléfogtak.

- Ez nem igaz! És nem kellett volna szólnod? Egyáltalán hol voltál? És kivel?

- Hogy mi? – fordultam meg hirtelen – Nem gondolod komolyan, hogy mással…

- Nem gondolok semmit. De mégis mit kéne gondolnom?! – hangja fenyegetővé vált.

- Tudod mit? Ha ezért jöttél, akár mehetsz is. Erre nem vagyok kíváncsi. – visszafordultam a zárhoz, ami végre engedett és beléptem a lakásba, nyomomban a felbőszült Jonginnel.

- Mit jelentsen, hogy nem vagy rá kíváncsi? Mi az, hogy nem vagy RÁM kíváncsi? Eltűnsz négy napra, a jó ég tudja, hogy hova és kivel és én vagyok a szemét, amiért érdekelsz? – a végén már kiabált. Normál esetben megijedtem volna, mert soha nem kiabált még velem. De már az én agyamat is ellepte a vörös köd és az elmúlt hetek csalódottsága utat tört magának. Hangom élesen csattant.

- Érdekellek? Én ÉRDEKELLEK? Akkor is érdekellek, amikor reggelente úgy ébredek, eltűntél és a helyed is kihűlt már mellettem? Vagy akkor is érdekeltelek, amikor megígérted, hogy együtt vacsorázunk és én a terített asztalra borulva aludtam el, míg vártam rád, végül az sms-ed ébresztett fel, hogy mégsem tudsz eljönni? Vagy netalán, amikor csontig áztam a zuhogó esőben, mert voltam olyan hülye, hogy azt hittem, te vársz rám, és nem volt időm hazajönni esernyőért?! És mikor betegen nyomtam az ágyat? Felém se néztél két héten keresztül! Érdekeltelek valaha igazán? – éles hangom már bántotta az én fülemet is, de nem tudtam visszafogni magam. Kai csak állt velem szemben, először a döbbenet ült ki az arcára, majd mintha átsuhant volna rajta némi megbánás, de végül csak összeszorította a száját.

- Tudod nagyon jól, mi a munkám és mennyi időt emészt fel. Miért nem érted meg, hogy nem tudom csak úgy…

- Betartani az ígéreteidet? Hát nem, ez számomra felfoghatatlan, biztosan én vagyok ennyire gyengeelméjű. - mondtam immár visszafojtva hangerőm. Orrnyergem szorítva, nehogy megint kirohanjak, az ajtó felé intettem – Menj el.

- Lea, nem gondolhatod komolyan…

- Ennél komolyabb nem is lehetnék. – néztem rá elgyötörten – Én ebbe belefáradtam. Legalább most az egyszer tégy úgy, mintha érdekelnélek, és menj el. - most már megrökönyödve áll az ajtóban, majd közelebb lépett hozzám és megpróbálta megfogni a kezem, de csak elhúzódtam. Erre idegesen beletúrt a hajába, ami akaratlanul is azt juttatta eszembe, hogy mennyire szerettem én belesimítani, mikor megcsókolt.

   Már majdnem megadtam magam, amikor szó nélkül sarkon fordult és kilépett az ajtón, ahol azonban C.A.P-be ütközött. Egy hosszú, kínos pillanatig farkasszemet néztek, majd amikor már azt hittem, hogy egymás torkának esnek, Kai elfordult és feszült mozdulatokkal elsétált. Minsoo rám nézett, kezében a csomagom himbálózott.

- Csak tedd le, kérlek. – legyintettem a sarok felé az előszobában, majd hátat fordítva a hálószobámba mentem, ahol az ágyra dőlve, hátamat a támlának vetve, arcomat a plafon felé fordítottam.

   Tudtam, hogy a rapper mindent hallott és ez még keserűbbé tette a szám ízét. Mivel a szépen festett mennyezet nem szolgált semmilyen válasszal, lehunytam szemeimet, amitől azonban a könnyeim úgy gondolták, hogy szabad az út, egymás után gördültek le az arcomon. Egyszerre csak az ajtó halkan kinyílt, csukódott, majd az ágy besüppedt közvetlenül mellettem.        

   Először nem néztem fel, hátha elmegy, de mivel még mindig éreztem, ahogyan oldalra billenek, így tudatosult bennem, hogy nem áll szándékában otthagyni. Fáradtan nyitottam ki szemeimet, és tekintetünk azonnal találkozott. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni, ismét végtelenül nyugodtnak és kifejezéstelennek tűnt.

- Hallottad igaz? – sóhajtottam nagyot.

- Szerintem fél Szöul hallotta…

- Bocsánat, én nem akartam… én csak… nekem csak… - nem tudtam végigmondani, mert a hangom el-elcsuklott, de nem is kellett befejeznem.

   C.A.P magához húzott, én pedig vállába fúrtam a fejem és könnyeim újra eleredtek. Arcomat mindennek tetejébe enyhe szégyenpír lepte el, bolondnak éreztem magam, hogy pont az ő vállán sírok Kai után. Mégis megnyugtatónak találtam a helyzetet. Körülöttünk a csendet csak halk szipogásom törte meg, de az is lassan abbamaradt, miközben a rapper ujjai a hajamban kalandoztak. Mikor már elmúlt a sírhatnékom, finoman eltoltam magamtól és idegesen kezdtem törölgetni a szemem.

- Ne haragudj… nem kellett volna hallanod. Sem pedig ezt látnod… - elfordítottam a fejem, hirtelen érdekes lett a szőnyeg mintázata. Ám Minsoo arca bekúszott a látóterembe.

- Miért kérsz bocsánatot? – előrehajolva ült, miközben az arcomat fürkészte.

- Én nem… Nem tudom… csak… - mi van velem? Már beszélni is elfelejtettem.

- Nem ez volt az első, hogy hallottam. – erre a kijelentésére döbbenten néztem fel, de ő továbbra is csak kifürkészhetetlen arccal folytatta – Szerinted süket és vak vagyok?

- Nem. De azt hittem ennél jobban tudom titkolni… - suttogtam ismét zavarban. Miért tud mindig zavarba hozni?

- Kíváncsi vagy a véleményemre? – nem mondtam vagy tettem semmit, amit beleegyezésnek tekintett – Te ettől sokkal jobbat érdemelsz. – Fekete szemei az enyémbe fúródtak, miközben kimondta ezeket a szavakat, hangja pedig magabiztosságot sugallt.

- Mint például? – észre sem vettem, csak lassan közelíteni kezdtem felé miközben tekintetem egyre többször tévedt ajkaira. Nem húzódott el, de nem is közeledett felém, majd amikor már csak pár centire voltam, finoman megérintette az arcomat és letörölte a könnyek maradékát. Kissé megcsóválta fejét, majd egy félmosoly jelent meg a szája sarkában.

   Aztán fogta magát, felállt és kisétált az ajtón. Én úgy ültem ott, ugyanabban a helyzetben, mint akit odafagyasztottak. Mit is próbáltam az előbb tenni?! Kínomban magamhoz ragadtam egy párnát és a földhöz vágtam, majd a következőt megöleltem és arcomat belefúrva dőltem el az ágyon. Legszívesebben visszaültem volna egy hazafelé tartó repülőre, ami távol tartott volna ettől a hormonháborútól, ami körülöttem és nem kevésbé bennem tombolt.