#23

*C.A.P POV*

- Nem tudsz jönni? Nem… nem csak még mindig beteg vagyok, azért hallod a hangom ilyennek. Igen. Akkor majd hívj, ha megint Koreában lesztek…

   A sokadik ilyen beszélgetést hallgattam végig amióta befészkeltem magam Lea kanapéjára, hogy ápolni tudjam, míg beteg. Aznap este is azért ázott el teljesen feleslegesen, mert úgy volt megbeszélve, hogy találkoznak. Ha nem követem, ki tudja meddig állt volna ott az esőben.

   A bál estéjén elővettem a régen hordott, fehér öltönyömet, amit még az egyik fotózás alkalmából készítettek nekünk. Kezembe kaptam a harlequin maszkot és a kocsiba ültem. A teremben nagyon nehéz volt tájékozódni, sokáig tartott mire megtaláltam a sok álarcos ember között azt, akit én kerestem. Hihetetlenül gyönyörű volt, ahogyan szemei fénylettek a festett maszkon belül, és ahogy a ruha körül ölelte az ázsiai nőkre egyáltalán nem jellemző, telt, mégis karcsú alakját. Természetesen egyedül volt, ahogyan sejtettem.

    Láttam, hogy kifele igyekszik, így utat törtem magamnak a tömegben, megragadtam a csuklójánál fogva és magam után húztam az udvarra, ahol egy kis levegőhöz is juthattunk, távol a sűrű emberáradattól. Látszott rajta, hogy nem értékelte túlságosan határozottságomat.

- Már elnézést. Nem tanították egy kis illemre? – szemei haragosan villogtak, kellemetlen deja vu érzést keltve bennem, de nem hagytam magam.

- Ezt inkább a partneredtől kellene kérdezned. – vágtam vissza, de már nem is vártam meg a válaszát, inkább feltoltam a homlokomra álarcomat. Lea torkán akadt a – minden bizonnyal – csípős válasz. Csak elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Te mit keresel itt? – nyögte ki végül.

- Volt egy olyan érzésem, hogy ma sem fog eljönni.

- Hát aztán? Ki bérelt fel, hogy a lovagom legyél?!… Nem vagyok királylány, tudok vigyázni magamra. Különben is, hogy jössz ahhoz, hogy beleszólj a magánéletembe?  Szóval, ha most nem haragszol… - durcásan hátat akart nekem fordítani, de elkaptam a karját.

- Miért akarsz állandóan faképnél hagyni? – kérdeztem nagyot sóhajtva, túljátszott csalódottsággal a hangomban. – Csak azt szerettem volna, hogy jól érzed magad. Á, ez a kedvenc dalom. Gyere inkább táncolni… - nem hagytam időt neki, elkaptam a karját és berángattam a táncparkettre, ahol hangosabb volt a zene. Belepördítettem a karomba, és derekát finoman átölelve kezdtem felvenni a zene ütemét. Lea arcát néztem, aki zavarában erőteljesen próbálta kerülni a tekintetem, ami nehéz, ha csupán pár centire táncoltok egymástól.

- Miért vagy ilyen? Ez olyan kínos…

- Miért lenne? Csak táncolok, valakivel, akivel már régen szerettem volna. - ekkor egy lendületesen suhanó páros majdnem elkaszált minket, én pedig kihasználva a lehetőséget szorosan magamhoz vontam. Tekintetünk találkozott a maszkokon keresztül. Leán őszinte meglepetést véltem felfedezni, majd elfordította és finoman a vállamnak támasztotta fejét. Nem számoltam hány dalt táncoltunk így végig, csak arra tudtam figyelni, ahogyan partnerem egyre engedékenyebben simult hozzám és hagyta, hogy én vezessem a lépések között.

- Szomjas vagyok… nem iszunk valamit? – kérdezte számomra túl korán, de nem mondhattam nemet, az furcsán jött volna ki.

   Magunkhoz vettünk egy-egy pohár italt, aminek rémes íze volt, de nem nagyon foglalkoztunk vele. Kisétáltunk a frissítő levegőre. Odakint kifejezetten hideg volt, így amikor Lea vállaira tévedt a szemem – amiket csak fekete csipke fedett – ráterítettem a zakómat. Csendben sétáltunk, a giccses szökőkutakat és szobrokat kerülgetve, én Lea mögött valamennyivel lemaradva. Nem tűnt valami kommunikatívnak.

- Jó volt egy kicsit táncolni… régen táncoltam már a saját kedvemre. – próbálkoztam.

- Aha…

- És te? Jól érzed magad?

- Ühüm… - érkezett ismét a túl lapos labda ahhoz, hogy valamit kezdeni tudjak vele. Nem vagyok szószártyár, normál esetben is nehezen jönnek a szavak, így meg végképp nem tudtam mihez kezdjek. Megelégelve a dolgot megragadtam és magam felé fordítottam.

- Mi bajod?

- Nincs semmi… - szemeit forgatva nézett el mellettem.

- Azt hittem már nem haragszol.

- Ki mondta, hogy haragszom?

- Áh, senki… igazán nem ismerlek ennyire… - mondtam egyik szemöldököm a magasba emelve.

- Nem számít, ejtsük a témát.

- Ennyire zavar, hogy nem jött el? – a kérdés még azelőtt kicsúszott a számon hogy végiggondolhattam volna.

- Na, jó, ehhez végképp semmi közöd sincs. – szemei csak úgy villogtak az erős smink mellett. Tudtam, hogy ismét felborítottam azt a törékeny egyensúlyt, ami a békülésünk óta fennállt, de már nem számított.

- Már miért ne lenne? Miért baj az, hogy törődöm veled?

- Hát tudod mit? Törődj szépen a saját dolgaiddal! Az, hogy Jonginnel mit teszek, vagy nem teszek, had legyen az én gondom. – éreztem, ahogyan én is egyre dühösebb leszek, de ezúttal visszafogtam magam. Szabad kezemet ökölbe szorítottam, de nyugodt hangon válaszoltam neki.

- Engem az nem érdekel, hogy vele mit csinálsz. És szemmel láthatóan most sincs itt.

- Isteni szerencse, hogy te igen. - Idegesen beletúrtam a hajamba.

- Durva a szarkazmusod. Egyébként igen, szerencse. Így legalább nem kellett egyedül töltened az estét.

- Nagylány vagyok, kibírom. Most pedig engedj. – ki akarta rántani magát a szorításomból, de megragadtan mindkét vállát és magam felé fordítottam, hogy kénytelen legyen rám nézni.

- Miért csinálod ezt velem?

- Én mit… - hirtelen elhallgatott, amikor a szemembe nézett, én pedig lassan közelítettem mélyvörösre festett szájához. Szemei kikerekedtek, de mielőtt megcsókolhattam volna, valaki a vállaimnál fogva ellökött Leától.

- Azt mondta, hogy engedd el. – magas férfi állt előttem, az enyémhez hasonló, fekete alapon piros rombuszokkal díszített harlequin maszkban, egyik szeménél függőleges, a másiknál pedig vízszintes fehér rombusszal.

- Mégis csak eljöttél? A sok ígérgetés után, örvendek a találkozásnak. – gúnyosan döntöttem meg felé enyhén a felsőtestem, mire fenyegetően lépett egyet felém.

- Miért érdekel, hogy mikor találkozom Leával?

- Mivel – úgy tűnik – téged nem érdekel túlságosan… - nem tudtam befejezni, mert lekapta az álarcot és megragadta az ingem. Összeszűkült szemmel álltam a tekintetét. Nem mással, mint az EXO egyik tagjával, Kai-al találtam szembe magam. Túllépve meglepetésemen fojtattam a mondandóm – Tudod, ha együtt laksz valakivel, elkezdesz aggódni, mikor éjszaka nem jár haza, vagy netalán a szakadó esőben ázik, mert VALAKI lemondta a találkozóját. Utána pedig napokig az ágyat nyomja lázasan, és az illető még csak meg sem látogatja… - megemelkedett a keze, de Lea gyorsabb volt és közénk állt, engem eltolva, mielőtt az ököl az arcomban landolt volna.

- Ebből elég. Menjünk haza. - összekulcsolta ujjaikat és anélkül, hogy rám nézett volna, elindult. Kai pedig engedelmesen követte, miközben birtoklóan átkarolta a derekát. A vendégekből senki nem vette észre a kis közjátékunkat. Mindenki mosolyogva mulatozott odabent.

   Dühösen csörtettem a kocsimig, majd padlógázzal indultam haza. Attól nem kellett félnem, hogy Leával összefutok.