#35

Lea POV

- Öhm… Szia. Beszélnünk kell. – C.A.P meglepetten nézett rám, ahogyan az ajtajukban álltam, aztán észbe kapott és félreállt az ajtóból.

- Szia. Gyere csak be, a többiek nincsenek itthon.

   Úgy sétáltam be a dormba, mintha csak vendég lennék és nem ez lenne a második otthonom. Feszélyezett csend telepedett ránk, amíg a ruháimat az előszoba fogasán hagytam, a cipőmmel együtt, majd pedig a nappali felé sétáltunk. Lehuppantam a kanapéra, Minsoo pedig velem szemben foglalt helyet az asztalra helyezve nemesebbik felét.

- Miről szerettél volna beszélni velem? – kérdezte kíváncsian. Arcáról még csak a kíváncsiságot sem tudtam leolvasni, de szűk résű szemei az enyémbe fúródtak.

- Azt hiszem, mindketten jobban járunk, ha tisztázzuk, hogy mi van köztünk. – válaszoltam magamat is meglepő határozottsággal, egy nagy sóhaj kíséretében. Már ahogy kimondtam sokkal jobban éreztem magam.

- És mit gondolsz, mi van köztünk? – kérdezte még mindig nyugodt, mély hangján. Mintha egyáltalán nem lepődött volna meg azon, amit mondtam.

- Őszintén szólva én is nagyon szeretném tudni. – kényelmetlennek éreztem, hogy csak ülök a kezeim tördelve, ezért felálltam és járkálni kezdtem. – Mindenütt ott vagy, mindent tudsz rólam. Mindig ott vagy, mikor Jonginnal történik valami. Mondd, miért csinálod ezt? Miért zavarsz össze?

- Állj már meg egy pillanatra! – szólalt meg nyugodtan, a kezem után nyúlva. Finoman maga felé fordított, immár farkasszemet nézve álltunk mind a ketten.

- Ne csináld ezt. – mondtam neki és próbáltam lefejteni magamról az ujjait, egyúttal távolságot tartani, mert úgy éreztem közelsége felkavar és elbizonytalanít.

- Mit csinálok?

- Hát… ezt. Ne törődj velem. Ne járj utánam. Ne zavarj össze és legfőképp ne…

- Mit ne? Miért kellene tétlenül néznem, hogy azzal az idiótával vagy együtt? Még csak meg sem érdemel téged…

- Ehhez neked semmi közöd. Mellesleg nem vagyok vele együtt. Szakítottunk. Most örülsz? – dühösen rántottam egyet a kezemen, amit eddig szorított – Igaz, szeretem Jongin-t, de ez most lényegtelen. Ettől függetlenül döntöttem úgy, hogy tisztázom veled a dolgokat. Én nem akarok…. – azt hittem, hogy meghátrál, vagy legalább megszeppen egy kicsit, de nem így történt.

- Márpedig én akarom. – mondta, majd megcsókolt.

   Ajkai hirtelen tapadtak az enyémre, én pedig nagy szemekkel tekintettem előre. Az érzelmeim olyan sebesen váltották egymást, hogy magam sem tudtam követni őket, fura bizsergés futott végig a hátamon, a szívem felgyorsult és hirtelen melegem lett. Kétségtelenül más volt mint Jonginnal, azonban nem éreztem rossznak sem. Valahol jól esett a csókja, de a karom azonban automatikusan mozdult, végül ellöktem magamtól. Szemeim szikrákat szórtak és dühömben nem tudtam semmit sem szólni. Híres szókincsem cserbenhagyott, bámultam az előttem álló rapper-re és a rám törő érzelmeimmel küszködve próbáltam rendezni gondolataimat.

- Az igazság az, hogy nem… Jó ég, ezt most nem kellett volna. – már épp robbanni készültem, amikor kinyílt a bejárati ajtó és a banda hiányzó tagjai tódultak be rajta. Meglepetésemben csak tátogni maradt erőm, mondanivalóm elszállt az éterben valamerre és tudtam, hogy ez az esélyem is vele együtt vált köddé.

- Talán jobb, ha most megyek.– szólaltam meg végül nyugodtabban, mint ahogy éreztem magam.

- Lea én… - nem vártam meg amíg befejezi mondandóját, csak sarkon fordultam és egy mondvacsinált indokkal kimentettem magam a fiúknál, majd távoztam kínos helyzetemből. Talán a menekülés nem a legjobb stratégia nézeteltéréseink tisztázására, mégis úgy éreztem akkor tudom egyben tartani magam, ha kisétálok az ajtón, egyre messzebb Minsoo-tól.

   Útközben rá kellett jönnöm, hogy minden még bonyolultabbá vált, mielőtt „tisztáztam” volna érzéseimet. Kétségbeesésemben küldtem egy üzenetet Liznek is, hogy készüljön fel a terápiára, mert nagyon szükségem lesz rá. Az ajtón berontottam, húgomat pedig a szekrényajtónak dőlve találtam, kissé pihegve. Furcsán néztem rá.

- Te meg mit művelsz? – kérdeztem, egy pillanatra elfeledve saját problémáim.

- Öhm… csak volt néhány ruhám, amit el akartam tenni, de tudod milyen rendszerető vagyok… Khm.. kissé nehéz volt betuszkolni a darabokat.

- Ja, vagy úgy. Én már ezer éve mondom, hogy tégy rendet benne. – mondtam vállrántva és a kanapéra vetettem magam.

- De mi is volt az a sürgős dolog, ami miatt lelki segélyre szorulsz? – kérdezte a telefonját lóbálva – Egy perce elkezdtem aggódni.

- Á, hogy az… - mondtam, miközben ráncba szaladt a szemöldököm – Azt elfelejtettem írni, hogy keress egy közeli kolostort és készíts elő nekem egy nővéri fityulát, mert zárdába vonulok. Nekem elegem van ebből a sok tesztoszteronból.

- Ez kezd érdekes lenni. – ült le velem szemben törökülésbe - Miért szeretnél apáca lenni? Mellesleg megjegyzem, hogy ezzel már lehet, hogy egy kicsit elkéstél… tekintettel a khm… korábbi kapcsolataidra férfiakkal… - tekintetemmel majdnem felnyársaltam, de közömbös arcáról leírt, hogy baromira nem érdekelte, hogy elméletben rögtön három dárda és legalább egy tegeznyi nyíl szaladt át a testén.

- Ezzel arra akarsz utalni, hogy könnyűvérű vagyok?

- Mondtam én ilyet? – rántotta meg a vállait – csupán felhívtam a figyelmet arra, hogy nem biztos, hogy ez a jó megoldás. De mi lenne, ha elmesélnéd mi történt, hátha úgy okosabbat tudok mondani.

- Igaz.

   Sóhajtottam és lassan kezdtem el beszélni, majd pedig dőltek belőlem a szavak. Indulatosan hadonásztam, miközben ecseteltem Liznek, a történteket nem csak aznap, hanem az elmúlt hónapokban C.A.P és köztem.

- Jézusom, lelkiismeret furdalásom van, ha csak rágondolok. – téptem a hajam, mire Liz a kezemért nyúlt – Most mi van? – kérdeztem, kizökkenve drámázásomból.

- Először is haj nélkül határozottan rosszul néznél ki, mellesleg még mindig nem értem mi a problémád. Persze egyértelmű, hogy Minsoo próbálkozik nálad és nyilván nem csak a barátod szeretne lenni, sajnos ebben Jongin megelőzte. Viszont mitől van lelkiismeret furdalásod? Nem történt semmi sem köztetek, te pedig nem hitegetted.

- Liz, C.A.P ma megcsókolt.

- Hogy mit csinált? – olyan bambán nézett rám, mintha nem is az anyanyelvünkön beszélnék neki. Kínomban elmondtam angolul, de még franciául és latinul is, végül koreaiul, hátha jobban megérti. Az utolsó mondatomnál húgom furcsán sandított oldalra, pontosan a szekrény irányába, de nem törődtem vele. Biztosan csak attól fél, hogy a begyömöszölt ruhái kirobbannak, és bosszút állnak rajta.

- Na dereng már? – kérdeztem végül.

- Jó, jó, csak ne mondd el több nyelven, kérlek. De ami a lényeg… Mit tettél?

- Mit tettem volna? Ellöktem magamtól.

- Nem csókoltad vissza? – emelte fel a szemöldökét.

- LIZ!

- Jól van, ezt meg kellett kérdeznem. De… nem éreztél semmit sem közben? Nem esett jól?

- Na, most tisztázzuk… kinek is állsz az oldalán? Kezdesz összezavarni… - gyanakvóan néztem rá, mire ismét a szekrény felé terelődött a tekintete. Ezt már nem tudtam megállni szó nélkül.

- Nah jó, mi olyan érdekes azon az átkozott szekrényen?! Ha ennyire félsz, hogy kiömlik a ruha, amit betömködtél, szívesen segítek kipakolni és összehajtogatni. – indultam volna az említett bútordarab felé, de Liz hamar elvette a kedvem tőle.

- Ne! Vagyis… csináld csak nyugodtan, ha bele akarsz fulladni a kizúduló áradattól. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem akarod látni azt a szekrényt belülről. -  a végére már gyanús izgatottsága is átsiklott merő közömbösségbe, ami elvette a kedvem a ruhahajtogatástól. Inkább visszahuppantam a kanapéra, és szinte egyszerre sóhajtottunk fel testvéremmel.

- Nem éreztem semmit… Én…

- Lea… kérdezhetek valamit?

- Akkor is megkérdeznéd, ha nemet mondanék.

- Igen. – bólintott mellettem egy nagyot.

- Ch… nem kérdés volt. Na mondd.

- Szereted még Kait?

- Hogy mi? – kérdeztem vissza, mintha nem értettem volna elsőre, habár nagyon is eljutott a tudatomig. Erre kaptam egy lekezelő pillantást, és  - mivel ő nem volt olyan túlművelt nyelvek terén mint én, feltette a kérdést koreaiul is, de csak úgy.

- Jól van, elég lesz a multilanguage társalgásból. – mondtam neki unottan.

- Még te mondod? Most is te beszélsz félig angolul. – válaszolta, még mindig kerülve anyanyelvünket – én legalább következetes vagyok. De ne kerüld meg a kérdést. Szereted még Jongint? – nem néztem rá, csak bámultam előre és cikáztak a gondolataim. Rengeteg minden volt a fejemben, C.A.P-ről, Kai-ról és legfőképp magamról. Végül én sem erőltettem már az anyanyelvű társalgást, valahogyan könnyebb volt kimondanom ha nem az anyanyelvemen szólaltam meg. Úgy kevésbé tűnt fontosnak.

- Igen. Szeretem. Amikor C.A.P megcsókolt, kijelentette, hogy nem nyugszik bele, hogy elutasítom… - fejemet lehajtottam, mintha bármi szégyellnivaló lenne az egészben – amikor megcsókolt, az jutott eszembe, hogy mennyire szeretném, ha Kai küzdene így értem. Végül ellöktem magamtól, de mielőtt még bármi elutasítót mondhattam volna, betoppantak a többiek. – a húgomra néztem, aki csak nagy szemeket meresztett rám és egy szót sem szólt. Talán az őszinteségem őt is meglepte, ugyanis eddig nem voltam hajlandó belátni, hogy még mindig Kai-ra vágyom.

- Tudod… biztosan bennem van a hiba. – folytattam merengésem, mivel Liz még mindig nem szólt egy szót sem – Ellököm magamtól azt, aki szeret és törődik velem, és egy olyan férfit szeretek, aki pedig engem lökött el magától.

- Lea, szerintem Jongin valójában… - ekkor furcsa dübbenést hallottam, ami a már eddig is gyanús szekrény felől jött.

- Biztos, hogy nem kéne rendet rakni benne? Lehet, hogy már egy egész kártevőcsalád is betelepült, és azok csapnak ilyen zajt. Liz, megöllek, ha miattad lepik el rágcsálók a lakásom. Tudod, hogy nem szívlelem a patkányokat… - Furcsán néztem Lizre, majd határozottan elindultam, hogy kinyissam végre az ajtókat, vállalva a kockázatot, hogy nem kerülök ki élve a ruhatömeg alól.