#31

Lea POV

   Mikor felfogtam, hogy ki keres, idegesen nyomtam ki a telefonom. A hátamra fordultam, és csalódottan vettem tudomásul, hogy az álom kiment a szemeimből, hiába is próbálkozom visszaaludni. Frusztráltan bámultam a plafont és közben szüntelenül kattogott az agyam. Miért pont most? Eddig vártam a hívását, vagy egyáltalán valami életjelet, de a parkban lefolyt színjáték után egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Tisztában voltam azzal is, hogy nem kis szerepet játszott ebben sértett büszkeségem.

   Hirtelen újra megrezdült a telefonom, de rápillantva ismét kinyomtam. Úgy éreztem nem kellek neki és talán az együtt töltött idő sem arról szólt, amiről gondoltam. Talán tényleg csak egy egzotikus lány voltam számára, valaki, aki kicsit különbözik azoktól, akiket bármikor megkaphat.

   A negyedik próbálkozása után kikapcsoltam a telefonom, hogy valamit tudjak aludni is, azonban másnap folytatódott a hívás – és üzenet – áradat,  én pedig továbbra sem válaszoltam. Este már eléggé ideges lettem, így magamra kapkodtam a futónadrágomat és a karpántomba igazítva a zenelejátszóm, ütemesen futva indultam el a szokásos kocogásomra.

   Ahogy fogytak mögöttem a kilométerek, szép lassan maradtak el mellettem a fák és a békésen sétáló emberek, majd elértem a folyópartot, ahol kissé nagyobb sebességre kapcsoltam. Valami eltört bennem legutóbbi beszélgetésünk során és a futás kellemesen feledtette velem a tompa fájdalmat, amit éreztem, ha Jongin arcára gondoltam. A szokásos fordulómnál sem álltam meg, csupán tovább hajszoltam magam, nem gondolván, hogy talán túlzásba esem.

  Az ismerős kapu elé érve azonban éreztem, hogy ezúttal elvetettem a sulykot. Fellépdeltem a lépcsőn, de erős émelygés kerített hatalmába és szemem előtt fehér foltok kezdtek el táncolni. Egyensúlyomat vesztve billentem hátrafelé, miközben valami kapaszkodót kerestek kezeim.

   Találtak, ugyanis erős karok tartottak meg és óvtak meg attól, hogy a betonon zúzzam össze a koponyám. Még mindig nem láttam rendesen, így kétségbeesetten kapaszkodtam a személybe, egészen addig, amíg meg nem hallottam a hangját.

- Mégis mennyit hajszoltad magad? Jézusom… Hallasz? Lea! Jól vagy? – Jongin hangjában aggodalom csengett, miközben finoman magához vont és leültetett a lépcsőre, az arcomat pedig két tenyerébe fogta, így próbálván elérni, hogy végre rápillantsak.

- Eressz! – húztam el a fejem, ami azt eredményezte, hogy ismét elvesztettem az egyensúlyom.

- Eszem ágában sincs. Bekísérlek. Lehet, hogy orvost kellene hívnom. – karolta át a vállam ismét.

- Felejtsd el. Kérlek, menj el. Nem akarlak látni. – karommal hárítottam el közeledését, majd pedig szép lassan felálltam.

- Nem megyek el, amíg nem beszéltünk. – szemében határozottság tükröződött, ezért frappáns válasz után kutattam az agyamban, amivel el tudom küldeni, de ekkor megjelent Liz és Kai-t arrébb tolva átkarolta a derekam.

- Azt hiszem eleget segítettél Jongin, köszönjük.

- Köszönd a magad nevében. – morogtam barátságtalanul, mire húgom kissé belecsípett az oldalamba.

- Azt hiszem jobb, ha mész. – intézte szavait Kaihoz

- De… - nem mondta végig, mert Liz bevetette azt a nézését, amitől valamiért minden eddigi barátom megadta magát.

   Kai is csak némán bólintott, majd utoljára megpróbálta aggódó tekintetét az enyémbe fúrni, én azonban elfordultam. Így sarkon fordult és elsétált, engem pedig Liz karjai támogattak be otthonom belsejébe.

- Muszáj neked ilyen drámainak lenned? – kérdezte szeretett vérem csípőre tett kézzel.

- Mondja ezt a dráma koronázatlan királynője. – pöcköltem meg a homlokát, mire lehuppant mellém.

- Hah! Még hogy drámakirálynő!– ajkait aranyosan biggyesztette le – Egyébként meg igazam van, minek futottál ennyit? Igazából ha Kai nincs itt, akkor most csúnyán nézne ki az a csinos fejed, amit annyira irigylek sokszor.

- Mert futás közben nem kell gondolkodnom. – tekintetem magam elé szegeztem, nem tudtam a szemébe nézni. Még mindig rosszul éreztem magam a vitánk miatt, ami talán az egyetlen ilyen veszekedésünk volt, amióta az eszemet tudom.

- Sokkal kényelmesebb lett volna, hogy elmondasz mindent és legalább előttem nem titkolózol. – Liz őszintesége meglepett, de be kellett látnom, hogy igaza van. Hangjában nem éreztem haragot vagy neheztelést, ami megnyugtatott. Elegem volt már a titkolózásból.

- Ne haragudj, hogy nem mondtam el. Én csak… igazából úgy éreztem, hogy… hogy… nem is tudom. Hogy nem kedveled. Amikor találkoztatok ott a bolt előtt. Valamiért nem akartam, hogy utáld. Igazából könnyebb volt így magamat átvernem. El akartam hinni neki, hogy tényleg fontos vagyok a számára.

   Egyszerre szakadt ki belőlem a vallomás és láttam Lizen, hogy meglepődött a hirtelen jött őszinteségemen. Keserédes mosollyal néztem a szemébe. Ha már belekezdtem, akkor legyen kerek a történet.

- De nem vagyok az és így jól kiszúrtam veled is, a fiúkról meg C.A.P-ről ne is beszéljünk. Azt hiszem, ha már teljesen őszinte akarok lenni, akkor Minsoo nem kis szerepet játszott abban, hogy előlük eltitkoltam. És itt szépen elérkeztünk a következő problémához, de nekem már az első egyed is éppen elég. – kissé felkacagtam, mert így lefestve elég nevetségesen hangzott a helyzetem. 

- Te most ezen komolyan nevetsz? – kerekedtek el húgom szemei – Hihetetlen vagy! De akárhogy is… el kellett volna mindent mondanod. – szemöldökét próbálta szigorúan összevonni, de ajkai már neki is felfelé görbültek, majd pedig egymásra kacagtunk.

- Öhm… most megölelnélek, de inkább előtte elmegyek lezuhanyozni. – mondtam neki, majd elvonultam a tus alá.

   A langyos víz felfrissített és végre úgy éreztem, hogy a vízzel együtt a gondjaim is lefelé csordogálnak a vállamról, majd pedig eltűnnek a lefolyóban. Feldobva huppantam a kanapémra vissza, ahol Liz egy újságot lapozgatott. Majd oda se nézve egy ajándékos szatyrot dobott az ölembe. Kíváncsian kukucskáltam bele, és amikor kiemeltem az ajándékot, elvarázsoltan ugrottam a nyakába.

- Ez tényleg az enyém?

- Szerinted a Mikulásnak vettem cserébe az idei akciójáért? – kérdezte faarccal. Felhúztam a kis zenedobozt, mire kellemes dallam szállt fel az öreg szerkezetből. Azonban ekkor megrezzent a telefonom.

   Ismét Kai hívott, de már gondolkodás nélkül utasítottam vissza a hívást. Ezt követte egy üzenet, amiben csak ennyi állt: „Kérlek.”  Csak megcsóváltam a fejem és megnyomtam a törlés gombot, majd pedig blokkoltam minden tőle jövő üzenetet és hívást.

- Most már elárulod, hogy mi is történt pontosan? Mert valaminek lennie kellett, amiért így kiborultál a múltkor. A szakításról nem is beszélve. – Liz úgy helyezkedett a kanapén, mint aki az esti mesére vár, én pedig nagy sóhajjal kezdtem el ecsetelni a történteket egészen a C.A.P-el történt veszekedésemtől - ugyanis valamiért akkor változtak meg a dolgok – az EXO előtti színészkedésig.

- Nem hiszem el, hogy ezt mind képes voltál magadban tartani! – ámuldozott húgom – Jesszus! Tényleg majdnem összeverekedtek? Hát azt megnéztem volna – kacagott.

- Hé! Egyáltalán nem volt vicces! – mondtam tetetett felháborodással, de végül én is vele nevettem.

- Szóval… - komolyodott el egy kicsit, beleélve magát a tanácsadó szerepbe – nekem az a véleményem… Hogy az egyetlen probléma itt az, hogy te nem tudod, mit akarsz.

- Hogy mi?! – hangom egy oktávval feljebb kúszott – Most akkor én vagyok a hibás?

- Én nem ezt mondtam. Csak hogy nem tisztáztad a dolgokat C.A.P-el és talán Kai-t is ez zavarta.

- Mi köze ahhoz Minsoo-nak, hogy Kai egy taplóként viselkedett?

- Talán félt, hogy elhagyod és így védekezett… - rántotta meg a vállát, mire én megeresztettem egy „ennek semmi értelme” tekintetet. – Jól van, azt csinálsz, amit akarsz, de én szerintem Kai nem ilyen. Ez csak… álca.

- Szóval ki is a drámai? – vontam fel a szemöldököm, mire megadóan felemelte a kezét

- Én csak találgatok. Nem tudom, mert nem találkoztam annyit Kai-al, mert VALAKI jobbnak látta eltitkolni előlem ezt az egészet.

- Jól van, jól van, értem. Szóval azt mondod, hogy…

- Hogy döntsd el mit akarsz és legfőképp tisztázd a helyzetet C.A.P-el. Attól még kitarthatsz amellett, hogy szakítasz ezzel a másik jómadárral.

- Liz, te egy zseni vagy. – mondtam és kedvesen magamhoz öleltem.

- Tudom. De mi lenne, ha most szépen visszajönnél velem a dorm-ba?  A fiúk aggódnak érted.

- Igazán? Értem aggódnak, vagy nincs otthon főtt étel?

- Most miért? Én is tudok főzni.

- Csak lusta vagy.

- Igaz. De attól még jöhetnél.

   Beadtam a derekam, bár még nem akartam Minsoo-val találkozni, mégis hiányoztak nekem az elmúlt napokban. Azonban mikor beléptünk az ajtón, csak az üresség fogadott minket, így volt még egy kis időm összeszedni a gondolataimat. Úgy döntöttünk, hogy kiteszünk magunkért és igazi sokfogásos vacsorát készítünk a hazaérkezőknek.

   Még a konyhában sürgölődtem, Lizt pedig elküldtem az alagsorba, ahol a zöldség tartalékokat tartalékok voltak fellelhetők. Egyszerre csak mély hang szólalt meg a hátam mögött.

- Lea? - megpördültem, és kerek szemeket meresztettem az előttem álló leaderre.