#36

Liz POV

Kai-al kétségbeesetten néztünk egymásra, mire ő törte meg a pillanatnyi csendet.

- Hogy érted azt, hogy mindjárt itt van? Azt mondtad, hogy nincs itthon!

- A „mindjárt itt van” pontosan azt jelenti, hogy eddig nem volt itthon, ez viszont gyorsan változni fog! – forgattam meg a szememet – Egyébként sem mondtam, hogy garantáltan nem jön ma haza. – fontam össze a karom, de ekkor megláttam az út túloldalán álló Leát – De menj már! Mindjárt ideér! – Nagyba elkezdtem lökdösni az ajtó felé, miközben ő az egyik cipőjét próbálta magára aggatni.

   Láttam, hogy ez így nemigen vezet jóra, ugyanis az ajtóban mindenképp összefutnának, de a szekrényre tévedt a tekintetem, azután pedig Jongin-ra, és végül ördögi mosolyra húzódott a szám.

- Na nem. – rázta a fejét „áldozatom” – Felejtsd el. Nincs a pénz, hogy én oda bebújjak. Túl sok sorozatot néztél.

- Pénzt nem tudok ajánlani, itt most inkább a nővérem a tét.Választhatsz. Vagy oda bebújsz, vagy lőttek a békülési akciódnak. Ugyanis a nővéremet csak egy közlekedési lámpa tartja vissza. – pár pillanatig gondolkodott, majd válaszul csak bólintott és elindult a szekrény felé.

   Nagy nehezen behajtogatta mind a 180 centijét a szűk helyre, ekkor azonban megláttam, hogy a fél pár cipője az előszobában hevert. Gyorsan odarohantam érte, majd visszatérve felrántottam a már bezárt szekrényajtót és bevágtam rajta a kósza lábbelit. Szegény Kai-t éppen fejen találtam, aki ezt egy hangos „Au” kíséretében adta tudtomra. De nem volt több időm, mert már nyílt is a bejárati ajtó és szeretett nővérem viharzott be rajta.

   Én hátamat nekidöntve a ruhatároló alkalmatosságnak, halkan pihegtem a nagy stressz után. Leának persze azonnal feltűnt, de hála a páratlan terelési technikámnak, nem merültünk el a témában.

   Másban viszont annál inkább. Amikor kijelentette, hogy C.A.P megcsókolta, leblokkoltam. Vesztemre elkezdte különböző nyelveken is felsorolni a történteket, mit sem sejtve a szekrényben lapuló hallgatóságunkról. Kétségbeesetten kutattam az agyamban valami mentőötlet után, hogy ne legyen még nagyobb félreértés a helyzetből, mint ami most van. A szerelmi háromszög sosem tetszett igazán, pont ezért utálom én a szappanoperákat (meg a geometriát). Kínomban a szekrény felé pillantgattam, ezért ismét segítségül kellett hívnom tehetségemet.

- Szereted még Kait? – tettem fel kérdésem, azt kívánva, bárcsak a szekrénylakó is értené, hogy miről beszélünk. Szerencsére imáim ezúttal meghallgattattak, mert Lea értetlenül kérdezett vissza:

- Hogy mi? – így én is feltehettem a kérdést más nyelven, méghozzá nem mandarinul.

   Legnagyobb meglepetésemre Lea őszintén bevallotta mit érez és már nem is próbált magyarul beszélni hozzám. Magamban kuncogtam, mert Kai mindennek fültanúja lehetett. Mégsem olyan rosszak azok a filmek.

- Lea, szerintem Jongin valójában… - „jobban küzd érted, mint gondolnád”. Akartam mondani, de nem sikerült, ugyanis a szekrényben valami éppen akkorát döndült, hogy nővéremben felülkerekedett a kíváncsiság.

   Felpattant a kanapéról és a szekrény felé vette az irányt. Kétségbeesetten próbáltam valami frappáns választ előhalászni a fejemből, de mivel semmi nem jutott eszembe, elkezdtem szimplán imádkozni. Ekkor tűnt fel a tündér keresztanya, Lea főnökének képben. Illetve telefonon, de hát modern világot élünk, ugyebár.

- Igen? – szólt bele testvérem, elfordulva a szekrénytől. Egyszerre sóhajtottunk fel. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy nem veszek levegőt – Most rögtön? Igen, értettem. Nem, nem gond, nemsokára ott vagyok. Szívesen. Igen.

- Ki volt az? – kérdeztem rá, mikor letette.

- Az főnököm. Állítólag egy csecsemőt hoztak be hozzánk az utcáról és az új kolléganő van bent, nem tud intézkedni. Engem kért meg, hogy menjek be és ha már ott vagyok, vállaljam magamra az éjszakát is.

- Ó. – nem tudtam mást mondani.

- Legalább lesz, ami elterelje a figyelmem. – vont vállat.

- Igaz.

- Mióta vagy ilyen szűkszavú? – kúszott fel a szemöldöke az égbe.

- Most mit akarsz, mit mondjak? – rántottam meg a vállamat – Az igazság az, hogy helyetted semmiképp sem dönthetek. Azt hiszem itt az ideje eldönteni, hogy adsz-e esély még Jonginnak és ha nem, akkor elfogadod-e Minsoo érzelmeit irántad.

- Jogos. Viszont ez a döntés semikképpen nem most fog megszületni, ugyanis most el kell mennem. – felhúzta a cipőjét, de az ajtóból még visszafordult – Liz?

- Én.

- Köszönöm, hogy meghallgattál. – mosolyodott el.

- Majd behajtom rajtad. – válaszoltam vigyorogva.

- Persze, persze. Majd rendet rakok helyetted a szekrénybe. Az megfelel? – kacsintott rám, és kilibbent a házból.

   Én a fejemhez kapva sóhajtottam egy nagyot, hálát adva minden ezoterikus lények, és természetesen a csecsemőnek, aki épp ekkor vetődött arra. Miután megbizonyosodtam róla, hogy Lea már a környéken sincs, odasétáltam a gardróbhoz és kivágtam az ajtaját.

   A sötét lyukból egy Kim Jongin borult ki, fél tonna ruhával egyetemben. Jajgatott és a kósza női szoknyákba és blúzokba gabalyodva küzdött egy láthatatlan ellenség ellen. Segítettem kiszabadulni neki, majd ott, a ruhakupac tetején törökülésbe vágta magát, és nagyokat szusszant.

- A nővérednek igaza van. Itt nagyon rendet kellene tenned. – szólalt meg végül.

- Nyugodtan elkezdheted. – emeltem a magasba egyik szemöldököm.

- Kösz, de passzolom a lehetőséget.

- Helyes. A szekrényem állapota helyett azon törd a fejed, hogyan engeszteled ki Leát. – bólintott, majd elgondolkozva kezdte az egyik blúzom ujját piszkálni.

- Hallottál mindent ugye? – kérdeztem, mire még mindig nem válaszolt, csak újra bólintott – Akkor most már tudod, hogy hányadán álltok. De attól, hogy darabokra szeded a kedvenc felsőmet, nem hiszem, hogy megoldódik a helyzet, vagy jobban éreznéd magad.

- Néha túl őszinte vagy. – válaszolt, miközben lassan feltápászkodott, de hangjában mosoly bujkált.

- Mondták már… azt hiszem családi örökség. – néztem fel rá, ugyanis hiába álltam, így is a mellkasával szemezhettem csak.

- Azt hiszem jobb, ha megyek. – mondta nemes egyszerűséggel, majd az előszoba felé vette az irányt.

   Ott azonban megtorpant és egyik lábán cipővel visszasétált a szekrényhez, furcsálló tekintetemmel kísérve. Behajolt a ruhák közé, majd egy fél pár cipővel a kezében tért vissza onnan.

- Ezt itt felejtettem. – mondta felmutatva győzedelmes vigyorral a lábbelit, felhúzta, majd az ajtóból még egyszer visszafordult.

- Öhm… Liz…

- Tudom, tudom… Majd rajtad is behajtom. – emeltem fel a kezemet, meg sem várva a mondandóját.

- Igazából bocsánatot akartam kérni, hogy egyedül kell rendet rakni a szekrényedben. – arcán kárörvendő mosoly terült el, mire felkaptam egy papucsot harcias „YAH!” kiáltással, de a röppályára állt tárgy már csak az ajtóról pattant vissza.

   Nagyot sóhajtva vonultam hát a csatatérré változott nappaliba, ahol a ruháim tényleg szanaszét hevertek, gyűrötten. Szinte mártír-könnyeket hullattam magamért, ahogyan egyesével szedegettem,és hajtogattam be a helyükre őket. Már egy ideje hajtogattam, mikor a kezembe akadt az a darab, aminek az ujját Kai piszkálta zavarában.

- Cöh… még csak meg sem köszönte. Hálátlan. – mondtam ki hangosan a gondolataimat, mire egy hang szólalt meg mögöttem.

- Ki a hálátlan? – kérdezte Niel, mire nagyon ugrottam.

- Eszednél vagy? Miért nem csöngetsz? A szívbajt hozod rám. – rontottam neki azonnal, de ő csak lehuppant a kanapéra.

- Sose csöngetek, mikor Noona-hoz jövök.

- Lea nincs itthon. – mondtam egykedvűen, elszontyolodva a ténytől, hogy nem is engem akart látni.

- De én hozzád jöttem.

- De hát az előbb mondtad, hogy…

- Ez a ház még Lea noonáé nem? – mondta kissé kuncogva.

- Igaz… - mondtam, és a maradék ruhát a földön hagyva lehuppantam mellé.

- Egyébként mit csinálsz? – intett a fejével a ruhák felé.

- Lea szerint itt volt az ideje, hogy rendbe szedjem a ruháimat a szekrényben. De meguntam. Te miért jöttél?

- Semmi különös, csak most van egy kis időm, elmehetnénk abba az antikváriumba, amit megígértem neked.

- Á, hogy az… én már elmentem.

- Elmentél? De hát... hogyan? – szemei elkerekedtek, én pedig gondolkodás nélkül vágtam rá a választ.

- Mikor te azon a forgatáson voltál, Byunghun felajánlotta, hogy elkísér, hogy ne üljek otthon egyedül. Így együtt mentünk el.

- Szóval Hyunggal mentél. – Eddig mosolygós arca elkomorodott, majd elnézett mellettem.

- De ha szeretnél, akkor elmehetünk együtt is. Nagyon tetszett az a bolt, szívesen visszamegyek. – mondtam vidáman, de csak tagadólag megrázta a fejét.

- Nem, nem fontos. Majd máskor elmegyünk.

   Kínos csönd telepedett közénk, ami azelőtt sose fordult elő. Furcsán éreztem magam, nem értettem, hogy mi rosszat tettem azzal, hogy L.Joeval mentem el vásárolni. Hiszen Niel nem ért rá, L.Joe meg csak jót akart. Már kínomban az ajkaimat harapdáltam, amikor Niel hirtelen felpattant és néhány pillanatnyi toporgás után kifele indult.

- Ne haragudj, de most jutott eszembe egy fontos… ööö… papír, amit elfelejtettem elintézni az ügynökségnél. Mégis be kell ma mennem. – mondta, miközben én is követtem az ajtóhoz. Mielőtt kilépett volna az ajtón, megfogtam a kezét. Nem szóltam semmit, mert nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom, csak néztem a nagy szemeit. Erre kissé elmosolyodott, hozzám hajolt, és nyomott a számra egy gyengéd puszit.

- Sajnálom. Majd bepótoljuk oké? – suttogta, mire bólintottam, ő pedig kifordult az ajtón, immár aznap harmadikként hagyott ott a lakásban.

   Visszasétáltam a maradék ruhakupachoz és ráhuppantam, éppúgy, ahogyan Kai tette nem is olyan régen. Próbáltam kitalálni, hogy mi rosszat tettem, vagy, hogy mi baja lett Nielnek, de nem sikerült rájönnöm.

   Később átvonszoltam magam a Teen Top dormba, ugyanis utáltam egyedül lenni az üres lakásban, és mivel Lea éjszakás volt, sokkal csábítóbbnak tűnt a fiúk társasága. Nem csalódtam, szabadnapjuk lévén őrült videojátékozás közben találtam rájuk, amibe most az egyszer én is beszálltam. Mint kiderült, őstehetség vagyok, ugyanis végigvertem a bandát, és diadalittasan, nem éppen érett nagylány módjára ugráltam a kanapén.

- Háhá! Nyertem! Én nyertem!!!!

- Persze, csak azért, mert… mert hagytunk nyerni! Nem akartuk, hogy ne játssz velünk többet! – mondta Ricky, egy sértődött kisfiú hangján, miközben Changjo a játékkonzolt csapta földhöz mérgében.

- Csak azért, mert ez a vacak nem működött rendesen! Most nézd meg! Aish… Én ezzel nem játszom többet! – csapkodta szüntelen az áldozatát, ami persze semmiről nem tehetett.

- Igazad van, attól biztosan megjavul, hogy a földhöz vagdosod, és darabokra esik. – válaszolta L.Joe végtelenül nyugodt hangján a leader helyett, aki úgy tűnt, ismét elszunyókált az egyik fotelben elterülve.

- Erről jut eszembe: Niel hol van? – álltam meg a kanapén való rugózásban.

- A szobájába láttam bemenni. – válaszolt Ricky, aki immár egy tábla csokival vigasztalta magát.

   Én ezen felbuzdulva indultam el a kiszenelt ajtó felé az emeleten, és egy halk kopogás után benyitottam. Bent csupán egy éjjeli lámpa gyér fénye fogadott, és egy elterült test látványa az ágyon, takarókba burkolózva. Niel egyenletesen szuszogott, így amilyen csendben csak tudtam, kisettenkedtem.

   Visszaérve a nappaliba lehuppantam előző helyemre, és a tv távirányítóját kikaptam Changjo kezéből.

- Yah! Én nézem! – emelte fel a hangját felháborodottan, de nem zavartattam magam.

- Rossz igeidőt használsz: nézTED. – mondtam halál nyugodtan, miközben a csatornákon zongoráztam.

- Miért kellene azt néznünk, amit te akarsz?

- Talán mert… fiatalabb vagyok, szóval okosabb enged, mert lány vagyok, tehát enyém az elsőbbség, és mert… cuki vagyok? – meresztettem nagy szemeket, miközben az ujjaimon számoltam az érveket. – Ja, és azért, mert egy lánnyal nem mersz verekedni a távirányítóért. – ördögi mosollyal kísértem szándékos szurkálódásomat, ami célba is ért az említett személynél.

- YAH! Gondolod? – és már ugrott volna nekem, hogy visszaszerezze egyrészt a tv felett az irányítást, másrészt férfi büszkeségének egy részét, de ekkor L.Joe jelent meg, engem magával invitálva, így megelőzve a kitörni készülő vihart.

- Liz, van kedved megint kosarazni egyet? – már sportruhában volt, nekem pedig otthoni viseletem is hasonlóan kényelmes darabokból állt, így készülődés nélkül már húztam is az edzőcipőmet, és aközben válaszoltam.

- Hát persze!

   Rá kellett jönnöm, hogy Byunghun a maga csendességével és komolyságával nagyon jó társaság, és teljesen alkalmas arra, hogy elterelje az ember figyelmét. Míg kosaraztunk, nem beszéltünk túl sokat egymással, majd mikor kifulladva haladtunk hazafelé, kissé megeredt a nyelvünk. Ami azért furcsa, mert egyikünk sem szószátyár típus.

   Kacagva léptünk be a dormba, ahol a fiúk kíváncsian tekintettek felénk, különösképp Niel. Úgy tűnt, hogy kipihente magát és kíváncsian kérdezett meg:

- Hát ti?

- Csak kosarazni voltunk. – válaszolta helyettem L.Joe, halál nyugodtan, de Niel arcán furcsa árny suhant át erre a mondatra, amit nem tudtam hova tenni.

- Aha, csak kosarazni… - mondta elszontyolodottan és elsomfordált, L.Joet és döbbent jómagamat otthagyva az előszobában. Ránéztem a rapperre, de ő csak megvonta a vállát és beljebb ment. Bár, ha Niel lelkivilágáról szerettem volna többet tudni, akkor rossz embert szúrtam ki a feladatra. Sokszor még mindig nem egyeztek egymással.

   Lelkiismeretem halkan berzenkedett, amiért a két fiú kapcsolata esetleg az én hibámból romlik meg ismét. De várjunk csak… miért romlana miattam? Hiszen nem csináltam semmit! Byunghunnal csak jóban vagyunk…

    Zaklatottan vonultam el zuhanyozni, majd pedig a szobámban próbáltam lefoglalni magam, de nem ment. Szerettem volna, ha Niel átjön hozzám úgy, ahogyan szokta, de semmi jelét nem adta ennek. Frusztráltságomban lecsaptam a könyvemet, ami arra volt hivatott, hogy lefoglaljon – hozzáteszem: sikertelenül – és elkezdtem járkálni, miközben gondolatban kiszámolóst játszottam. „Átmenjek – Ne menjek…”

   Végül megunva az őrlődést, elszántan léptem ki szobám csendességéből és sétáltam el egészen az énekes ajtajáig, ahol azonban ismét megtorpantam. Egy darabid hallgattam a nappaliból kiszűrődő hangokat, amik arra utaltak, hogy a fiuk elkezdték a mai sokadik menetet az x-boxon, úgyhogy attól nem kellett tartanom, hogy ők megzavarnak.

   Kopogtattam, de miután nem kaptam választ benyitottam. A szobában nem láttam senkit, de a hozzá tartozó fürdőből fény és hangok szűrődtek ki, úgyhogy úgy döntöttem, az ágyon ülve megvárom, amíg Niel végez odabent. Ez hamarosan bekövetkezett, és a meglepett énekes kissé meghökkenve lépett hátrébb ijedtében.

- Liz! Te mit keresel itt? – tette fel a kérdés miközben összeszedte magát, és atlétájában meg hosszú, laza pizsamanadrágjában az ágyra huppant, tőlem elég messze. Túl messze.

- Csak… - hirtelen nagyon szépnek tűntek a minták a takarón – csak azt hittem átjössz egy kicsit hozzám, ahogy szoktál, de nem jöttél… így ... gondoltam…

- Nem mentem, mert azt hittem még Hyunggal vagy… nem akartam zavarni. – hangja furcsán közömbös volt, mire rápillantottam.

- Áh… mégis miért zavarnál? – idegességemben furcsa, halk vihogás tört fel belőlem, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Kérdésemre lazán megrántotta a vállát, miközben kézbe vette a telefonját, és azon babrált.

- Úgy tűnt nagyon jól elvagytok együtt.

- Persze, hogy jól elvagyunk. Jól elvagyunk Changhyunnal és Jonghyunnal meg Minsooval is. Talán baj? – kérdeztem tőle. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez a beszélgetés most komolyan lezajlik köztünk. De úgy döntöttem, hogy kicsit félreteszem a büszkeségem, és megpróbálom kiengesztelni.

- Figyelj, azt mondta Changhyun, hogy nyílt egy nagyon jó cukrászda nem messze innen. Holnap szabadnapos vagy még? Elmehetnénk…

- Nekem nincs kedvem. Menj L.Joe hyunggal, mostanában úgyis mindenhova együtt mentek. – nekem hátat fordított, így nem láthattam az arcát, de hangneme feldühített és az imént száműzött büszkeségem most melldöngetve tért vissza, így a kelleténél élesebben válaszoltam.

- Talán ha VALAKI nem hanyagolna folyton, és ha VALAKINEK nem lenne mindig más dolga, mint velem lenni, akkor nem kellene másokkal töltenem az időt!

- Szóval az én hibám?! – fordult hirtelen felém, tekintetünk pedig találkozott, de lehet, hogy a szikráktól kisült egy pár égő a lakásban.

- Most, hogy így mondod, igen a te hibád! – erre a kijelentésemre kikerekedett a szeme, és még a száját is eltátotta – Amióta itt vagyok, gyakorlatilag semmi időt nem töltöttünk együtt! Még a bőröndömet is Byunghun hozta be a taxiból! – nem kiabáltam, de azért normál hangerőnek sem neveztem volna a társalgásunkat. Danielnek ráncba szaladt a szemöldöke és a körülményekhez képest halkan válaszolt.

- Ha ennyire figyelmes, akkor miért nem vele vagy együtt? – arckifejezése leginkább egy gyerekére hasonlított, aki épp azt mondja: „Akkor nem leszek a barátod többet!” Csakhogy valamiért most egyáltalán nem találtam viccesnek, sőt. Szemeimet elfutották a könnyek, de nem akartam gyengének mutatkozni, pláne nem sírni, így csak annyit szűrtem összeszorított fogakkal:

- Na látod, ezt én sem értem. – Niel arcán ijedt kifejezés jelent meg, de nem szólt semmit, én pedig nem vártam tovább. Felpattantam, és kiviharzottam a szobából, egyenesen a folyosón ballagó L.Joe karjaiba szaladva.

- Hé, Liz! Épp téged kereslek, nincs kedved… Liz... valami baj van? – én idegesen toltam el magamtól, és próbáltam könnyek nélküli választ adni neki.

- Ne haragudj Byunghun, de most semmihez sincs kedvem. – mondtam, azzal megkerültem, és már csukódott is mögöttem a szobám ajtaja.