#33

Lea POV

   Liznek különleges tehetsége van ahhoz, hogy elterelje az ember figyelmét. Így ahogyan teltek a napok, és egy kis időt együtt tölthettem vele, bár nem teljesen, azért időközönként elfeledtem a gondolataimat maximálisan kitöltő két hímnemű egyedet. Mivel még mindig le volt tiltva, Kai nem zaklatott telefonon, C.A.P pedig úgy tűnik, hogy visszavonulót fújt a kiborulásom óta, legalábbis nem adódott különösebb alkalom, hogy még jobban összezavarja amúgy sem teljesen kiegyensúlyozott lelkivilágomat.

   Amiről mindennél jobban árulkodott a szétszórtságom. Drámait sóhajtva dobtam a szemetesbe a felismerhetetlenné aszott zöldséget – vagyis ami maradt belőle – majd pedig ugyanígy tettem az üres fűszeres zacskóval is.

- LIZ! – kiáltottam el magam.

- Mi van már? Itt vagyok, ne ordíts. Iszonyatosan éles hangod van. – dugta ki orrát a húgom a konyhába.

- Bocsi, azt hittem bent vagy a hálóban. Menj el a boltba kérlek és vásárolj be.

- Muszáj?

- Ha enni akarsz, akkor igen.

   Fájdalmas fintort vágott, de tudta, hogy velem hiába vitatkozik, úgyhogy összeszedte magát, zsebre vágta a pénzt és a listát, majd kifordult az ajtón. Én pedig próbáltam menteni, ami menthető volt az ebédünkben. A csengőszó élesen hasította végig a körülöttem uralkodó csendet, így a kés a kezemből ennek megfelelően föld körüli röppályára állt, majd a konyha egyik sarkában landolt. Kissé frusztráltan vettem fel, csaptam le az asztalra, majd pedig az ajtóhoz mentem és nagy lendülettel téptem fel, miközben már a szám nagy sebességgel járt.

- Liz, a jó ég áldjon meg, a szívbajt hozod rám a… csengővel. – fejeztem be szaggatottan a mondatot, amikor húgom helyett az ajtóban nem más, mint Kyungsoo állt.

- Öhm… valami baj van? – kérdezte jogosan, ugyanis egy szót sem érthetett a húgomnak címzett anyanyelvű szidalomból.

- Nem, nincs semmi, csak azt hittem Liz megint elfelejtett kulcsot vinni. Kissé khm... meglepődtem a csengő hangjától. – mondtam félszegen mosolyogva, majd pedig elálltam az útból és beinvitáltam a váratlan vendégemet - És minek köszönhetem a váratlan látogatást? – szúrtam még közbe a kérdésem.

- Netalán zavarok? – kérdezte aggódva.

- Dehogy. Csak sose látogattatok még meg. – helyet foglaltunk a nappaliban és kíváncsian fürkésztem Kyungsoot, hátha le tudok valamit olvasni az arcáról. Azonban a zavaron kívül semmiféle érzelem nem tükröződött ábrázatán.

- Hát izé… azért jöttem, mert beszélni szeretnék veled valamiről. – kissé kezdtem én is furán érezni magam, ezért közelebb csúsztam hozzá, a vállára tettem a kezem és a szemébe néztem.

- Kyungsoo. Valami baj van?

- Hát valami olyasmi. Aish… - mosolyodott el egy kicsit zavarában – fura, hogy ezt nekem kell elmondanom.

- Na jó, nyögd már ki, mert kikészítesz. – mondtam határozottan, mire rám nézett és nagy, őszinte szemekkel mondta ki azt, amit a legkevésbé vártam.

- Jongin miatt jöttem. Szeretném, ha beszélnél vele. Vagyis reméltem, hogy ha eljövök, akkor meg tudlak győzni, hogy… hogy… igazából nem is tudom, miről akarlak meggyőzni, mert azt sem tudom mi történt köztetek. – idegesen vigyorogva vakargatta a tarkóját, amin egy pillanatra elmosolyodtam, majd hirtelen, átmenet nélkül hervadt a mosoly az arcomról.

- Kyungsoo, ugye nem gondolta komolyan, hogy ha téged küld maga helyett, akkor majd beszélek vele? Ha ezért jöttél, menj és mond meg neki, hogy ne erőlködjön.  – fel akartam állni, de D.O a vállamnál fogva tartott vissza.

- Lea, kérlek. JongIn nem is tudja, hogy itt vagyok. És ami ezt illeti - jobb lenne, ha így is maradna, mert ha megtudja, akkor nekem végem. – annyira édes volt, ahogy próbált meggyőzni és valahol a szívem mélyén szerettem volna elhinni neki mindent, amit csak mondott – vagy mondani fog.

- Na jó, hallgatlak.

- Szóval, nem tudom mi történt köztetek. De amióta találkoztunk a parkban és te elmentél… azóta Jongin nagyon furcsán viselkedik. Még nekem sem mondta el, hogy mi baja, pedig el szokta.

- Azért nem mond semmit, mert nincs mit mondania! Kyungsoo, nem érted? Nem érdeklem őt! - nem tudtam elfojtani a feszültséget és a keserűséget a hangomban, amit biztosan a másik is megérzett, de már nem szeppent meg, hanem egyszerűen a szemembe nézett és komolyan folytatta.

- Nem tudom, miért gondolod ezt, de azt tudnod kell, hogy azóta nem táncol. Jongin volt az a csapatban, aki akkor is táncolt, ha nem kellett, minden idejét a próbateremben töltötte és gyakorolt. Amióta veled beszélt, néha még a kötelező edzésekre sem jön el, ha pedig eljön, olyan mintha teljesen máshol járna. Ezzel nem kissé magára haragítva a menedzserünket és a céget egyaránt.

- Jongin… nem táncol? – ismételtem meg a hallott információt, mert pontosan jól ismertem Kai-t ahhoz, hogy tudjam, mit jelent neki a tánc – És azt gondolod, hogy miattam?

- Nem gondolom, tudom.

- Hát én meg nem hiszem. Lehet, hogy egy másik nő miatt…

- Na de Lea! – szemei elkerekedtek és őszinte felháborodást láttam rajta – Ezt te sem gondoltad komolyan. Szerinted eljöttem volna, ha így lenne? Mellesleg arról tudnék.

- Rólam se tudtatok egy jó ideig. – erre csintalan mosoly jelent meg a szája a sarkában.

- Azt te csak hiszed. Én tudtam róla, egészen attól a pillanattól, hogy először megcsókolt. – ezúttal rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Éreztem, hogy arcomat elönti a pír, ezért kínomban másfele tekintettem.

- Nohát, szépen vagyunk. Arról volt szó, hogy titokban tartjuk és nekem ebből nem kis problémám volt. Ő meg csak úgy elmondta mindenkinek… - szemöldököm összeszaladt a homlokomon, ahogyan előtört a C.A.P-el való veszekedésünk emléke.

- Nem mindenkinek. Csak én tudtam rólatok, az is véletlenül derült ki.

- Aha. Persze.

- Ez most lényegtelen. Tudod… Jongin nem nagyon beszél az érzéseiről, de aznap feltűnően széles mosollyal az arcán ért haza és napokig madarat lehetett vele fogatni. Amikor rákérdeztem, akkor mondta el. Tudnod kell, hogy fél kimutatni valójában hogyan érez és hogy mennyire kötődik valakihez. Bármennyire is magabiztosnak szeretne tűnni, valójában fél attól, hogy megbántják.

- Ezért inkább ő bánt meg másokat. Igazad van, ez sokkal jobb megoldás, talán nekem is ezt kellett volna tennem és akkor rengeteg álmatlan éjszakát megspóroltam volna magamnak. – hangomból sütött a szarkazmus, de nem akartam uralkodni magamon, elvégre Kyungsoo jött el hozzám önként és hozta fel a dolgot. Azonban őt nem hatotta meg, amit mondtam és nem is ijedt meg tőle.

- Az az érzésem, hogy nem akarod megérteni, amit mondani akarok neked. Nagyjából két hete Jongin nem beszélget senkivel, nem megy sehová és legfőképpen nem táncol. Lehet, hogy nem is eszik, de nem ellenőrizhetem minden alkalommal. A szobában ül és a telefonját szuggerálja, vagy pedig kétpercenként próbál felhívni téged. – már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, honnan tudja, hogy engem hívogatott, de csak leintett a kezével – Onnan tudom, hogy belenéztem a telefonjába és a hívási listán nagyjából csak a te neved szerepelt.

   Ahogy beszélt, egyre jobban hatalmába kerített a keserűség és tudtam, hogy ha sokáig hallgatom még, akkor biztosan oda a kitartásom. Fájt, ahogyan a szavai elértek hozzám és legbelül hinni szerettem volna, hogy Kai valóban ezt teszi. De amint elém úsztak az emlékek, ismét felülkerekedett a sértettségem.

- Ez mind szép és jó. Szeretnék neked hinni Kyungsoo. – halkan beszéltem, talán meg sem hallotta, de nem szólt egy szót se, csak nézett a nagy fekete szemeivel, amikor ráemeltem a tekintetem – De hol volt ez a nagy szeretet vagy ragaszkodás, amikor esténként vártam rá? Amikor kihűlt a főzött étel az asztalon, mert nem jött? Vagy amikor éjszaka álomba sírtam magam a párnámba fúrt arccal azokért a dolgokért, amiket mondott nekem? Én sosem kértem semmit tőle, csak annyit, hogy legyen mellettem. Elnéztem az utazgatásokat, a forgatásokat, a késői telefonokat, mert tudtam, hogy ez az élete – az életetek – és én ezt tiszteletben tartottam. Az első veszekedésünk után napokig vártam, hogy keressen. A telefonommal a kezemben mentem még a mosdóba is, hogy ha keres, akkor beszélhessek vele. De semmi. Akinek fontos valaki, az minimum megfogja a telefont és felhívja.

- Lea… - Kyungsoo halkan szólított a nevemen, de már nem hagytam abba.

- Lehet, hogy még ma is várnám, hogy keressen, ha aznap nem futunk össze Chanyeol-al és ő nem rángat magával a parkba. Az pedig, hogy ott úgy tett előttetek, mintha mi sem történt volna és azok a napok eltűntek volna, amíg nem keresett, egyenesen rátenyerelt bennem a vészcsengőre. És még utána volt képe azt mondani, hogy csak játszom a sértődöttet, eleget színészkedtem, folytathatnák ott, ahol abbahagytuk. Most már tudod, hogy mi történt aznap. – zártam le kis „mesémet”.

- Ezt nem tudtam. – lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, mintha Kai miatt is ő szégyellné magát. Kedvesen rámosolyogtam, annak ellenére, hogy legszívesebben elsírtam volna magam.

- Nincs ezzel semmi baj, nem is kellett tudnod. De meg kell értened, ezek után nem akarok vele többet beszélni.

- Hát jó. – sóhajtott egy nagyot és feltápászkodott – Most megyek és szétrúgom a hátsó felét ezért a baromságért. – mindketten elnevettük magunkat, így oldva ezzel a hangulatot, ami eluralkodott rajtunk.

- Én azért még mindig azt mondom, hogy Jongin, bármekkora fafejként is viselkedett, őszintén szeret téged. Csak lehet, ő maga sem ismerte be egészen addig, amíg azt nem érezte, hogy elveszíthet. Szerintem akkor is beszélned kellene vele. – már az ajtóban jártunk, amikor is Liz nyitott be, nyalókával a szájában.

   Meredten bámulták egymást Kyungsoo-val, az utóbbi azért, mert fogalma sem volt róla, hogy van egy húgom, ráadásul itt lakik velem, Liz pedig pusztán azért, mert D.O még mindig egy idol. Hiába találkozott a Teen Toppal, vagy Kai-al, azért nem lehet ezt megszokni.

   A formalitásokon túlesve – ami a húgom esetében természetesen nem folyhatott le szokványosan – az volt az érzésem, hogy Liz pozitívan vélekedett a vendégről. Nála fontos az első benyomás. És természetesen nem maradhatott titokban előtte az énekes jövetelének célja. Legnagyobb meglepetésemre Liz is amellett érvelt, hogy beszéljek Jonginnel. Rövidre zárva a témát otthagytam a konyhában. Egyébként is, mióta áll Liz Kai oldalán? Azt hittem, hogy nem kedveli.

   A szobámban emésztettem a hallottakat – és a kéretlen véleményeket persze – mígnem arra jutottam, hogy bármilyen döntést hozok Kai-al kapcsolatban, egy kérdést mindenképp le tudok zárni. Másnap nagy lendülettel hagytam el a lakást, és ez a lendület egészen addig tartott, míg el nem értem a Teen Top rezidenciára és az ajtót kinyitó C.A.P-el nem találtam szembe magam. Meg sem várva üdvözlését köszöntem.

- Öhm… Szia. – ahogyan ránéztem, mégis megszállt a határozottság azzal kapcsolatban, amit tenni készültem. - Azt hiszem... beszélnünk kell.