#34

Liz POV

- Hát te meg... Lea nincs itthon. – mondtam nem kis meglepetéssel a hangomban és az arcomon egyaránt.

- Tudom. Kérlek… már csak te segíthetsz. – mondta komolyan Kai, tekintetében őszinte kérleléssel. Nem tudtam kivetkőzni magamból, így csípőből válaszoltam.

- Aha. Várj, mindjárt hozom a varázspálcámat.

- Haha. Vicces vagy. – mondta komoly arccal, de hangjában mosoly bujkált. Valami furcsa módon arra késztetett, hogy engedjek neki, végül úgy döntöttem, hogy ő is megérdemel egy esélyt tőlem.

- Tudod mit? Kivételt teszek, és – a nővéremmel ellentétben – meghallgatlak. Gyere be. Gondolom direkt jöttél most, mikor nincs itt. – intettem a fejemmel, és el is indultam befelé, oda se nézve, hogy követ-e. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy igen.

- Hát öhm… valami olyasmi. – ezzel az egy mondatával igazolta mind a sejtésemet, mind nyugtázta az állításomat, miszerint ezúttal pont Leát akarta elkerülni.

   Kényelmesen bevettem magam a konyhába, készítettem két bögre teát, majd a még mindig a nappaliban idegesen toporgó Jongin-t kikerülve elterültem a kanapén, a teákat az asztalra helyezve.

- Nem ülnél le? – kérdeztem kissé cinikus hangon, de úgy tűnt, hogy zavara miatt elsiklott felette.

- Izé.. nem hiszem.. nem…

- Költői kérdés volt. Ülj le. – mondtam komolyan, mire rám nézett és megszeppenve ült le a kanapé legtávolabbi sarkába.

   A teára mutattam, így azt egy bólintással a kezébe vette és nagyot kortyolt belőle, aminek az lett az eredménye, hogy sziszegve kapta el a szájától a – tűzforró – bögrét. Bénaságán nevetnem kellett. A nagy és menő Kai, az EXO vezető táncosa és szépfiúja (mert valljuk be, nem kevéssé túlfűtött az imidzse) itt szerencsétlenkedik előttem, totális zavarban. Kacagásomon ő is elmosolyodott.

- Sokkal kevésbé vagy rémisztő, ha mosolyogsz. – mondta. Na jó, kezdem érteni, hogy Lea mit eszik ezen az emberen. De nem, Liz, tartsd magad, épp lelki-segélyszolgálatot nyújtasz.

- Nem értem, miért jön mindenki azzal, hogy ijesztő vagyok… - motyogtam.

- Hát nem is tudom. – ohó, fiatalúrnál is megindult az irónia.

- Csakhogy tisztázzuk: a nővérem jogosan haragszik rád. Nem is értem miért akarok neked segíteni. – erre megint elkomolyodott.

- Nézd, én… egy marha voltam…

- Tudom. – bólintottam nagyot, mire megbántott tekintetét rám emelte.

- Ezzel nem segítesz.

- Tudom. – ismételtem meg magam, majd hozzáfűztem – Ez egyfajta egyenlítés volt azért, mert a nővérem dagadtra sírta a szemeit miattad és csontsoványra fogyott, mert az evéstől is elment a kedve. Arról nem is beszélve, hogy képes volt rosszul-létig futni, csak hogy ne kelljen rád gondolnia és arra, amiket mondtál neki. – fájdalmas fintorba torzult az arca, ahogyan eljutottak hozzá a szavaim, amik - szánt szándékkal – igen élesek voltak.

- Helyesbítek: az arcodból ítélve MOST egyenlítettem a számlát.

- Ez igaz?

- A rosszullétnek te magad is tanúja voltál. Mellesleg mi okom lenne rá, hogy kitaláljam? – fejemet kissé oldalra billentettem, úgy kémleltem a velem szemben ülőt.

- Nem tudom… én csak… talán abban bíztam, hogy ha…

- Ha tapló módon viselkedsz, akkor majd könnyebb lesz a szakítás? – nem válaszolt semmit, csak lehajtotta a fejét és nem mert rám nézni – Komolyan ennyit ért neked a nővérem? Ilyen nőnek ismerted meg? Nem gondoltál bele, hogy ezzel mennyire megbántod? – nem szoktam így kikelni magamból, de most valamiért azt akartam, hogy érezze olyan rosszul magát, amennyire csak lehet. Nem kicsit akartam visszafizetni neki, amit Lea érzett az utóbbi időben.

- Nem! – válaszolta a rengeteg kérdésre, amit feltettem gyors egymásutánban.

- Akkor mégis mi a fene ütött beléd hirtelen?

- Én csak.. azt hiszem… – kezdett az agyamra menni, ahogy makogott.

- Tudom, hogy nem vagy a szavak embere, ha az érzéseidről van szó. De még nem vagyok gondolatolvasó. Szóval bökd ki.

- Én féltem, hogy elhagy. – olyan halkan mondta, szinte nem is hallottam – Mindig ott volt körülötte az a másik srác. Féltem, hogy Lea inkább őt választja. Mindig ott volt, ha kellett és ezt én nem tudtam megtenni. Lea mindig olyan… kiszámíthatatlan. Sose tudtam, hogy mit fog tenni, vagy…

- Ekkora hülyeséget még nem hallottam. – vágtam a szavába, mert nem akartam, hogy tovább rontsa a helyzetet – Egy: attól, hogy félsz a szakítástól, még nem kellene görénynek lenni. Kettő: Lea téged választott és veled volt együtt, szóval nem értem a problémát. Ja, és Lea, mint kiszámíthatatlan? Nagyjából a nővérem a legmegbízhatóbb ember a földön, akit valaha ismertem. Ezek szerint nem csak a nőkhöz nem értesz, de még rossz emberismerő is vagy. És C.A.P-ről csak annyit: Lea számtalanszor utasította vissza őt miattad.

   Tisztában voltam vele, hogy nem mondok teljesen igazat, de úgy gondoltam, ha azt akarom, hogy ezek ketten megint együtt legyenek, akkor ennyi belefér. Cél szentesíti az eszközt. Mellesleg Lea tényleg nem adta a lovat sosem C.A.P alá.

- Most, hogy ezt tisztáztuk… Válaszolhatnál egy kérdésemre. – kíváncsian nézett rám, de nem szólt egy szót se – Szereted a nővéremet? – azt vártam, hogy erre majd hevesen igenlő választ kapok, és eloszlatja a bennem még lapuló kétségeket. Azonban legnagyobb meglepetésemre folytatódott az elkezdett makogása és torokköszörülése.

- Én… hát… szóval öhm… khm… – idegesen vágtam a „szavába”.

- Na ne. Erre most nagyon nem jó választ adtál ugye tudod? Most jött volna az a rész, hogy minimum térdre borulsz és bizonygatod, hogy szereted Leát… na jó, a térdre borulást hagyjuk meg neki de… legalább határozottan kellett volna válaszolnod. – szemei elkerekedtek, de nem szólt egy szót sem, csak tátott szájjal meredt rám, majd ahogyan folytattam a szemrehányásomat, fejét elhajtva szégyellte el magát. Legalábbis nagyon ajánlom neki, hogy így legyen.

- Idejössz hozzám és a segítségemet kéred, holott még azt sem vagy képes határozottan kijelenteni, hogy szereted azt a nőt, akit állítólag mindenáron vissza akarsz kapni. Hihetetlenül töketlen vagy, ha engem kérdezel, és ha így viselkedtél Leával is, akkor nagyon meg tudom érteni, miért is nem akar veled tárgyalni. A jó ég áldjon meg, mégis hogyan segítsek, ha te sem vagy biztos a dolgodban?! Hol van az a Kai, akit a színpadon láthatnak a rajongók ilyenkor, amikor szükség lenne rá? Mert itt most csak egy kisfiú ül és baromira nem tetszik, még nekem sem. Szánalmas… - nem tudtam befejezni, mert Jongin villogó szemmel pattant fel, és mind a 180 centijével felém magasodott, miközben beszélt.

- Nem mondtam, hogy nem szeretem! Igenis szeretem! Mi másért jöttem volna hozzád? – nem kicsi tojtam be, ahogyan felettem kiabált, csak nagyokat pislogtam, talán még lefele is görbült egy kissé a szám, ahogyan hallgattam, mint egy gyereknek, akit épp most szidnak le. Kai azonban észbe kapott, hogy mégiscsak ordibál velem és hirtelen csuklott vissza a kanapéra, térdén könyöklő kezeivel a hajába túrt. Mozdulatában a reménytelenséget és némi kétségbeesést véltem felfedezni. – A fenébe is, én SZERETEM őt. Nem akarom elveszíteni. – pár decibellel halkabban mondta, de határozottan csengett.

   A kanapé sarkába húzódva figyeltem őt és mozdulni sem mertem, ugyanis az előző kirohanása megijesztett. Nem gondoltam, hogy a túlzott őszinteségem ide vezethet, megfeledkeztem róla, hogy nem mindenki tudja ezt úgy kezelni, mint a nővérem. Egy darabig kínos csend telepedett közénk, és féltem megmozdulni, Kai pedig elmerült a gondolataiban, legalábbis nekem úgy tűnt. Aztán az ijedelmem átcsapott enyhe örömbe, ugyanis ahogyan végig gondoltam az eseményeket, arra jutottam, hogy akaratomon kívül, de mégis elértem, hogy Jongin kimutassa az érzelmeit a nővérem iránt.

   Összeszedtem magam, és mivel már úgy éreztem, hogy elvonult a vihar, közelebb csúsztam kicsit a látványosan szenvedő alanyhoz.

- És még nekem mondjátok, hogy ijesztő vagyok. – próbáltam elütni a komor légkört.

- Ne haragudj Liz, nem kellett volna kiabálnom veled. – mondta miközben rám emelte gyanúsan csillogó szemeit. Ohó… na neee, most komolyan könnyes a szeme?! Azt hiszem megártott a tea. Ha ezt Lea látná, tutira olyan fangörcsöt kapna, hogy nem lenne tovább min problémázni, mert elhalálozna.

- Oda se neki. – legyintettem kuncogva a gondolattól, ahogyan megjelent lelki szemeim előtt Lea, épp fanhiszti közben.

- Ezt tényleg ilyen viccesnek találod? – húzta össze fekete szemöldökeit Jongin, mire moderáltam magam.

- Nem, de ami a lényeg. – törökülésbe helyezkedtem vele szemben, hogy jól láthassam, ahogyan engem figyel, miközben magyarázok - Ezt igazán elmondhatnád Leának is. De ha már itt vagy, úgy döntöttem segítek neked. Tudnod kell, hogy a nővérem… nem szereti, ha beleszólnak az életébe, és megmondják, hogy mit csináljon. Te pedig folyamatosan ezt tetted. Azt hiszem… ez most nyálasan fog hangzani, de kissé úgy érezte, hogy elvesztette az irányítást melletted, mert sosem tudhatta, hogy mikor „feledkezel” meg róla. – aprót bólintott, és látszott rajta, hogy szinte issza a szavaimat, ami nem kicsit imponált nekem. Jól esett egy kicsit a „mindent tudó” szerepe.

- Mégis, ezektől függetlenül határozott férfira van szüksége, aki tudja, hogy mit akar. És persze nem árt, ha amit akar, az maga Lea. Ezt is alapvetően elbaltáztad… néha éreztetted vele, aztán meg úgy viselkedtél vele, mintha nem is lennétek együtt. És még egyszer mondom: FÉRFIRA van szüksége, nem pedig az érzéseitől megriadt kisfiúra.

- Kösz, ez most jól esett. – a cinizmus sütött a hangjából.

- Tudom. De ez van, fogadd el a tényeket. Szóval ott tartottam, hogy azt hiszem, Lea arra vágyik, hogy megmutasd neki az érzelmes oldaladat is, azt a Jongint, aki itt beszélget velem és aki őszintén szereti. Ne csak a szexi, „bárkitmegkaphatok” Kai-t lássa, mert az nála nem működik, bár nem árt, ha egy kicsit megfűszerezed a dolgokat. – kacsintottam egyet, majd folytattam 

- Engedd, hogy meglássa az „igazi” Kai-t. – macskakörmöztem a kezemmel, majd nagy fintort eresztettem meg magam elé - Fúj, ez még nyálasabb volt, mint bármi, amit eddig mondtam…

- Ebben igazad van. – húzta széles vigyorra a száját hallgatóságom.

- Haha. Be is fejezhetem. – emeltem magasra az egyik szemöldököm.

- Ne, ne. Kérlek. – olyan gyorsan rávágta, hogy csak mosolyogni tudtam rajta – De én ezt... nem tudom. Nem vagyok jó ebben. És… először is el kéne érnem, hogy egyáltalán szóba álljon velem. A többit már azt hiszem, megoldom.

- Na, ez igaz. Hm… - úgy tettem, mintha erősen gondolkodnék, és lefuttattam magamban az elmúlt évek Lea mellett szerzett fiús tapasztalatait. – Azt hiszem az ajándékokkal semmire nem mennél, mert talán még a kukába is vágná őket, anélkül, hogy belepillantana. Inkább azt mondanám, hogy próbáld meg vele éreztetni, hogy fontos neked. Elvégre abból, amit tudok kettőtökről, és hidd el az nem kevés, emiatt jutottatok idáig. – beleegyezően bólintott.

- Azt mondta, hogy nem érdekel engem.

- Éééés… mivel azt már kitárgyaltuk, hogy ez nem így van, már csak annyi a dolgod, hogy neki is bebizonyítsd.

- Na jó, de hogyan?

- Jaaaa, hát én azt nem tudom. – rántottam meg a vállam, mire ma már sokadjára guvadtak ki a szemei Jonginnak.

- De hát ezért jöttem hozzád!

- Sajnálom, de konkrét ötletem nekem sincs. Mindenesetre, ne ölj bele sok pénzt… emlékezz a kukára.

- Ch… Hát kösz.

- Hé, nem lett volna kötelező meghallgatnom sem téged, szimplán utálhatnálak is szolidaritásból, ahelyett, hogy a hátsódat próbálom megmenteni a nővéremnél! – mutatóujjamat rászegeztem, mire megadóan és nevetve feltartotta a kezét.

- Jól van, igazad van.

- Azért nem irigyellek…

- Miért?

- A nővérem nagyon makacs tud lenni… és borzasztóan büszke. Nagyon türelmes, de ha valaki igazán megbántja, nem békül egykönnyen.

- Értékelem az észrevételt, most megnyugtattál.

   Lelkizésünket a telefonom pittyegése szakította félbe, Leától érkezett üzenetem. Közömbös arccal nyitottam meg, majd pánikba estem. „Azt hiszem sürgős lelki segélyre van szükségem. Mindjárt otthon vagyok.”

Kissé kétségbeesve pillantottam fel a még mindig velem szemben ülő, és engem kíváncsian méregető Jongin-re.

- Sürgősen el kell tűnnöd. Lea mindjárt itthon van.

*

plusz poén: görgess lejjebb (Kai fanok előnyben) ;)

Önirónia következik:
Kai, mint érett, FELNŐTT férfi XD

köszönöm, hogy olvastátok :)