#32

Liz POV

   Hangokat hallottam fentről, így megszaporáztam lépteimet, hátha nővérem ismételten lefagyna a Minsoo-val való találkozáskor. Lassan be kell szereznem egy lovat, hogy élethű legyen a megmentő hős szerepem. Talán még feleségül is kérem Leát. Nagy sóhajjal  kanyarodtam a konyha felé, és a hangfoszlányokból ítélve nem tévedtem.

- Lea? – hallottam Minsoo mély hangját. – Te hogy… - ám ekkor én is, és a Teen Top többi tagja is a helyszínre érkeztünk. Hozzáteszem szerencsére, ugyanis nagyszájú nővérem csak pislogott, mint hal a szatyorban, talán még tátogott is…

- Noona!!! – Ricky, Niel és Changjo egyszerre ordították el magukat, és egyszerre is ugrottak az említett – vagy ordított – nyakába.

- Már azt hittük sose jössz haza.

- Haza? – végre Lea is megtalálta a hangját – csakhogy tudjátok, nekem van saját lakásom, ahol élek. Nélkületek nem áll meg az élet fiúk.

- Viszont nélküled igen! Tudod mennyit éheztem, amíg nem voltál itt? – tódította az ajtóban álló Chunji is, akit néha magamban még mindig dzsigolónak tituláltam.

- Igen! Legközelebb ne merj így itt hagyni minket! – Ricky úgy legörbítette az ajkait, hogy kacagnom kellett magamban, egészen addig, amíg el nem hangzottak a következő mondatok.

- Kicsit furcsa, hogy mindig csak a főztöm hiányzik nektek. Amúgy meg itt volt Liz is. – méltatlankodott a nővérem.

- Whoa. Lizt éppúgy jobb távol tartani a konyhától, mint engem! – mondta Niel, de ekkor már menekült is előlem.

- Yah! Mi az, hogy távol tartani a konyhától!? Na, várhatod legközelebb, hogy bármit is készítsek neked! – kergettem egy marék krumplival hajigálva a hátát.

- Noona! Ments meg!

- Én ugyan nem teszek semmit Daniel, edd meg, amit főztél! – kiáltotta Lea a menekülő felé, miközben nekem elfogyott a munícióm, így szép nyugodtan visszasétáltam a konyhába, ahol immár a kissé túlbuzgó Ricky és Changjo segédkezett a nővéremnek.

- Changhyun! Tedd le a csokoládét! Azt hittem az idoloknak vigyázniuk kell az alakjukra.

- De Noona…

- Semmi de! Inkább pucold meg a krumplit!

- Háhá! – nevetett fel Changjo, azonban Lea őt is lesújtó pillantással jutalmazta.

- Ahelyett, hogy hadonászol a késsel, segíthetsz is neki. - a szólított duzzogva ült le kuncogó társa mellé, majd nagy összhangban kezdték faragni a szerencsétlen zöldséget.

- Biztos, hogy jó ötlet volt rájuk bízni? – hajoltam közel Leához – nem marad krumpli a kajába.

- Addig is nyugton vannak. – jött a válasz.

   Szép lassan minden elkészült, büszke voltam magamra, mert az étel tényleg remekül sikerült, és most végre nem csak Lea érdeme volt. Mindent beleadtam, valamiért azt akartam, hogy nagyon finomra sikeredjen. Büszkén ültettem le mindenkit az asztalhoz, amit megterítettem. Jó érzés volt, mintha egy nagy családi ebéden lettem volna.

   Lea végre rendesen evett, igaz nem sokat, de legalább evett és kedvesen évődött a fiúkkal, még a leader-el is. Látszólag minden rendben volt.

- Hm… Noona, ez kivételesen finom lett. – ámuldozott tele szájjal Niel.

- Köszönöm, de amit eszel, azt történetesen Liz készítette. Én hozzá se nyúltam.

- Haha. Jó vicc volt. – kuncogott továbbra is Daniel.

   Talán azért esett rosszul amit mondott, mert ma már ez a második volt. Nem bírom, hogyha kritizálnak. Dühösen csaptam le az evőeszközöm. Az asztalnál megfagyott a levegő és mindenki engem nézett. Nem szóltam semmit, csak felálltam és elindultam kifele.

- Liz… - Niel halkan szólt csak utánam, de nem reagáltam rá.

- Gratulálok Ahn Daniel… - hallottam L.Joe cinikus hangját.

  Bementem a szobámba és levágtam magam az ágyra. A plafont bámultam és az járt a fejemben, hogy vajon tényleg ezt gondolja-e rólam. Igaz, hogy nem vagyok egy olyan házitündér mint Lea, de akkor is… Eluralkodott rajtam a kisebbségi komplexusom, majd pedig elöntött a dac. Ekkor nyitott be nővérem.

- Liz? Hoztam egy kis sütit… nem vagy éhes? Alig ettél… - besüppedt mellettem az ágy, én azonban hátat fordítottam neki – Ugyan már, csak vicc volt. Hallod? Ne duzzogj. Kóstold meg inkább, nagyon finom süti lett.

- Nem kell a tökéletes süteményed.

- Na jó, azt hiszem, én akkor megyek. Nem gondolom, hogy ebből ekkora ügyet kéne csinálnod. De felőlem aztán duzzoghatsz, ameddig akarsz. – hangjában éreztem egy kis ingerültséget, majd mikor becsukódott mögötte az ajtó, felültem az ágyban és utána néztem.

   Nem kellett volna így beszélnem vele, még csak most békülünk ki, erre én megint magamba zuhanok. Füstölögve járkáltam egy darabig a szobámba, majd mivel nem tudtam, hogyan kezdeményezzek a kintiekkel, inkább megkerestem a könyvemet, amit még a repülőre vettem, csak hogy el sem kezdtem, mert ott jobban esett az alvás.

   Egészen addig olvastam, mígnem zavaróvá vált a szürkületi homály a szobában. Kinéztem az ablakon és a nap már igencsak lefele igyekezett a betontenger mögött. Hirtelen ötlettől vezérelve magamra kaptam egy laza melegítő felsőt, aminek kapucniját a fejembe húztam és a fülhallgatóimat a fülembe illesztve kisomfordáltam az ajtón.

   A nappaliban a többiek kellemesen beszélgettek, de nem tűntem fel nekik, én meg nem tudtam hogyan kellene kezdeményeznem, így csak kisétáltam a bejárati ajtón. Elindultam egy véletlenszerűen választott irányba, egy kis utcán, ami beljebb vezetett a házak között.

   A város csöndes volt, már nem mászkáltak emberek sűrűn az járdán, akik meg igen, nem sokat foglalkoztak velem. Csak szép lassan sétálgattam, a szürkületi fényeket csodálva a fákon és a házak falain. Arra gondoltam, hogy ezeket meg kellene örökítenem egy képen is.

   Elhaladtam egy nagy sportpálya mellett, ahol csupán két villanyoszlop ékeskedett, két kosárpalánkkal és egy paddal a pálya szélén. A beton néhol repedezett már és a felfestés is enyhén szólva foghíjas volt. Egy vékony alak pattogatta a nagy kosárlabdát, majd pedig lazán a palánk felé dobta.

   Csak álltam ott, és néztem a furcsán karcsúnak tűnő mozdulatot. A labda elpattant a kosár palánkról, nagy ívben elkerülve a kosarat. Az illető tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Fekete pulóvere leért a feneke alá, úgy lógott rajta, mintha legalább két számmal lenne nagyobb. Fejét és arcát neki is kapucni takarta, ami lazán esett a vállaira. Nadrágja is lazán lógott rajta, mintha csak a fekete tornacipő akadályozta volna meg, hogy lecsússzon.

   Néztem az egyre sűrűsödő szürkületben a fekete alakot, ahogyan a labda után kocog, újra felveszi a helyét a palánkkal szemben, majd kecsesen eldobja a labdát, ami ismételten elpattan, ezúttal a gyűrűről. Miközben dobott, fejéről hátra csúszott a fekete csuklya és bár még mindig egy fekete sapka takarta, L.Joe-ra ismertem rá.

   Bátran indultam meg felé, azonban ő a guruló labda után kapott, majd dühösen nekivágta a drótkerítés egyik oszlopának, majd bele is rúgott a drótba, ami fájdalmasan nyikorogva rezgett érintése nyomán.

   Megszeppenve álltam meg a pálya közepén, és döbbenten néztem Byunghun-t, aki sapkáját a szőke fejére húzva guggolt le. Nem mertem közelebb menni, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy dühösnek láttam. Aztán hirtelen felállt és ekkor látott meg.

- Liz? – arca neki is meglepettségről árulkodott – Te mit keresel itt? – nem hangzott túl barátságosan kérdése, így csak még jobban ideges lettem.

- Én csak… öhm… én csak megláttalak… ne haragudj, nem akartalak zavarni… – csóváltam meg a fejem, és már fordultam volna meg, hogy eliszkoljak, amikor utánam kapott és megragadta a pulóverem ujját.

- Ne, Liz, kérlek. Nem zavartál…

- Nekem nem úgy tűnt… - motyogtam.

- Nem, tényleg. Én csak… azt hiszem dühös voltam… de nem rád. Komolyan. Maradj… - ekkor néztem rá. Nem mosolygott, hanem komolyan vizslatta az arcom. Szőke haja világított a fekete sapkája alatt, a pulóvere pedig kissé félrecsúszott a vállán, így látni engedte az alatta levő fekete atlétát, és fehér bőrét. – Kérlek. – suttogta.

   Nem szóltam semmit, csak tétován bólintottam, miközben feketének tűnő szemeibe néztem. Megkapva belegyezésemet enyhe félmosolyra húzta ajkait, megragadta a kezem és elkezdett húzni a labda felé.

- Van kedved játszani egyet? – kérdezte, miközben felém lódította a kosárlabdát.

- Uh… – szakadt ki belőlem egy apró nyögés, mikor elkaptam a nehéz tárgyat. –Biztos vagy benne? A szem-kéz koordinációm egyenlő a nullával, ráadásul fogalmam sincs a kosárlabdáról, úgy egyáltalán.

- Ebben az esetben megtanítalak játszani. – mosolygott, majd odasomfordált hozzám és szorosan mellém állt. 

 Kezeit az enyéimre helyezte és óvatosan fordította úgy őket, ahogyan a dobás megkívánta. Én éreztem, hogy pirulok és hálát adtam a már inkább sötétségbe hajló szürkületnek. Aztán megmozdította kezeinket és a labda szép ívben repült egyenesen a kosárba.

- Látod? Megy ez neked. Nekem ma ezredjére se sikerült. – kuncogott halkan. Olyan közel volt, hogy a nyakamon éreztem a leheletét.

- De hiszen ezt is te dobtad. – mondtam halkan.

- De a te kezedben volt a labda. – szemeimbe mosolygott, majd elsétált a pattogó tárgyért.

 Felém sétált huncut mosollyal, miközben egyik kezéből a másikba pörgette át a gömböt, amit én hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam előle. Párszor a földhöz pattintottam, majd megpróbálkoztam egy újabb dobással és lássanak csodát, betaláltam ismét a hálóba.

- Yah! Azt mondtad nem játszol! – kiáltotta tettetett felháborodással L.Joe.

- Azt mondtam, hogy nem tudok. De most tanítottál meg rá. Tehát 1:0 nekem. – nevettem, majd ismét a labda felé vettem az irányt.

   Csakhogy ezúttal nem volt egyszerű dolgom, Byunghun is résen volt és gyorsabb is mozgott nálam. Hiába kergettem, a dobása szintén betalált. Ekkor én következtem, és nevetve vezettem az immár égő lámpák fénykörén keresztül szerzeményem.

   Így kergettük egymást, már pulóver egyikünkön sem volt, azokat ledobtuk a pálya szélére. Kimelegedve küzdöttem L.Joe ellen, aki épp meg akarta szerezni a nálam lévő labdát. A hátam mögé került és karjával akart blokkolni, mire én hirtelen akartam megfordulni, hátha úgy kitörhetek a labdával.

  Csakhogy pont egyszerre mozdultunk ugyanabba az irányba, így gyakorlatilag egyenesen Byunghun ölelésébe szaladtam bele. Megszeppenve néztünk egymásra, nem hallatszott más, csak a zihálásunk és a pattogó labda hangja az esti, városi csöndben. Ekkor már korom sötét volt, mi pedig pont az egyik utcai lámpa fénykörének peremén álltunk.

   Csak bámultam a fekete szemekbe, éreztem, ahogyan felsőteste az enyémnek simul, és ahogyan karjai lazán ölelik az enyémet, megóvva attól, hogy hanyatt essek. Lélegzete néha meglibbentette a hajam, ahogyan tekintete a nyakamra tévedt.

- Talán ideje lenne hazamennünk. – suttogtam félénken, mire ő csak nagyot nyelve bólintott.

   Nagy sóhajjal engedett el, és eltávolodott tőlem egy kicsit, amit számomra is érthetetlen okból sajnáltam. Közelsége felkavart, és meglepett, hogy egyáltalán nem volt kényelmetlen. Már majdnem megfogalmazódott bennem egy gondolat, de gyorsan elnyomtam magamban, mielőtt kikristályosodhatott volna.

   Mikor visszaértünk már mindenki álmosan pislogott a tévé előtt, így észrevétlenül mi is közéjük csusszantunk. A napok nyugodtan és lassan teltek, hol a Teen Top dormban, hol pedig Lea lakásán szórakoztattuk egymást drága nővéremmel. Egészen addig ment ez így, míg egyik nap a boltból hazaérve az ajtóban az éppen kifelé tartó EXO tagba nem ütköztem. D.O éppen a cipőjét húzta fel, és csodálkozva nézett rám, aki meredten bámulta őt, egy nyalókával a szájában, szatyrokkal felpakolva.

- Öhm… - igen értelmesen indult a beszélgetés Kyungsoo részéről, de ekkor lépett az előszobába Lea is.

- Á, Liz, megjöttél? – hülye kérdésére előtört belőlem a szarkasztikus énem.

- Nem. Itt a Jézuska tavaszi kiszállítója. Boldog Nyuszit nektek. – a szatyrokat a földre helyeztem és összefontam a karjaim magam előtt és hamisan vigyorogtam. Nővérem csak megcsóválta a fejét, és rám mutatott.

- Kyungsoo, ő itt a húgom, Liz. – a szólított csak nagyokat pislogott, majd pedig rajtam tartva a szemét odahajolt Leához és halkan csak ennyit mondott.

- Kicsit ijesztő a húgod.

- Hidd el, sokan mondták már. – érkezett a válasz, én azonban úgy véltem, hogy itt az ideje moderálnom magam, úgyhogy udvariasan meghajoltam, majd pedig teljesen normálisan rámosolyogtam az apró énekesre – tőlem csak pár centivel volt magasabb.

- Örvendek, Liz vagyok. – először fura pillantást kaptam, majd pedig félmosolyra húzta a száját.

- Tudod a hasadt személyiség nem kevésbé rémisztő. – döntötte meg ő is magát felém, majd pedig mind a hármunkból kitört a nevetés. Azt hiszem kedvelem ezt a fickót.

- Nos, én megyek. Lea kérlek, gondold át, amit mondtam. Egyébként jófej húgod van. – kacsintott rám, majd intett egyet és elment.

 - Semmi kétségem, hogy ennek köze van Kai-hoz. – jelentettem ki, miközben együttes erővel cipeltük be a szatyrokat a konyhába, ahol Lea kényelmesen látott neki a pakolásnak, én pedig a nyalókámmal leültem az egyik székre.

- Jongin azt hiszi, hogy ami neki nem sikerül – ugyanis blokkoltam a hívásait – az majd a csapattársainak igen.

- Mi?! Többen is voltak? Hol? És én miért nem találkoztam velük? – hirtelen felálltam és kinéztem az ablakon. Kicsit rájátszottam a fangirl szerepre, de elértem vele a hatást, mert nővérem gondterhelt arca felderült, majd kuncogva oszlatta el nem teljesen hamis reményem, hogy az EXO tagjaival találkozhatok.

- Nem, nem. Rosszul fogalmaztam. Csak Kyungsoo jött el, méghozzá Jongin tudta nélkül. Legalábbis azt állította. Erre ugyanis nem vennék mérget. – cinikusan ciccentett, majd a szatyrokat összehajtogatta – igen, a nővérem hajtogatja a szatyrokat, nem rendmániás egy kicsit se – és szépen leült velem szemben.

- Meddig akarsz még haragudni rá? – kérdeztem őszintén.

- Megbántott, úgy kell neki.

- Ugye tudod, hogy ez tényleg csak duzzogás? Mellesleg ki vagy és mit csináltál a nővéremmel, aki eddig mindig minden nézeteltérését őszintén megbeszélte?

- Őszintén megbeszélem a problémát. Veled.

- Lea.

- Liz! Nem érdekel, nagyon sokáig vártam rá. Most pedig valami elromlott, mert itt nem érzem jól magam kicsit se, ha rá gondolok. – finoman a mellkasára mutatott majd csendesen hozzáfűzte - Ráadásul nem egyszer próbáltam elmondani neki mit érzek és elengedte a füle mellett. Részemről itt le van zárva a vita. – azzal kivonult a konyhából.

  Egy vállrándítással elintéztem a dolgot, nekem nem okozott különösebb lelki traumát, ráadásul úgy tűnik, kezd függetlenedni Kai-tól, néha olyan, mintha már túl lenne rajta. De miért zavar ez engem ennyire? Hiszen hivatalosan nem is kedvelem Kai-t.

  Ennek az ellenkezőjére akkor döbbentem rá, mikor másnap egyedül voltam otthon és a csengőszóra az ajtóhoz vonszoltam magam. Amikor kinyitottam, már tudtam, hogy Jongin párti lettem.

- Hát te meg?! Lea nincs itthon. – mondtam nem kis meglepetéssel a hangomban és az arcomon egyaránt.

- Tudom. Kérlek… már csak te segíthetsz. – mondta komolyan Kai, tekintetében őszinte könyörgéssel.