#30

Sziasztok! Ezer bocsánat a késésért, remélem a rész kárpótol majd benneteket valamennyire ^^" 

A részt olvasva találtok majd egy kis hangjegyet az egyik bekezdésben, ha rákattintotok akkor elindul majd a zene, amit elképzeltem ahhoz a részhez ^^

Jó olvasást :)

Liz Pov

   Talán meg kellett volna beszélnem Leával a dolgokat, de mivel az első próbálkozásom csúfos kudarcot vallott, így inkább az elterelő hadműveletet választottam. Erre pedig a Teen Top tökéletes alany volt. Persze aggódtam nővéremért, de ismertem jól, tudtam, hogy most időre van szüksége és végül majd ő fog keresni, ha készen áll a beszélgetésre. Csakhogy ez most aggasztóan sokáig tartott.

- Megint lógatod az orrod. – pöcköli meg az említett szervem L.Joe, miközben lehuppan mellém a kanapéra – Lea miatt aggódsz igaz? – mindent tudó tekintetét az enyémbe fúrta, így ha erőlködöm se tudtam volna eltitkolni előtte a gondolataimat.

- Azt hittem idővel majd megnyugszik, de még mindig nem keresett. Félek, hogy valami hülyeséget csinál.

- Nem olyannak ismerem, aki ilyet tenne – ráncolta a szemöldökét – és mi van a figyelem-elterelő hadműveleteddel?

- Jó, hogy mondod! El is felejtettem, hogy mára ígérte Niel, hogy elvisz abba a régiségboltba. De… - kíváncsian kémleltem körbe a dormon – ma még nem láttam. Nem tudod véletlenül, hogy hol van?

- Ma korán láttam elmenni. Hívd fel, hátha felveszi. Talán nem sokára hazaér.

   Mintha csalódott lett volna az arca, de nem volt időm megfigyelni, mert felállt és kiment a konyhába, én pedig a telefonom után kaptam és tárcsáztam Daniel telefonszámát. Hosszas kicsengés után vette csak fel.

- Liz? Valami baj van? – a háttérből elég zavaró zaj szűrődött be a vonalba.

- Hol vagy? Azt hittem ma együtt megyünk el abba az antikváriumba, amit említettél nekem.

- Úristen! Az ma van? Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből. Liz, ami azt illeti, forgatáson vagyok, és innen nem fogok egyhamar szabadulni. Majd máskor bepótoljuk jó?

- De… - akaratlanul is grimaszba torzult az arcom, ahogy a háttérbe valaki bekiabált, hogy „Felvétel!”

- Liz, most mennem kell, majd otthon találkozunk!

- Szi… a – mondtam szaggatottan, mert már a végét megszakította a telefon egyenletes búgása. Hát ennyit a figyelemelterelésről.

   Az orromat lógatva vonultam ki a konyhába, hátha találok egy kis csokit a bánatomra, azonban a csokitól sokkal kellemesebb társaságba akadtam bele. Félretoltam a szekrényben kotorászó Byunghun-t, hogy én férjek oda a nassolásra félretett tartalékhoz. A kitessékelt személy csak pislogva állt mellettem, míg én a jól kiérdemelt csokoládémat kezdtem el bontogatni.

- Nem Niellel mész boltnézőbe? – kérdezte végül.

- Úgy volt, de közbejött valami forgatás. – csalódottságomat nem tudtam leplezni.

- Igaz is, teljesen kiment a fejemből – csapott a homlokára – Ne haragudj, szólhattam volna. – bűnbánó arca láttán megállt a csoki a kezemben.

- Nem a te hibád. Nem számít, addig ebbe a finomságba fojtom bánatom. – már haraptam volna bele a kezemben lévő édességbe, mikor L.Joe elkapta a csuklómat.

- Mi lenne, hogyha inkább velem vigasztalódnál? – kérdezte huncut mosollyal, majd mikor leesett neki, hogy mit is mondott, pirulva kezdett dadogásba – Izé… akarom mondani… hogy ha van kedved… szóval… ha akarod, én is szívesen elkísérlek a boltba. – a végét már határozottan szemembe mondta, nyoma sem volt a szégyenlősségének.

   Én lepillantottam a még mindig a csuklómat markoló kezére, majd vissza a sötét szemeibe, és éreztem, ahogyan az arcomba szökik a vér. Nyeltem egy nagyot és finoman kicsavartam ujjai közül a végtagomat.

- Nem akarom rabolni az időd, biztos van jobb dolgod is, mint engem kísérgetni.  – elindultam kifele, de az imént kiszabadított csuklómra ismét ujjak kulcsolódtak és ennek tetejébe húzni is kezdtek – mi… mi... mégis mit csinálsz? – kérdeztem zavaromban dadogva.

- Nem fogsz nekem itt tobzódni az önsajnálatban egész nap, míg Niel haza nem ér. – jelentette ki, mire megmakacsoltam magam és kirántottam a kezem az övéből.  Szavai mellbe vágtak, de igaza volt, így duzzogva visszafordultam a csokimért és kisétáltam a vigyorgó Byunghun mellett az ajtón.

   Némán sétáltunk egymás mellett, én kissé előrébb, mint ő, bár szemmel láthatóan nem zavartatta magát a némaságom miatt. Niel ilyenkor már könyörgött, hogy hagyjam abba. Valójában én is untam már, de nem erősségem a témaváltás. Hirtelen torokköszörülést hallottam a hátam mögül, mire egyik szemöldököm a magasba emelve pillantottam kísérőmre.

-  Öhm.. Liz. Erre megyünk.  – mutatott L.Joe a másik irányba, így számat még mindig szorosan összezárva, fejemet lehajtva haladtam el mellette és minden idegszálammal azt sugároztam felé, hogy most aztán nagyon haragszom rá.

   Erőlködésem kárba veszett, mert szemmel láthatóan nem zavartatta magát. Némaságunkat hirtelen hangzavar törte meg, mire én is hátra fordultam. Egy elszabadult eb éppen nagy ugatással esett neki L.Joe-nak, aki ijedtében belehátrált a zöldséges stand egyik láda-rakásába. A kutyus csak ugatott, bár nem voltak csekély méretei, azért nem volt vérengzős sem. Byunghun lába a rekeszek és ládák közé szorult, úgy botladozott, végül a földön kötött ki.

   Szerencsétlenkedését nézve, mintha önkényes duzzogásomat száműzték volna, a nevetés hangosan robbant ki belőlem. Erre az eb is abbahagyta az ugatást, majd pedig farkát csóválva közelítette meg a földön heverőt, aki erre kedvesen megvakargatta a füle tövét.

   Még mindig kacagva sétáltam vissza, hogy kisegítsem L.Joe-t a szorult helyzetéből és időközben befutott a szintén nem kis darab gazdi is. Sűrű meghajlásokkal kért bocsánatot, majd kollektíven elnézést kértünk a zöldséges bácsitól is, aki velem együtt kacagott. 

   Már egy ideje magunk mögött hagytuk a helyszínt, de engem még mindig rázott a nevetés.

- Ennyire azért nem volt vicces. – kuncogott rajtam fél mosollyal az ajkain kísérőm is.

- De igen, az volt. Látnod kellett volna magad, ahogy kétségbeesett képpel hátrálsz bele a ládákba a kutya elől, aztán meg fenékre ültél. – a vége már elég érthetetlenre sikerült, mivel alig kaptam levegőt a nagy vihorászásban, de ezt a mellettem sétáló sem tudta már faarccal nézni, úgyhogy mindketten kacagva léptünk be az antikváriumba.

   Odabent megcsapott a régi holmik jellegzetes illata, aminek hatására kissé visszavettünk a zajos jókedvünkből. Csendesen mosolyogva vettem szemügyre a régi bútorokat, lemezeket és egyéb használati tárgyakat. Végül elmerültem a gondolataimban, merengve simítottam végig az ősrégi, bőrkötésű könyveken. Ahogy nézegettem őket, az egyik magasabban lévő polcon megakadt a kezem egy vázlatfüzeten.

   Lábujjhegyre álltam, hátha úgy elérem, de sajnos még úgy se voltam elé magas. Ekkor egy hosszabb kar nyúlt át a vállam felett, a hátamnak pedig egy mellkas simult. Meglepve fordultam meg, ezúttal hátamat a polcnak nyomva, és úgy nézhettem farkasszemet az éppen leereszkedő L.Joe-val.

   Pár végtelennek tűnő pillanatig csak bámultunk egymás szemébe, én pedig már szinte süketnek éreztem magam, ahogyan a szívem a füleimben dörömbölt. Persze kardiológiai bajaim okozója csak lazán elmosolyodott és a kezembe nyomta a füzetet. Miközben ujjaim automatikusan rákulcsolódtak az áhított tárgyra, az járt a fejemben, hogy vajon a jövedelméből telne-e nekem egy szív transzplantációra.

- Öhm… Khm.. izé. Kössz. – mondtam, de ekkor már távolodott tőlem.

    (♫) Fejemet csóválva nyitottam fel a rajzfüzetet, majd ámulva láttam, hogy tele van mindenféle vázlattal, akadt köztük szén, akvarell és sima ceruzarajzok is. De ahogy nézegettem, rájöttem, hogy ez valakinek a naplója volt. A rajzokat magyarázattal és címkékkel látta el az illető, akadtak dalrészletek, vagy versek is.

    Hónom alá vettem, és tovább nézelődtem. Az egyik eldugott sarokban megláttam egy régi körhintát ábrázoló zenedobozt. Az oldalán kellett felhúzni és egy kedves, andalító dallam töltötte be a boltot. Csak néztem a dobozt, a forgó hintalovakat rajta, és eszembe jutott a nővérem. Elhatároztam, hogy megveszem neki ajándékba, hátha könnyebben megbékél velem.

   Egy kéz csúszott a vállamra, mire feltekintettem, de kissé zavaros lehetett a tekintetem, mert L.Joe furcsán nézett rám. Szemöldökét kérdőn a magasba emelte, mire én csak mosolyogva megráztam a fejem, jelezve ezzel, hogy nincs semmi gond.

   Szépen a kasszához sétáltam, kifizettem a választott tárgyakat, majd kisétáltunk az üzletből. Valahogy jobban éreztem magam, mert már tudtam, hogyan is juthatnék dűlőre Leával. Egy padon ücsörögtünk, és még mindig a zenedobozt fogattam a kezembe, mikor egyszerre L.Joe felállt és elsétált mellettem. Csodálkozva néztem utána, nem értettem, hogy mi ütött belé, egészen addig, míg vissza nem tért két adag fagyival.

- Hát ez meg? – kérdeztem mosolyogva.

- Gondoltam jól esne egy kis édesség. A csokit is hamar eltüntetted. – kuncogott a napszemüvege és a sapkája siltje mögött, amit csak azért nem vertem le az arcáról, mert nem akartam, hogy megrohamozzanak minket az őrült rajongók. Inkább csak kikaptam a kezéből a csokis fagyival megrakott tölcsért és jóízűen láttam neki.

- Yah! Az az enyém! – háborodott fel, mire én csak önelégülten mosolyogtam rá.

- Csak VOLT.

   A humorom élét erősen elvágta, mikor L.Joe finoman közelebb hajolt és ujjaival végigsimított az orromon. Helyből össze lehetett volna téveszteni egy főtt rákkal és aznap már másodjára jutott eszembe, hogy szükséges lenne legalább egy ellenőrző kardiológiai vizsgálat.

   Felettébb zavart, hogy nem láthattam a szemeit, így még csak találgatni sem tudtam, hogy mire gondol miközben ujjai az én arcomat karistolták. Aztán mintha mi sem történt volna, hátát a padnak döntötte, és ő is nekilátott a már olvadozó finomságnak.

- Megtanulhatnál felnőtt módjára enni. – jegyezte meg kuncogva, mire én csak beleboxoltam finoman a vállába, és szó nélkül ettem tovább a csokis csodámat.

   Hazaérve már nem volt türelmem semmihez, így hát úgy döntöttem, hogy elindulok Leához. A kis ajándékát beleraktam egy díszszatyorba, és azt a kezemben lóbálva nyakamba vettem a várost. Kétszer rossz buszra szálltam, de telefonos segítséggel sikeresen eljutottam nővérem lakásáig, bár jóval később, mint szerettem volna.

   Odaérve be akartam nyitni, de zárt ajtó fogadott, így helyet foglaltam egy padon, ahonnan jó rálátásom nyílt az ajtóra, hátha nővérem hamarosan megérkezik. Nem kellett sokáig várnom, Lea sporthoz öltözötten, ütemesen kocogva jelent meg, és a bejáratnál állt csak meg. Hirtelen megbillent, és úgy tűnt, mintha legurulna a lépcsőről.

   Én őrült módjára pattantam fel, készen állva a világrekordot megdöntő sprintfutásra, hogy elkapjam esés közben, de egy magas alak megelőzött, így csak döbbenten, a megkezdett mozdulatba belemeredve néztem őket. Egyre csak kattogott az agyam: mit keres Leánál Kai?