#29

Lea POV

   A kínos étkezés után elindultam vissza az árvaházba, részben mert tényleg dolgom volt, csupán húgom szerettem volna újra látni még egy kicsit, részben pedig ismét elkapott a menekülhetnék a saját bonyolult helyzetem elől. Kezdtem azt az émelygést érezni, amit a régen a brazil szappanoperák idéztek elő bennem. Igazából nyugodtan tovább léphettem volna Minsooval, mégsem tudtam magam rászánni a lépésre. Valahol még mindig azt vártam, hogy Jongin felkeres, aminek elég kicsi volt a valószínűsége, tekintve, hogy a veszekedésünk óta egy üzenetet sem küldött. Mégis reménykedve pillantottam a telefonom kijelzőjére, amin egy olvasatlan üzenet volt – Liztől.

   Fel sem nézve siettem előre az embereket kerülgetve és közben szemezgettem az üzenetével, miszerint még nem is beszéltünk, én meg leléptem. Hát igen, Liz éles szemeit nem kerüli el semmi, biztosan számíthatok a faggatózásra. Amíg a történteken füstölögtem, kikerültem az előttem csoszogó idős hölgyet, azonban nem vettem figyelembe a szembe jövő forgalmat, így erőteljesen egy férfi mellkasnak csapódtam. Telefonom csattant a földön és darabjaira hullott.

- Bocsásson meg… Jól van? – kérdezte egy kísértetiesen ismerős hang. Feltekintettem az előttem álló óriásra és nem mással, mint Park Chanyeol-al néztem farkasszemet – Lea? Minden rendben? Rég láttalak.

   Lekapta az eddig álcának használt napszemüvegét, és mosolyra húzódott a szája, mire rajtam egyszerre több érzelem futott át, végül pedig elmosolyodtam. Elvégre ő nem tehetett arról, hogy Kai egy tahó, és a hátam közepére sem kívántam. Ami nem teljesen volt igaz, de a büszkeség nagy úr. 

- Chanyeol! Örülök, hogy látlak. 

- Csss.... ne olyan hangosan - tért magához és a szemüveg mellé a fejébe húzta a kapucniját is, nehogy felismerjék. Majd az óriás karok körém fonódtak, és barátságosan meglapogatták a hátamat.

   Ekkor vettem észre a háta mögött álló Kai-t, aki a telefonom darabjait próbálta összeilleszteni, de a nevem hallatára felkapta a fejét. Chanyeol válla felett meredtünk pár pillanatig egymásra, aztán legnagyobb döbbenetemre odalépett hozzám, magához szorított, majd pedig nyomott egy puszit a halántékomra.

- Szia. Nem tudtam, hogy ma szabadnapos vagy. – mondta, miközben tenyere finoman a hátamra simult, amolyan majdnem-ölelésként. Gesztusára teljesen lefagytam. Most komolyan úgy akar tenni, mintha mi sem történt volna? Szúrósan néztem bele szemeibe.

- Nem kérdezted. – mondtam nem kis szarkazmussal, mire éreztem, ahogy Jongin megfeszül mellettem. Egyértelműen nem akar cirkuszt itt az utcán, pláne nem a csapattársa előtt, akinek a figyelmét láthatóan elkerülte a kis közjátékunk.

- Tényleg szabadnapos vagy? Szuper! – ujjongott vigyorogva – Akkor van időd elkísérni minket a parkba. A többiek már várnak. Addig összeillesztem a telefonod is. – meg sem várta, hogy igent mondok-e, hanem megragadta a kezem és maga után húzott. Kai faarccal követett minket.

   Egész úton vészesen kattogott az agyam, hogyan menthetném ki magam a kínos helyzetből, ugyanis ezek szerint senki nem tudott a mi kis incidensünkről. Bár jól esett újra látni a fiúkat. Mindenki kedvesen fogadott, ugyan sose vertük nagydobra, hogy együtt vagyunk, a csapatnak tudnia kellett róla. Nem tudom mit kerestek ilyenkor a parkban, nekik ez kész életveszély, de nem nagyon foglalkoztam vele. 

   Ahogy közeledtünk a csoporthoz, Kai mellettem termett és összekulcsolta ujjainkat. Legszívesebben kitéptem volna kezemet az övéből, de úgy tűnt mintha számítana rá, mert a kelleténél erősebben szorított. Mosolyogva köszöntötte a srácokat. Elsőként D.O szökdelt minket körbe.

- Lea, rég láttunk!

- Mostanában eltűntél. – lépett oda hozzám Xiumin is mosolyogva, és ő is meglapogatott.

- Oppa! Jó látni benneteket! – mondtam én is mosolyogva. Kicsit furcsán éreztem még mindig magam amikor kimondtam az "oppa" szót, de első találkozásunkkor kijelentették, hogy hallani sem akarnak a hivatalos megszólításokról. Viszonoztam ölelését, ez is egy lehetőség volt, hogy elszakítsam magam Jongintól - Elfoglalt vagyok mostanában.

- Oppa?! Bezzeg nekem sosem mondod. – karolta át a vállam ismét Kai. Megdermedtem, de csak egy pillanatra. Szúrós tekintetem ráemeltem.

- Talán mert ő idősebb tőlem. Egyébként is, azt ki kell érdemelni. – válaszomat hangos huhogás meg füttyögés követte, majd Chanyeol veregette hátba a döbbent Jongin-t.

- Ezt megkaptad haver. – majd felém nyújtotta a telefonom, immár egyben. Sietve kapcsoltam be, és szerencsére azonnal elkezdett csörögni.

   Megkönnyebbült sóhajjal vettem fel, kissé félrevonultam telefonálni. Valójában csak pár lényegtelen információ kellett a főnökömnek, de ezt jó alkalomnak éreztem, hogy elbúcsúzzak, a munkámra hivatkozva és elmeneküljek az egyre kínosabbá váló helyzetemből. Jongin elkísért a park széléig, de a vállamon nyugvó kezét leráztam magamról mihelyst látótávolságon kívül voltunk.

- Meddig akarod még a sértődöttet játszani? – kérdezte hidegebben, mint amit el tudtam volna viselni tőle.

- Hogy mit játszok?! Az egyetlen aki színészkedik itt, az te vagy.

- Ugyan már, érdekes volt, meg minden, tényleg feldobtad a dolgokat, kicsit észhez térítettél. Értem én, többet kell foglalkoznom veled. Nem hagynád most már abba a duzzogást? – huncut félmosolyra húzta a száját, és megpróbált megcsókolni, de elhajoltam előle és kirántottam magam a szorításából. Szemeim könnyel teltek meg.

- Duzzogás? Hallod egyáltalán mit beszélsz? – olyan halkan beszéltem, hogy először azt hittem nem hallja, de végül arckifejezése elárulta, hogy igenis eljut a füléig minden szó – Mégis milyen nőnek nézel te engem? Az meg, amit itt műveltél a fiúk előtt, hát egyenesen rosszul vagyok tőle… Tudod eddig azzal hitegettem magam, hogy tényleg érdekellek. - mintha arcáról elkezdett volna lehullani a magabiztos maszk, és megláttam azt a Jongint, akit szerettem, de már túl dühös voltam, hogy engedjek neki – Eddig vártam, hogy keress, hogy írj. De ezentúl meg ne próbáld. Végeztem veled. – pár könnycsepp utat tört magának, és legördültek az arcomon.

- Lea… - ennyit mondott csak, de ekkor egy hang szólalt meg mögöttünk.

- Jongin-ah, megérkeztek Hyung-ék, ideje… - Chanyeol döbbenten állt meg mellettünk, és én szégyelltem könnyes arcom – Lea mi a … - de ekkor a semmiből C.A.P jelent meg, megfogta a kezem, és maga után húzott. Közben pedig folyamatosan beszélt.

- Már egy órája itt dekkolok. A főnököd már rajtam is keresett, arról volt szó, hogy én viszlek be az árvaházba. – csak gépiesen lépdeltem, majd amikor már tisztes távolba voltunk, Minsoo is abbahagyta a felesleges dumálást.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, de én kirántottam a kezem az övéből.

- Nem, nem vagyok jól, és ezt te tudod a legjobban. Ne haragudj, de most szeretnék egyedül lenni – válaszoltam, ő pedig bólintott, mire elsiettem mellette.

   Idegesen kerestem a lakásom kulcsait, mire rájöttem, hogy a dormban hagytam őket. Dühöngve indultam, hogy magamhoz vegyem őket. Ott azonban nem számítottam rá, hogy húgom pont a legrosszabbkor szándékozik kőkeményen kivallatni a magánéletemről, ami jelenleg romokban hevert. Miután kitöltöttem rajta is dühömet, kétségbeesetten siettem haza, onnan pedig az edzőterembe rohantam, és fulladásig hajszoltam magam.

   Napokig a Teen Top rezidencia felé sem néztem és Lizt sem kerestem, bár valójában alig vártam, hogy visszatérjen és végre kiönthessem neki a lelkem. Azonban nem tudtam hogyan kezdeményezhetnék a kirohanásom után, így egyszerűbb volt csendben maradni. A napjaim lassan teltek, hacsak nem kellett bemennem dolgozni, ott azért mindig akadt valami, ami elterelhette a figyelmem. Rászoktam esténként a futásra, egy este alatt képes voltam kilométereket megtenni, csak azért, hogy mikor hazaérek, már ne legyen időm gondolkodni, csak az ágyamba dőlni egy gyors zuhany után.

   Egy ilyen estén már javában aludtam, mikor a telefonom éktelen zörgése ébresztett. Alig láttam fáradt szemeimmel, de a látásom azonnal kitisztult ahogyan a kijelző megláttam. Ugyanis Kai neve villogott, a könyörtelenül dögösen mosolygó képével együtt a szemem előtt.