#28

Liz POV

   A nyakamat nyújtogatva kerülgettem a bőröndömmel az embereket a reptéren. A Niellel megbeszéltek szerint a kijárat felé igyekeztem, ugyanis oda beszéltük meg a találkozót. Vagyis igyekeztem volna, ha tudom, hogy hol van a kijárat. Lea delegációt küldött csak, mivel nem tudott elszabadulni az árvaházból. Így a fiúkra volt bízva, hogy leszállítsanak a dormba.

   Nagy nehezen, nem kevés kérdezősködés árán eljutottam a kijárathoz, ami előtt már ott vártak a fiúk. Pontosabban nem volt ott mindenki, csupán Ricky, Changjo és természetesen Niel. Igazából három napszemüvegben és sapkában várakozó egyént szúrtam ki. Nem tudom ezt nevezhetnénk-e inkognitónak, mivel így feltűnőbbek, mint a kellékek nélkül.

- Hát a többiek? – kérdeztem eléjük állva, mire ijedten rezzentek össze.

- Whoa, Liz! Te felismertél minket? – kérdezte meglepetten Ricky.

- Nem, dehogyis. Vadidegen emberekhez szoktam random odasétálni. – forgattam a szemem. Hirtelen hat ölelő kar vett közre és kiszorították a levegőt is belőlem.

- Jó, hogy végre itt vagy. – örvendezett Changjo.

- Lea is jobb kedvű, mikor velünk vagy. Szerintem egyedül érzi magát. Bár amióta…

- Changhyun! Fogd be! – Niel hátba vágta barátját.

- Ja, bocs.

- Állj! Mit nem mondhat el? – kérdeztem, mélyen Daniel szemeibe nézve.

- Áh… hát az úgy volt…

- Noonának szerelmi bánata van. De azóta közelebb került Minsoo hyunghoz. – jelentette ki Changjo fülig érő szájjal.

   Magamban már átkoztam Kait, és azon gondolkodtam, hogyan adjam be drága nővéremnek finomított változatban az „én megmondtam” tipikus mondatom és kíváncsi voltam, hogy mit nem mondott el még nekem. Mostanában idegesítő szokásává vált a titkolózás. Addig nem voltam hajlandó taxiba szállni, amíg el nem meséltek mindent, így beültünk egy csendes kis kávézóba, ahol nem zavartak minket.

   Bent egymás szavába vágva próbálták elmesélni, hogy mi történt C.A.P és Lea között. Érdekes volt elképzelnem, amint az öt fiatalabb tag a kocsiban úgy tesz, mintha aludnának és közben meg minden szavukat kihallgatják.  A majdnem-csókról ne is beszéljünk.

- És nem csókolta meg? – kérdeztem a beszámoló végén hitetlenkedve.

- Hát ezt mondom! – emelte fel a hangját Niel.

- Jól van, jól van, hallom akkor is, ha pár decibellel lejjebb mondod. – intettem le.

- Lea állította meg. Azt mondta, hogy ez így nem tisztességes. – merengett el Changjo.

- Én ezt nem értem. – ingatta a fejét Ricky is.

- Hát ami azt illeti, tényleg nem az. – egyszerre hárman meredtek rám:

- Hogy mi? Már miért ne lenne tisztességes? Szakítottak nem?

- Az nem tisztességes, hogy kihallgattátok őket. Mégis mit képzeltetek? Az embernek már magánélete sem lehet mellettetek? Milyen dolog az, hogy azok ketten kínlódnak egymással, ti meg az ablaküvegre tapadva bámuljátok őket és hallgatóztok? Valljátok be, hogy erre kellett a sötétített üveg a kocsira.

- Nem is tapadtunk az üvegre. – húzta meg magát duzzogva Niel – csak kinéztünk rajta.

- Igen, de nem értünk hozzá. – kontrázott Changjo is.

- Most őszintén van bármi lényeges különbség a kettő között? – szökkent a magasba az egyik szemöldököm.

- Igen. Így nem vettek észre minket. – olyan huncut mosollyal közölte ezt Changjo, hogy nekem is felfele görbült a szám széle.

- Hihetetlenek vagytok. - csóváltam meg a fejem, jelezvén, hogy feladtam az erkölcsi nevelésüket. Beszélgetésünket Niel telefonjának csörgése szakította félbe.

- Á, Hyung! Igen, itt van mellettem. Nem, még beugrottunk egy kávézóba… hogy mit? De hát nem úgy volt, hogy ti azért maradtok otthon, hogy főzzetek? Rendben.

- Valami baj van? – néztem rá, mire csak megcsóválta fejét.

- Nem, nincs semmi. Csak L.Joe hyung hiányol minket. Már haza kellett volna érnünk, és aggódott. Ja, és azt mondta, hogy vigyünk valami kaját, mert otthon a főzési kísérletük szó szerint füstbe ment.

Kifelé menet még Ricky odahajolt hozzám és azt súgta:

- Azért fogadnék egy tábla csokiba… nem is, kettőbe – mutatta az ujjával is, de aztán elgondolkodott, és mégis lejjebb vette az adagot – egy fél tábla csokiba, hogy Lea is kedveli C.A.P hyungot.

   Kuncogva követtem a másik két jómadarat a legközelebbi étterembe, ahonnan több doboz étellel jöttünk ki, mint amennyi csomag nálam összesen volt, de szerencsére a taxinak elég nagy volt a csomagtere.

   Megérkezve kísérőim eltűntek a bejárati ajtó mögött a gőzölgő ebédet szorongatva, engem meg magamra hagytak a csomagjaimmal. Mivel a sofőr sem bizonyult segítőkésznek, épp próbáltam kirángatni számos bőröndöm egyikét a szűk helyről, mikor valaki a vállaimnál fogva odébb taszított, és kikapta helyettem.

- Á, Byunghun, megleptél. – vakargattam a tarkómat, míg ő a maradékot kapkodta kifele.

- Isten hozott a kihalt lovagok földjén. – mosolygott kedvesen a szemembe, ugyanis épp, hogy csak nagyobb volt nálam, így tekintetünk egy magasságban lehetett.

- Azért nem mondanám kihaltnak. Csak.. erősen veszélyeztetett fajnak. – mosolyogtam vissza.

 - Igaz. – bólintott komolyan. – De azért, ha bemegyünk, belehajtogatom a szekrénybe mindhárom idiótát, amiért itt hagytak a bőröndökkel.

- Rendben, megengedem. De csakis akkor, ha segíthetek. – erre mindkettőnkből előtört a nevetés. L.Joe kifizette a taxist, aztán magára vállalva a cuccaimat - amik súlyát többre saccoltam volna, mint őt magát - bekísért.

   Odabent már állt a bál, mindenki az asztalnál veszekedett, hogy ki evett már többet. Az egész helyiségben gyanús füstszag terjengett, ami kicsit csavarta az orrom.

- Lehet, hogy hívni kéne a tűzoltókat nem? Mielőtt még nem túl késő. – hangomra mindenki felém fordult, végül C.A.P és Chunji is odajöttek üdvözölni. Azaz részem volt egy újabb sor lapogatásban és ölelésben, végül Niel mindenkit eltávolított a közelemből és az asztalhoz kísért.

- Na de fiúk. Nektek nem szokásotok tányérból enni? Komolyan, a kutyám illedelmesebb nálatok. – hüledeztem, mikor megláttam a dobozokban az evőpálcákat és a kanalakat. És egyébként is… mindjárt széndioxid mérgezést kapok. Miért nem szellőztettetek ki, ha már főzni nem tudtok? Na kifelé. – intettem a nappali felé.

- De Liz… éhesek vagyunk. – biggyesztette le a száját Ricky, mire megforgattam a szemeim.

- Nem azt mondtam, hogy nem eszünk. Csak csinálok itt egy kis rendet. Szóval elismétlem: Kifelé!

- Ilyenkor ijesztően hasonlítasz Leára. – jegyezte meg Chunji, de azért mindenki kisétált, én pedig szabad kezet kaptam.

   Kiszellőztettem a füstöt, a felismerhetetlenné szenesedett valamit eltávolítottam a sütőből, végül szépen megterítettem és a hozott menüt is tálakba tettem át a papírdobozokból. Egészen otthonos ebédet varázsoltam. Beinvitáltam az éhezőket a nappaliból.

- Hú, de jól néz ki! Ilyenkor nagyon hasonlítasz Leára. – örvendeztek. Helyet foglaltunk, majd hozzáláttunk.

- A nővéremről jut eszembe. Mikor is érkezik meg?

- Noona? Nem tudom pontosan… talán…

- Talán pont most! Hiányolt valaki? – fejezte be a mondatot Lea az előszobából kiabálva, majd meg is jelent teljes valójában. Én épp, hogy csak felálltam az asztaltól, ő már a nyakamba borult, olyan erővel, hogy majdnem hanyatt estünk mind a ketten.

- Ó Liz, csakhogy itt vagy!

- Igen, de ha ennyire szorítasz, már nem sokáig leszek. – lehámoztam magamról szorító karjait és tettem még egy terítéket az asztalra. Ahogy elnéztem, soványabbnak tűnt, amióta nem láttam. Megérzésem ismét nem csalt.

- Á, hagyd csak, én nem kérek.

- De hát eleget hoztunk és nagyon finom.

- Noona, enned kéne valamit… - szúrta közbe Chunji is, de ahogy Lea ránézett, gyorsan elhallgatott, és teletömte a száját.

- Most nem vagyok éhes. Olyan jó, hogy itt vagy, már hiányzott egy lány innen. Istenem, ezekkel semmit nem lehet megbeszélni! Rengeteg dolgot kell elmesélnem! – hát ehhez értett, hogyan terelje el a szót valamiről.

   Nem baj, engem nem lehet csak úgy eltéríteni, túl régóta ismerem már. Ki lesz még faggatva, és ezt ő is tudja. Azonban e helyett most jelentőségteljes pillantást vetettem C.A.P-re

- Azt elhiszem. – erre a kijelentésemre négyen kezdtek el fulladozni - akik elmondták nekem a történteket, és maga az érintett. Lea kétségbeesetten veregette mindegyikőjük hátát felváltva.

   Miután mindenki egy kis lélegzethez jutott, szépen elslattyogtunk a dolgunkra. Leának el kellett mennie egy időre, így Niel gondjaira bízott, aki készséggel vállalta a feladatot, végül mégis az x-box konzolja előtt kötött ki Rickyvel élet-halál harcot vívva. A leader is elszivárgott, ami már gyanút keltett bennem, de végül nem foglalkoztam azzal sem. Engem nem  érdekelvén sem a videojáték, sem a horrorfilm amit a többiek néztek  - hozzáteszem balta arccal – ezért felsétáltam a szobámba, ahol nekiláttam kipakolni. Míg pakolásztam és a földön hajtogattam a ruhákat, hallottam, hogy halkan nyílik az ajtó.

- Ez lenne a nagy fogadtatás? Még nem is tudtunk beszélni, te meg azonnal lelépsz? Szép kis testvér vagy… a titkolózást már nem is említem.

- Hát Noona titkait nem tudom elmondani, de üdvözölni még tudlak… - Niel hangjára megpördültem, és fel is ugrottam ültemből.

- Daniel, mit keresel te itt?

- Még nem tudtalak üdvözölni sem. – válaszolta komolyan, de szemeiben huncutság csillant.

- De hát üdvözöltél. Te jöttél ki elém a reptérre. Vagy nem? – erre már nem is válaszolt, csak odalépett hozzám és megcsókolt.

   Először finoman cirógatta ajkaim, majd elmélyítette egy kicsit a csókot. Én nyaka köré fontam karjaim, míg az övé a derekam köré fonódtak. Mikor már nem kaptunk levegőt, kissé elhúzódtunk egymástól, de Niel továbbra sem engedett el, csak ennyit suttogott:

- Szia.

- Azt hiszem, megbocsájtom… - kuncogtam halkan.

- Jó, hogy végre itt vagy. – ölelt meg szorosan – hiányoztál.

- Hah… nekem úgy tűnt, hogy a játékkonzol hiányzott inkább.

- Kárpótollak jó? – olyan gyerekes örömmel nézett rám, hogy nem tudtam komolyan haragudni rá. Nem ismerek magamra, hova lettél jó öreg, sértődős Liz?

- És mivel gondoltad? Sokba fog ám neked kerülni.

- A múltkor a városban sétáltunk a fiúkkal, és megláttam egy kis boltot. Nagyon tetszene neked. Tele van ilyen régi, fura szagú dolgokkal, amiket úgy szeretsz… volt pár festéshez való kellék is. Mit szólsz?

- Komolyan? – már képzeletben a régiségboltot jártam be - Akkor majd szólok Leának, hogy menjünk el… - már vettem is a telefonom, mikor Niel megállított.

- Vele akarsz menni? – olyan fájdalmas kiskutyaarccal nézett rám, hogy kedvem lett volna örökbe fogadni.

- Hát ki mással? Elfoglaltak vagytok vagy nem?

- De én úgy terveztem, hogy együtt megyünk… - tekintetét a padlón köröző lábára biggyesztette, már csak a hát a mögé kellett volna, hogy tegye a kezét, és pont úgy nézett volna ki, mint egy anime főhőse. – Csak mi ketten… - ezt már csak motyogva tette hozzá, de így is meghallottam, aminek az volt a vonzata, hogy a nyakába ugrottam és mindketten a párnák közé borultunk.

- Liz mit művelsz?

- Semmit. Örülök. – úgy vigyorogtam, hogy ha nem lettek volna füleim, a szám tutira körbeért volna a fejemen. Így azonban csak addig mehettek.

- Akkor eljössz velem?

- Ez most hülye kérdés volt, annyira, hogy nem is válaszolok… - mondtam elkomolyodva – mikor megyünk? – ugrottam fel hirtelen az ágyról, ahol addig fetrengtünk. Bár utólag inkább visszafeküdtem volna, de az furcsán vette volna ki magát. Jobb híján visszatértem abbahagyott tevékenységemhez.

- Hát… - gondolkodott el szintén ülő helyzetbe tornázva magát – szerintem a hétvégén el tudok szabadulni. Addig tudsz még várni? – nézett rám aggódva, de én csak mosolyogva bólintottam.

- Rendben. Nem is baj, rád fér majd egy kis lazítás, de a lazításról jut eszembe… Mi volt az kis affér Lea és Chunji között az asztalnál?

- Á, hogy az… izé… - tekintetével a plafont kezdte méregetni, ezzel ismét feljegyezhettem magamnak: igazam van.

- Ahn Daniel. Bökd ki.

- Whoa… - szemeit rám meresztette – mondták már, hogy ijesztő tudsz lenni? Pláne, mikor ezzel az arccal a nevemet mondod. A hideg is kiráz komolyan. – tekintetét fel-le járatta rajtam, a mutatóujjával együtt, mire felpattantam és az oldalába böktem az enyémmel.

- Ne kelljen még egyszer megkérdeznem.

- Jól van, jól van. Igazából semmi különös, de Lea mostanában nem igazán eszik. Legalábbis én már nem is tudom mikor láttam őt enni. Úgy értem… igazán...

- Akkor nem csak nekem tűnt úgy, mintha fogyott volna igaz?

- Nem, tényleg eléggé sovány mostanában. Mi mindig próbáljuk rávenni, de… tudod milyen. Chanhee csak segíteni akart. Liz…

- Hm?

- Ez a miatt a férfi miatt van igaz?

- Gondolom… mivel nekem sem mond el túl sok mindent. Újabban elég sokat titkolózik, bár nem tudom ennek mi értelme. – gondolkodtam hangosan, már nem is annyira Nielnek, inkább magamnak beszéltem.

- Liz, én aggódom. Vagyis… nem tudom. Furcsa, mert Lea nem az a fajta nő, aki ilyeneken kesereg.

- Hát ez az – néztem rá – de talán tényleg szerelmes. Olyankor megváltoznak a dolgok.

- Ajaj.

- Mi az?

- Semmi, csak… eszembe jutott valami.

- Kezdjem előröl? Ahn…

- Jó! Jó! – tartotta fel kezeit, mint aki megadja magát -  Igazából, kicsit sajnálom Hyungot. Azt hiszem, kedveli Noonát. De ha ő mást szeret… - csodálkozva néztem rá, nem gondoltam volna, hogy ilyenek is feltűnnek neki. De erre nem tudtam értelmes választ adni. Személy szerint én is jobban díjaztam volna, ha Lea C.A.P mellett döntött volna.

- Azt hiszem, beszélek vele. – ekkor hallottuk mind a ketten, hogy csapódik a bejárati ajtó.

  Akarom mondani bevágódott. Döndült. Szóval nem finoman zárták be. Niellel összenéztünk, majd egyszerre ugrottunk fel és rohantunk ki a szobából. Lea jött szembe velünk a lépcsőn, de arca semmi jót nem ígért. Elsőként Daniel próbálkozott.

- Öhm… Noona, lenne esetleg… - de nővérem durván a szavába vágott.

- Ne most Daniel, nem vagyok olyan hangulatban. – az általam olyan jól ismert „nevelő” tekintetét vette elő munkájának köszönhető hatalmas repertoárjából, így Daniel a korlátnak simulva suttogta:

- Whoa… hátborzongató a hasonlóság Lizzel…

Én azonban nem hagytam annyiban, a befele csörtető Lea után mentem. Az évek során szert tettem arra a tehetségre, hogy rólam már lepattannak az ilyesfajta reakciói.

- Lea, várj meg.

- Liz, kérlek, ne most. – de már bent is voltam, és magunkra zártuk az ajtót.

- Mi az, hogy ne most? Akkor mikor? Egyébként nem is beszélgettünk, mióta megjöttem. – karba tettem a kezem, és úgy álltam vele szemben.

- Mégis miről akarsz beszélni? Mi az, ami nem várhat még egy kicsit?! – önkéntelenül is magyarra váltottam, nem akartam, hogy a többiek esetleg meghallják - vagyis megértsék a párbeszédünket.

- Mondjuk Kai. És hogy nem eszel és le vagy fogyva. Ez mondjuk, felteszem összekapcsolható az előbbivel. És C.A.P. Mi folyik köztetek?

- Először is, Kai-al nincsen semmi, de azt hiszem ezt már meg beszéltünk. Másodszor, C.A.P-el szintúgy nincs semmi.

- Aha. Azt hallottam. És az a majdnem csók a kocsi mellett? Mellesleg nem vagyok vak, látlak benneteket. Olyanok vagytok, mint két kiéhezett mókus, akik kerülgetik egymást.

- Az isten szerelmére, már nem lehet egy csepp magánélete sem az embernek? – már szinte kiabált, és egyre kíváncsibb lettem, hogy mitől lett ennyire ideges. Elfordult, és nekem háttal beszélt, miközben elkezdte levenni a kabátját. – Mellesleg nem tudom, miről beszélsz. Nem történt semmi sem.

- Nem hát. Tudod, nem játszod jól a hülyét és nem is áll jól, hogy őszinte legyek. – Lea egy percre megdermedt, és rossz érzés kerülgetett azzal a bizonyos vihar előtti csenddel kapcsolatban, majd megpördült, és hangosan kiáltott:

- Liz, hagyd már! Ne játszd a közvetítő szerepét, mert neked sem áll jól! És egyébként meg semmi közöd hozzá! – dühösen visszarántotta a kabátját és szinte feltépve az ajtót kiviharzott – volna, ha nem a döbbent Teen Top tagokkal találta volna szembe magát.

  Én csak álltam, és néztem őket, azt hittem velük is kiabálni fog, de csak némán nézte őket, C.A.P-et hosszasabban szemügyre vette, aki feltűnően kerülte a tekintetét, majd elment mellettük. A fiúk összenéztek, majd rám. Gondolom egy szót sem értettek ez egészből. Niel lépett oda hozzám.

- Mi folyik itt? – kérdezte komolyan.

- Őszintén? – végignéztem mindenkin – Én sem tudom.