#21

*Lea POV*

   Mióta C.A.P kikelt magából, próbálok nem a szeme elé kerülni. Részben, mert megbántott, de sokkal inkább, mert nem világosan bár, de a tudtomra adta, hogy tud Kairól. Fogalmam sincs honnan, de úgy tűnik a többieknek nem mondta el... Próbáltam Lizzel beszélni a dologról, de egy szúrós megjegyzéssel intézte el a dolgot.

- Csodálkozol? Kellett neked titkolózni. Cöh... Még nekem se mondtad el. - húzta fel az orrát, de aztán jobban érdekelte, hogy mi van Niellel. 

  A szokásos tevékenységemet űztem a dormban - C.A.P ide vagy oda, éhen halni mégsem hagyhattam őket, amikor L.Joe somfordált be és kukucskált át a vállam felett szimatolva. Én a szemem sarkából néztem rá.

- Igen?

- Jó az illata. Kaphatok kóstolót?

- Rendben, de csak mert jó kedvem van. - mosolyogtam, majd kezébe nyomtam a fakanalat, amivel a krémet kevertem össze a süteményhez. Jóízűen állt neki az édességnek, de egy idő után a szájában lógó fakanállal bámult rám.

- Ííígen? - nyújtottam meg a kérdést szándékosan, amikor egy idő után frusztrálóvá vált tekintete. - Byunghun, bökd ki mit akarsz.

- Semmi különöset, csak azon gondolkodtam, hogy kérhetek-e tőled egy szívességet, ha már jó kedved van.

- Kérni kérhetsz, akkor is, ha nincs jó kedvem. Legfeljebb nem teszem meg. - kacsintottam rá, mire ő csak nagy komolyan bólintott.

- Akkor kérlek, békülj ki Minsoo hyunggal. - mélyen a szemembe nézett és úgy mondta ki a szavakat. Sokszor észrevettem már, hogy a hat fiú közül ő volt a legérettebb.

- Parancsolsz? - a kezem megállt kevergetés közben. Váratlanul ért kérése.

- Azt szeretném, ha kibékülnél C.A.P hyunggal. - ismételte meg határozottan, de én csak a fejemet ingatva tértem vissza a félbehagyott tevékenységemhez, válasz nélkül hagyva a hallottakat.

- Noona, kérlek. Nem tudom, hogy mi történt köztetek, amiért Hyung úgy beszélt veled, csak azt, hogy nagyon bántja a dolog. Nem gondolta komolyan.

- Nézd. - csaptam le kicsit erősebben a kanalat, mint akartam. - Nem hiszem, hogy ezt tőled kellene hallanom és azt sem, hogy nekem kellene beszélnem Minsooval.

- Noona, valami baj van? - dugta be a fejét Chunji az ajtón az éles hangra.

- Nincs semmi Chanhee, csak kétbalkezes vagyok, és a kanál kiesett a kezemből.

- Á, az nem újdonság! - legyintett vigyorogva, mire örömmel mentem bele a játszmába, csak hogy ne kelljen folytatnom az előző, kissé kellemetlen beszélgetést.

- Yah! Lee Chanhee! Éhen akarsz halni?! Mert egy szavadba kerül és kivonulok a konyhából. Vagy csak téged foglak diétára...

- A másodikra szavazok! - vonult be felemelt kézzel (és tele szájjal) Ricky - akkor több marad nekem. - kuncogott bele a markába.

- Kettőtök közül inkább neked lenne szükséged diétára Changhyun... - adta fel L.Joe mikor látta, hogy erőteljes szuggerálását gond nélkül figyelmen kívül hagyom. Egészen addig hagytam elfajulni vitájukat, amíg nem vált hangerejük súlyosan ártalmassá a fülem számára, akkor aztán bevetve a hangerőmet - no meg a magyar nyelv dallamosságát - kizavartam őket a konyhából.

- Ajaj! Magyarul beszél... meneküljetek! - szaladt elöl Ricky, majd a nappaliban megtorpant. - Jut eszembe, Niel hyung hol van? - mintha csak meghallotta volna, Niel kiáltása hallatszott az emeletről.

- Áááá! Van szarvasod?! Ez nem ér! Nekem olyan nem lehet...- erre mindenki szemforgatva huppant a kanapéra.

- Úgy tűnik, megint Lizzel skype-olnak. - jegyezte meg Changjo, aki ekkor araszolt le közénk. A délután többi része a játékkonzolok között telt, illetve a fiúké, mert nekem a fantasztikus árvaházi adminisztrációhoz volt csak szerencsém. Már egy ideje szorgalmasan jegyzeteltem, amikor feltűnt, hogy Niel, Changjo és Ricky szintén lázasan írnak.

- Ti mit csináltok?

- Írunk. - válaszolta Niel fel sem pillantva, aztán nyelvét kitolva folytatta.

- Az én papírjaimra? A munkámra?

- Ühüm. - bólintott Ricky is, majd Changjo hozzáfűzte:

- Segítünk neked, hogy hamarabb végezz és lejátszhassuk még a múltkori menetet az autóversenyben, mielőtt hazamész... - kikaptam a kezéből a lapokat, de ahogy haladtam az olvasással, a vörös köd menthetetlenül elborította az agyam. Az adatokhoz - nem ismervén más szempontot - betűrendbe írták be a neveket, és orvosi véleményeket, továbbá a születési dátumokat. Gyakorlatilag kezdhettem előröl az egészet.

- Ugye milyen jó, hogy megcsináltuk? Mindjárt készen vagyunk. - mosolygott Niel mit sem sejtve, én pedig - dühkitörésemet próbálván visszatartani - az orrnyergemet szorítva utasítottam őket.

- Hagyjátok abba. Most.

- De...

- Tegyétek. Le. A. Tollat. - szűrtem a fogaim között, mire a három jómadár lassított, óvatos mozdulatokkal lerakta az íróeszközt, felálltak, betolták a széküket, ügyelve, hogy egy hangot se adjanak ki, majd lábujjhegyen, nyakukat behúzva somfordáltak el mellőlem. Nyilván kitörésre számítottak, de felróttam nekik, hogy csak segíteni akartak. Távolodóban még összesúgtak:

- Ez sokkal ijesztőbb, mint amikor kiabál...

- Hallom ám! - emeltem meg egy kicsit a hangom, csak a rend kedvéért, de már a mosolyt nem tudtam elfojtani.

   Késő este végeztem a - javított - munkámmal. Találkozóm volt Jonginnal, így még betakargattam a nappaliban a fiúkat, akiket elnyomott az álom a nagy x-box meccs közben, majd felöltöztem és elindultam. Útközben elkezdett szakadni az eső. Ilyen az én szerencsém, persze, hogy nem volt esernyőm. Egy nagyobb téren haladtam át, a szökőkutat megkerülve, amikor megcsörrent a telefonom. Megálltam a vízsugarak mellett, végül is már bőrig áztam, nem számított. A kijelzőn Kai neve villogott.

- Mindjárt ott vagyok... – szóltam bele köszönés nélkül.

- Már elindultál? Sajnálom, de azért hívtalak, hogy ne gyere, mert mégsem érek ma rá. Ígérem, bepótoljuk rendben? Majd kereslek…

- Biztosan nem tudsz jönni? Meg tudlak várni…

- Nem, elhúzódik a fotózás… Ne haragudj. Vigyázz magadra. Remélem vittél esernyőt, elég pocsék idő van…

- Persze, van nálam. – válaszoltam, majd kinyomtam a hívást. Csak álltam, kezemben lógott a telefon és a szökőkút fényeit bámultam. Az járt a fejemben, hogy mi értelme van működtetni a zuhogó esőben a vízsugarakat és a színes lámpákat, amikor senki nem nézi.

   Aztán egyszer csak elállt az eső. Már teljesen mindegy volt, mert minden porcikámból csavarni lehetett volna a vizet. Elindultam volna, de feltűnt, hogy furcsa módon csak felettem nem esik, a környezetemben még mindig mintha elszabadult volna az a bizonyos dézsa. Meglepve pillantottam fel, és láttam, hogy valaki esernyőt tart felém. A valaki nem más volt, mint C.A.P.

#20 és fél

*C.A.P POV*

  Miután olyan durva voltam vele, Leát napokig nem láttam. Csupán a folyton friss ételek tanúskodtak arról, hogy nem feledkezett meg rólunk, bár a fiúk történeteiből leszűrve továbbra is nálunk töltötte szabad ideje nagy részét.

  Egyik nap a cégtől értem haza és a nappaliba lépve mindenkit - Leát is - a földön ülve találtam, épp egy társasjáték kellős közepén.

- Hyung! Nincs kedved... - próbálkozott volna a békítéssel Changhyun, de mire végig mondhatta volna, Lea már fel is állt.

- Úgy látom, én állok nyerésre. Ne haragudjatok fiúk, de új gyerekek jöttek az árvaházba, és van még egy kis papírmunkám.

- De Noona, hiszen csak most... - kezdett bele Chanhee, de addigra a címzett mögött már bezáródott szobájának ajtaja.

- Hyung. - Byunghunnak komoly volt a hangja - Bocsánatot kellene kérned.

- L.Joe hyungnak igaza van. Miért kellet olyan durvának lenned? - tódította meg Daniel is, de én csak szemöldökömet megemelve néztem rájuk.

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményetek. - azzal én is otthagytam őket. A legjobban az idegesített, hogy most az egyszer igazuk volt.

   Estig csak járkáltam a szobámban, bármibe kezdtem bele, semmi nem kötött le. Az ágyam előtt ültem a földön, és magam elé bámultam, amikor a többiek hangját hallottam lentről, majd az ajtó csapódását. "Most vagy soha" gondoltam, felpattantam, és megálltam Lea ajtaja előtt, kezemben a kilinccsel. Pár percig hallgatóztam, majd mikor semmi nesz nem szűrődött ki, halkan benyitottam. A fürdő ajtaja résnyire volt nyitva hagyva, amin gőz szivárgott ki a csobogó víz és Lea dúdoló hangjával együtt. Beljebb merészkedtem, egészen az íróasztaláig, amin szétterítve rajzok hevertek.

- Még hogy munka... - suttogtam magam elé. Egyesével szemügyre vettem a lapokat. Különös fantázia lényeket ábrázoltak. Az egyik egy nőt mutatott, akinek teste egy göcsörtös fában végződött. Közelebbről is meg akartam nézni, de amikor felemeltem, egy jegy hullott ki belőle, meghívóval együtt. Egy álarcos bálra szólt mind a kettő, a képek pedig a velencei karnevált illusztrálták.

   Nem olvashattam végig, mert hangos ajtócsapódásra fordultam meg. Előttem Lea állt törölközőben, döbbent arccal bámulva. Nem tudtam megállni, hogy végig tekintsek rajta, de amikor maga előtt összefonta kezét, elkaptam a tekintetem.

- Ezt nem hiszem el... – mondta, majd behátrált a fürdőbe. Már épp menni akartam, amikor kilépett immár teljes öltözetben.

- Nem volt elég a múltkori? Most már a dolgaim között is turkálsz? – kérdezte szemrehányóan. Akaratlanul is az jutott az eszembe, hogy nem lennék a gyerekek helyében, amikor dühös.

- Én nem akartam, én csak…

- Tudod mit? Nem érdekel különösebben. Nincs titkolnivalóm. De a magánéletem igazán nem tartozik rád. És ha most nem haragszol… - mutatott az ajtóra. Remek Min Soo, ez a bocsánatkérés is parádésan sikerült. Nem tudtam mit mondani, soha nem láttam még ilyennek. Csalódottan kullogtam vissza a szobámba. Bármennyire is zavart az, amit láttam, hiányzott a régi, kedves, mosolygós Lea. Ezzel az oldalával nem tudtam mit kezdeni.

   Már két hét telt el a veszekedésünk óta, és Lea még mindig ugyanolyan hideg velem. Igaz, nem is kértem bocsánatot. Szöul belvárosában sétáltam, nem lévén semmi dolgom, otthon pedig nem akartam a levegőt rontani. A fiúk most már nyíltan „nővérük” pártját fogták, így szinte ki lettem rúgva a dormból. Bár meg tudom érteni őket, jelen helyzetben én sem állnék a magam oldalára, de hát nekem nem nagyon volt más választásom.

   Egy nagyobb jelmezbolt mellett haladtam el, amikor a kirakatban megakadt a szemem egy álarcon. Egy harlequin maszk volt, fehér alapon fekete és óarany rombuszokkal, aranyszínű kontúrral díszítve. Akaratlanul is a Lea szobájában talált meghívók jutottak az eszembe. Hirtelen ötlettől vezérelve bementem a boltba és megvettem a maszkot, ami épp a szemeimet takarta. Már csak jegyet kell szereznem.

   Vidáman lépdeltem hazafelé, és még az sem érdekelt, hogy mikor benyitottam, mindenki tüntetőleg vonult el egy másik helységbe…

#20

Sziasztok! Jövőhét vasárnapig nem tudok frissíteni, mert külföldre utazom, és nem lesz internetem. Ezzel a dupla résszel szerettelek volna kárpótolni benneteket. Remélem mindenkinek tetszik majd. :)

*Liz POV*

   Már kezdtem álmon halni amikor Niel végre bejelentkezett skype-ra. Az eltelt pár órában ezerszer megfogadtam, hogy többet nem maradok fent ilyen sokáig a kedvéért, bár tudtam, hogy ha kellene, akár napokig nem aludnék, csak hogy beszélhessek vele pár percet. Már csak egy gombnyomás, és Niellel nézhettem farkasszemet. Ami azt illeti szó szerint, mert olyan közel hajolt a kamerához, hogy csak a szemét láttam.

- Ö… Ugye tudod, hogy a kamera benne van a szemedben… mindjárt kész is a szemfenék vizsgálat, már csak pár centivel kell közelebb jönnöd – mondtam köszönés nélkül, eléggé szarkasztikusan a késői órának – és fáradtságomnak köszönhetően.

- Yah… Nem is örülsz, hogy láthatsz? – pislogott nagyokat.

- Vigyázz, a szempilláid leverik a kamerát! – kaptam tettetett aggódással a szám elé a kezemet. - Mellesleg nem is látlak, csak egy bazi nagy retinát, ami akárkié lehet.

- Jól van na. – Huppant vissza normális távolságba a kamerától, így végre láthattam az arcát, ami annyira hiányzott. - Olyan vagy, hogy… olyan…

- Tudom, pont olyan. Én is így gondolom.

- Nem is fejeztem be! – kiáltott fel, mire szegény, öreg hangfalam majdnem bekrepált.

- Inkább ne ordíts, mert itt éppen hajnali három óra van és nem hogy anyuék, de az egész szomszédság felébred… inkább mondd, mit akartál…

- Nem mondom. Te is olyan ünneprontó vagy… - ráncolta a szemöldökét

- Mi az, hogy én is? – kaptam fel a fejem – Ki ünneprontó még?

- Hát Minsoo hyung… amióta hazajöttünk olyan furcsán viselkedik, ma pedig Noonaval is összeveszett… - éreztem, ahogy az álom messze száll a szemeimtől.

- Hogy mi? Veszekedtek? De miért? És egyáltalán… Whoa… elmegyek, és már nem bírnak magukkal…

- Igazából nem mondanám, hogy veszekedtek. Inkább csak Hyung… azt hiszem nagyon megbántotta Noonát… Reggel még jó kedve volt, de miután Hyung kiabált vele, csak csendben rendet rakott és azóta nem láttam. Lehet, hogy hazament… De mi az, hogy nem bírnak magukkal?!

- Áh, semmi. – legyintettem – inkább mesélj el mindent…

   Részletről részletre kiszedtem áldozatomból a legkisebb információkat. A tényekből azt szűrtem le, hogy valószínűleg kibukott a Kai-dolog, de valami biztosan nem úgy sült el, ahogyan Lea tervezte…

- Lea még nekem sem mondta el, hogy együtt van Kai-al, de akkor hogyan mondhatta el C.A.P-nek? – észre sem vettem, hogy hangosan kimondtam gondolataimat, csak már mikor a hangfalam végleg bemondta az unalmast Niel éles hangjára.

- HOGY MI? Noonának van valakije? – felindultságában rácsapott az asztalra, ahol repült egyet a klaviatúra és az egér is, meg egy-két ceruza, amik elszórva hevertek Niel előtt.

- Ordíts csak nyugodtan, hátha az egész Teen Top rájön… - mondtam, miközben a fejemet fogtam, hogy hogy lehettem ennyire szerencsétlen. Lea tutira kinyír majd… Nem elég, hogy C.A.P rájött, most majd mindenki tudni fog róla.

- Jah, igaz. Bocs. – húzta be a nyakát.

- Nah, jó, figyelj Daniel…

- Miért nem hívsz oppának?

- Parancsolsz? – néztem rá a hirtelen kérdésre. Nem értettem, hogy jön ez ide.

- Miért nem hívsz oppának? Végül is már…

- Ahn Daniel…

- Hm?

- Nem foglak oppának hívni.

- De..

- Vita lezárva. Egyéként visszatérve… Ha el mered mondani bárkinek, hogy Leának van valakije, akkor személyesen utazom Koreáig és kitekerjem a nyakad… - néztem rá fenyegetően, de ijesztgetésem elszállt az éterben, ugyanis hozzá csak a mondat második fele jutott el.

- Akkor most azonnal megyek, és szétkiabálom… akkor hamar itt leszel velem. – mondta lelkesen és már állt is volna fel a székről.

- Jössz vissza, de azonnal! Ahn. DANIEL! Ott állj meg ahol vagy! – egy percre megijedtem, amikor eltűnt a kamera látóteréből. Lehet, hogy tényleg komolyan vette a dolgot. Kétségbeesetten pásztáztam azt a pár métert, amit beláttam, illetve hegyeztem a fülem, hátha hallok valamit, de csak a nagy semmi csengett a fülemben. Majd hirtelen az asztal alól felugrott egy nagy „Húúúú!”-val. Én leestem a székről ijedtemben.

- Ezért még fizetni fogsz… - sziszegtem miközben visszatornáztam magam ülő helyzetbe, de a bűnös csak kacagott.

- Már alig várom. – mondta két levegővétel között.

   Végül ejtettük a témát, de még sokáig beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy nem szólunk bele a „nagyok” dolgába. Bár aligha viselkednek érettebben az óvodásoknál. Legalább is C.A.P részéről nem volt valami szép dolog, amit tett. Bár kétségtelenül annak örülnék jobban, ha őt választaná Lea. A megérzéseim semmi jót nem súgnak Kai-al kapcsolatban.

   Élveztem, hogy végre beszélhetek Niellel, nagyon hiányzott már. Sokat gondoltam az utolsó estémre Szöulban. Olyan hangosak voltunk néha, hogy az összes családtagom bejött minimum kétszer, hogy hallgassak már el hajnalok hajnalán. Hát igen, Niel meg a hangerő… Amikor búcsúzkodtunk, meglepően elkomolyodott.

- Liz?

- Én. – erre egy kicsit elmosolyodott, majd miközben az asztal lapját kapargatta, továbbra is félmosolyra húzva száját hozzáfűzte:

- Nagyon hiányzol… - nem tudtam mit mondani neki, csak reméltem, hogy gyorsan eltelik az a pár hónap. Egyelőre minden nap egy évnek tűnik, ráadásul most Leának is szüksége lenne rám.

#19

*C.A.P POV*

   Este fáradtan dobtam le magam otthon az ágyamra. A forgatás fárasztóbb volt, mint gondoltam, arról nem is beszélve, hogy újra gyorskajákon éltünk Lea finom főztje helyett. Reménykedve sétáltam le a konyhába, hátha mégis van egy kis finomság, ami jelzi, hogy gondolt ránk míg nem voltunk itthon, de csalódottan konstatáltam, hogy a hűtő kong az ürességtől. Ezek szerint Lea nem is járt itt mióta elmentünk. A többiek már mind lefeküdtek aludni, ezért hirtelen ötlettől vezérelve kivágtattam az ajtón kezemben a kocsi kulccsal.

   Lea házától nem messze parkoltam le. Már kezem a kilincsen volt, hogy kiszálljak, amikor a sarkon megpillantottam őt. Először kiáltani akartam neki, de mellette nem messze feltűnt egy magas férfi is, így a döbbenet odaragasztott az üléshez. Nem szóltak egymáshoz, és nem is értek egymáshoz, mégis tagadhatatlanul látszott, hogy együtt vannak, majd pedig mind a ketten besétáltak a lakásba.

   Mikor döbbenetem már kezdett elmúlni, keserű érzés lepett el. Csak ültem egy helyben, kezem az indítón, de nem volt erőm elhajtani. Az agyam azon kattogott, vajon ki lehetett az a férfi. Arra, hogy miért is invitálta be Lea az éjszaka közepén, még csak gondolni sem akartam. A féltékenység mardosott, mégis ott ültem a kocsiban és vártam. Már világosodott az ég alja, amikor nyílt a bejárati ajtó, és megjelent benne a férfi, vele szemben pedig Lea, akit épp csak egy vékony ing takart, ami a combja közepéig ért.

   A férfi lehajolt hozzá, átölelte pont úgy, ahogy abban a pillanatban én is szerettem volna, majd pedig szenvedélyes csókba merültek, de ekkor elfordítottam a fejem. Nem is tudom mit vártam attól, hogy itt töltöm a kocsiban az éjszakát, de most már biztos volt az, amiről bizonygattam magamnak, hogy csak képzelődöm, egészen a rejtélyes „dolgom van” megjelenése óta.

   Csalódottan hajtottam haza, nem tudván mit kezdeni a látottakkal. Egészen eddig magamnak sem mertem bevallani, de most már nem tagadhatom, hogy ezt a lányt sosem tekintettem a „nővérünknek”, ahogyan a srácok. Már akkor több volt, amikor megláttam az öltözőnk előtt aludni a földön. A koncert után próbáltam kideríteni, hogy ki is volt ő, de ez lehetetlennek bizonyult. Aztán mégis felbukkant itt, Koreában.

   A dühtől füstölögve vágtattam be a házba, ahol Nielbe botlottam bele, amint a konyhából csoszogott ki.

- Hyung, épp hívni akartalak. Nincs itthon semmi kaja… Noona nem szólt neked, hogy mikor jön? Unom a rament…

- Mit érdekel engem, hogy te éhes vagy?! Mellesleg nem vagyok futár, sem postagalamb, hívd fel magad, ha beszélni akarsz vele! – mondtam dühösen, és elviharzottam a szobám irányába, magam mögött hagyva a meglepetéstől ledermedt Danielt.

   Másnap megjelent minden bajom okozója. Szemmel láthatóan vidám volt, csicseregve robbant be a konyhába és miközben főzött, a fiúk köré gyűltek, élménybeszámolót tartottak és együtt kacagtak. Valahogy nem volt hangulatom részt venni a dologban, pláne, mikor eszembe jutott, hogy miért is van olyan jó kedve Leának. Nem akartam megbántani, de nem tudtam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Így egy darabig karba tett kézzel álltam az ajtófélfának dőlve, majd hirtelen sarkon fordultam és tüntetően kivonultam a nappaliba tévét nézni.

   Utánam csak a dermedt csönd, majd a sugdolózás kúszott az éteren keresztül. Nem baj, gondoltam biztos a fáradtságra fogják majd. Azonban teltek a napok és csak nem múlt el a hangulatom, már lassan el is felejtettem milyen mosolyogni. Mindenkivel kiabáltam és olyanokért kaptam fel a vizet, amiért normál esetben soha.

- Ennek meg mi baja… - hallottam néha a fiúkat összesúgni, majd pedig elértem, hogy messziről kerültek a saját csapattársaim. Egyedül azt az egy személyt nem tudtam elmarni magam mellől, akit akartam. Sokszor hallottam Liztől, hogy nővérének túlságosan is fejlettek a hatodik és egyéb érzékei, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Akármennyire próbáltam ellökni magamtól, ő ugyanúgy próbált beszélgetni és törődni velem.

   A konyhában ültem az asztalnál és étvágytalanul turkáltam az ételt magam előtt. Egyszer csak Lea libbent be az ajtón és lehuppant mellém. Rá se néztem, és úgy tettem, mintha roppantul kellene koncentrálnom.

- Nem ízlik? - kérdezte aggódó arccal.

- De, nagyon finom.

- Ennyire azért nem kéne odáig lenned. De szívesen főzök neked. Mit ennél? Elmehetek bevásárolni is. - legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy főzzön csak a pasijának, ha már az ágyába beengedte, de még időben módosítottam mondandómat a társalgási normáknak még így sem teljesen megfelelőre.

- Nem mindegy neked, hogy mit eszem? Nem kell rólam gondoskodni, nem vagy az anyám. - lecsaptam a kanalat az asztalra, felkaptam a mellettem heverő slusszkulcsot, majd fel akartam állni, de ekkor Lea megragadta a kezem.

- Hova mész? - kérdezte halkan. Ahogy ránéztem, arcán nyoma sem volt az előbbi vidámságnak, de más érzelemnek sem. Csak szemének enyhe csillogása mutatta, hogy megbántottam, de már nem tudtam lenyelni a keserűségemet.

- Mióta érdekel, hogy hova megyek? Mintha te mindig beszámolnál róla, hogy hol töltöd az éjszakáidat. - Lea szemei először elkerekedtek, majd kezeit lemondóan az asztalra ejtette.

- Hyung... - hallottam Changjo hangját a hátam mögül. A fiúk álltak az ajtóban és döbbenten meredtek rám.

- Engedjetek. - szóltam fenyegetően, de Byunghun a vállamra tette a kezét.

- Hyung... Bocsánatot kellene... - épp el akartam ütni a kezét, mire Lea szólalt meg olyan halkan, hogy alig hallottam.

- Byunghun, hagyd. - mondta, mire a rapper keze lehullott rólam és már senki nem állt az utamba, míg be nem csapódott a bejárati ajtó mögöttem. Kifelé menet nem tudtam megállni, hogy ne rúgjak bele az egyik kukába a ház előtt…

#18

*Lea POV*

- Jó utat hazafele, és gyere vissza minél hamarabb – mondta mosolyogva L.Joe miközben megölelte Lizt az ajtóban. A csomagok már a taxiban vártak minket.

- Igaz. Ne várd meg a következő szülinapodat! – fűzte hozzá Chunji is.

- És ha legközelebb jössz, hozz nekem igazi magyar csokit! Olyat még nem ettem. – Ricky pont úgy festett, mint egy kiskutya, akit otthon akarnak hagyni a gazdái.

   A fiúk nem kísértek ki minket a repülőtérre, mert túl nagy ilyenkor a forgalom, nem akartak feltűnést kelteni. Kivéve persze Nielt, őt egy orosz tank sem tudta volna visszatartani a húgomtól. Így hármasban sétáltunk be a Szöuli repülőtér hatalmas csarnokába. A csomagokat már leadtuk, így nem maradt hátra más, csak a búcsú, amit rövidre akartam zárni, ismerve Lizt. Nem bírja a könnyes, érzelgős dolgokat.

- Ha vége a sulinak, megbeszélem anyuékkal, hogy a nyáron kijöhess újra – öleltem meg a kétségbeesett arcot vágó Lizt. – Vigyázz magadra. – nyomtam puszit az arcára, majd odébb mentem, hogy utat adjak az eddig csak mellettünk ácsorgó kapucni és napszemüveg mögé rejtőzött énekesnek.

   A forgóajtó mellől néztem, ahogy még egy kis ideig csak állnak egymással szemben, nem tudván mit kezdeni az új helyzettel, majd Liz mondott valamit, gyorsan átölelte Nielt, akinek még reagálni sem volt ideje, majd elfordult, és már el is tűnt a biztonsági kapu mögött. Vártam, hogy Daniel elinduljon, de csak állt ott és Liz után bámult. Megesett rajta a szívem, ezért odasétáltam hozzá.

- Menjünk haza Daniel. – fogtam meg a vállát, mire rám nézett.

- De Noona, még csak nem is mondhattam semmit… - csalódottságát nem tudta leplezni, ezért átöleltem a vállát, és elkezdtem kifele vonszolni.

- Liz már csak ilyen. Gyere, vegyünk egy kis süteményhez valót, és közben sétálunk egy jót. – mondtam, de ő csak bólintott. Sajnáltam egy kicsit, de megértem, hogy a húgom miért cselekedett így. Niel sem a bevásárlás alatt, sem a hazafele úton nem szólalt meg, otthon pedig egyenesen a szobájába ment és bezárkózott. Én a konyhát céloztam meg, hogy valami hasznossal töltsem ki az űrt, amit húgom hagyott maga után.

- Daniel hyungnak mi baja? – jött ki Changjo, és ujját beledugta a tálba, amiben a csokoládés sütemény tésztája pihent. Én még röptében tudtam rácsapni a kezére.

- Ne nyúlkálj bele, ha kérsz, szedj külön magadnak – tettem elé egy kis tálat és kanalat. – egyébként semmi különös, csak szerelmes.

- Ki szerelmes? – jelent meg szimatolva Ricky is, akinek szintén a kezére csaptam, amikor bele akart nyúlni a tálba, és jelentőségteljesen a Changjo előtti eszközökre mutattam. 

- Niel hyung olyan, mint egy zombi…

- Hát pont róla van szó – válaszolt társának készséggel tele szájjal Jonghyun.

- Wow. Ha ilyen a szerelem, akkor én maradok inkább a csokoládé szerelmese…

- Az legalább meglátszik rajtad… - röhögte el magát Changjo, mire Ricky a szájában lógó kanállal felkiáltott:

- Yah! Mondd még egyszer, ha mered! - Megcsóváltam a fejemet, és elindultam a szoba felé, ahonnan érezhetően sugárzott a letargia.

   Kopogás nélkül nyitottam be, és ahogyan sejtettem, Niel ott feküdt az ágyon, a plafont bámulva. Én nem szóltam egy szót sem, csak akkurátusan elkezdtem kutatni a dolgai között, összeszedve az éles és bármilyen szempontból veszélyes tárgyakat, majd kétszer ellenőriztem, hogy jól be van-e zárva az ablak.

- Noona, mit művelsz? – ült fel végre az érintett.

- Csak eltávolítok mindent a közeledből, ami potenciális bántalmazó eszközzé válhat a kezedben. Vészesen depressziósnak tűnsz.

- Neked nem is hiányzik?

- Már hogyne hiányozna? De ahogyan ismerem Lizt, személyesen csinálna belőled darált húst, amiért itt ülsz a szobádban és agonizálsz. Szedd össze magad. – mondtam neki kacsintva, mire ő is elmosolyodott és visszatáncoltam a sütőhöz, mivel benne hagytam az édességet. Ricky és Changjo már szinte kiürítették a tálat.

- Hé, ti ketten! Mit fogok most sütni?! Megettétek az összes tésztát! – lengettem meg a fakanalat a kezemben, mire a bűnösök hónuk alá kapták a csokis massza maradékát, és futásnak eredtek. Kint azonban összeszaladtak a csigaházából előbújt Niellel, akit beterített a maradék csokoládé. A romok felett Chunji állt meg nevetve:

- Nahát, Niel! Az előbb még olyan savanyú voltál, hogy ha rád néztem, azonnal kirázott a hideg, mintha citromba haraptam volna! Ez az édesség határozottan jobban áll neked!

- Á! Hyung! Én úgy „szeretlek” – ölelte át a gyanútlan gúnyolódót Niel, mire osztoztak a csokimázon. És hogy teljes legyen a kép, C.A.P és L.Joe egyszerre léptek a folyosóra, mintegy felmérni a terepet. Az óvatlan leader belelépett a tálba, így ő sem maradt ki a csokizásból, a kis rapper pedig az éppen ölelkező páron esett keresztül. Mire mindenki rendezte sorait, szépen kikenték a bútorzatot is.

- Na jó, fiúk, most azonnal menjetek a fürdőbe és ott szépen öltözzetek át, mielőtt még meggondolom magam, és a ruháitokkal együtt titeket is a mosógépbe pakollak! – mutattam a fürdőszoba irányába fenyegetően, csípőre tett kézzel. Amikor azonban megláttam, hogy a pórul járt C.A.P rá akar lépni a fehér szőnyegre a csokoládétól fekete talpával, agyamat elborította a vörös köd.

- Bang Minsoo! Le ne merd tenni a mocskos patáidat a fehér szőnyegre, mert esküszöm, hogy ezt fogom kettétörni rajtad! – lengettem a kezemben maradt fakanalat.

- De hát mit csináljak? Repüljek a fürdőig? – meredt rám nagy szemekkel, miközben lábát még mindig a levegőben tartva egyensúlyozott.

- Nekem aztán mindegy, felőlem mehetsz űrhajóval is… Ne! Nehogy meg merj mozdulni! – kiáltottam, amikor láttam, hogy talpával ismét közelít a veszélyzóna felé.

- De..

- Nem! Eszedbe se jusson! – de már ekkor nagy léptekkel közeledtem felé, hogy félre rántsam nem számolva a lábam alatt heverő Teen Top tagokkal. A végeredmény az lett, hogy egyensúlyom vesztét érezve belekapaszkodtam az amúgy is bizonytalan lábon álló leaderbe, és összegabalyodva hemperedtünk a földre, így lehetőségem nyílt egy kis bőrápolásra a csokoládé által - azt mondják csodákra lépes.

   Alattam a tészta és végtag tengerrel, felettem a nyögdécselő Minsooval már nem nagyon kaptam levegőt, pláne, mikor az utóbbi személy egészen közelről bámult az arcomba.

- Mi a… - kezdtem volna a méltatlankodást, mikor C.A.P váratlanul összecsokizta az orromat az ujjával, és csintalanul mosolygott.

- Fiúk, azt hiszem, szeretett Noonánk kimaradt a jóból. – mondta a többieknek, mire nekik sem kellett több, és én is egy két lábon járó, kissé késett csoki mikulás – vagy korai csoki nyuszi lettem. Mindenki mehetett átöltözni, fürdeni, mosakodni – a féltve óvott szőnyeget is beleértve. A sütemény pedig… hát kiadós lett, az biztos, még a korlátnak is jutott belőle.

   A napok kezdtek visszarázódni a „Liz előtti” kerékvágásba. A srácok egyre több munkát kaptak, az új albumukon dolgoztak, ami nem kis munkával járt, majd pedig jöttek a külföldi forgatások, így egyedül maradtam. Székhelyemet visszahelyeztem saját lakásomra, már csak azért is, mert Kai késő esti látogatásai egyre sűrűsödtek. Azonban én még nem álltam készen a következő lépésre, így többnyire plátói együttalvás lett ezen találkák vége, de úgy tűnt, ez neki nem volt ellenére.

   Egy este, a fárasztó műszak után úgy éreztem szükségem van egy kis kikapcsolódásra, erre pedig tökéletes választásnak bizonyult a mozgás. Küldtem is egy üzenetet Kainak, hogy később érek haza, mint szoktam. Egy stúdióba jártam aerobicozni, amikor csak tehettem, de kaptam kulcsot is a teremhez, így mehettem olyan időpontban is, mikor nem volt ott senki. A stúdióhoz érve láttam, hogy teljesen sötétek az ablakok, de nem bántam, jobban esett az egyedüllét.

   Miután átöltöztem, megkerestem a kedvenc válogatásomat a lejátszóban, maximumra tekertem az erősítőn a hangerőt és élveztem, ahogyan a tükrök és a szívem is beleremeg az erőteljes basszusba. Automatikusan követtem a zene ritmusát, a jól ismert gyakorlatokat kicsit lazábbra, gördülékenyebbre vettem, így majdnem olyan volt, mintha táncolnék. Minden egyes izmom külön életre kelt a testemben, de én a fájdalmat sem bánva hajszoltam magam.

   Hirtelen karok fonódtak körém, és valaki tökéletesen lekövette a mozdulataimat. Éreztem, ahogyan hozzám simul és már együtt táncoltunk, bár érezhető volt, hogy az illető fényévekkel jobb táncos nálam. Majd mikor tudatosult bennem, hogy mit is művelek, helyben megpördültem, partneremet ellökve magamtól. Mikor megláttam, hogy Kai az, megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

- Erről leszokhatnál. Egyszer tényleg szívrohamot kapok miattad… – mondtam nagy levegőt véve, mert egy kósza pillanatra elfeledkeztem az oxigéncserémről.

- Nem is örülsz, hogy látsz? Szép… megleplek, te meg… - nem tudta végigmondani, mert egy gyors csókkal elhallgattattam.

- Neked is szia. – leheltem még mindig közel ajkaihoz, mire mosoly jelent meg az arcán. Kényelmesen odasétáltam a hifi berendezéshez és megállítottam a zenét.

- Egyébként… honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Te írtad… - lengette meg előttem a telefonját. Legszívesebben fejbe csaptam volna magam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. De ha jobban belegondolok, még sincs annyira ellenemre az események ilyen fordulata.

- És mégis mióta leselkedsz itt utánam? – fontam karba a kezeimet magam előtt, mintha haragudnék…

- Hát… elég régóta ahhoz, hogy most már kedvem legyen hazakísérni téged. – ölelte át a derekam.

- Kim Jongin. Ne legyél perverz… - csaptam rá a mellkasára, de egy szenvedélyes csókkal befogta a szám.

   Nekinyomott a tükörnek, miközben kezei már a ruhám alatt kalandoztak. Valahol az agyam hátsó felében suttogott egy hang, hogy nem kéne hagynom magam. Aztán amikor még jobban elmélyült csókunk, a kis tiltószó eltűnt a mondatból. A drága nyelvtani trükkök… Kai nyaka köré fontam a karom, hogy ha lehet, még közelebb húzzam, majd mégiscsak én voltam, aki belerondított a pillanatba. Homlokomat az övének támasztva megszakítottam csókunkat, majd halkan suttogtam:

- Hazakísérsz? – csak egy bólintást kaptam válaszul. Elrohantam letusolni és átöltözni, addig Kai jól nevelt férfi módjára állt őrt az ajtóban. Hazafelé egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, de még csak a kezünket sem kulcsoltuk össze, éreztük, hogyha megtesszük, talán a parkban ér minket a hajnal, ami valljuk be, nem lett volna romantikus.

   Hazaérve még csak rá sem mertem nézni partneremre. Idegességemben elkezdtem túlzott gonddal lepakolni a ruháimat és a táskámat, de még csak félig voltam kész, amikor Kai megragadta a karom és maga felé fordított. Továbbra sem szólalt meg, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Néma kérdésére válaszként megfogtam kezeit és magam köré fontam őket olyan szorosan, ahogy csak tudtam, majd őrjítő lassúsággal közelítettem felé arcommal, végig a szemébe nézve. Ő bírta kevésbé a felgyülemlett feszültséget és vadul tapadt a számra.

   Bukdácsolva, ruháink levétele közben csókunkat meg-megszakítva araszoltunk a hálószobámig, ahol az ágyamra döntött. Olyan sokáig kényeztetett csókjaival, hogy tudtam, ez lesz a következő lépés…