#49

Liz POV

   Nem gondoltam, hogy a munkát élvezheti az ember. Eddig egyfajta kötelességnek éreztem, de a rádióban egyszerűen nem tudtam kötelezőnek érezni a rám szabott feladatokat, Yurával együtt dolgozni üdítő volt, tökéletesen kiegészítettük egymást. Lassan pedig elkezdtem beletanulni a rádiózás folyamatába is, elsősorban Yura segítségével. Épp hazafele tartottam, amikor a főnökömmel futottam össze a folyosón.

- Liz! Még itt van?

- Igen uram. Segíthetek? Van esetleg még valami elintézni való?

- Ugyan már – kacagott mély, öblös hangján az öreg – menjen csak haza. Ha így folytatja, saját műsort adok a kezébe. – kacsintott, azzal tovább ment.

   Döbbenetemben még meghajolni is elfelejtettem. Vigyorogva léptem ki a főbejáraton, ahol Niel várt rám. Az elmúlt időben szokásává vált, hogy hazakísért, amikor éppen nem volt más elfoglaltsága. Mosolyogva üdvözöltem a csupa kapucni és baseball-sapka idolt, átkaroltam a derekát, és arcomat a mellkasába fúrtam.

- Nocsak… jó napod volt? – érkezett a kérdés, miközben ismerős karok fonódtak körém.

- Ühüm.

   Kézen fogva indultunk el a kivilágított utcákon, csendesen beszélgetve egymással. Mindketten kerültük a kínos témákat és L.Joe is engem, ami kissé megnyugtatott. Ha nem volt a közelemben, akkor nem éreztem zavarodottnak magam, ami sokban elősegítette a békét Niel és köztem. Hazaérve ismételten üresen találtam a lakást, amin már meg sem lepődtem, nem úgy, mint kísérőm.

- Lea?

- Nem tudom, biztosan programja van, vagy dolgozik. Mostanában sosincs itthon. – rántottam meg a vállam és egyúttal fáradtan bele is süppedtem a kanapéba, távirányítóval a kezemben.

- Mostanában egyre kevesebbet látom. Hozzánk sem jár már annyit. Történt valami amiről nem tudok?

- Ó, ha tudnád mennyi minden történt. – forgattam meg a szemeimet.

- És nem akarod elmondani? – mellettem megjelent Niel, aki egy cseppet sem tűnt fáradtnak, pedig ők is sokat dolgoztak az elmúlt időszakban.

- Nem szokásom a hangosbemondóba beszélni.

- De én nem is…

- De, igen. Mindketten tudjuk, hogy úgysem állna meg nálad a sztori, úgyhogy nem mondom el. Lea magánélete csak rá tartozik.

- És mi lesz Hyunggal?

- Minsoo-val? Nem tudom. Majd elintézik egymás között. Nekünk semmi közünk hozzá. De… azért jöttél, hogy róluk kérdezősködj? – néztem rá a szemem sarkából, mire egyből átdobta karját a vállam felett és magához húzott.

- Dehogyis. Azért jöttem mert hiányoztál. – mondta vigyorogva. Ekkor azonban megszólalt a telefonom, amit az asztalra dobtam.

- Úgy látom nem csak neked. – mondtam, miközben kelletlenül tápászkodtam fel kényelmes helyzetemből.

   Rossz kedvem azonban hirtelen elszállt amikor megláttam a kijelzőn villogó nevet, ugyanis Chanyeol hívott. Miután beírtam a számát a telefonomba, el is feledkeztem róla. Széles mosollyal az arcomon nyomtam meg a zöld gombot.

- Úgy gondoltam felhívlak, mert rád aztán várhat az ember. – szólt bele rögtön mély hangján a rapper.

- Szia. Ne haragudj, csak sok volt a dolgom… tudod a rádióban…

- Igen, tudom, csak vicceltem. – öblös kacagása kihallatszott a telefonból, ugyanis Niel gyanakodva fordította felém a fejét a tévé képernyője felől.

- Szóval minek köszönhetem a késői telefont? – kérdeztem kíváncsian.

- Már fel sem hívhatlak? Cöh… ha én nem hívtalak volna, lehet, hogy soha többet nem beszélünk.

- Persze, persze. Majd csak kiengesztellek valahogy. – magamat is meglepve kuncogtam a telefonba, hiába voltam fáradt, valahogy Chanyeol értett hozzá, hogyan dobja fel az embert.

- Szavadon foglak. Mit szólnál egy kávéhoz, amikor ebédszüneted van? Amúgy is dolgom van a stúdióban.

- Nekem megfelel. Mikor? Holnap? Vagy esetleg később? – tekintetem Nielével találkozott és semmit jót nem tudtam kiolvasni belőle. Kissé elbizonytalanodtam, de aztán elhessegettem a gondolatot, hogy esetleg nem kellene belemennem ebbe. Hiszen csak barátok vagyunk.

- Hm… ezt még nem tudom. Majd még felhívlak előtte rendben?

- Igen. Várni fogom.

- Akkor nem is zavarok. Jó éjt Liz.

- Neked is. – azzal kinyomtam a telefont. A készülék még le sem ért az asztallapra, már kissé ellenséges töltettel érkezett a kérdés:

- Ez meg ki volt?

- Egy barát.

- Ilyenkor?

- Igen, nincs még olyan késő. Talán baj?

- Az a baj, hogy fiú.              

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy mondjam le csakis azért, mert te féltékeny vagy?

- De igen! Gyakorlatilag most beszéltél meg vele egy randit!

- Egy KÁVÉT beszéltem meg valakivel, aki elintézte, hogy most a rádiónál dolgozzak! Olyan, mintha a főnököm lenne! – kezdtem dühös lenni, így egyre jobban megnyomtam a szótagokat olyan helyen is ahol szükségtelen lett volna.

- De a főnöködnek viszed a kávét, nem pedig együtt iszod vele.

- Ne feszítsd túl a húrt Daniel!  – mondtam fogcsikorgatva. Próbáltam átgondolni a szavaimat, nehogy olyat mondjak ki, amit később megbánok, de egyre kevésbé sikerült nyugodtnak maradnom. Úgy éreztem korlátozni akar, nekem pedig eszem ágában sem volt engedni neki.

- Ennyi erővel L.Joe hyunggal is megihatnál egyet! Őt nem akarod felhívni? Végül is még nincs olyan késő. – szavai késként hasítottak végig rajtam. Első hullámban rosszul estek, majd pedig egyre inkább éreztem a sértett büszkeségem lüktetését és a szívem tompa sajgása már egészen mellékesnek tűnt.

- Tudod mit? Igazad van! Nem is értem, hogy most is éppen miért veled vitatkozom itt, ahelyett, hogy megkeresném! Mert én hülye, nem is beszélek vele a kedvedért de látom, hogy neked ez sem elég! – szemeim bepárásodtak, de nem voltam hajlandó tudomást venni róluk, sem pedig Niel pillanatok alatt döbbentté vált arcáról – Elegem van. Nem fogom a kedvedért elmarni magam mellől a barátaimat. Nem sajátíthatsz ki magadnak és ezt te is tudod. Ha megbíznál bennem, nem lenne semmi probléma. De még erre sem vagy képes.

- Liz én nem benned… - próbálta  vállamra tenni a kezét, de ellöktem magamtól.

- Késő Daniel. Azt hiszem nekem ez volt az utolsó alkalom, hogy ezen veszekedtem veled.

- Ezzel azt akarod mondani hogy…

- Menj haza.

- Nem. Kizárt. Nem lehet. Liz én nem akartam, hogy ez…

-  Én sem akartam, mégis sikerült idáig jutnunk. Úgyhogy most menj haza és ne keress.

- De én szere…

- Menj. Haza. – vágtam a szavába, mielőtt még kimondhatta volna a szót, ami végleg összetört volna.

   Ezek után nem szólt egy szót sem. Nem mertem ránézni, de a szemem sarkából láttam ahogyan egy darabig engem néz, várva hátha meggondolom magam, aztán nehézkesen felállt és kisétált az ajtón. Halk csapódás jelezte egyedüllétem, ami valamiért egyáltalán nem esett jól. Összegömbölyödtem a kanapén és lábaimat átölelve néztem magam elé.

   Nem tudom eddig ültem ott, de dörömbölés ragadott ki a némaságból. Úgy éreztem magamat, mint amikor nagyon mély álomból keltenek fel valakit. Kábán indultam el ajtót nyitni, ám L.Joet megpillantva nagy lendülettel vágtam be, de egy láb meg egy kar ékelődött elé, így próbálkozásom kudarcba fulladt. Mit sem törődve ellenállásommal, a rapper betessékelte magát az előszobába, ekkor  néztem csak végig rajta figyelmesen. Eléggé csapzott külseje volt, mindig gondosan beállított haja a szélrózsa több irányába meredezett, a szája mintha fel lett volna repedve és úgy lihegett, mint aki minimum a maratoni táv kétszeresét futotta le.

- Liz, jól vagy? – kérdezte miközben a térdére támaszkodott. Majd rám nézett és elkerekedtek a szemei. – Te sírtál? – nem is válaszoltam, csak sarkon fordultam és a szobám felé vettem az irányt. A legkevésbé rá volt most szükségem. Bár már hozzászokhattam volna, hogy az esetek többségében nem az történik amit én akarok, ezúttal a karomnál fogva állított meg.

- Beszéljük meg. Kérlek.

- Nincs mit megbeszélnem veled. – mivel nem tudtam kiszabadítani magam, így makacsul bámultam a földet magam előtt.

- Miért szakítottatok Niellel? – továbbra sem voltam hajlandó megszólalni, így folytatta – Sajnálom hogy… - ekkor azonban már nem tudtam visszatartani az indulataimat és egyszerre úgy éreztem magam, mint az edény, amit túlságosan sok vízzel töltöttek meg.

- Hát sajnálhatod! Jobban sajnálhatod, mint Daniel, vagy én! Hogy vagy képes idejönni ezek után? – böktem idegesen a mellkasára – Az egész a te hibád! Miattad lett féltékeny először Niel! Te tehetsz róla, hogy összezavarodtam! Te tehetsz mindenről! – az utolsó mondatnál a szemébe néztem, de nem volt időm tanulmányozni, mert Byunghun átvágta a kis távolságot köztünk, mindkét tenyerét az arcomra simította és határozottan megcsókolt.

   Kezeim az oldalam mellé hullottak, még a szemeimet is elfelejtettem behunyni. Akaratlanul is bizsergés futott végig rajtam határozottsága és érintése nyomán. Nem tett semmi mást, csak ajkait határozottan az enyéimre nyomta, de mégis szokatlan érzést váltott ki belőlem. Ám ezzel csak azt érte el, hogy még rosszabbul érezzem magam. Könnyeim ismét utat törtek maguknak, miközben ismét sikerült az uralmam alá vonni a kezeimet, így ellökve magamtól őt.

- Mégis mit… - kezdtem bele, de ezúttal nekem vágtak a szavamba.

- Nem hagytad, hogy végigmondjam. Sajnálom, hogy nem bánom annyira, amennyire kellene. – suttogta halkan de határozottan, tekintetét végig mélyen az enyémbe fúrva.