Liz POV
Nem gondoltam, hogy a munkát élvezheti az
ember. Eddig egyfajta kötelességnek éreztem, de a rádióban egyszerűen nem
tudtam kötelezőnek érezni a rám szabott feladatokat, Yurával együtt dolgozni
üdítő volt, tökéletesen kiegészítettük egymást. Lassan pedig elkezdtem
beletanulni a rádiózás folyamatába is, elsősorban Yura segítségével. Épp
hazafele tartottam, amikor a főnökömmel futottam össze a folyosón.
- Liz! Még itt
van?
- Igen uram.
Segíthetek? Van esetleg még valami elintézni való?
- Ugyan már –
kacagott mély, öblös hangján az öreg – menjen csak haza. Ha így folytatja,
saját műsort adok a kezébe. – kacsintott, azzal tovább ment.
Döbbenetemben még meghajolni is
elfelejtettem. Vigyorogva léptem ki a főbejáraton, ahol Niel várt rám. Az
elmúlt időben szokásává vált, hogy hazakísért, amikor éppen nem volt más
elfoglaltsága. Mosolyogva üdvözöltem a csupa kapucni és baseball-sapka idolt, átkaroltam a derekát, és arcomat a mellkasába fúrtam.
- Nocsak… jó
napod volt? – érkezett a kérdés, miközben ismerős karok fonódtak körém.
- Ühüm.
Kézen fogva indultunk el a kivilágított
utcákon, csendesen beszélgetve egymással. Mindketten kerültük a kínos témákat
és L.Joe is engem, ami kissé megnyugtatott. Ha nem volt a közelemben, akkor nem
éreztem zavarodottnak magam, ami sokban elősegítette a békét Niel és köztem.
Hazaérve ismételten üresen találtam a lakást, amin már meg sem lepődtem, nem
úgy, mint kísérőm.
- Lea?
- Nem tudom,
biztosan programja van, vagy dolgozik. Mostanában sosincs itthon. – rántottam
meg a vállam és egyúttal fáradtan bele is süppedtem a kanapéba, távirányítóval
a kezemben.
- Mostanában
egyre kevesebbet látom. Hozzánk sem jár már annyit. Történt valami amiről nem
tudok?
- És nem akarod
elmondani? – mellettem megjelent Niel, aki egy cseppet sem tűnt fáradtnak, pedig
ők is sokat dolgoztak az elmúlt időszakban.
- Nem szokásom
a hangosbemondóba beszélni.
- De én nem is…
- De, igen.
Mindketten tudjuk, hogy úgysem állna meg nálad a sztori, úgyhogy nem mondom el.
Lea magánélete csak rá tartozik.
- És mi lesz
Hyunggal?
- Minsoo-val?
Nem tudom. Majd elintézik egymás között. Nekünk semmi közünk hozzá. De… azért
jöttél, hogy róluk kérdezősködj? – néztem rá a szemem sarkából, mire egyből
átdobta karját a vállam felett és magához húzott.
- Dehogyis.
Azért jöttem mert hiányoztál. – mondta vigyorogva. Ekkor azonban megszólalt a
telefonom, amit az asztalra dobtam.
- Úgy látom nem
csak neked. – mondtam, miközben kelletlenül tápászkodtam fel kényelmes
helyzetemből.
Rossz kedvem azonban hirtelen elszállt
amikor megláttam a kijelzőn villogó nevet, ugyanis Chanyeol hívott. Miután
beírtam a számát a telefonomba, el is feledkeztem róla. Széles mosollyal az
arcomon nyomtam meg a zöld gombot.
- Úgy gondoltam
felhívlak, mert rád aztán várhat az ember. – szólt bele rögtön mély hangján a
rapper.
- Szia. Ne
haragudj, csak sok volt a dolgom… tudod a rádióban…
- Igen, tudom,
csak vicceltem. – öblös kacagása kihallatszott a telefonból, ugyanis Niel
gyanakodva fordította felém a fejét a tévé képernyője felől.
- Szóval minek
köszönhetem a késői telefont? – kérdeztem kíváncsian.
- Már fel sem
hívhatlak? Cöh… ha én nem hívtalak volna, lehet, hogy soha többet nem
beszélünk.
- Persze,
persze. Majd csak kiengesztellek valahogy. – magamat is meglepve kuncogtam a
telefonba, hiába voltam fáradt, valahogy Chanyeol értett hozzá, hogyan dobja fel az embert.
- Szavadon
foglak. Mit szólnál egy kávéhoz, amikor ebédszüneted van? Amúgy is dolgom van a
stúdióban.
- Nekem
megfelel. Mikor? Holnap? Vagy esetleg később? – tekintetem Nielével találkozott
és semmit jót nem tudtam kiolvasni belőle. Kissé elbizonytalanodtam, de aztán
elhessegettem a gondolatot, hogy esetleg nem kellene belemennem ebbe. Hiszen
csak barátok vagyunk.
- Hm… ezt még
nem tudom. Majd még felhívlak előtte rendben?
- Igen. Várni
fogom.
- Akkor nem is
zavarok. Jó éjt Liz.
- Neked is. –
azzal kinyomtam a telefont. A készülék még le sem ért az asztallapra, már kissé
ellenséges töltettel érkezett a kérdés:
- Ez meg ki
volt?
- Egy barát.
- Ilyenkor?
- Igen, nincs
még olyan késő. Talán baj?
- Az a baj,
hogy fiú.
- Ugye nem azt
akarod mondani, hogy mondjam le csakis azért, mert te féltékeny vagy?
- De igen!
Gyakorlatilag most beszéltél meg vele egy randit!
- Egy KÁVÉT
beszéltem meg valakivel, aki elintézte, hogy most a rádiónál dolgozzak! Olyan,
mintha a főnököm lenne! – kezdtem dühös lenni, így egyre jobban megnyomtam a
szótagokat olyan helyen is ahol szükségtelen lett volna.
- De a főnöködnek
viszed a kávét, nem pedig együtt iszod vele.
- Ne feszítsd túl a
húrt Daniel! – mondtam fogcsikorgatva.
Próbáltam átgondolni a szavaimat, nehogy olyat mondjak ki, amit később megbánok,
de egyre kevésbé sikerült nyugodtnak maradnom. Úgy éreztem korlátozni akar, nekem pedig
eszem ágában sem volt engedni neki.
- Ennyi erővel L.Joe hyunggal is megihatnál egyet! Őt nem akarod felhívni? Végül is még nincs olyan
késő. – szavai késként hasítottak végig rajtam. Első hullámban rosszul estek,
majd pedig egyre inkább éreztem a sértett büszkeségem lüktetését és a szívem
tompa sajgása már egészen mellékesnek tűnt.
- Tudod mit? Igazad
van! Nem is értem, hogy most is éppen miért veled vitatkozom itt, ahelyett,
hogy megkeresném! Mert én hülye, nem is beszélek vele a kedvedért de látom,
hogy neked ez sem elég! – szemeim bepárásodtak, de nem voltam hajlandó tudomást
venni róluk, sem pedig Niel pillanatok alatt döbbentté vált arcáról – Elegem
van. Nem fogom a kedvedért elmarni magam mellől a barátaimat. Nem sajátíthatsz
ki magadnak és ezt te is tudod. Ha megbíznál bennem, nem lenne semmi probléma.
De még erre sem vagy képes.
- Liz én nem
benned… - próbálta vállamra tenni a
kezét, de ellöktem magamtól.
- Késő Daniel. Azt
hiszem nekem ez volt az utolsó alkalom, hogy ezen veszekedtem veled.
- Ezzel azt akarod
mondani hogy…
- Menj haza.
- Nem. Kizárt. Nem
lehet. Liz én nem akartam, hogy ez…
- Én sem akartam, mégis sikerült idáig jutnunk.
Úgyhogy most menj haza és ne keress.
- De én szere…
- Menj. Haza. –
vágtam a szavába, mielőtt még kimondhatta volna a szót, ami végleg összetört
volna.
Ezek után nem szólt egy szót sem. Nem mertem
ránézni, de a szemem sarkából láttam ahogyan egy darabig engem néz, várva hátha
meggondolom magam, aztán nehézkesen felállt és kisétált az ajtón. Halk
csapódás jelezte egyedüllétem, ami valamiért egyáltalán nem esett jól.
Összegömbölyödtem a kanapén és lábaimat átölelve néztem magam elé.
Nem tudom eddig ültem ott, de dörömbölés
ragadott ki a némaságból. Úgy éreztem magamat, mint amikor nagyon mély álomból
keltenek fel valakit. Kábán indultam el ajtót nyitni, ám L.Joet megpillantva
nagy lendülettel vágtam be, de egy láb meg egy kar ékelődött elé, így
próbálkozásom kudarcba fulladt. Mit sem törődve ellenállásommal, a rapper
betessékelte magát az előszobába, ekkor
néztem csak végig rajta figyelmesen. Eléggé csapzott külseje volt, mindig
gondosan beállított haja a szélrózsa több irányába meredezett, a szája mintha
fel lett volna repedve és úgy lihegett, mint aki minimum a maratoni táv
kétszeresét futotta le.
- Liz, jól vagy? –
kérdezte miközben a térdére támaszkodott. Majd rám nézett és elkerekedtek a
szemei. – Te sírtál? – nem is válaszoltam, csak sarkon fordultam és a szobám
felé vettem az irányt. A legkevésbé rá volt most szükségem. Bár már
hozzászokhattam volna, hogy az esetek többségében nem az történik amit én
akarok, ezúttal a karomnál fogva állított meg.
- Beszéljük meg.
Kérlek.
- Nincs mit
megbeszélnem veled. – mivel nem tudtam kiszabadítani magam, így makacsul
bámultam a földet magam előtt.

- Hát sajnálhatod!
Jobban sajnálhatod, mint Daniel, vagy én! Hogy vagy képes idejönni ezek után? –
böktem idegesen a mellkasára – Az egész a te hibád! Miattad lett féltékeny
először Niel! Te tehetsz róla, hogy összezavarodtam! Te tehetsz mindenről! – az
utolsó mondatnál a szemébe néztem, de nem volt időm tanulmányozni, mert
Byunghun átvágta a kis távolságot köztünk, mindkét tenyerét az arcomra
simította és határozottan megcsókolt.
Kezeim az oldalam mellé hullottak, még a
szemeimet is elfelejtettem behunyni. Akaratlanul is bizsergés futott végig
rajtam határozottsága és érintése nyomán. Nem tett semmi mást, csak ajkait
határozottan az enyéimre nyomta, de mégis szokatlan érzést váltott ki belőlem.
Ám ezzel csak azt érte el, hogy még rosszabbul érezzem magam. Könnyeim ismét
utat törtek maguknak, miközben ismét sikerült az uralmam alá vonni a kezeimet,
így ellökve magamtól őt.
- Mégis mit… -
kezdtem bele, de ezúttal nekem vágtak a szavamba.
- Nem hagytad, hogy
végigmondjam. Sajnálom, hogy nem bánom annyira, amennyire kellene. – suttogta
halkan de határozottan, tekintetét végig mélyen az enyémbe fúrva.
NIEL TE HÜLYE!
VálaszTörlésL.JOE TE HÜLYE!
LIZ TE HÜLYE!
Nincs több hozzáfűzni valóm, azt hiszem xD Már tényleg nem tudom eldönteni, hogy ki pártján álljak, vagy kinek adjak igazat. Mindenesetre OHMYGOSH L.JOE *fangörcsben elhalálozott*
A rész elején annyira örültem, hogy "de jóóó, kibékültek", erre megint összevesznek xD Tipikus xD
*fent akadt az L.Joe-s jeleneten* ÚRISTEN, HÁT EZ... HÁT EZ... *Q*
De szegény Niel TwT
Szegény (?... Most attól függ honnan nézem xD) Liz TwT
Ezt is imádtam, köszi *q*♥
Hehe, ebben az esetben senki nem járt jól XD
Törlésígy van, mind bolondok, de hát ettől izgalmas csak igazán a sztori :D
úgy látom L.Joe merészsége nagy sikert aratott, ezt örömmel látom >.< jaj még nekem is annyira tetszett, olyan menő volt :3
Liz majd megoldja, nagylány már :D
Én köszönöm, hogy mindig írsz nekem ♥♥♥♥♥