2016. február 7., vasárnap

#47

Lea POV

    Liz nyugodtan nyitott be az ajtón, engem ugyanott találva, mint amikor telefonon beszéltünk. Nem értettem magam, Jongin összezavart és azt akartam, hogy valaki meg veregesse a vállam: "minden rendben, jól döntöttél". Valami folyamatosan az ellenkezőjét súgta, ezért úgy vártam Lizt mint a Messiást, hátha ezúttal megválaszolja a kérdéseket helyettem, azonban egyetlen húgom nem hazudtolta meg magát.
- Nos? Csak nem meggondoltad magad?
- Mégis miben kellett volna meggondolnom magam? – játszottam az értetlent, teljesen feleslegesen, mert Liz átlátott rajtam.
- Jonginnal kapcsolatban.
- Már miért tettem volna? Épp azért mondtam, hogy siess és beszélj le, mert nem akarom meggondolni magam.
- De mégiscsak meginogtál, szóval megváltozott a véleményed amiből az következik, hogy meggondoltad magad.
- Liz, ugye ezt most direkt csinálod!? Nem vagy nagy segítség. - durcás arccal kulcsoltam össze kezeimet, éreztetve vele, hogy nem egészen azt mondta, amit hallani akartam. Azonban ő úgy tett, mintha nem is látná a gyerekes gesztust.
- Lebeszélni? Elment az eszed? Miért beszélnélek le arról, amiért én is olyan sokat fáradoztam? Fogalmad sincs róla, Jongin milyen nehéz eset ha a főzésről van szó.
- Senki nem kért, hogy a hátam mögött szervezkedj vele.
- Csakhogy szerintem már te is rég megbocsátottál neki, az egyetlen dolog ami még köztetek áll az a büszkeséged.
- Egy másik fontos dologról is megfeledkeztél.
- Csak nem Minsoo-ról beszélsz?! - Liz kikerekedett szemmel nézett rám, mint akit tényleg megleptem. Nem értettem miért volt ennyire elképedve.
- De igen, pontosan róla beszélek. Épp úgy éreztem, hogy itt az idő és tovább akartam lépni, erre most megjelent Jongin meg az ő törődése és megint visszafele tettem egy lépést.
- Ez jellemző rád, akadályokat gyártasz önmagadnak, aztán pedig előttük toporogsz ahelyett, hogy egyszerűen átlépnél rajtuk.
- Kicsit igazságtalannak érzem, hogy épp te hordasz le emiatt, de rendben, igazad van. És most?
- Mégis minek kellene következnie? Lea, gondold át komolyan, mert szerintem te is ugyanolyan jól tudod mint én, hogy nem szereted Minsoo-t.
- Ezt azért nem mondanám.
- Jó, akkor szereted, de nem úgy ahogyan Jongint. Nem is értelek, te nem szoktad a komfort-megoldásokat választani. - fejét rosszallóan ingatta a velem szemben ülő huszonéves húgom, akinek ezúttal igazat kellett adnom. Minden egyes szava igaz volt és nem adta meg nekem azt a kényelmet, hogy a kényelmesebb és biztosabb megoldás mellett érvelt, hanem őszintén elém tartotta a valódi érzéseim.
- Igen, igazad van, most az egyszer szeretném a kellemes és kényelmes megoldást választani, ugyanis belefáradtam a göröngyös utakba. Olyan rossz dolog ez? C.A.P mindig ott volt amikor szükségem volt rá és soha nem kellett csalódnom benne. Nem utasíthatom el csak úgy.
- De igen, mert így tisztességes. Szépen el kell mondanod neki mit érzel. Nem gondolom, hogy boldog lenne ha tudná, valójában nem vele akarsz lenni, csupán a "B" terv volt és szamár lett belőle táltos paripa helyett.
    Elgondolkodva Liz szavain, merengve vonultam a konyhába, hátha egy erős kávé segít a jó megoldás megtalálásában, ehelyett azonban a csengő éles hangja hasította ketté a lakást és a kinti hangokból rögtön tudtam, hogy Liz éppen a Teen Top leader-ét invitálta éppen be. Pár perccel később mindketten már a konyha küszöbén álltak.
- Hát akkor hagylak is benneteket. - mondta Liz sokat sejtető hangon és elszivárgott a hálószobájába.
- Szia. - nyögtem ki nagy nehezen, zavarommal küszködve.
- Remélem nem baj, hogy beugrottam. - üdvözölt mosolyogva Minsoo is.
- Dehogyis, ülj csak le. - mutattam padra, amely a sarokban helyezkedett el, aztán visszafordultam a kávémhoz mert úgy éreztem megőrülök ha nem csinálok valamit.
- Köszönöm. Ne haragudj, hogy így eltűntem az utóbbi időben, kicsit sűrű volt a programunk.
- Ugyan, semmi baj. - ha Liz hallott volna, biztosan mindent visszavont volna az állítólagos kommunikációs képességeimről.
- Mit csinálsz ma este?
- Ma este? Ö... - időközben én is helyet foglaltam az asztal mellett, egy csésze fekete italt vendégem elé is letéve.
- Lea?
- Hm? - csak ekkor néztem rá Minsoo-ra, aki furcsán méregetett. 
- Minden rendben? - kérdezte végül mély hangján.
- Persze, minden rendben már miért ne lenne? Jól vagyok.
- Oké, oké értem. - aranyosan felkuncogott zavaromon - csak olyan furcsán szűkszavú vagy ma. - mosolya felvidított, az előző zavaromat kellemes érzés űzte el. Épp ezért szerettem vele lenni, valamiért mindig megmosolyogtatott.
- Bármilyen hihetetlen, velem is megeshet néha, hogy kifogyok a szavakból - mondtam kuncogva - de egyébként szerencsére ma már nem kell visszamennem dolgozni. Miért?
- A lényeg, hogy ma szabadnapot kaptunk és szeretnék elmenni valahová, ha van kedved.
- Még szép, hogy van kedvem. - válaszoltam, mielőtt kétségeim lehettek volna. Eldöntöttem, hogy azt fogom tenni amit jónak érzek és abban a pillanatban Minsoo egyértelműen jó döntésnek tűnt.
   Az idő borzasztóan lassan vánszorgott, számomra úgy tűnt, mintha az óra mutatója mindig egyet haladt volna, aztán inkább meggondolta magát és visszalépett egyel. Valójában utáltam amikor nem volt dolgom, mert így jóval több időm maradt arra, hogy gondolkodjak, ami a fennálló kusza magánéletem esetében nem feltétlenül volt pozitív hatással a hangulatomra. A nap folyamán többször is összecsaptak érzelmeim, a nap végére pedig szabályosan hadilábon álltam önmagammal. Így aztán amikor Minsoo mosolyogva beállított, kissé zaklatott állapotban fogadtam.
- Csakhogy ideértél! – csattantam fel köszönés helyett, kissé keményebben mint akartam, de már nem lehetett visszaszívni. Szerencsémre C.A.P nem volt sértődős személyiség, így könnyedén vont vállat számonkérésemre.
- Elnézést főnökasszony, nem tudtam, hogy ilyen sürgős a randevúnk.  – megjegyzése egy percre belém fojtotta a levegőt, mert bár tréfás hangot ütött meg, mégis éreztem a súlyát kijelentésének, így csak álltam ott bambán, őt bámulva – Ejha, ez ma már a második alkalom, hogy kifogysz a csípős válaszaidból.
- Nem fogytam ki, csupán fáradt vagyok. – mondtam magamhoz térve.
- Ennyire lefárasztottak az árvaházban?
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy magamat fárasztottam egész nap. De egyébként… jól vagyok így? Nem mondtad hova megyünk. – mutattam a farmer-horgolt top-vászoncipő laza, mégis csinosnak mondható együttesére.
- Tökéletes. Akkor indulhatunk? – lóbálta meg szemeim előtt a slusszkulcsot, mire mosolyogva követtem őt a kocsihoz. ()
   Ezúttal nem aludtam el mellette, ahhoz túl izgatott voltam. Éreztem, hogy ez az alkalom döntő lehet kapcsolatunkban, de nem voltam biztos benne milyen irányba akarok haladni, abban pedig pláne nem, hogy tisztességes-e ez az egész mindkettejükkel szemben. Bár ha jobban számba vettem a történéseket akkor azt a határvonalat már régen átléptem, így már csak előre haladhattam. Gondolataim és a C.A.P-el való beszélgetésünk mellett észre sem vettem, hogy időközben megállt az autó.
    Odakint már a lemenő nap fényei festették meg az égen úszó felhőket a rózsaszín minden árnyalatára, kissé romantikusabbra varázsolva a hangulatom. Minsoo-t követve elsétáltam egy hatalmas bevásárlóközpont mellett, számtalan autót magunk mögött hagyva, a tömeggel haladva előre. A sétálgató szerelmespárok gyanút keltettek bennem, de nem szóltam egy szót sem, nehogy eláruljam magam. Végül egy nagy rét mellet értünk ki, ahol fehér virágok sokasága nyújtózott a lemenő nap sugarai felé.
- Hm. – hümmögtem sokatmondóan leplezvén feltörő gyönyörködésem.
- Ez mit jelent? – kérdezte C.A.P csodálkozva.
- Ezúttal nem túrázni hoztál, hogy félholtan hegyet másszak.
- Nem, tényleg nem. Valami sokkal kellemesebbet találtam ki. – ahogy kimondta, a mező virágai szép sorban felvillantak a szürkületi árnyjátékban.
   Körülöttem fényképek kattantak el, az emberek csodálkozó és örömteli hangjait lehetett hallani, én meg csak álltam ott, nézve a fehéren fénylő szirmok sokaságát. Tudtam, hogy ezt már számtalanszor láttam filmekben, de sosem jutott eszembe, hogy eljöjjek és a saját szememmel csodálhassam ezt a mesterséges, de kifejezetten szép virágos rétet.
- Azért a szádat becsukhatod. – súgta hirtelen Minsoo egész közelről a fülembe. Hangjára kissé összerezzentem, majd zavartan elhúzódtam tőle, úgy néztem leplezetlenül vigyorgó arcára 
- Három  – jelentette ki.
- Mi három?
- Ma már harmadjára hagynak cserben a szavak.
- Nem hagytak cserben, csupán… csupán megijedtem. Nem illik gyönyörködő embert megijeszteni.
- Csak megleptelek. Szóval gyönyörködtél? – mosolya még szélesebb lett amivel ismét zavarba hozott.
- Mi? Izé.. nem. Vagyis-hogy igen. Mármint nem vagyok elájulva, de nem az hogy nem tetszik, csak... szóval…
- Lea, nyugi. Nem egy gyűrűvel térdelek előtted.
- Még szép hogy nem. Mi? – kérdeztem hirtelen vissza amikor felfogtam mit is mondott.
    Erre C.A.P hangos kacagásban tört ki, ami elég szokatlan reakció volt tőle. Páran felénk is fordultak, ezért idegesen kapaszkodtam a karjába és magam után húztam, ahogy elindultam a sétányon a virágok között. Hiába volt a szokásos álcája rajta, folyton attól féltem felismeri valaki. Már egy ideje sétáltunk – tisztes távolságban egymástól - amikor a rapper végre abbahagyta a kuncogást.
- Kinevetni sem illik a másikat.
- Nem nevettelek ki, csupán… na jó, kinevettelek, de látnod kellett volna az arcod. – újra kuncogni kezdett, de már én sem tudtam megállni nevetés nélkül.
- Jól van, nevess csak. De mióta vagy te ilyen bőbeszédű? És rámenős?
- Rámenős lennék? – rántotta meg vállait – Talán te vagy rám ilyen hatással.
- Igen? Pedig nem állt szándékomban rossz hatással lenni bárkire is. De úgy tűnik mostanában minden másképp alakul, mint ahogyan gondoltam. – a komoly hangulat úgy telepedett a vállainkra, ahogyan a sötétség beborította a sétányt, amit már csak a virágok pislákoló fénye derengett be körülöttünk.
- Még mindig nem tudtad elengedni?
- Ő nem olyan, aki csak úgy hagyja, hogy elengedjék. Keményen küzd, legalább olyan keményen küzd értem, amilyen keményen én elenne. – nem volt többé értelme titkolózni, úgy éreztem elég felnőttek vagyunk ahhoz, hogy megoldjuk a dolgokat, de ahhoz őszintének kellett lennünk egymáshoz és önmagunkhoz is.
- Akkor miért vagy itt Lea? – megálltunk a fehér korlát mellett, oldalunkon a világító led-virágokkal, amik halvány fényében láthattuk egymás arcát.
- Mert adni akartam egy esélyt neked.  – kissé zavarban éreztem magam ahogyan Minsoo elkezdett közeledni felém, de nem mozdultam, kíváncsi voltam a végére. Ő pedig elhajolt mellettem, finoman átölelve a vállam, menetirányba fordítva.  Tenyere lecsúszott az enyémig, finoman összekulcsolva ujjainkat. Furcsa érzés kerített magába, így finoman elhúztam ujjaimat. Rájöttem, hogy mégsem tudom úgy lezárni ahogyan eredetileg akartam.
- Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni. – mondta csendesen, kissé csalódottan mosolyogva.
- Te ne haragudj. Csak tudod ez olyan, mintha mindkettőtöket megcsalnálak és hidd el, egyáltalán nem jó érzés. – válaszoltam a földet bámulva.
    Lassan a kocsihoz értünk és nem olyan fényes hangulatban mint eleinte, de azért mégsem gyászosan haladtunk a haza tartó úton. Csendesen beszélgettünk a háttérben szóló rádió mellett, amitől olyan érzésem támadt, hogy egy nagyon jó barátommal töltöm az időt, nem pedig egy randin vagyok. Ez ismét elbizonytalanított C.A.P-el kapcsolatban, aki egészen az ajtóig kísért.
- Mindig is el akartam menni ide, köszönöm neked ezt az estét – mondtam hátam az ajtónak támasztva.
- Én köszönöm ezt az „esélyt”.
- Au. Ez talált. - próbáltam visszatérni a kezdeti csipkelődős hangulathoz, nem sok sikerrel.
- Ugyan, nem a te hibád. Talán tényleg túl rámenős voltam ma. Talán… mindketten túl rámenősek vagyunk. 
- Úgy véled rámenős vagyok?
- Nem rád gondoltam. Talán mindkettőnknek békén kellene hagynia. – erre nem tudtam mit válaszolni, így csak kedvesen felhúztam vállaimat, ahogyan korábban ő tette amikor én mondtam neki ugyanezt.  Az igazság az, hogy mind a hárman önzőek voltunk és ezt jól tudtuk.
   Mosolyogva, kellemes hangulatban váltunk el, én a küszöbön maradva, ő pedig elsétálva az éjszakában. Ahogy magamra tekintettem, nevetnem kellett, mert tényleg valaminek a küszöbén egyensúlyoztam, de még nem döntöttem el, hogy belépek-e vagy inkább visszatáncolok.
   A napok szép lassan teltek hol Kai telefonhívásaival, hol a Teen Top leader apró figyelmességeivel és aljasnak éreztem magam amiért nem mondtam nemet egyikőjüknek sem. Azonban napi rutinomból egyik délután egy vidéki megbízás rángatott ki, aminek kifejezetten örültem. A fővárost elhagyva úgy éreztem fellégezhetek. A kanyargó sztráda, a szép táj és a nem túlságosan zsúfolt forgalom megtette a hatását, nem kaptam agyvérzést minden második tíz percben, mint amikor a városban vezettem.
   A hegyek között megbúvó, eldugott kis faluban az árvaház különösen elmaradottnak és idejétmúltnak tűnt számomra, mégis  nagyon tetszett a hangulata, hogy olyan közel volt a természethez. A gyerekek az udvaron játszottak, ott tartották a foglalkozásaikat is, meg úgy általában mindent, amit csak lehetett. Velük tartottam egész nap, segítettem a papírok körül, megbeszéltük néhány gyermek áthelyezését az ottani felelős hölggyel, majd késő délután legnagyobb sajnálatomra vissza kellett indulnom.
    Egy darabig kanyargós földút vezetett ki a völgyből, szerencsére a főnököm autója nem egy alacsony sportautó volt. Azonban a szürkület utolért és enyhe farkasvakságom nem kegyelmezett nekem. Az immár aszfalttal borított – vagy inkább foltozott – úton nehezen tudtam megkülönböztetni a kátyúkat és a különböző színű árnyékokat egymástól. Ekkor már a pokolra kívántam az összes kétbalkezes útkarbantartót, míg mérgelődésemet egy nagyobb döccenés, majd egy fura koppanás  félbe nem szakította. Rosszat sejtve álltam félre az út szélére, majd kiszállva lehasaltam az aszfaltra, hogy benézhessek az autó alá. Sejtésem beigazolódni látszott, ugyanis alul szivárványos folyadék szivárgott az úttestre.
    Sóhajtva másztam vissza, leállítottam a motort és telefonom megkeresve tárcsáztam az első embert, akitől a segítséget vártam volna, azonban Jongin helyett sokadik próbálkozásra is csak a hangposta jelentkezett. Sietősen hagytam neki üzenetet, de már ütöttem is be a következő ember nevét.
- Csak nem hiányoztam? – vette fel elsőre a telefont Minsoo.
- Lerobbantam, segíts rajtam. – mondtam, mintha nem is hallottam volna a kérdését.
- Szóval hangyányit tévedtem. Sebaj. Pontosan mi történt?
- Ráhajtottam egy buckára és most szivárog az olaj a kocsiból ha jól látom.
- Az semmi jót nem jelent. Nagyon szivárog? Nem bírja ki míg visszaérsz Szöulba?
- Még 300 kilométert? Nem hiszem, hogy jót tenne az autónak.
- És ha visszamennél?
- Szerintem a faluban nincs autószerelő aki meg tudja csinálni. Mellesleg nem bánnám, ha visszajutnék a városba.
- Akkor egy megoldás van csak, meg kell várnod míg érted megyek. Addig hívj autómentőt, úgyis eltart egy darabig amíg kiérnek oda. Jut eszembe hol is vagy pontosan? – elküldtem neki a mobiltérképet és a GPS adatait, majd miután lefolytattam egy hasonló beszélgetést az autómentő céggel, szépen visszaültem és csendesen hallgattam a rádiót. Jól tudtam, hogy hosszúra nyúlik majd csendes magányom, aminek nem nagyon örültem a körülöttem lévő egyre nagyobb sötétséget nézve.
   Néha elhajtott mellettem egy-egy autó, voltak, akik meg is álltak, hátha segíthetnek rajtam, így kevésbé volt ijesztő és idegőrlő várakozni a sötét úton. Végül egy ismerősnek tűnő autó haladt el mellettem folyamatosan lassulva, majd megfordulva szépen leparkolt mögém. C.A.P mosolyogva üdvözölt.
- Megjött a felmentő sereg.
- Azt azért nem mondanám, az autómentőnek még nyoma sincs.
- Ennyire nem kéne örülnöd nekem.
- Igazából annyira nem is volt vészes, csak két órája várok itt. Azt hittem több lesz.
- Ne akard tudni mennyivel jöttem.
- Gondolom te meg a büntetésen szereplő összeget nem akarod majd tudni. – válaszoltam vigyorogva. Akárhonnan néztem, mindig a rapper volt az, akire számíthattam, Jongintól azóta sem kaptam egy sms-t sem.
   Egy fél óra múlva befutott a vontató autó is a szerelő pedig nagy hümmögések közepette megállapította amit addig is tudtam: szivárog, pontosabban folyik az olaj. Én úgy téve mint egy igazi nő, aki mit sem ért az efféle bonyolult dolgokhoz, meghagytam őt szakértelmének teljes hitében, nagyokat bólogatva. Már épp szálltunk volna be C.A.P autójába, hogy kövessük a teherautót, amikor egy fehér, ismeretlen autó állt meg az úton közvetlenül mellettünk. Épp belekezdtem volna a már kissé elkoptatott hálálkodásba a – felesleges – segítségért de legnagyobb meglepetésemre az anyósülésről nem egy idegen, hanem Jongin szállt ki.

2 megjegyzés:

  1. Hello:3 Megint én:3
    Ajajajajj, Lea, dönts jól és megfontoltan! xD
    Annyira jó volt a virágos rész, hogy kirázott a hideg!:O
    C.A.P olyan édes volt, hogy nevetett xD Már hiányzott:3
    JongIn meg a legjobbkor jött:D Remélem nem esnek egymásnak, vagy jajj, nem is tudom mit remélek már xD Úgy szeretem mindkettőt xD
    Várom a kövit, ez is szupi rész volt *--*♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaaaaa megint ^^
      imédom hogy minden részhez írsz nekem *-*
      Hát lassan én is kezdek belezavarodni, de majd csak rendeződik ez az egész :D
      tényleg tetszett? olyan régen írtam új részt ehhez a történethez, hogy izgultam nehogy kilógjon a többi közül, de örülök, hogy jól sikerült és élvezted ^^ igen, már mindenkinek hiányzot Sapka leader (olvasoim után szabadon) így engedtem neki egy egész povot kisajátítani >.<
      Örülök hogy tetszett és hogy mindenkit szeretsz, a kövi részben innen folytatjuk ;)
      köszönöm hogy írtál *-*

      Törlés