#37

KyungSoo POV

   A céges összejövetelek mindig ugyanolyan unalmasak és természetesen mindig ugyanaz a vége: az összes tag kissé illuminált állapotban távozik, persze nem egyszerre. Jongin többet ivott a kelleténél, ezért úgy döntöttem, hogy hazaviszem, annak ellenére, hogy én sem voltam már teljesen józan.

   Behajtogattam Jongin mind a 180 centiméterét, a taxiba a szálloda előtt, ami egy kórház mellett kapott helyet. Míg szenvedtem a nálam jóval magasabb fiú kényelembe helyezésével, arra gondoltam, hogy legalább hamar jön a segítség, ha valakit esetleg alkoholmérgezés fenyegetne egy-egy ilyen rendezvény alkalmával. Ugyanis mérget vettem volna rá, hogy nem mi voltunk az egyedüliek, akik itt szerveztek effélét.

kép forrása

   Már ültem volna be én is az autóba, amikor a kórház bejáratánál egy ismerős alakot vettem észre kifele sétálni. Ahogy besétált egy utcai lámpa fénykörébe, akkor láttam, hogy valóban Lea az, karján szemmel láthatóan egy csecsemőt vitt. Ő is taxiba ült, majd elhajtott.

   Én gyorsan behuppantam az ülésre és megkértem a sofőrt, hogy kövesse őket. Időközben megpróbáltam magához téríteni a még szunyókáló Jongint is. Végül egy árvaház előtt álltunk meg.

- Jongin… - veregettem az arcát. – Jongin!

- Mi? Á, Hyung, hagyj aludni! – mordult egyet, de nem engedtem elfordulni.

- Hé! Ne! Ne aludj! Te tudtad, hogy Leának gyereke van? – kérdeztem tőle, amire éberebb lett.

- Hogy mi? Kinek és mije van?

- Leának! Gyereke! Lehetséges? Hogy esetleg… érted… szóval… hogy nektek… és hogy most idehozta. Tudod, hogy esetleg nem akarja megtartani… vagy… nem tudom…

- Hyung, miről beszélsz? – de ekkor csak nekinyomtam az arcát az ablaknak, hogy lássa ő is miről beszélek. Lea épp ekkor szállt ki a taxiból, karján még mindig a gyereket tartotta, majd megállt beszélgetni egy hölggyel, aki az árvaházból jött ki.

- Ez… - a mellettem ülő nem bírt semmit sem kinyögni, csak bámulta a két alakot a járdán.

   Nekem ekkor már kezdett derengeni, hogy itt valami sántít, mert ha Lea gyereket várt, fel kellett volna tűnnie, amikor nála jártam. A véremben keringő alkohol kissé nehezítette a gondolkodást, ráadásul nem is értek az ilyesmihez, de akárhogyan is osztottam és szoroztam, azt észre kellett volna, hogy vegyem legutóbb.

- Jongin-ah, itt szerintem valami… - „tévedés van”.

   Ezt akartam mondani, de a mondatom felénél Kai kipattant a kocsiból és bizonytalan léptekkel indult az ekkor már az ajtónál álló Lea felé. Utána akartam kiáltani, de annak nem lett volna értelme, így kíváncsian néztem, ahogyan Jongin a vállánál fogva maga felé fordítja a meglepett lányt. Majd pedig vállamat megvonva elmondtam a taxisnak az új címet és hazaindultam.

   Bármi legyen is a helyzet, épp itt az ideje, hogy lerendezzék egymással, ahhoz pedig nem kell közönség.

 ***

Lea POV

   Már előre fárasztott a kavarodás, ami egy új gyerek érkezésével jár, pláne, ha az egy csecsemő. Ahogy beértem az árvaházba, az új kolléganőm ecsetelte nekem, hogy egy kb. 3-4 hónapos baba lehet, de már a főnökasszony elvitte a kórházba, mivel az édesanyja nem tudott semmilyen hivatalos okiratot felmutatni, csupán lemondott a gyermekéről.

   A történet elég filmekbe illő volt, még csak így hallás alapján is, de a manapság folyton felröppenő híreket hallgatva örülhetünk, hogy nem a kukánkba dobták bele egy műanyag zacskóba csomagolva. Ismét zörögni kezdett a telefonom, amit nagy sóhajjal vettem fel. Nem hiányzott ez a nap nekem.

- Igen? – szóltam bele fáradtan.

- Lea-sshi? Ott vagy már az árvaházban?

- Á, főnökasszony… igen, itt vagyok, épp most beszéltem Jiah-val, mindent elmondott. Minden rendben a csecsemővel?

- Még nem tudni semmit, bent kellett hagynom a kórházban, hogy kivizsgálhassák. Viszont nekem el kellett jönnöm a gyámhivatalba elindítani az állami gondozásba vételt. Megtennéd, hogy elmész érte ma este? Azt mondták, este már kiengedik.

- Természetesen, elintézek mindent, amit kell. – tudomásul vettem még az utolsó információkat is, majd pedig összeszedtem magam és elindultam a kórházba.

  Azonban ott a gyermeket bent tartották éjszakára is és felajánlották, hogy mint hivatali személy, ott maradhatok én is. Nem volt szívem egyedül hagyni őt, így kaptam egy elkülönített ágyat nem messze a csecsemőosztálytól. Még mielőtt lefeküdtem volna, bementem a kis Juho-hoz – az anya elmondása szerint így hívták – és néztem egy darabig  ahogyan feküdt az inkubátorban.

   Korához képest aprócskának tűnt és alultápláltnak, de ahogyan benyúltam hozzá és tenyerembe vettem a kis kezét, olyan erősen szorította meg, hogy mosolyognom kellett. Bár tudtam, hogy ez csak ösztönös reflex, mégis jó jelnek tekintettem.

    A másnapom végeláthatatlan papírmunkából állt.  A kórház, a gyámhivatal és a főnök irodája között rohangáltam, mire végre este az utolsó papírokat is aláírva és az anyakönyvi kivonatot Juho-val a kezemben tartva elindulhattam az árvaházba, hogy átvegyem az éjszakai műszakot Jiah-tól.

   A kórházhoz taxit rendeltem, azzal vitettem magunkat a munkahelyemig, mert nem akartam a tömegközlekedésen utazni a kicsivel. Nyugodtan értük el úti célunkat, ahol munkatársam már az ajtóban állva várt bennünket. Pár alapvető információ-csere után ő csak intett és eltűnt a már szürkületbe hajló, homályos utcákon.

  Épp be akartam lépni az ajtón, amikor valaki hátulról megfogta mindkét vállam és maga felé fordított. Kikerekedett szemeimmel néztem az előttem magasodóra, akinek kissé zavartnak tűnő tekintete köztem és az épp alvó csecsemő között cikázott.

- Jongin? Te mit keresel itt ilyenkor? – nyögtem ki a kérdésem, mikor már túlléptem az első döbbenetemen.

- Az most lényegtelen. De te mikor akartál szólni nekem? – értetlenül néztem fel rá. Kissé rám nehezedett, de tartottam magam, és nem foglalkoztam vele.

- Mégis mióta kell neked beszámolnom bármiről? – szemrehányásom mintha nem is talált volna célba, Kai csak a szemembe nézett és úgy kérdezte:

- Mégis mikor akartál róla szólni, hogy árvaházba adod a gyereket? Egyáltalán mikor akartad elmondani, hogy van egy gyerekünk?